Római kor.
Római kor.
A vármegye dunántúli vidékének La Tčne-kultúrával bíró népe, az éremleletekről is ismert eraviscusok, nem vesztették el függetlenségüket Augusztus császár hódításaival, a mint ezt még a Kr. u. I. század második felében is fönnálló 185független pénzverésük is bizonyítja, de szövetséges viszonyban állottak a római birodalommal. Hampel (az Eraviscus nép és emlékei 13. 1.) a még független eraviscusoknak tulajdonítja a dunai partvonal megerősítését, a mely talán nem is az I. században a Duna–Tisza közén megtelepült jazyges metanastae ellen, de még régebben a dákok ellenében készülhetett. Valószínűleg védelmi okok késztették a rómaiakat is ennek a vonalnak egész hosszában való megszállására. E megszállás korát Hampel Traianus (K. u. 98–117) uralkodásának idejére teszi, Kuzsinszky (Magyarország emlékszerű maradványai a római korból, a Beöthyféle Művészetek Történetében 513–542) szerint az már Domitianus (81–96 K. u.) korában végbe ment, úgy látszik, minden nagyobb megrázkódás nélkül. A kelták egyik főhelye Aquincum mellett épül föl, talán még az I. század végén a II. Adiutrix legió táborhelye s a katonai igazgatás e központjához csatlakozik a határszéli erődítéseknek lánczolata, az ú. n. limes. E hatalmas védelmi vonalnak szerkezetét, a rómaik négyszázados hódítása alatt teremtett közigazgatási szervezet és kultúrális élet nyilvánulásait, számos emléken tanulmányozhatjuk még ma is. S valóban csodálattal tölt el, hogy e középpontból távol eső provinciában is mily fejlett életigényekről tanúskodnak ezek az emlékek; első sorban Aquincum romjai, kövezett utczáival, vízvezetékével, fürdőivel, torna- és vásárcsarnokával, amphiteatrumával, színházával. De a vármegye közigazgatási területén is számos emléke maradt ennek a kulturának. A Duna mentén Téténynyel (Campona) kezdődik meg az erődök sora, a balparton Aquincummal szemben, a Rákos patak torkolatánál, Transaquincum; feljebb a szentendrei tábor (Ulcisa castra), a melynek Rómer 1877-ben még ölnyi vastagságú falait említi. (V. ö. Arch. Ért. 1877. 73. 1.) Ezekhez a horányi révnél és ezzel szemben a balparton Dunakeszin egy-egy burgus csatlakozik. A Dunabogdány és Tahitótfalu között egykor fönnállott Cirpi vagy Carpis Castellumnak hasonlóképen erős falairól beszél Rómer. Úgy látszik, római erődítés volt Váczczal szemben az ú. n. Bolhavár is, a honnan bélyeges vízvezetéki csőtöredékeket őriz a N. Múzeum régiség-osztálya. Talán azonos ez a Gerecze által (id. mű 640) említett római hídfővel. Ugyanez a szerző Visegrádnál is említ római táborhelyet, ez a Vizivárostól keletre fekvő szőlőhegyen volt. A védelem fontos eszköze volt az erődöket és nagyobb táborhelyeket összekötő úthálózat. A kétségtelenül megállapított, valamint a föltételezett pannóniai úthálózatok térképét az Arch. értesítő 1905-iki évfolyamában (164. 1.) összeállította Finály Gábor; megbírálva az előbbi hasonló czélú munkálatokat, maga is újabb föltevésekkel járul a kérdés tisztázásához. Az Aquincumból kiágazó római útvonalak közül kétségen felül megállapítottnak tekinti a partmenti útvonalat Tétény, Budafok, Aquincum, Szentendre, Dunabogdány, Visegrád érintésével, továbbá az Esztergomot Aquincummal Táth, Dorog, Csév, Solymár érintésével összekötő útat, ez utóbbihoz csatlakozik a Domaszevszky által feltételezett solymári kiágazás, Piliscsaba érintésével Tata irányában. Érdekes adattal járult Vásárhelyi a Rómer által az ürömi és borosjenői határig nyomozott útvonal további irányának földerítéséhez, a Halász Gedeontól 1812-ben szerkesztett