Kunok.
Kunok.
IV. Béla király uralkodása alatt 1239-ben jöttek be a kunok Magyarországba. A király a Duna–Tisza közén, a kalocsai és bácsi egyházmegyében, ott, a hol még sok lakatlan terület állott rendelkezésre, jelölt ki nekik alkalmas területet. E nomád életre szokott nép azonban nem tudott egy helyben megmaradni, hanem ide-oda vándorolt, a mi összeütközésekre szolgáltatott okot a magyarokkal. A kitört viszályok nem símultak el, bár IV. Béla király a közgyűlésen a kunoknak az egyes vármegyékben leendő szétosztását rendelte el. Ezt az intézkedést azonban nem hajtották végre és csak fokozta az elégületlenséget, hogy a király a kunoknak kedvezett s Kuthén népének adott elsőséget a magyar urakkal szemben. E viszályok közepette zúdult hazánkra a tatárpusztítás, melynek folyamán a kunok, Kuthén királyuk meggyilkoltatásán felháborodva, a magyarok ellen fordultak, majd a muhi csata után átkeltek a Dunán s a mai Szlavonián át Bolgárországba menekültek.
Az ország helyreállításakor IV. Béla király ismét behívta a kunokat s a Duna–Tisza közében, jóformán lakatlanná vált területen telepítette le őket. Az ekkor alakult kun szállások közé tartozott a mai Halas városa is. IV. László király a kunok részére 1279 augusztus 10-én kelt szabadalomlevelében elősorolja ugyan a kunok kiváltságait, köz és magánjogi helyzetét, de szállásaik helyi körülírását nem adja. Csak a későbbi oklevelek egybeállításából lehet megállapítani, hogy a kunok első szállásai hét székre oszlottak s egy ily kun szék főhelye Halas volt. A város környékén letelepedett kunokról, a kik kétségkívül a halasi székhez tartoztak, már a XIV. századból is számos oklevél emlékezik meg. Igy a mai Bács-Bodrog vármegyéhez tartozó Madaras 1337-ben Nagykunmadaras néven fordul elő, 1393-ban Katymáron is laktak kunok és kun főurak birtokai közé tartozott Bácsaranyos és Gyapol (1280).
