A romhányi csata.
A romhányi csata.
Január 22-én kora reggel a fejedelem és Károlyi Sándor az előző napi csatarendben folytatták az előnyomulást Romhány felé, hova délután egy óratájt érkeztek meg. Mialatt a kurucz hadak a mélyvízű Lókos hídján átvonultak, megpillantották a Vadkerttől délre egy erdőben tanyázó császáriakat. Rákóczi, noha katonái még valamennyien át sem keltek a folyón, csatarendbe állította hadait. Középütt a svédek, jobbról a tiszántúli hajdúk álltak, balról a lengyelek, a tartalékban pedig Sennyei és Dragul csapatai. Báró Sickingen cs. altábornagy nem akart időt engedni a teljes kifejlődésre, ezért mintegy 12.000 főnyi hadát szintén csatarendbe állította s 1500 lovassal a jobb szárnyon levő gyalogságot fenyegette. A fejedelem kisérletet tett, hogy a támadókat bekerítse, mivel azonban hadvonala hosszabb volt Sickingenénél, a lengyelek között torlódás keletkezett, minek következtében Bagossy László hajdúinak egy részét a mocsárba szorították, mindamellett a kuruczok a rácz labanczokat visszaverték s közülök sokat levágtak. Mikor a császári cheveaux-legeresek a középre rontottak, a svédek és a magyar lovasok jó rendben fogadták a támadást s közűlök ezernél többet levágtak. Az ellenség a Lókoson át akart menekülni, de sokan a mocsarakba estek, vagy megtizedelte őket a kurucz tartalék gyilkos tűze. E pillanatban a kuruczoké volt a diadal, a győzelem teljessége az ellenség üldözésétől függött. A svédek azonban helyükön maradtak s nem vetették magukat a császáriak jobb szárnyára. Ezt azután gróf Croix császári tábornok ügyesen kihasználta, ezer dragonyossal a kurucz karabélyosokra rohant s ezzel megmentette Sickingent s alkalmat adott a megbomlott csatarend helyreállítására. A tiszántúli hajdúk ezalatt a társzekereket kezdték zsákmányolni, de ekkor egy császári kapitány 12 emberrel egy csalitban oly irtózatos dobolást és trombitálást kezdett, hogy a zsákmányolók azt hivén, hogy Vadkert felől a császáriak segítsége érkezik, nagy rendetlenségben átfutottak a túlsó partra. Ez azután a lengyel hadakat is zavarba hozta. Rákóczi a Lókos hídján állva, személyesen akarta a rendet helyreállítani, de Károlyi Sándor nem engedte, nehogy a trencséni veszedelem ismétlődjék. Rákóczi az átvonult hadakat nem állította fel a patak jobb partján, hanem hátrálót veretett s Gutához (Galgaguta) vonult vissza. A kuruczok közül Babocsay Ferencz dandárnok, Becse András, Pásztói Horváth István és Andreánszky Zsigmond alezredesek, 350 közvitézzel elestek. A császáriak veszteségét másfélezer halottra és sebesültre teszik. Rendkívül sokat szenvedett a Savoyai Jenő, Althan, és a La Tour, valamint a Taxis ezred. A császáriak Vadkert felé húzódtak vissza. A csatateret mindkét fél elhagyta, de mind a kettő győztesnek tartotta magát. Mindamellett a romhányi csata után a kuruczok többé nem nyomultak Nógrád vármegye területére. Rákóczi még január 22-én Galgagutáról a Galga völgyén át Pest vármegyébe vezette hadait s Mácsán, valamint a környező falvakban szállásolta el. Február elején már a Tápió és a Zagyva közelében táborozott a kurucz had. (Márki Sándor: 447II. Rákóczi Ferencz III. 78–85.) Ez az esemény a vármegyét kiszolgáltatta a császári hadaknak; a kuruczvilág véget ért Nógrádban. A nemzeti küzdelemhez hű, megalkuvást nem ismerő férfiaknak menekülniök kellett, úgyszólván az egész vármegyei tisztikar elhagyta a helyét és hónapokig tartott, a míg a császári hadak vezérétől kinevezett tisztviselők átvették az ügyek vezetését.
