A pozsony-soproni színi szövetség.
A pozsony-soproni színi szövetség.
Ekkor a belügyminisztériumban is (hála érette Bezerédj Viktor miniszteri tanácsosnak és Festetich Andor grófnak, a vidéki magyar színészet országos felügyelőjének, valamint az Országos Színészegyesület agilitásának) komolyabban kezdtek érdeklődni a pozsonyi magyar színészet sorsa iránt, mert belátták, hogy ezen a végállomáson a nemzeti színművészetet föntartani elsőrendű kötelesség. Ennek a fölfogásnak tulajdonítható, hogy a kormány támogatásával létrejött a pozsony-soproni színi szövetség, mely abban áll, hogy a téli 7 hónapot 2 részre osztják s annak első felében, január 15-ig Pozsonyban játszik a magyar színtársulat, második felében pedig Sopronban. A kormány ezt a szövetséget jelentékeny anyagi támogatásban részesíti és a megoldás ezen módja a magyar színészetre nézve – a multhoz képest – igen előnyös, mert egyrészt a téli főszezont juttatja a magyarnak, másrészt pedig a szerződés megengedvén azt, hogy a magyar színigazgató már szeptemberben elkezdhesse az előadásait, így a magyar színészetnek már négy és fél hónapot biztosítottak, sőt 1903-ban sikerrel próbálták meg egy két hónapos nyári staggione megalkotásával az immár féléves magyar szezont.
A színi szövetség magyar társulatának igazgatását Szendrei Mihály volt kassai, a németét pedig Blasel Pál salzburgi színigazgató kapta meg. Szendrey az első szezonban igen jól szervezett társulattal a közönség fokozódó érdeklődése mellett játszott, a kormány pedig anyagi támogatásán kívül úgy is pártfogolta vállalatát, hogy a magy. kir. Operaház néhány tagját állandó vendégszereplésre engedte át s így a zenei tekintetben kényes izlésű pozsonyi közönség kellő szereposztásban élvezhette a különféle dalműveket is, a melyeknek a műsoráról némi tájékozást nyújthat az is, ha megemlítjük, hogy kitünő előadásban hozták színre Csajkovszki „Onyegin”-ját és Zichy Géza „Alár”-ját, valamint az olasz mesterek dalműveit is.
Nagyszombat. – A színház.
Saját felvételünk
Pozsony a magyar színészekre nézve nem termi mindig az ünnepeltetés illatos virágait. Ez tény. De viszont az is igaz, hogy az itteni közönségnek igen fejlett műérzéke van, a melyen már sok derék magyar színésznek és színésznőnek a tehetsége csiszolódott ki. A midőn tehát ennek a másfélszázados színészi multtal bíró városnak a színművészetét fejtegetjük, csak azt kívánhatjuk, hogy maradjon meg a városnak a színészet iránt való meleg rokonszenve és a zeneművészet iránti százados lelkesedése, de részesüljön ebben nemsokára az egész vonalon győzedelmeskedő magyar színészet!
