Neolith-kor.
Neolith-kor.
A neolith-korban már a Gellérthegyi, amazoknál alacsonyabb fekvésű barlangok is aligha voltak néptelenek, legalább valószínűleg ezeknek lakóitól erednek a déli lejtőn gyakran föllépő cseréptöredékek. E föltevést támogatja egy fúrásnál eltörött és ismét munkába vett kőbalta, a melyet a Nemzeti Múzeum régiségosztálya őriz és a melynek lelhelyéül egy Gellérthegyi barlangot jelölt meg az ajándékozó,* még e nyomok nélkül is valószínűvé tenné azt a barlangok egyike, a nyílásával a Ferencz József-hídra néző tágas üreg, a menedékhelyül szolgáló barlangnak eme jellemző példája.
U. o.
A barlangokból eredő gyér leletek mellett az újabb kőkornak számos emléke maradt reánk a vármegye területének dombos és sík részén egyaránt, 167lakó-telepeken, sírokban és szórványos leletek alakjában. Mindezek a leletek a népesség jelentékeny sűrűségére mutatnak.
A dombos vidéken leginkább a kilátást nyújtó, de egyszersmind könnyen védhető magaslatokat látjuk megszállva és némelykor sánczolással megerősítve.
Rómer hat ilyen erődített telepet, ú. n. pogányvárat említ a vármegyében,* elsorolása azonban nem teljes, mint a hogy valószínűleg nem lesz teljessé az által sem, ha még hozzáfűzzük a váczi pogányvárat,* a solymári földvárat* a tápiószecsői és tápiósülyi sánczokat,* a péczeli,* tápiósági,* pusztazsigeri várhegyet és az ugyancsak Várhegy nevű hármas földvárat Tápióbicske határában, a falutól délnyugatra, a tó szélén.* Az ilyen erődített telepek jelentőségüket többnyire még sokkal későbbi időben is megtartották, de úgylátszik, javarészük még a kőkorban keletkezett. A vármegyében lévő pogányvárak közül csak a tápióbicskei, a péczeli és gombai várhegyekről állíthatjuk ezt teljes bizonyossággal, mert csak ezekről ismerünk teljes hitelt érdemlő leleteket. A tápióbicskeiről néhány kővésőt a soproni múzeumban; a péczeli várhegyről a Zsigmondy Vilmos által egyéb péczeli tárgyakkal a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott kőszerszámokat.* A váczi pogányvárról Varázséji Gusztáv ásatási jelentéséből értesülünk. A földvár a Duka községtől Vácz éjszakkeleti oldalán félkör-ívben húzódó dombhát Duna felőli végének a tetején van, sánczárokkal körülvett, 120 méter hosszú, 20–40 méter széles fennsík. A leletek közül agyagkúpot, orsógombokat, obsidián- és kovaszilánkokat, csontvésőt említ, kezdetleges díszű töredékek mellett különösem kiemel egy „meanderes” díszű cserépdarabot. A gombai Várhegyről egy a telep életét sok oldalról megvilágító gyűjtemény van a Nemzeti Múzeumban, a melynek zömét Kubinyi Ferencz 1858-ik évi ásatása szolgáltatta s a melyet a Fáy-család több tagja gyarapított adományaival. Kubinyi Gombán nemcsak a leleteket gyűjtötte össze, figyelmét lekötötte maga a lelőhely is. Pontos leírását adja a felszín alakulásának s leírta, felmérte, lerajzoltatta az ásatása alkalmával észlelt „áldozati helyeket”, az áldozati helyek „tűzpadjait” födő kultúrrétegeket.
Compte rendu de la VIII. Session du Gongrés intern. d’anthr. et d’archéol. préh. II. K. I. r. 100. Bag, Gomba, Jenő, Sarlósár, Tete, Tinnye. (Gerecze Bagról is két sánczot említ.)
Arch. Ért. Uf. 2. k. 8. 1.
Gerecze. 635.
U. o. 638.
Nagy Géza id. mű 153. lap.
Lásd a Varsányi János által szerkesztett rég. térképet; a Compte rendu II Les Tumuli fejezetéhez csatolt 1. tábla.
Gerecze id. műve.