hiteles térkép és egy 1742-iki határjárási oklevél közzétételével. Finály térképe ezenkívül föltünteti az aquincum–bicskei útat, a melynek létezése általánosan elfogadott föltevés, s még egy útvonalat tételez föl Aquincumtól Bicske felé. A hadi építkezéseken és hadi útakon kívül egyéb emlékszerű maradványok még a Mithras-templomok, a minőket három helyről ismerünk a vármegyéből, úgy mint Budaörsről (Arch. Ért. 1895, 375), Szentendréről (u. o. 1894, 444,) és Kistétényből (Arch. Ért. 1888, 139 és 1895, 375.) Az említett építkezések mellett találunk adatokat állítólagos hídfőkről, így Kisorosziból, a melylyel szemben másik hídfő áll Verőczénél; valamint a szigetmonostori hídfőről s a szalki sziget csúcsán levő kőromról. Ez utóbbi a Duna szabályozásánál nem hídfőnek, hanem valami és aránylag késői római építkezésnek bizonyult, mert alapozásuknál korábbi feliratos köveket találtak felhasználva. A Duna mentén fekvő helységeken kívül mindössze Pátyról ismerünk római épületmaradványokat s valószínű, hogy teljesen csak a táborhelyek s az erődök mellett gyökeresedett meg a római kultúra s a falukon lakó kelta nép megtartotta ősi viseletét és szokásait, mindamellett úgy látszik, átvette a rómaiaktól a faragott síremlékek állításának szokását, mert a vármegye dunántúli részének községeiből több helyről ismerünk ilyenféle domborműves köveket s a római kultúra hatásáról szólanak a feliratos emlékek, valamint a sírok készlete is. Az alábbi elsorolás nyújthat némi felvilágosítást e hatás erősségéről.
186Budakesz község határából már az Arch. Közlemények IV. kötete említ (60 1.) római emlékeket. A mostani temetőben gyakran kerülnek felszínre régebbi sírok, a melyek rómaikori emlékeket tartalmaznak. 1904-ben egy felíratos sírkő és három sír tartalma került összesen a N. Múzeumba. (V. ö. 41, 64 és 66 1904. R. N. szám.) Budakalászról az A. É. (1877. 227. 1.) említ régiségeket; Pomázról, Pócsmegyerről Gerecze (id. mű 633). Leányfaluból az A. É. (1881. és Arch. Közl. XI. 27. és XI. II. 3.) adatain kívül egy a N. Múzeumban levő leletet ismerünk, mely bronzcsattot, T fibulát és cserépedényt tartalmazott. (R. N. 11. 1907.) Dunabogdányból való domborműves kőtáblát őriz a N. Múzeum, a mely stilizált levélindás keretben élénk mozdulatú bachikus tánczosnőt mutat, ki felemelt baljával velumának csücskét, jobbjában thyrsust tart. (R. N. 30/1904.) Pilisvörösvárról kisebb leletekről vannak híreink. Ürömön római temetkezés nyomait észlelték. (V. ö. Gerecze 639. A. K. I. 198, Arch. Ért. 1881. 2. XXII.) Solymár határában Milbich Márton szőlőjében Mahler dr. nyolcz sírt tárt fel 1903-ban (R. N. 48. 1903.) Vásárhelyi Géza gyűjteménye Tinnyén az ott előkerült s az Arch. Értesítő 1890. és 1893. évi folyamaiban ismertetett emlékeken kívül Tök községbeli emlékeket is őriz, így a dunabogdányihoz hasonló menádot ábrázoló domborművet (Arch. Ért. 1890. 425. lap) és eraviscus kocsipostát ábrázoló két kőlapot. (V. ö. Hampel: Az eraviscus nép emlékei.) Perbál (Gerecze id. mű 632), Zsámbék (Arch. Ért. 1891. 229–230) Piliscsaba (Arch. Ért. 1881 2.) Pilisszántó (u.o.), Pilisszentlászló, Csév, Csobánka, Nagykovácsi, Páty, Bia, Torbágy (u. o. 1881. 187XXII. XXIII. 