Nyomozat.
Nyomozat.
A szónak mai értelmében vett nyomozat akkor nem volt kötelező. Nyomozat alatt akkortájt, általában véve, csak ismeretlen tettes kipuhatolását értik. Az 1548: L. t.-cz. arra kötelezte a vármegyei tisztikart, hogy negyedévente minden úrnál, nemesnél és nem nemesnél kutassanak, nem tartanak-e maguknál latrokat. E törvényt számos későbbi, így a Csemetei-féle gyilkosság alkalmából hozott 1625: XIII. és az 1658: L. t.-cz. hatályában fönntartotta. Ez a „diligens”, vagy Bodó szavaival élve: „publica inquisitio” azonban a XIX. század elején már alig fordul elő. Ugyanez áll az 1794. évi 4152. sz. Pest vármegyéhez érkezett helytartótanácsi rendelet 18. b) pontjáról. E szerint minden tanyán évente kétszer bűnvizsgálat (nyomozat) tartandó. Ha gyanús emberek találtatnak, úgy ezek a községben lakásra kényszerítendők. A kiről ez alkalommal kiderül, hogy rossz embereket tart, az házától és földjétől fosztassák meg örökre és házát és földjét adják el jámbor embereknek, ha nem nemes.
Gyanútlan személyek szabadságának ilymérvű megszorítása ellenkezett Pest vármegye jogfelfogásával. Annál mostohább bánásmódban részesülnek a tényleg gyanúsak. Gyanús, egy Kassichban is ismertetett 1765-iki rendelet szerint, ki az osztrák örökös tartományokba fokossal (clava ferrea) akar utazni; mért is letartóztatandó. A vármegye specziális gyakorlata szerint gyanúsak: a kik az országúton, hídakon, vámoknál, révéknél megszólíttatván, kilétüket megbízható módon nem tudják igazolni és az oly pásztorok, kondások, csikósok vagy ismeretlenek, kik ugyan e helyeken passzus nélküli lónak vagy szarvasmarhának birtokában találtatván, azt, hogy nem lopás útján szerezték, igazolni nem tudják. (Bűnösség vélelme.) A vármegye egy 1794-ben kelt, de az 1840-es években is még joghatályban levő közgyűlési határozata értelmében az ily személyeknek hivatalból való kikutatása, föltalálása esetén a szolgabírónak való átaladása, a mezei biztos kötelessége. A mezei biztost a gyanús személyek elleni írtó harczában a haramjahajhászó sereg (lovas hadnagyok és megyei katonák) segíti. Hogy ki a gyanús, azt az 1794-iki 4052. számú ú. n. országszéki rendelet,* melyet a helytartótanács az egybegyűlt fő- és alispánok és kerületi kapitányok meghallgatása után bocsájtott ki, 55. és 56. §§-ában mondja meg: „mindazok, kik hejehuja életet élnek s magukat és a hozzájuk tartozókat erejük fölött piperésen ruházzák; ezeket fel kell jegyezni és adattassák tudtokra nékiök, hogy ők gyanús embereknek tartatnak. Házuk váratlanul és gyakran, hol nappal, hol éjjel, vizsgáltassák meg s ha otthon nem találtatnak, mihelyst hazaérkeznek, szoríttassanak, hogy adják elő: miért és hol jártak.” Ezt a rendeletet több későbbi így az 1800. évi 2521, az 1806. évi november 28-iki 17057. és az 1819 július 6-iki 31018567. sz. leírat is fenntartja hatályában, ámde a vármegye nem mindig tiszteli a leíratokat. Deák Ferencz szerint, ha kipuhatoltatott, ki lehetett a vétkes, megszünik a nyomozó hatóság tisztje, ekkor már bizonyos személy ellen dirigáltatván a gyanú. A vármegyének fönt hivatkozott közgyűlési határozata szerint is: a mezei biztosnak tilos nyomozat során a vallatás. De a tilalom csak papiron marad. A városok tanácsai és községek elüljárói is vallatnak és pedig testületileg. (Bizottsági vallatás). A nyomozat nem mindig állítható szembe a vizsgálattal.
Mind ezekre, mind a fejezet későbbi részeiben idézett jogtörténelmi adatokra nézve lásd ifj. Dombóváry Géza: Fenyítő eljárás és büntetési rendszer Pestmegyében a XIX. század első felében.