Nagy Géza id. mű 100. Arch. Közl. II. 104–109. képatlasz V. r. III–IX. táblák.
A várhegy külső alakja nem igen változott Kubinyi fölvétele óta, ma is felismerhető a hegyháton a délkelet-éjszaknyugati irányban elterülő földvár keleti oldalán, valamint az éjszaknyugati oldalon is a 1/2 öl magas, 1 1/2 öl széles párkányzat, valamint a valamivel emelkedett éjszaknyugati csúcs déli oldalán levő kettős sánczolás. A Kubinyitól jelzett két út közül tisztán csak a borház mellett felvezető út ismerhető fel; ma is ez szolgál feljáró útul s azt hiszem, a földvár eredeti feljárója is ez lehetett, ugyanis, a mint ezt más hasonló erődíseknél is észlelhetjük, az út akként kanyarodik, hogy a rajta felfelé haladónak jobb oldala van a vár felé fordulva.
A mit Kubinyi az általa észlelt áldozati helyekről elmond, nem egészen világos. A rajzok és a szövegben közölt méretek összevetése után azonban mégis valószínűnek kell tartanunk, hogy azok földbe mélyített putrifélék lehettek.
A Kubinyi ásatásából eredő tárgyak és azok, a melyekkel a Fáy-család tagjai „kedveskedtek” a Nemzeti Múzeumnak, kevés kivétellel kő-, csont- és cseréprégiségek. Vannak közöttük balták és vésők szerpentinből, bazaltból és egyéb kőzetekből, továbbá őrlő- és csiszolókövek, parittyakő és kő-amulette. A csontszerszámok anyaga leginkább szarvas-agancs, a melyből kalapácsok, simítók, vésők és lyukasztók készültek; a disznóagyar, mint más őstelepeken, itt is fölfűzésre szolgáló csecsebecseként szerepel. A cseréprégiségek, díszítésüket és technikai kivitelüket tekintve, elég szerények, de többféle rendeltetésnek megfelelő alakokat lelünk közöttük; a leggyakoriabb alak az egyszerű kis bögre, de a töredékek között vannak tálak, nagyobb edények, födők részei is s olyan 168tárgyak, a melyeknek készítésében később más anyag váltotta fel az agyagot, így előfordult agyagkanál és tölcsérféle is. Az ismert tűztámasztók, ú. n. tűzikutyák alakja Gombán csonka gula. A lakótelepeken rendesen fellépő faltapasztás-töredékek sem hiányoznak, a rőzse-lenyomatokkal s egy ilyen töredékben Kubinyi helyesen ismeri fel a katlan tűzhely-karimáját. Az agyagleletek sorát néhány megmagyarázhatatlan rendeltetésű tárgy és egy állatszobrocska zárják be. Kubinyi nem feledkezett meg a konyhahulladékok között lelt állatcsontokról sem, a szarvas, ló, disznó és marhacsontokról, valamint a kőkori népek előtt, úgylátszik, nagy kedveltségnek örvendett édesvízikagylókról, az ú. n. békateknőkről. Nagy Géza többször idézett művében beható vizsgálat alá vette a gombai leleteket s a várhegy korát arra az átmeneti időszakra teszi, mikor a neolithkori nép régi kő- és csont-szerszámait használta, de már a bronzot is ismerte.
A szalagdíszes töredékek, a melyekre hivatkozik, valamint az átfúrt fejű bronztűk, a korai bronzkor e jellemző alakjai, teljesen igazolják ezt a korhatározást, részemről mégis hajlandó volnék a telep korát a bronzkor felé kiterjeszteni, mert az alföldi telepeinken otthonos bütykös díszítések nehány, a Kubinyi által (id. hely VIII. T. 40, 42, 49.) bemutatott fejlettebb változata, már nem tartozik a bronzkor legidősebb alakjai közé.
