A vízrendszer.
A vízrendszer.
A folyók bevágódásának sebessége, intenzitása attól függ, hogy milyen magaviseletet tanusít a felvevő vízrendszer, vagyis az erózió bázisa. Ezeket kell először szemügyre vennünk.
A Balaton igen sekély vízfelület, a mely egy kis plioczénkori horpadás helyén keletkezett. A Balaton a felvidék lábainál végignyúló vetődés irányában hosszan nyúlik el. A kis sülyedés, a mely eredetileg igen jelentéktelen, néhány méternyi horpadás volt követhető a zalai halmokban is a Szívíz irányában.
Ezt a kis horpadást keresztben szelték a NS irányú törések, a melyeket megint folytatni lehet a Balaton-felvidék kemény kőzeteiben is.
Eredetileg ezek is csak nagyon jelentéktelen térszíni változást idéztek elő. De ez elegendő volt ahhoz, hogy lefolyástalan, vízállásos, kopár hely keletkezzék, a melyen akadálytalanul indult meg a szélfúvás hatása (az ú. n. defláczió). És éppen itt a legdühösebben, mert a felvidékről főn-jelleggel, vagy talán még helyesebben mondhatnók: bóra-jelleggel lezuhanó, még ma is jól ismert, s a balatoni halász nyelvén „fő-szélnek” (felső-szél, föl-szél, mert felülről jön,) nevezett vihar ma is itt tombol legerősebben. Ez teszi olyan veszedelmessé a Balaton hullámverését. Ez a „főszél” a pleisztoczénben is éppen oly erővel támadta meg a lapályt, mint ma, vagy talán még fokozottabban, mert akkor a skandináviai jégtakaró miatt a terület kontinentális jellege még jobban ki lehetett fejlődve. Ez a dühös szél, a mely képes volt a tihanyi félszigeten a Belső-tó mélyedését kikaparni, mélyedéseket vájt ide, a melyeket később elöntött a víz s azután a hullámok támadták meg a partokat: a kinyúló félszigeteket lenyesték, a benyúló öblök elé turzásokat nyujtottak végig. A tó déli partja hajdan mély öblökkel benyúlt az éjszak-déli irányú tektonikus eredetű völgyekbe, de ezeket az öblöket a tó elvesztette, mert mindegyik elé turzást épített. Igazi szenilis part ez a déli.
A Balaton vízszíne ma valami 105 m. magasságban van közepesen a tenger színe fölött. Vízállása évszakonként, de meg évről-évre is változik. Vannak nagy áradásai, a mikor elönti a parti lapályt és vannak nagy apadásai, a mikor alig folyik ki valami víz a Sió-csatornán. A vízállás azonban így is legfeljebb 1–2 méter között ingadozik. Kimutatható, hogy mai közepes felszínénél 5 méterrel volt magasabb, a mikor a legjobban megdagadt, a miről csak egyáltalában nyomok maradtak fel. Magasabb, legalább tartósan magasabb, sohasem volt. Tőzeglerakodások meg azt látszanak mutatni, hogy mai vízállásánál lényegesen alacsonyabb is volt, s mivel a tó fenekén igen vastag a saját lerakodása, feltehetjük, hogy legnagyobb mélységeinek helyén a mai szintnél esetleg 5–10 méterrel mélyebben is állott a víz felszíne. Akkor egészen lefolyástalan, bizonyosan sós tó lehetett.
A déli part mentén, néhány kilométer széles sávban, mindenütt a pontusi rétegek vannak a tó fenekén, közvetetlenül a víz alatt. Ezek fölött a víz sekély. A mint 1–1 1/2 km. távolságra jutunk a parttól, egyszerre nagy mélységek következnek (4–5 m.), tehát úgy végződik itt ez a tóvíz alatti padka, mint valami kontinentális talapzat. Végződése bizonyosan a tó legelső partját jelenti, abban a száraz, pusztai éghajlatban, a mikor a lösz kezdett lerakodni a halmokon.
A mikor a tónak ilyen alacsony vízállása volt, akkor a somogyi pusztákról valószínűleg nagyon kevés víz jutott a Balatonba, ezért az árkokba vízfolyások nem vágódhattak bele. A mikor azután a Balaton feldagadt, akkor meg elöntötte a nagy, meridionális völgyek éjszaki nyílásait s azokat inkább elsimította.