2), valamint Visegrád és Tahitótfalu is, római kori tárgyak lelhelyeiként ismeretesek. Budapesttől délre Albertfalván, Budafokon, Tétényen és Törökbálinton fordultak elő rómaikori leletek. Ezekhez az emlékekhez a Duna halpartjáról is csatlakozik néhány kőemlék, a melyeknek egy része talán csak érdeklődőktől megszerzett, vagy épületanyagként odahurczolt tárgy, de némelyik a balparti erődök hadi népétől is eredhet. A Dunához közeleső községekből a következő helyekről van a szakirodalomban ott lelt vagy ott őrzött római kövekről említés: Váczról, Dunakesziről (a burgus ismertetése keretében), Fótról (Gerecze 621.), Rákoscsabáról (u. o. 634), Csepelről (u. o. 619), Lórévről (Mittheilungen der k. k. Zentr. Com. 1858 III. 223), Vadasról (Gerecze id. mű), Laczházáról a kúnszentmiklósi főgimnázium gyűjteményében, utóbb a N. Múzeumban (C. I. L. III 10526, 10546 és 10481, v. ö. még Arch. Ért. 1891. 231–238), Szalkról (Arch. Ért. 436/1904), Dunavecséről (Arch. Közl. XI. 40–47. és C. I. L. VII. 3326, 3333, 10302) és Peregről (Gerecze 632). A vármegye belterületéről Albertiról, a kath. plébániáról és a gróf Szápáry-parkból összesen négy feliratos római emlékkő ismeretes (Arch. Ért. 1878–297. 1891. 232 1.), Acsáról (a C. I. L. VII. 6454, 10349) pedig kettő. Egy olvashatlan feliratú követ említ Gerecze (id. mű 631.) Ócsáról is. Ezek közül az Albertin levőkről bizonyosan tudjuk, hogy a Dunántúlról erednek, amazoknak származása ismeretlen.
Bachikus tánczosnő; római dombormű Vásárhelyi Géza gyüjteményében.
Eraviscus kocsipostát ábrázoló kőlap, Vásárhelyi Géza gyüjteményében.
A balparton levő emlékszerű maradványokról már az erődítési vonal ismertetése kapcsán megemlékeztünk, csupán néhány kétes emléket kell az ottani elsoroláshoz fűznünk, az imsósi állítólagos római épületmaradványokat s a szabályos négyszögű alakjával római erődökre emlékeztető dunapataji földvárat. A balparton levő szórványos római régiségek nem választhatók el a barbárok itteni hagyatékától, mert hiszen a meg nem hódolt dunáninneni népekre is kétségtelenül hatással volt a hatalmas szomszéd fejlett kulturája, bár kevésbé érezhető, mint a dunántúlon. Amott is, a hol megtartotta ugyan a lakosság ősi viseletét, a mint a kőemlékeken is gyakran ábrázolt s vármegyebeli leletben is fönnmaradt pátkai vagy pannoniai típusú fibulák is tanúsítják, sőt a kelta előkelőknek az ősi temetkezési szokáshoz való ragaszkodásáról is tanúskodik a tétényi sír, a melyben kocsijával együtt eltemetve nyugodott a kelta úr, de a római készítményű drágaságok s a római műipar termékei nagyobb szerepet játszanak, mint a Dunán innen lakó barbárok emlékei között.
188Az éremleletek is nyujtanak némi fogalmat a barbároknak a rómaiakkal való összeköttetéséről. Ilyen leleteket ismerünk Szabadszállásról (R. N. 104–1866.), Fülöpszállásról (1866–64.), Tápióságról, Pándról (65–1863), Tápiószentmártonból, Tápiószeléről (92–1863.), Taksonyból, Kiskőrösről (67–1864), Császártöltésről (34–1868.), Vatya-pusztáról (52–1863.), tömegesen Újhartyánból (Pásztor Dániel jegyző úrnál), Félegyházáról, Tószegről. Egyes helyekről, Újszászról, Tápiószecsőről, Vecsésről (a Nemzeti Múzeum régiségi naplója Dunavecsést mond, azonban aligha Dunavecséről van szó, mert egyidejűleg Dunavecséről került szerzemények is vannak elnaplózva, helyesen írt helynévvel) és Üllőről egy-egy római fibulát, s ide sorozhatjuk még a jazig-sírok szokásos mellékleteit, a nagy, hordó-alakú kalcedon-gyöngyöket és a hasábalakú kisebb, narancssárga és zöld üveggyöngyöket, a minők Gödöllő vidékén, Gombán (R. N. 96/1901) Czegléden, Abonyban fordultak elő, továbbá a Sőregről Tápiószelére vezető út mentén; innen már régebben ismeretesek kis bronzlánczocskák, fölfűzött kék üveggyöngyökkel s nehány évvel ezelőtt útépítésnél előkerült narancsszín, sötétvörös és zöld gyöngyöket kapott innen a Nemzeti Múzeum régiségosztálya