Az erődített őstelepeken kívül egyéb telepeket is ismerünk a cserháti dombosvidéken. Az ezekre vonatkozó adatokról leginkább Závodszky István őrszentmiklósi, majd valkói jegyző feljegyzéseiből értesülünk. Nem rendszeres ásatásokról szólnak ezek a jegyzetek, de az ismerősöktől, ügyfelektől nekiajándékozott tárgyak lelhelyéről s Závodszky „régészeti kirándulásairól.” Gyakrabban felkereste az olyan határrészeket, a hol a felszínen szoktak régiségek előfordulni s ritkán tért haza zsákmány nélkül. Ilyen módon szép gyűjteményre tett szert, melyből 1876-ik év őszén néhány szebb példányt engedett át a Nemzeti Múzeumnak, a gyűjtemény többi részét pedig 1896-ban szerezte meg a Nemzeti Múzeum. A gyűjteményt a lelhelyek, sőt némelykor a lelkörülményekre is kiterjeszkedő pontos lajstrom teszi kiválóan becsessé. Tőle értesülünk a valkói határban lelt kőkori tárgyakról.*
Egy őstelep jelezve van Varsányinak már előbb idézett térképén is. Ez valószinűleg az ú. n. Kásatetőn volt, mert innen került nagyobb számú kőkori és bronzkori tárgy Varsányi gyűjteményébe. Van Valkó határában, a Csákó parton, a koronauradalmi birtokon egy köralakú kisebb sánczolás is, melynek átvágása nagyon csekély eredménynyel honorálta fáradságunkat. Az alákerült egyetlen jellegzetes tárgy, egy XII. századi sarkantyú, már történelmi időben keletkezettnek mutatja ezt a kis erődítést.
Olyan mennyiségben lépnek itt föl a kőrégiségek, hogy lehetetlen e helyen nagyobb telepre nem következtetnünk. A tárgyak zöme az ú. n. Kásatetőről való, valószínűleg itt lehetett a Varsányi térképén is jelzett őstelep, melyről Závodszky is megemlékezik. Telephelyre vall az innen előkerült kő-és bronzkori lelet-anyag* is, de úgylátszik, ez nem az egyedüli őstelep a község határában, mert Závodszky hasonló természetű leletanyagot gyűjtött az urasági téglaház agyagbányájából is. Az egész határban mindenütt fellépő szórványos leletekre lehetetlen itt részletesen kiterjeszkedni.
Zúzó-kő, kővésők, agyagkúp, szerpentin, balta-töredék, agancs- és csontszerszámok, bronz-lándzsacsúcs.
Kőkori telepek nyomait észlelte Závodszky Bagon és Aszódon is. Galga-hévíz mellett a Szentandrás hegyen pedig báró Nyáry Jenő ásatása révén lett ismertté egy kőkori telep, a honnan bemélyített és bevagdalt, kusza vonaldíszítésű, fényesre csiszolt vörös és fekete cserépdarabok,* agancsszerszámok s egy kőeszköz-töredék kerültek a Nemzeti Múzeumba. Kiskartalról zsugorított, ülő helyzetű kőkori temetkezésről ad hírt az Archaeol. Közlemények (VI. 1872. 45). Zsámbok pedig egy szórványos lelettel fejezi be a Galgavölgyi lelhelyek sorát. Egyes kőeszközök kerültek elő Gödöllő, Váczhartyán, Váczbottyán és Őrszentmiklós határában is s nagyobb mennyiségű obsidián és színes kova nyílcsúcsot s nucleust gyűjtött Závodszky Veresegyháza határában, az ú. n. Vaskapuról és környékéről. Péczelen sem a Várhegy őstelepe lehetett az egyedüli kőkori lelhely, a falu belterülete is szolgáltatott ilyen leleteket s egy, a szalagdíszes keramikai ízlés korára jellemző, töredék került elő a Kopaszhegyen is. Kisebb leleteket említ Nagy Géza Sződről és zsugorított ülő temetkezést Dunakeszi határából.
Nagy G. id. mű : 102.