Azóta a tó színe alig változik. Az a néhány méternyi ingás, a mit időnként észlelhetünk rajta, a somogyi völgyek vízlefolyásában édeskevés változást okozott. Ma már nem emelkedhetik a tó nagyobb magasságra, mert lefolyása van a Sió-csatornán át. Itt van a tómedencze legalacsonyabb csorbája. A tó maga ugyan gyakran eltorlaszolta ezt a lefolyást, homokturzással, de ha megáradt, keresztültört 6rajta és újra útat nyitott. A lefolyás egészen fiatal, a multban időszakos lehetett, azért a Sió-völgy mocsaras, posványos mélyedés és csak Ozoránál kezd normális völgy lenni. Ugyanez a szerep juthatott volna a kötcsei völgynek is, a mely Faluszemesnél nyílik a Balatonra s akkor a tó vizét a Koppány-patak vitte volna le. De a vízválasztó ebben a völgyben jóval magasabb.
Tudjuk, hogy a Sió a Kapossal és Sárvízzel egyesülten ömlik Szekszárd táján a Dunába. A Dunának itt pompás terraszai vannak (pl. a mohácsi csatasík), mintegy 4 m. magasan a mai Duna színe felett. Ezeket a terraszokat követni lehet a Kapos völgyén felfelé Kaposvárig, a hol egészen lealacsonyodnak. De a Sió völgyében csak elvétve látni nyomukat, egészen Ozora vidékéig, azonfelül egészen belesimulnak az alluviális völgyfenékbe. A Duna völgyének bevágódását tehát nem követte a Sió bevágódása, fel a Balatonig, mert ha ez megtörtént volna, akkor a Balaton ma már teljesen üres volna. Azt kell hinni tehát, hogy a mikor a Duna a mohácsi csatasík színében folyt, akkor a Balatonnak még csak nagyon jelentéktelen lefolyása lehetett. Ez pedig a késő diluviális korban történt, tehát azóta a mi Balatonunk vízállása csak időszakosan változott, majd megapadt, majd feldagadt, úgy mint ma, talán szélesebb határok között, de nem sokkal.
Ennek az a következménye, hogy a befolyó vizek völgyei nem terraszosak. És ebben a tekintetben a Balatonba nyíló somogyi völgyek egészen külön állanak Magyarország hidrografiai hálózatában. Egyetlenegy Balatonba folyó víznek a völgye terraszos, t. i. a Zaláé, de ennek külön története van, mert hajdan éjszak felé, Kisczell felé, a Marczal völgye felé adta le a vizét.
A Kapos völgye terraszos, a Dráváé is, s azért a Kaposba és a Drávába folyó mellékpatakoké is. Igaz, hogy a Dráva óriási árterét most tölti fel kavicscsal s így emeli alluviális síkját, tehát törmelékkúpját az Alpokból előrenyujtja idáig, de azért még mindig láthatók terraszai, bár alig emelkednek azok ma már a kavicsos ártér fölé néhány méterrel, itt, a hol Somogy vármegye déli határán folyik.
A Dráva Somogy vármegye déli határát mintegy 100 km. hosszúságban mossa. A vármegye határa Horvátországgal szemben hajdan pontosan a folyó medre volt. A Dráva azonban kanyargós, szerteszét ágazó medrét gyorsan változtatja, a szabályozás is kiegyenesítette részben a folyót s ma a határ csipkésen szeldeli a folyó fő-medrét. A Drávának itt elég nagy esése van, durva kavicsot mozgat, a miért zátonyos, elfajult medre van, gyors változásokkal, mutatva, hogy jelenleg feltöltő munkát végez. Ezért régi terraszait ma újra eltemeti. 10–15 km. széles ártere tele van holtmedrekkel, vizenyős laposokkal, mert a folyó közvetetlen a medre mellett gyorsabban tölti fel árterét, mint távolabb tőle. Régi völgyfeneke néhol, helyenként 5–6 méterrel magasabb a mai ártérnél, de csak félsziget-, vagy szigetszerű maradványok vannak belőle. De ezek is fontosak, mert ezeken vannak a falvak pl. Gyékényes vagy a másik oldalon, Horvátországban Molve és Gjurgjevac. A somogyi plató hirtelen, meredeken végződik az ártér felé, mintegy 20–25 méter magas párkánynyal, a melyet sűrűn alámosott, karéjos ívekben a folyó egy-egy odatévedt kanyarulata. A somogyi halmok közül lejövő patakok, mint pl. a Nagyatád felől jövő Rinya, a Drávához közeledve, mind mélyebb völgybe jutnak, a melyben alacsony terraszok jelentkeznek, élénk ellentétben a Balatonba folyó árkok völgyeivel.
