Az udvar félelme a kuruczoktól. Géczy Juliánna.
Az udvar félelme a kuruczoktól. Géczy Juliánna.
A szatmári békét követő évek a kuruczok új támadásától való folytonos aggodalomban teltek el. Az udvar nem bízott Nógrád vármegye hűségében, a hol egy család sem volt, a melynek tagjai közűl egyik, vagy másik a szabadságharcz alatt nagyobb szerepet ne játszott volna. Hogy az esetleges újabb felkelést még a csírájában elfojtsa, a főhaditanács a vármegyét valóságosan megszállotta katonasággal. Már az 1712. évi január 28-án tartott közgyűlésen jelentette a helyettes alispán, hogy a kékkői járásban a Darmstadt-ezred öt kompániáját fogják elszállásolni, a füleki járást pedig a Lubomirski-ezred szállotta meg. 1714-ben a báró Ebergényi-féle ezred volt a vármegyében, a melyet 1715-ben a Splényi-ezred váltott fel. Az egykori kuruczok – a kik visszatértek a házi tűzhelyeikhez – és a bujdosók között azonban a legszigorúbb őrködés ellenére is fennmaradt az összeköttetés. Ráday Pál és Sréter János, mielőtt hazajöttek, a fejedelemhez intézett búcsúlevelükben is ama kívánságuknak adtak kifejezést, hogy nemzeti ügyük boldogulásával az Isten hozza vissza édes hazájába. Az 1712. évi országgyűlés alatt is, másról sem beszéltek itthon, mint Rákóczi visszatéréséről; ez a hír az országgyűlés után is megmaradt és bár vakhitnek bizonyult, növelte az udvar bizalmatlanságát és aggodalmát, a melynek a vármegyében birtokos Korponay Jánosné, született Garamszeghi Géczy Juliánna, a szépségéről híres, kalandos életű nő is áldozatul esett. Korponay Jánosnét, a kinek a férje Rákóczi szolgálatában állott, Löffelholcz császári altábornagy nagy jutalom ígérete mellett rábírta Lőcse város feladásának az előkészítésére. Lőcse feladása után Korponayné első dolga volt a férje lefoglalt birtokait visszakérni, mert ha a férje Rákóczi párti is, ő adatta fel Lőcsét. Gróf Illésházy Miklós udvari kanczellár szívesen közbejárt a szép asszony érdekében; nemcsak válaszolt neki, hanem kioktatta, milyen folyamodványokat adjon be, hogy a kérése teljesíthető legyen. Az országgyűlés egybehívásának a hírére, Géczy Juliánna is Pozsonyba készült, hogy jutalom fejében a királyi adománylevelek kiállítását sürgesse. Mielőtt azonban elindult Pozsonyba, olyan esemény történt, a mely a kalandos életű asszonyt újabb bonyodalmakba sodorta.
Vallomása szerint nagypénteken (1712 márczius 25.) este azzal hívatták ki a füleki házából, hogy a háza mellett elterülő erdőben várja őt egy zarándok, a ki azután egy levelet adott át neki, melynek írója választ kér. Ő ezt a levelet átadta Viard császári tábornoknak. Pünkösd előtt néhány héttel levél érkezett az alispántól azzal az értesítéssel, hogy a divényi kastélyt és a vendéglőt kirabolták. Erről ő rögtön hírt adott a császáriak egyik főtisztjének, a nagypénteken átvett levélből azt következtetvén, hogy a lázadók már betörtek Lengyelországból. A kósza hír hol növelte, hol csökkentette a rablók számát. Pünkösd hétfőjén (május 16.), a mikor a kertjében sétált, ismét egy paraszt jött hozzá, Pelargus Jánostól hozván levelet, a ki őt beszélgetésre hívja titkos helyen. Hosszas, aggodalmas megfontolás után kiment a kastélyból és meglátta a levélírót, majd Pelargust is. Pelargus átadott neki egy czédulát, a mely mellett több levél volt, a czédulán pedig az állott, hogy ismerve az ügyességét, Géczy Zsigmond leányát felkérik, adja át a czímzetteknek ezeket a leveleket, a melyeket Rákóczi és Bercsényi küldött. Géczy Juliánna félelmében átvette a leveleket, a melyek között állítólag Ráday Pálnak, Sréter Jánosnak és Szendrei Török Zsigmond ezredesnek szóló is volt. Ezek a férfiak a szatmári békét csak kénytelenségből fogadták el, ezért a császáriak nem bíztak bennük és folytonosan szemmel tartották őket.
473A mikor Géczy Juliánna a leveleket átvette, felébredt benne az asszonyi kíváncsiság és több levelet felbontott, a melyekben a többi között az is volt, hogy az ő atyjánál, Géczy Zsigmondnál, gyűljenek össze tanácskozásra Rákóczi titkos hívei. Géczy Zsigmond még Thököly ezredese volt, a mikor azonban Thökölyt a törökök elfogták, hazajött és részint Géczen, részint a Fülekhez közeleső Osgyánban lakott. Rákóczi felkelésének a kitörésekor ismét felajánlotta a kardját a kuruczoknak; előbb Rákóczi karabélyos ezredének ezredese volt, későbben Bercsényi ungvári várába ment, itt érte a szatmári békekötés híre; a vár feladása után hazajött és nejének az osgyáni birtokára vonult. Géczy Juliánna a fent érintett eset után Pozsonyba ment és magával vitte a leveleket, gondolván, hogy átadásukkal csak gyarapítani fogja az érdemeit az udvar előtt. Csakhamar kihallgatásra jelentkezett gróf Pálffy előtt és elmondotta, hogy Rákóczitól és Bercsényitől levelek vannak a birtokában, a melyeket egy zarándok hozott Lengyelországból. Pálffy felszólította, hogy hozza el neki ezeket a leveleket. Ugyanekkor Pozsonyban elterjedt Rákóczi hazajövetelének a híre. Géczy Juliánna erre nagyon megijedt, mert attól tartott, hogy ha ezeket a leveleket átadja a császáriaknak, akkor el fogja érni Rákóczinak és Bercsényinek a bosszúja az árulásért. Egyik levélben meg épen az édes atyjáról volt szó, a kit tudta nélkül belekevert volna az ügybe. Igy azután egy éjjel az összes leveleket elégette. Pálffy az országgyűlés berekesztése után ismét követelte a leveleket, mire Géczy Juliánna titokban elhagyta Pozsonyt, de csak Máriavölgyig jutott, itt ismét meggondolta magát és írt Pálffynak, hogy a leveleket elégette. Pálffy nem vette tréfára a dolgot, Géczy Juliánnát elfogatta és Vöröskő várába vitette. Csak annyi ideje maradt, hogy a férjét és az atyját értesítette a történtekről. Géczy Zsigmond még szerencsésen kimenekült Korponáról Lengyelországba, a hol 1716 október 18-ika előtt befejezte viszontagságos, a szabadság ügyének szentelt, érdemekben gazdag életét. Korponayné Géczy Juliánna pere közel három éven át húzódott; a kiküldött bíróság III. Károly király határozott utasítására a szép asszonyt fő- és jószágvesztésre ítélte, mire 1715 szeptember 25-én délelőtt 11 órakor a győri vár piaczán a hóhér leütötte a fejét. (Thaly Kálmán czikke, Századok 1909. évf. 449–467. Millenn. Tört. VIII. 151–153. – Márki Sándor i. m. III. 297.)