169Az adatok e bősége mellett, melyeket a Cserhát Galga és Tápió menti falvaiból ismerünk, szegényes, gyér adatok állanak rendelkezésünkre a vármegye dunántúli vidékéről; az itteni földvárak korát nem ismerjük s a tinnyei urnatemetőkben vaskori tárgyakkal együtt, némelykor az urnák belsejében előforduló kőszerszámokat nem sorozhatjuk a kőkor emlékei közé. Az urna-temetőn kívül kerekded halmok alá rejtett emberi csontokat kísérő kőszerszámok azonban talán még ebbe a korba nyúlnak vissza, valamint a töki és biai szórványos leletek és a Pátyról a Vásárhelyi gyűjteménybe és a Visegrádról az Ebenhöch gyűjteménynyel a Nemzeti Múzeumba került kőszerszámok is. A dunántúli részen az egyedüli hely, a mely az eddigi leletek után ítélve, már a kőkortól jelentékenyebb telepnek látszik, Dunabogdány. Az Ebenhöch Ferencz gyűjteményével megszerzett öt kőék és egy kőgyalú-töredéken kívül az 1877. év folyamán, többek ajándékaképpen, számos oly régiséggel gyarapodott e helyről a Nemzeti Múzeum őskori gyűjteménye, a melyek lakótelepről beszélnek; megmunkált szarvasagancs-darabok, rendszerint tűzhelyeken előforduló tűztámasztó kúpok, ép és töredékes edények, közöttük szűrőedény része s a kőkor jellemző csőtalpu tálai. A cserépdarabok, egyszerű bekarczolt vonallal, kettős sorokkal és újjbenyomásokkal vannak díszítve. Ugyancsak kőkori telepnek látszik a szentendrei sziget felső végében Tahitótfalu is.
A vármegye alföldi részéből is ritkábbak az adatok. Az eddigi leletek csak a Tisza mentén mutatnak sűrűbben lakó népességre. E sűrűbben lakott vidék és a Cserhát dombjai közé eső területről Tápiószentmiklós(?)-ról voltak Ebenhöch gyűjteményében kőszerszámok. Tápiószentgyörgy területén kőkori putrilakások és zsugorított temetkezés előfordulásáról vannak híreink. Kisebb szórványos leletek fordultak elő Tápiószentmárton és Szentmártonkáta, Tápiószecső, Tápiószele határában is. Az utóbbi helyen őskori telepet sejttetnek a Tűzkövesdűlő és Korhánypart-elnevezések; mindkettő kevésbé jól megfigyelt lelhely, a hol időnként fordulnak elő régiségek. Abony határában is volt kőkori telep, a kécskei úti vasúti átjáró melletti téglaégető-kemenczék anyaggödreiből előkerült régiségekből a Nemzeti Múzeum régiségosztálya is őriz néhány ép edényt és töredéket. (85/1902. 63–65.) A telep fennállhatott még a bronzkorban is, mert közelében a báró Weigelsberg-féle birtokon szőlő-forgatás alkalmával s más földmunkáknál nagyméretű egyszerű urnák kerültek fölszínre. Abony más helyén pedig állítólag a kőkorra jellemző ülőtemetkezés is fordult már elő, a báró Harkányi-féle gőzmalom kertjében. Egy Paládicson lelt kővéső az utolsó lelet, a mely bennünket a Cserhát vidékéről elvezet Tószegig, a tiszamenti telepek jellemző képviselőjéhez: a Lajoshalomhoz, a melynek nevét az irodalomban gyakran fölcserélik a rajta épült Kuczorgó csárda nevével. Tavaszi áradások évről-évre szaggatták a könnyen málló partot s a falubeliek részint praktikus czélból, a csontszerszámokat bocskor-varrótűnek, vesszőhasítónak, a tűzkőszilánkokat „csiholó kohának”, s mert egyik-másik tárgy felköltötte érdeklődésüket, már régebben gyűjtögették az előkerült tárgyakat.
Az 1876-iki áradás után különösen sűrűn léptek föl a partomlásból előkerülő leletek. Egy egyszerű tószegi parasztember: Obora uram, azt hiszem megérdemli, hogy nevét itt felemlítsem, hívta fel azokra boldogult atyám figyelmét; az ő révén szerzett a Nemzeti Múzeum igazgatósága tudomást a tószegi telepről, s a terület tulajdonosa, az abonyi közbirtokosság, meghívta a Nemzeti Múzeumot a telep kutatására. Rómer és kíséretében Jelenik, még ugyanaz évi május hó 4-étől 7-ig, majd később június 19–28-ig Jelenik vezette a munkálatokat; az 1889-iki áradás után Posta Béla-kutatott néhány napon át a telepen.