Vannak azonban a Balaton déli partján benyúló mocsaras öblökben, az úgynevezett berkeken, a melyeket homokturzások választanak el a nyílt Balatontól, szintén terrasz-szerű magaslatok, pl. Kéthely, Marczali vagy Tótszentpál tájékán; de ezek nem folyami eredetű terraszok. Ezek az eredeti deflácziós-felszín, vagyis a széltől letarolt felszín maradványai, a mely igen fokozatosan lejtett délről éjszak felé, de azután a Balaton alámosta, éles vonalú partot húzott rajtuk keresztül, tehát abráziós térszínt állított elő, a melyen a Nagy-Berek, a Boglári-berek stb. foglal helyet. Itt tehát szélmosta felszínnek balatoni abráziós felszínnel való érintkezését látjuk. Természetes, hogy ilyen körülmények között az ide nyíló patakvölgyek alsó részén inkább feltöltődést találunk. Nem nagy ez sem, de elegendő, hogy a szélfúvásból fennmaradt magaslatokat a patakok esetleg szigetszerűen körülkerüljék. Példája ennek az ú. n. Tatárvár, Lengyeltótitól nyugatra.
Ezen a komplikált térszínen nagyon furcsán fut a vízválasztó a Balaton és a Kapos, meg a Dráva között.
A Balaton vízválasztója a Siófoktól nyugatra fekvő Új-pusztánál lép ki a tó partjáról, fel, a halmok tetejébe, a Töreki-major felé, a Czinegei erdőben mindjárt keresztezi az első éjszak-déli irányú szélbarázdát, a mikor a Jaba-völgy vizeit 7választja el a Balatonba futó, merev irányú völgyektől. A 312 m. magas Gyugyháton át lekanyarodik Pusztaszemesre, a hol nagyon érdekes helyre kerül. A pusztaszemesi major körülbelül a vízválasztón van, mintegy 188 m. magasságban, de a völgy fenekén. A Jaba vize délről jő, a major előtt azonban sarkonfordul és belefut a nagy Jaba-völgybe, ezzel meg Ádándnál a Sióba. A major éjszaki oldalán a vizek már a falun át, Kereki, majd Kőröshegy felé a Balatonba futnak. De a majortól délre nem mehetünk messze a Jaba vízgyűjtőjén; csakhamar másik vízválasztó következik, a melyen át a Kapolyi pusztához juthatunk le. Innen a víz pedig már a Kis-Koppány völgyén át jut le a Sióba. A kőröshegyi szélbarázda patakját tehát a Jaba-völgy vize lefejezte (capture). De a munka nagyon gyengén halad tovább, mert a Sió nem vágódik be, az erózió nem tud erősen dolgozni, a tájék nagyon maturus jellegű s a víz munkája így meglehetős lomha.
A vízválasztó a puszta-szemesi majoron túl ismét felmegy az erdős hegyekre, Kötcse fölé, de ott délre fordul s a halom-gerinczen futva, eljut Cseszta-pusztáig, ott azonban átvág a karádi völgyön. Főképpen erre a helyre akarok utalni.
Szárszó és Faluszemes között nyílik a Balatonba a karádi völgy. Nyílegyenesen vág dél-délkeletre le a Koppány völgyébe, a hova Bonnya és Acsa között torkollik. A ki végigkocsizik ezen a hosszú völgyön, nem veszi észre, hogy mikor lép át a Balaton vízvidékéből a Koppányéba. A térképek rendesen rosszul ábrázolják ennek a völgynek a vizeit. A Földtani Társulat geológiai térképe itt lefolyást csinált a Balatonból, pedig a vízválasztó a völgyben mintegy 45 m. magasan van a Balaton fölött! A Kogutovicz-féle megyei térképek (a Pallas-Lexikonban is) Kötcse elé teszik a vízválasztót, pedig az Karád alatt van egy kétfelé is lefolyó mocsárban, az ú. n. Büdösgáti vízben, a mely lefolyástalan volt, de éjszakon és délen egy-egy árokkal lecsapolták a vizét s az a szóládi árokkal a Balatonba, a Kőrises vízzel a Koppányba fut le. Ez a völgy a legszebb mutatvány a somogyi nagy szélbarázdákból, bár van ennél nagyobb is.