a tápióbicskei sírleletből is; itt úgynevezett magassarkú számszeríj fibula és végein kiszélesedő karperecz kisérték azokat. Tápiószeléről különben egy római tükörnyelet is ismerünk s erre a korra tehetjük a Rómertól is ismert Tatárhányás nevű halomcsoportot. A halom-csoport két sorban sorakozó hét halomból áll, közölök 1904-ben két halmot fölásattam. Sajnos, mindkettőben földúlt temetkezés volt, a váz derekánál régi árok vágta ketté a halmot, az egyikben mégis megmaradt a fej mellett két oldalt egy-egy pajzsfogantyúnak látszó vastárgy és a lábnál egy erősen profilált, korongon készült, mély csésze-féle. Abonyban a már említett gyöngyökön kívül egy más, becsesebb lelet is fordult elő a Bolháspart-dűlőben. Kétségtelenül sírok készlete, belőlük egy keskeny csuklós, lemezes, négyszögű csat, a hozzátartozó igen keskeny csúcsba futó végén kis kampóval ellátott szíjvéggel, Gulner Gyula főispán ajándékaképen a kecskeméti múzeumba került; a tárgyakat állítólag kísérő, végein bunkósan megvastagodó, nyílt arany karperecz további sorsáról nem tudunk.
A Nemzeti Múzeum jegyzőkönyvei nem nyujtanak kellő felvilágosítást arról, vajjon a vármegyénkbeli Irsáról eredőnek tekinthetünk-e egy kiválóan érdekes terrasigillata edényt, mely 1888-ban került a Nemzeti Múzeumba (R. N. 75–1888.) A virágcserép-alakú, kerektalpú edényen domborműves sáv fut körül, a melyen két gombos-végű pálczára támaszkodó, csavart félkörív alatt, minden egyes ív által alkotott fülkében egy-egy balra fordult tibicent látunk s jobbra alul-felül egy-egy kutyát. Az érdekes edényt a sokszor emlegetett zöld, sötétvörös, okkersárga, sötét és világoskék színű hasáb és kissé felduzzasztott hengeralakú gyöngyök kísérték átlátszó és opak-üvegből, továbbá karniol- és orsó-alakú kagyló-gyöngyök. Mindezek jazig-leletre látszanak utalni. Terrasigillata edényt Czegléden s vármegyénk keleti határához közel Szolnokon is leltek s nem sokkal ezelőtt, Bács-Bodrog vármegyéből, Torzsáról, a szóbanforgóhoz teljesen hasonló módon díszített terrasigillata edényt szerzett a Nemzeti Múzeum régiségosztálya; így nyer az a föltevés valószínűséget, hogy nem a túladunai Irsáról van szó. A vacsi pusztáról is került a Nemzeti Múzeumba ebből a korból való sírlelet, a melynek készlete egy úgynevezett aláhajtott lábú fibulából, zománczos fibulából és üveggyöngyökből állott. (R. N. 82–1900). Ugyancsak karniolgyöngyök kísértek egy másik római-kori leletet, a melyet Monorról vásárolt a Nemzeti Múzeum. (R. N. 110–1882.) A lelet vékony aranylemezkéken, úgynevezett pillenpattyokon kívül egy magános, patkó-alakú, felül behajló lemezű arany fülbevalót és egy pár aranysodronyos fülbevalót rejtett, a melyet apró kék kövek díszítenek aranyfoglalatban; a kövek között gúla-alakú szemcsék emelkednek a foglalaton.
Mogyoródon római kori bronzedény került felszínre; Valkón pedig egy e korra tehető sírmezőről van tudomásunk. A Szentpálhegy aljában elterülő temető néhány sírját még 1872-ben ásatta föl Rómer.
Ásatási jelentéséből (Cpte. rendu II 166.) tudjuk, hogy a vázak, több-kevesebb eltéréssel, éjszak-nyugat-délkeleti irányban voltak a puszta földbe temetve. A vázakat a Rómer által római eredetűeknek felismert gondos munkájú edényeken kívül durva, barbár készítményűek is kísérték. Az egyik váz karján hasábalakra köszörült 11 üveggyöngy volt a perecz mellett, a második karon 18910 hasonló gyöngy, a nyakon pedig gömbölyded, világossárga borostyánkő-gyöngyökből álló fűzér maradványai. A sírok korát kétségen fölül datálják a bennük lelt bronzfibulák.