Pest és Congrád vármegyékben sűrűn emelkednek a Tisza és mellékfolyói mentén a tószegi Laposhalomhoz hasonló nagy kiterjedésű halmok, melyek sokszor 8–9 méter magasságban kultúrrétegekből állanak s rendszerint széles és mély sánczolással vannak vagy voltak körülvéve; hasonló egy-két halomról vannak adataink a Duna mentéről is, Dévénytől egész Szlavóniáig. Régészeti irodalmunk hazánk egész területén mintegy 30 ilyen halmot ismer konyhahulladék-halmok és tűzpadtelepek neve alatt. Bár valószínűnek tartom, hogy ez a szám sem meríti ki a hazánk területén levő rokontelepek teljes számát, egyelőre mégis csak fönntartással sorozom ezeket is egy csoportba, mert nem mindenikről állanak bővebb adatok rendelkezésemre. Kétségtelen azonban, hogy az e halmokból származó leletanyag, az agyagedények, a kő-, csont- és bronzszerszámok, 170annyira egyöntetű jellegű, hogy közöttük szoros időbeli és ethnográfiai kapcsolatot kell föltételeznünk. A leleteknek ez az egyöntetű jellege az 1876-ik évi budapesti nemzetközi ősrégészeti és antropológiai kongresszuson ama rokonvonásaival, melyeket az olasz terramárák leletanyagához mutat, magára vonta Pigorininak, a római régészeti múzeum igazgatójának figyelmét, s a kongresszuson nyilvánított nézetében, hogy a két telepcsoportnak rokonságban kell állnia egymással, csak megerősödött, midőn a kongresszus után alkalma nyílt meglátogatni a tószegi őstelepet s ott Rómer és Jelenik ásatásait néhány napig szemlélni.
Pigorini fölfedezésére, melyet más hazai őstelepeken is észlelt hasonló jelenségek támogattak, nagy jelentőségű e telepcsoport megítélése. Azóta többször olvassuk alföldi folyóparti őstelepeinkre alkalmazva a terrarmára elnevezést. A nélkül, hogy annak jogosultságáról nagyobb arányú ásatások útján nyílt volna alkalom meggyőződést szerezni; ugyanis nagyobb ásatásra, mely az egész halomnak megsemmisítését vonja maga után, nem könnyű engedélyt nyerni. Magán Tószegen is, valamint vele egyéb rokon telepeinken, csak kisebb ásatások folytak, mígnem 1905-ben a Laposhalom a Nemzeti Múzeum birtokába jutott. A halom eddigi tulajdonosa, az abonyi közbirtokosság, ugyanis ez évben eladóvá tette tószegi ingatlanait s ez alkalommal a halomról úgy határozott, hogy nem fogja azt, a mint pedig alapszabályai kívánnák, árverésre bocsájtani, hanem a Nemzeti Múzeumnak ajánlja föl vételre, fönntartván magának a jogot, hogy azt a kiaknázás után visszaválthassa. Az 1906-ik évvel indult meg a nagykiterjedésű halomnak egész kiterjedésében való föltárása, a melytől őskorunkkal összefüggő több kérdésre várunk feleletet, így például arra a kérdésre is, a melyet Pigorini fölfedezésére támasztott, milyen viszonyban állanak tiszaparti őstelepeink az olasz terramárákhoz, föltételezhető-e azoknak és emezeknek lakói között a faji kapcsolat, vagy csupán kultúrájuk közös eredete jöhet szóba. Természetes, a választ ez irányban legfölebb csak a munka teljes befejezte után várhatjuk, de a függő kérdések egy részére már a mostani eredmény is ad feleletet. Pigorini fölfedezése után még lehettek s hangzottak is kételyek az iránt, vajjon a Tószegen s Tariczky által Tiszafüreden konstatált egy-két czölöpből szabad-e valóságos czölöpépítményre következtetni, s hogy nem valamely fölszínen álló kunyhó fölépítményéből, vagy egy sáncz palissade-erődítéséből erednek-e azok, most azonban, midőn a czölöpök mintegy 1800 m területen voltak konstatálhatók oly sűrűségben, hogy átlag minden méterre esett egy-egy czölöp, ez iránt többé nem lehet kétség.
