Halálbüntetés.
Halálbüntetés.
Az 1848-ig érvényben volt írott jog 61 esetben alkalmazta a halálbüntetést; az 1840 április 11-ki országos ülés előlülőjének határozott formában tett kijelentése szerint azonban országos joggyakorlatnál fogva csak előre elhatározott gyilkosság és a déli nap fényénél is világossabb próbák fennforgása esetén van helye halálos itéletnek. Ezzel a kijelentéssel némileg ellentétben áll az alább ösmertetett Schirmer eset. Ámde e honsértésként kezelt bankóhamisítás tárgyában nem a vármegyei sedria, hanem az amúgy is szomorú emlékezetű királyi tábla itélt. Tehát a tett kijelentés csak a vármegyék joggyakorlatára vonatkozhatik. De úgylátszik, a vármegyék sem valami régen követték ezt a szabályt. Kitünik ez a Jászkun-kerületek rabokat itélő törvényszékének Kiskunfélegyházán 1810 április hó 13-án hozott itéletéből, mely szerint vasban álló Lentse János, mint a tököli marhák erőszakos elhajtója és rablótárs, továbbá Halasi Péter hat ökreinek tetemes tolvaja, valamint Széky István is épen ezeknek a marháknak prédálója „és maguk lelkek tudja még ezeken kivül mennyi és minemű gonoszságok szerzői, a gyalázatos akasztófára függesztetvén, az élők számából kitöröltetni rendeltettek.”
Rendkivül érdekes az a jelentés, melyet Kovachióczky László főszolgabíró és esküdttársa Rodrovich Ferencz irtak a vármegyének Schirmer János hamis bankócsinálás miatt halálra itélt rab büntetésének a végrehajtásáról 1806-ban. Ez az ügy annak idején a budai dámákat is fölöttébb foglalkoztatta, a mennyiben „nem terheltettek Ferdinánd választófejedelem és főherczeg utján kegyelmet kérni a halálraitélt részére.” Ferdinándnak a vármegyéhez intézett levele szerint ő felsége akarva sem teljesíthette kérelmüket, mivel az elitéltet már a siralomházba kisérték, ilyenkor pedig ő felségének nem is helyteleníthető fölfogása szerint kegyelemnek már nincsen helye (!) Itt azonban tudnunk kell, hogy a mi régi joggyakorlatunk honárulásnak tekintette a pénzhamisítást. Ezt az elnevezést találjuk az ügyben első fokon itélkező tábla itéleteiben is talán arra való tekintettel, hogy a bűncselekménynyel sértett jogtárgy az államnak a pénzügyi felségjoga. (Alkalmasint ennek a felfogásnak a folyománya, hogy a Csemegicodex-indokolás is politikainak tekinti e bűncselekményt.) Egyébként Ferdinánd levelével egyidejüleg grationalis (kegyelmező leirat) érkezett a Pest vármegye tömlöczében 324fogvalevő orgyilkos ügyében. A jogeszme ily frivol megsértése annyira felzúdította a közvéleményt, hogy az még évtizedekkel utóbb is éreztette hatását, a mennyiben Pest vármegyének követe, Szentkirályi Móricz, az 1843-iki ú. n. Deák-féle javaslatok tárgyalása alkalmával a király kegyelmi jogának megszorítását követelte, slágerként hozván fel Schirmernek és az orgyilkosnak az esetét; Deák Ferencz, báró Eötvös József és Klauzál Gábor pedig indokokkal és szavazattal támogatták Szentkirályi indítványát. A történeti igazság kedvéért megjegyezzük, hogy Pest vármegye másik követe, a mindig aulikus Dubraviczky Simon, ebben a kérdésben is a királyi jogok kiterjesztése mellett foglalt állást.
A megye levéltárában 1806. évi 453. és 527. sz. a. fekvő jelentések szerint a hirhedt Németh János kir. ügyigazgató egy itélőmester kiséretében látogatván meg a rabot, közölték vele, hogy a király nem adott kegyelmet. Ezután „a halálra kipányvázott rabot átaladták a főszolgabírónak és esküdtnek, a kik „kettős őrizet alatt” tüstént a siralomházba kisértették és másnapig ott tartották. Az itélet napján a nemes vármegye hajdui, katonái, nemkülönben falukról berendelt számos parasztőrzők kiséretében nemes Schirmer János urat a vármegye akasztófájához vitették. Itt a budai hóhértól kiválasztott helyen a falukról rendelt őrzőkkel tágas kerületet készítettek, abba a halálra itélt rabot bevezettették, néki a csoportosan kitódult nézők hallatára a latin nyelvű halálos itéletet anyanyelvén megmagyarázták. Annak utána a rab a vele volt lelki atyával végső töredelmes ájtatosságát elvégezvén, a hóhérmesternek átaladatott. Ez a rabot az e végre „szokott mód szerint elkészített” székre leültette, majd a székhez hozzá kötözte és szemét bekötötte. Ez után „pallosával nyakában vágott, de mivel a tsapását valamivel alább tette” az első csapással a fejét el nem ütötte ugyan, hanem nyakát mégis annyira kivágta, hogy a feje egészen félre konyult. Ezután még két vágást és egy rántást tevén pallósával, fejét vette”.
