Telepítések.
Telepítések.
A derék Almássy János főkapitány lelke egész melegével minden áron azon volt, hogy a Jászkun kerületeknek a törökdúlás következtében elnéptelenedett és elhagyott pusztái újra benépesedjenek s nemzeti érdekekből is a magyarság részéről vétessenek újból kultúra alá. Ezt a természettől gazdagon megáldott, de nagyrészt parlagon hevert földet ki akarta szabadítani a bérlő városok zsaroló kezei közül s a török pusztítás következtében elköltözött kun népet újra meg akarta a virágzó s immár túlnépes jászkun községekből telepíteni azon a rónaságon, melyen századokon keresztül kiváltságokkal biztosítva élte szabad életének hosszú századait. Különösen gondoskodott arról, hogy az egészen elnéptelenedett Félegyházára és környékére munkaszerető, kitartó és szívós népet hozzon. Nem kerülte el figyelmét az a jelenség sem, hogy már 1737 óta az egyes népesebb jászkun községekből telepesek szállingóztak a kecskemétiek bérletében levő Ferenczszállására és Félegyházára. Miután kivitte a felügyeletet gyakorló csász. kir. kommissiónál, hogy az előnyös feltételek mellett megengedte az ide települést, meleghangú körlevélben szólitotta fel a Jászkun-kerületek lakosságát a Ferenczszállására és Félegyházára való településre. Ez a felszólítás a legerősebb visszhangra talált Jászfényszaru lakosainál. Ezek az elszaporodás következtében már úgy is szükölködtek a szántóföldben s az 1737 óta ide települt véreikkel is összeköttetésben állván, biztató reménynyel teltek el az új település iránt. A települési kedv egyre növekedvén, 219 család állt össze, kik Podhratzky György jászberényi főkapitánytól 1743 márczius hó 24-én kivándorlási és bérlési engedélyt kapván, a Jászfényszaruban maradt véreikkel megszámoltak s azután megindultak a jövőbe vetett bizalommal új hazájukba, a 72 forintért bérbe adott Ferenczszállására. Azonban telephelyül még sem Ferenczszállását választották, hanem a Duna–Tisza közének vízválasztóján húzódó szeged-budai főút ama részét, a hol a ferenczszállási, galambosi, félegyházi és kisszállási négyes határ összeszögellik. Tehát majdnem ugyanazt a helyet, a hol a régi, de elpusztult Félegyháza állott. Igy alapították meg a Jászfényszaruból és a többi szomszédos jász és nagykun községekből kivándorlottak, számszerint 219 jászkun család a Duna–Tisza közének egyik legvirágzóbb városát, a mai Félegyházát.
A településben részt vett Ellés falu is. Almássy János főkapitány föntebb említett körlevelének híre eljutott a Csongrádon felüli Tiszától alkotott kanyarulatba épült s ma már elpusztult Ellés faluba is, melyet a török hódoltság alatt szintén Félegyháza szomorú sorsa ért. Ennek lakosai is alig egy évtized óta akarták újra felépíteni az elpusztult kis tiszaparti falucskát. Nagy reményeket keltett bennük is Almássy körlevele. Mit sem tudtak még a jászfényszaruiak új foglalásáról. Derék plebánosuknak, Krizsanóczy Jánosnak minden marasztalása ellenére is fölkerekedtek és sietve költöztek át Félegyházára, magukkal hozva hosszú kocsisorral minden ingóságukat. A raj megindulását látva, plebánosuk sem maradt vissza. Az Isten tiszteletére használt fatemplomukat szétszedette, kocsikra rakatta és ő is követte fölkerekedett nyáját. Félegyházára érve, itt találták már az új települőket, azokkal barátságosan egyezségre léptek, s a bérösszeg reájuk eső részét lefizetvén, hozzákezdettek házaik építéséhez. Így lettek az Ellés falubeliek közös alapítók a korábban érkezettekkel.