Tószeg környéke oly alakulást mutat, a minőt gyakran látunk a Tisza és más alföldi folyók mentén, a folyó sajátképeni medrén kívül nagy vízgyűjtő medenczét alkotott, mely, a mint a folyó medréből kicsap, megtelik vízzel s még nem régen nagy részben állandó mocsár volt. Tószeg község neve arra mutat, hogy valóságos tó volt ez a nagy terület s szélét a tószegiek ma is tópartnak nevezik; ezen a tóparton őskori telepek váltakoznak a községekkel; így Paládicson is van őskori leleteket tartalmazó réteg; Tiszavárkony határában is, az úgynevezett Hugyin part, alább Tiszavezsenyen a Bökönye part és az alpári őstelep alkotják a tiszaparti lánczolat pestmegyei tagjait. A vízgyűjtő medenczét ezenkívül a Gerje patak most csatornán gyorsan lefutó kevés vize is táplálta. Ha telepünkről bebizonyul, hogy az valóságos terramára, úgy ennek a pataknak kellett annak sánczait vízzel ellátni. Az őslakók temetője pedig a bronzkorban, úgy látszik, a Gerjén túli Ökörhalomban volt. Neolithkori szórványos temetkezések a halom belsejében is előfordultak.
A telep természetes magaslaton áll, a melynek felszínét gondosan elegyengették, akként, hogy az csaknem teljesen vízszintes sík, kis eséssel kelet felé, talán, hogy az esővíz lefolyását megkönnyítsék. Kétségtelen tehát, hogy mint az olasz terramárákban, Tószegen is egyszerre tervszerűleg emelt teleppel állunk szemben s azt a hitet, hogy – miként azoknak – telepünknek is sánczokkal határolt area limitatája volt, nemcsak a fölszínen, az egykori sánczárkok helyén látható horpadások, de a keleti oldalon az ásatásnál felszínre jött palissadeokkal erősített sánczárok is bizonyítni látszik. E külső sánczon kívül még egy sánczot észleltem az ásatás folyamán. Először a terramárák belső erődjére, az úgynevezett arxra gondoltam, de most már valószínűbbnek tartom, hogy az eredeti, kisebb terjedelmű őstelep kiterjedését jelzi; ugyanis úgy látszik, e sánczot a bronzkor elején betemették és fölé épületeket is emeltek. A hatalmas, helyenként 8.50–8.60 171méter magasságú kultúrrétegben három különböző színvonalon fordulnak elő tűzhelyek, illetőleg időnként megújított lakóházak maradványai. Minden egyes ilyen szintnek egy-egy sorozat czölöp felel meg, a legalsóbb sorozat hegyei még az ős humus-rétegbe voltak beverve. A czölöpök nagyobbrészt teljesen elkorhadtak s csak üresen álló üregeik tanúskodnak róluk. Az üregekben azonban többnyire megleljük a czölöpök megszenesedett felső végét s az üreg aljában tubákszerű barna por között, farost- és fakéreg-maradványokat. Némelykor a felső rétegek laza földje tolult bele a czölöpök üresen álló üregeibe, valóságos moulageot alkotva az egykori czölöpök alakjáról, a régi humus kemény fekete földjében.
A második sorozat czölöp fölött helyenként vízszintes gerendázat – az egykori czölöprács maradványa is észlelhető. E fölött jelentékeny, helyenként 40 centiméter vastagságú agyagborítás észlelhető, az egykori kunyhók, helyesebben házak földje. Egy ház földjét sem sikerült eddig egész kiterjedésében föltárnom, de kivételes esetekben sikerült megállapítanom egyes falak irányát s egy esetben pedig eredeti helyén találtuk meg a betapasztott rőzsefonásból álló falat, mintegy másfél méter hosszúságban. A megállapított falak irányából következtetve, a lakásoknak négyszögű alaprajza volt s a négy világtájnak megfelelő módon voltak a házak, talán háttal éjszaknak elhelyezve.