Kiegészítőleg csatlakoznak ezekhez a tárgyakhoz a báró Prónay Aurél hagyatékaképen Valkóról a Nemzeti Múzeumba került tárgyak, (103–1892. 5–21 és 64–68), a melyek között a már említett üveg-gyöngyökön kívül, korongon készült agyagedények is voltak. Valkó határának egy másik helyéről, a Ferreng-szorosból, hasonló leletekkel gazdagodott e hagyaték révén a Nemzeti Múzeum. Ezek is sírleletek, sőt egyes sírok tartalmát is különválaszthatjuk közölök; így a 17. számú sírban lelt, valószínűleg sírláda összetartására szolgáló lemezes vas-kapcsokat, a 18. sz. női sírból egy bronzbádog-bullát, a 19. számú sírból egy számszeríj fibulát, a melynek alapján a lelet kora az I–II. századra tehető. Valamivel későbbinek, már a III. századba benyúlónak látszanak a Prónay-hagyaték váczszentlászlói tárgyai, (27–39), melyek állítólag urnatemetkezésből erednek, korongon készült agyagedények, melyeket bronz-láncz és bronzlemez-töredékek kísértek; a lemezek egyike késhegy módjára csúcsba fut. Mint később látni fogjuk, némileg hasonló szíjvégek római kori barbár s későbbi germán emlékeink között is fordulnak elő.
Valamivel többet mondanak ezeknél a hatvan-boldogi (régebben Boldogasszonyhatvana) leletek, melyek – sajnos – nem tervszerű ásatás eredményei, de Posta Bélának alkalma volt megfigyelni a vasútépítkezés földmunkáinál felszínre jövő leleteket s rendkívül gondos feljegyzései (Arch. Ért. 1895–1.) s a leletek gondos különválasztása révén, egyik legfontosabb leletünk e nemben. Már a szórványosan előforduló leletek is a rómaiakkal való érintkezés kétségtelen nyomait mutatják. A szórványosan előforduló agyagedények és töredékek ugyan jóformán kivétel nélkül a helyi ipar termékei, mert mindössze egy ép edényt és néhány töredéket soroz Posta Béla a római prov. agyagmívesség termékei közé, de a La Tčne-ízlés formáit alapjában megtartó edényalakok is a római agyagmívesség formáinak és fejlettebb technikai készültségének hatását mutatják. Különösen jellemzők e szempontból az edényeknek profilált talpacskái és az edény testét tagoló gerezdes horpadások. Mindezek, úgy látszik, egykorúak a halomban lelt összesen 7 égetetlen temetkezéssel, a melyeket legjobban datálják az aláhajtott lábú kézíj-fibulák, melyek Kelet-Poroszországban az I. és II. század római érmeivel fordulnak elő s melyek későbbi változatát nálunk az osztropatakai kincsben III. számú római éremmel találjuk, s nem mondanak ellent e korhatározásnak – a melynél felső határként a K. u. III. század második felét vehetjük – az 5. sírban lelt, egymásba hurkolt végű római fülönfüggők. A kor sírjainak főfényűzése: a változatos színű és formájú üveggyöngyök, itt is nagy számmal szerepelnek, fűzérben rendkívül kedves hatásúak közölök a kosárka- vagy csüngőalakú gyöngyök. Rövidke nyakukon vannak átfúrva, középtagjuk megfordított körte-alakot mutat, mely alsó-, a körténél felső végén kis gombocskában végződik. A szokott narancsszín, lilás, fekete, sötétkék, vörös üvég- és paszta-anyagon kívül felhasználva látjuk a gyöngyök között a koralt is.