A lakások belső felszereléséből egyedül a tűzhelyek maradtak fönn; az alsó, még tisztán kőkori rétegben, többnyire csak egyszerű, négyszögű, tapasztott térségek. Némelykor keskeny párkány fogja ezeket, vagy a hasonló alakú emelkedettebb padkákat körül. Föllép a későbbi rétegek állandó alakja: a kerek katlantűzhely is, de a gazdag díszítést még nem leljük rajtuk. A réteg korának meghatározása szempontjából a kőeszközök és az agyagedények bírnak reánk nézve fontossággal. Az előbbiek egyszerű csiszolt, de többnyire átfuratlan példányok, egyszerű ékalakú vésők és kapák, nehány domború hátú kaptafa-alakú véső; csak elvétve fordul elő egy-egy átfúrt kőbalta vagy véső s nem gyakoriak a pattingatott szerszámok sem; ezek leginkább egyszerű pengék, vagy gondosabban megmunkált nyílcsúcsok. Az edény-alakokban nagy a változatosság; túlnyomó részük erősen elválasztott nyakú forma és fülekkel van ellátva, de előfordul egy két gömbidomú edény is, a fül helyén átfúrt bütyökkel. Egy ilyen példányon gazdag szalagdíszítést látunk; a díszítése módjának, Tószegen néhány jelentéktelen töredéket leszámítva, úgyszólván egyedüli képviselője. Az edények nagy része díszítés nélkül való, de gondosan fényesre sikárolt felületű; némelyiken bekarczolt díszítményeket is látunk, ezek a szalagdíszítésű formakörtől elütő későbbi, úgynevezett keretelő ízlés hatása alatt állanak, a mely kronológiailag a zsineges díszű keramikai ízlés délfelé terjeszkedésével függ össze. Nem érdektelen, hogy a fülek alsó részének domború léczes keretelése az említett ízlés e jellemző díszítés-módja is otthonos s tulajdonkép az abroncsként körülfutó, vagy függélyesen kettős és hármas csoportokba helyezett vonaldísz is a zsineges díszítés egy nemének látszik s mint a hogy a kétnyakú edények, a bőrtömlő utánzatának látszanak, úgy e díszítési mód az edények hordozására szolgáló zsinórhurkolások módjait utánozza. E díszítésmódot feltaláljuk egy más vármegyénkbeli őstelepen is: Alpáron, a honnan mind a Nemzeti Múzeum gyűjteménye, mind a kecskeméti múzeum őriz, teljesen hasonló díszítésű alakokat. Csupán a korsócskák alját díszítő tömör vagy áttört négyszögű és kerek lábacskák hiányoznak, a melyek talán az edény-támasztógyűrűk és az edények egyesítéséből erednek, mert az alsó réteg több, négy lábon álló karika-félét s nagyobb tégelyeket is szolgáltatott, a melyek kétségtelenül az edényeknek a tűzhelyeken való elhelyezésére szolgáltak s valószínűleg ilyenféle czélra szolgáltak a sokat vitatott rendeltetésű kúpok és gúlák is, a melyek, mint egyéb őstelepeinken, Tószegen is oly tömegesen hevertek a tűzhelyek környékén. Az egyéb keramikai leletek kapcsán még a hatalmas korongalakú födőkről, az alsó réteg e jellemző darabjairól kell megemlékeznünk. Temetkezés mindössze egy fordult elő, a melyet leletek nem kísértek; de a mely valószínűleg ez első réteg leleteivel függ össze; ez baloldalán fekvő zsugorított váz volt; térdei nem voltak valami erősen felhúzva. A már említett alpári őstelepen kívül, a mely részben áldozatul esett a község építkezésének, csak kevés leletet ismerünk a vármegye délibb részéről. Nagy Géza említ leleteket Dunaharasztiból és Ócsáról. Kada Elek tárt fel néhány zsugorított helyzetben eltemetett vázat, egyet Inárcson, szalagdíszes keramikával, egyet az újfalusi Borsi halom alatt s a vármegye keleti határszéléhez közel, 172Pusztaszeren 11 sírból álló temetőt, festett edényekkel. A N. Múzeumban a vármegye e részéből, Koháryszentlőrinczről, Alsódabasról, Hajósról és Kiskőrösről származó leletek vannak s egy nagy kővésőt Ágasegyháza pusztáról a kecskeméti múzeum őriz. Hampel Halasról említ telepnek látszó helyről bronztárgyakkal kőszerszámokat, mint a hogy látni fogjuk, hogy a kőszerszámok fejlettebb formái az első réz- és bronzszerszámokkal egy időben még használatban voltak. Mind a tószegi, mind egyéb pestmegyei keramikai leletanyagtól elütők azok az edények, a melyek a tököli kőkori sírokban eltemetett vázakat kísérték. A vázak itt nem zsugorított, vagyis nem oldalt fekvő, hanem guggoló, ülő helyzetben voltak elföldelve. Már 1876-ban kerültek innen a Nemzeti Múzeumba leletek; 1898-ban, a midőn a község határában 8 km. hosszú védtöltést húztak, nagyobb mennyiségű lelet került ezen a helyen felszínre. A N. Múzeum megbízásából Csetneki Jelenik Elek utazott a hely színére és rendszeres kutatásra mód nem lévén, a földmunkánál előkerülő leleteket gyűjtötte össze. Szerencsére a munka természete nem zárta ki a megfigyelés lehetőségét s így Csetneki feljegyzései révén elég tájékozást nyerünk a temetőben – vagyis temetőkben, mert a vonal agyagárkaiban három különböző temetőt észlelt Csetneki, közülők a harmadik, már bronzkori urna-temető, Csép község határába esik – dívott temetkezési szokásokról. E temetők óriási kiterjedésűek; maga Csetneki 2600-ra, Nagy Géza mintegy 4000-re teszi az itteni sírok számát; kétségtelen, hogy e helyen óriási, népes őstelepnek kellett lennie, a melynek népe itt helyben érte meg a kultúra átváltozását. A leletek egy része, közöttük a szép, harangalakú, sávos poharak, még kőkoriak s e kor kultúráját képviseli a temetkezés-mód, a guggolva vagy elnyújtott lábakkal, ülő helyzetben való eltemetés. E mellett azonban ugyanama temetőkben, szomszédos sírokban, a halotthamvasztás szokásának föllépését is észlelte Jelenik; a hamvak csak kivételesen voltak urnába összegyűjtve s korai formájú, kis bronztárgyak is kísérték azokat.
Az urnák és az urnákat kísérő edények, a harangalakú poharakkal összehasonlítva, durva, kezdetleges készítményeknek tűnnek föl, mint a hogy nálunk a legtöbb helyen nincs meg a folytonosság a kőkor vége és a bronzkor elejének kultúrájában; Nagy Géza ezt a körülményt nagy népmozgalmakkal hozza kapcsolatba, melyek a korábbi déli összeköttetésekből táplálkozó kultúrát felváltják.
A vármegye dunántúli részéből, Tinnyéből, Pátyról, Tökről, Sóskútról, Biáról említ Nagy Géza kőkori leleteket s Jászfaluból Vásárhegyi Géza egy ülő csontvázas sírt. Mint láttuk, a zsugorított temetkezést Tökölőn is a halotthamvasztás szokása váltja föl, de míg egyrészt a korábbi temetkezési szokás soká fönntartja magát a bronzkorban is, egyre gyarapodnak a halotthamvasztás szokásának korai fellépéséről szóló híreink is.
Jellemző hazai példa erre a lucskai temető. Az összes edényformák, az összes egyéb leletek arra mutatnak, hogy még nem sokkal vagyunk túl a kőkor határain s még nem vagyunk benn a sajátképeni bronzkorban, mikor ezek a leletek jelentkeznek; ez reánk nézve azért fontos, mert néhány évvel ezelőtt a Cserháton, Versegen a plébánián is kerültek felszínre a lucskaiakhoz hasonló, bütykös díszítésű tálak, melyeket nem nevezhetünk joggal csőtalpu tálnak; talpuk ugyanis inkább harangalakú; ugyanazon a területen csontvázak is fordultak elő; ezek kíséretéből való állítólag egy kis rézabroncs-karperecz. Ugyanezen a helyen, jelenlétemben ástak ki egy kis tál-félét, a melyben elégetett emberi hamvak voltak összegyűjtve. Hasonlóképen együtt fordult elő Tószeg második rétegében is a két temetkezési mód.