Boldogról különben már néhány évvel előbb kerültek hasonló korúnak látszó, igen becses aranyékszerek a Nemzeti Múzeum régiségosztályába (34 és. 80–1892. R. N.) Egy antik aranyfüggő, áttört koronggal, a korongról négy lemezpánton két korongalakú lemezgyöngy közé foglalt dülényded tokban granátok függenek le; gömböcsös díszű, négyélű, karika fülbevaló, melynek egyik vége a tok módjára kiképezett másik végbe helyezve záródik; két csonka arany karika-fülbevaló, melyeknek egyikén hurok, másikán kampó maradt fönn, egyiket filigrán-díszítésű kúp ékíti, a másikról sodronyra fűzött gyöngy függ alá; egy bevert díszítésű arany szíjvég; karneol-gyöngyök, egy tojásdad gerezdes üveggyöngy s egy EVTVXI DEODOCI feliratú vésett antik onyx egészítik ki a leletet, a melynek egy elkallódott darabja, egy ékköves aranygyűrű, a fülbevalókhoz hasonló technikai kivitelű, valamivel későbben került a gyűjteménybe. Talán ugyane leletnek tartozékai a régiség-napló egy későbbi bejegyzésében (112/1892) Hatvan vidékéről eredőnek mondott tárgyak is, melyek közül egy niellóval berakott ezüst T-fibula; egy fibula-töredék; hurkos, kampós aranysodrony fülbevalók, ékköves csüngővel, érdemelnek külön említést a színes paszta-gyöngyök mellett. Nem tudom, ide sorozhatom-e a Pusztavarsányról Kubinyi Ferencz ajándékaképen a N. Múzeumba jutott csatot és 190gyöngyöket és egynéhány Nagykátán lelt karpereczet, melynek kiszélesedő végeire kerek ékkőrekesz van reáaklázva, a kimaradó felületet kettős pontvonalú czikk-czakkdísz tölti ki. (32/1892). Üllőről már előbb említettem egy bronzfibulát; ugyancsak antik fibula, „kétágú rugós szerkezetű” kísért egy másik üllői leletet, melyben kampós végével, a másik végén, hosszúkás lap közepébe kapcsolódó torques; egy végei felé kiszélesedő karperecz; egy másik kerek átmetszetű bronzpálczából hajlított karperecz; tejfehér és meggyszín gyöngyök s egy az elsőhöz hasonló, de lemezből hajlított fibula volt. (R. N. 73/1892.) Ebbe az emlékcsoportba illeszkednek a rákosi sírleletek (A. É. 1894. 261, 265), melyek, mint a hatvaniak, nem tervszerű és rendszeres ásatás útján kerültek elő, sőt sajnos, még olyan szakértői helyszíni vizsgálat sem tisztázta leletkörülményeiket, mint amazokéit s így nem tudjuk, valjon a bogárhátú fibula – a hogy egy jeles szakemberünk a navicella fibulát újabban találóan elnevezte – eredetileg benne volt-e ebben a környezetben, a melyben kirívó anakronizmusként szerepel; igaz, hogy a gömböcsös, tömör öntésű, zárt bronzkarika is lel előzményekre abban a korban, a melyre a fibula visszautal s korábbi forma a szkytha-kígyócska féle, 1 és 1/4 hajlású, egyik végén tompább, a másikon nagyobb, hegyes kúpban végződő tekercs; de alapjában nem lehet kétségünk az iránt, hogy a lelet sokkal későbbi korból ered. Már előbbi ismertetői is a Kr. e. I. századra tették a lelet korát, de talán a korongos fibula és a római prov. ipar termékének látszó gyűrű indokolják, ha azt a Dunántúl római hódoltságával párhúzamos időre tesszük. Ez azonban nem az egyedüli lelet Rákosról. A Nemzeti Múzeum régiségnaplója több, innen származó barbár leletet említ (104–105/1881, 28/1903, 37 és 57/1894); ezekre, valamint a kőbányai hasonló korú leletre lehetetlen bővebben kiterjeszkednünk. Nagyobb számú gazdag sírmező maradt fönn e korból Kecskemét város határában és a hozzátartozó vagy hozzá közelfekvő pusztákon. A Nemzeti Múzeum gyűjteménye is őriz Kecskemétről egy-két tárgyat, a mely hasonló korú sírokból eredőnek látszik: egy díszes, korongalakú fibulát, mely három konczentrikus körsávon zománczost díszítést mutat, e korongalakú középtaghoz elül zöldzománczos luna, hátúl profilált állatfej csatlakozik; vele együtt a számszeríjról elkeresztelt forma egy változatát képviselő fibulát szerzett gyűjteményünk. (R. N. 93/1892). Ágasegyházáról a kor sírjaira jellemző gyöngyök kíséretében, vastagon ezüstözött bronzpálczából hajlított karpereczet kaptunk, reácsavart sodronyos díszítéssel. (R. N. 56/1892). Kecskemét város jeles polgármestere, ki oly különös gonddal gyűjtötte a környék multjának emlékeit, becses gyűjteményt hozott össze ebből a még kevéssé ismert anyagból is. Míg a N. Múzeum fent ismertetett idevágó gazdag anyaga az intézetre oly súlyosan nehézkedő térszűke miatt felállításhoz nem juthat, Kecskemét városa múzeumában már együttes felállításban tanulmányozhatjuk a jeles gyűjtő által Kecskemét belterületén, Bene, Szentkút, Pusztaszer, Félegyháza, Bugacz, Vatya határában felásott, rendszerint csak igen kisszámú sírokból álló temetők anyagát. Az emlékek készletében, egy közép La Tčne fibulán s a római provincziális ipar fibuláin kívül, főleg az aláhajtott lábú fibula, a számszeríjfibula változatai szerepelnek; amazok között vannak formák, melyek a pannoniai, másként pátkai típushoz állanak közel, de nem ritka a zománczos korongfibula sem; kiváló szép példány ezek közül az, mely két futó nyúl alakjával van díszítve; érdekes egy másik korongos fibula is, mely domború borostyánkőgombbal van díszítve. A karpereczek között leggyakoribb a tömör, de nem túlságos-vastag, nyílt bronzkarika, kissé bütykösödő, némelykor ellapított végekkel, vagy az ugyancsak nyílt abroncs, végei felé némelykor kiszélesedik, vagy állatfej-féle, felismerhetlenségig stilizált díszítménynyel végződik. Ezenkívül csavart torques-félék, a késő La Tčne és római ízlés keveredéséből származó emlékek között gyakran fellépő áttört díszű korongok, fülbevaló nagyságtól karperecznagyságig váltakozó, egymásba hurkolt, vagy egymásra felsodrott végű karikák szerepelnek az ékszerek között s néhány korábbi kultúra emlékének látszó tárgy egy állatfejben végződő La Tčne övkapocs s ugyancsak állatfejekben végződő triquetrum alakú bronzdíszítmény. A rákosi lelet korának megítélésénél tekintetbe jöhet egy kecskeméti sírban lelt hasonló trébelt lencsékkel díszített vödröcske és egy a rákosiakhoz hasonló gömböcsös karika. A fő fényűzés a kecskemét-környéki sírokban is a gyöngy; alak, anyag, szín tekintetében nagy a változatosság: a májszín, meggyszín, narancsszín, 191zöld, sötétkék, tejfehér, opak-pasztahasábok; világoskék-zománczos gerezdelt paszta mellett, rengeteg változatát látjuk a sötét, világoskék, zöld, vízszínű, lilás hasábalakú és gömbölyded gyöngyöknek, a vízszínű gyöngyök közt előfordulnak a csinos hatvani kosárka-gyöngyök is. A színes, sávos és pettyes pasztagyöngyökben még nem merül ki a fényűzés, mert nemesebb anyagok, egyszerű átfúrt korál-ágacskák, borostyánkő-hengerkék és korongok, letompított markú gránát, jaspis és karneol-hasábak is szerepelnek, valamint kisebb, gömbölyded és nagyobb, hordóalakú kalcedon-gyöngyök is; ez utóbbi alak kagylóhéjból s színes üvegből is készült, mint a hogy ezek az anyagok a jellemző kettős csonkakúp-alakra köszörülve is előfordulnak. A római provincziális ipar fölfüzött kék üveggyöngyökkel díszített vékony bronzlánczocskái is föltűnnek és eddig ismeretlen készítménynek látszanak aranyos színhatású fehéres, illetőleg átlátszó gömbölyded gyöngyök, melyekből néha 3–5 szem egy-egy tagot alkot, ezek, úgy látszik, akként készültek, hogy a gyöngyöket aranyos festőanyaggal vagy bámulatos vékonyságú aranyréteggel burkolták s azután arra még egy üvegréteget olvasztottak, a mint némely töredék a készítése módját elárulja. Meg kell különböztetnünk e gyöngyöket a honfoglalás-kornak hordóalakú üveg- és gyantagyöngyeitől, a melyeknek derekát vékony aranylemezabroncs fogja körül.
A fegyverek nem nagyon gyakoriak ezekben a sírokban. Jobbára csak hajlott hátú, keskeny, kisebb, s nagyobb, széles pengéjű, egyenes vaskések fordulnak elő; a néhány kard és lándzsa oly rossz fenntartású és csonka, hogy kevés fogalmat nyujt egykori alakjáról.