Valamennyi között a legnagyszerűbb a mocsoládi völgy, helyesebben szélbarázda. Ez Lellénél nyílik a Balatonra, innen merev, egyenes vonalban húzódik Mocsolád és Mernye községeken át a Kapos völgyéig, Kaposvártól keletre Toponár, Taszár és Homok falvak között, sőt úgy látszik, még a Kapos völgyén túl is folytatódik, Szentbalázs és Gálosfa irányában, de azután a baranyai hegyvidék keményebb kőzeteiben orografiailag nem mutatkozik. Mivel Zalában a Zánka fölött emelkedő Hegyestő, azután a Tóihegy, meg a kapolcsi plató bazaltjai ebben a vonalban vannak, valószínű, hogy itt is folytatódik, mint fiatal repedés. Eszerint a Balaton-felvidékről a baranyai hegyvidékre vág át, merev egyenes irányban. Ebben a csodálatos, terraszmentes, majdnem U-alakú keresztmetszetű völgyben a vízválasztó 180 m. magasan van Mocsoládtól éjszakra. Látrány tájékán ugyan mutatkoznak terrasz-szerű emelkedések, de ezek megint a deflácziós térszín maradványai és nem fluviatilis terraszok.
A mint a mocsoládi völgyi vízválasztón átmegy a vízválasztóvonal, megint éjszakra kanyarodik, hogy Gamás környékét egész vízvidékével a Kaposhoz csatolja. Fennmarad most a halmok tetején, de Somogyvárnál végleg lehúzódik messze délre, hogy a balatoni Nagy-Berek vízterületét megkerülje. Ez a dél felé való húzódása ismét a somogyi szélbarázdákkal párhuzamos vonalban történik, egészen a kisvárdai csárdáig, Várda és Hetes között. Innen most igen szabálytalan vonalban megy át a vízválasztó nyugatra, Nagybajom és Böhönye felé. Itt egészen más jellege van a vármegye területének. Deflácziós, széltől letarolt területen vagyunk, szemben a tapolczai medenczével, a melyben a pontusi tenger mélyen benyúlt hajdan a Kis-Alföld felé. Ezen a területen ma is futóhomok födi a felszínt, a melyet nem tökéletesen köt meg a növényzet, sőt Nagybajomtól nyugatra még ma is tekintélyes buczkákat hajt a szél. Mint afféle félig kötött homokterületen, úgy ezen is a szélbarázdák, a barázdák között megmaradt gerinczek és a garmadák a domináló buczkaalakok. Ezen a tájon elég tekintélyes nagyságú olyan terület van, a mely lefolyástalannak tekintendő. Legalább felszíni lefolyása a sok apró horpadásnak nincsen egyik vízterület felé sem. Elmosódott, bizonytalan határok között van természetesen ez a terület, minden, az eke nyomán keletkezett, mélyebb barázda jelentékeny változást okozhat a vízterületekben. Az a terület, a mit lefolyástalannak kell jeleznünk, Hetes, Csoknya, Sárd, Jákó, Nagybajom, Kutas, Csököly, Kiskorpád és megint Hetes falvak között foglal helyet. A Jákó, Kiskorpád, Csököly és Gige falvakkal adott négyszög közepe táján, körülbelül az úgynevezett Márkus-kútnál, 8van a vármegye vízválasztó csomója. Ide fut be ugyanis az a vízválasztó vonal, a mely a Drávát a Kapostól elválasztja. Háromfelé szivárognak le tehát innen a vizek, de természetesen nagyon bizonytalanul.
Böhönye körül megint felmegy a vízválasztó arra a hosszú gerinczre, a mely B.-keresztúr és B.-berény között indul ki a Balaton partjáról, s majdnem pontosan éjszakdéli irányban, egész Kónyiig nyúlik, a hol elsimulni látszik. Ezen a gerinczen a vízválasztó kissé éjszakra dudorodik, megkerüli Nemeskisfaludot, s Vése táján ér le megint a deflácziós felszínre.
Ezen a tájon ismét hatalmas deflácziós sáv következik, a Kis-Balatontól egész a Dráváig. Ezen is nagyon czifrán fut át a vízválasztóvonal, Inke falun át, Iharosberénynek. A jól megkötött buczkákon ugrál fel és le, de Inkétől délre csodálatosan merész beöblösödése van dél felé, hogy a Baláta-tavat, ezt a buczkák közé befoglalt, gyönyörű ősnövényzettel elborított, erdők között rejlő, festői szép tavat még a Balaton vízgyűjtőjéhez sorozza. Meglehetős vadon, néptelen vidék ez, a hol a buczkák legnagyobb részét erdőség fedi. Iharosberénynél felkapaszkodik a vízválasztó a halmok tetejére, éjszaknak fordul s Nagyrécse irányában elhagyja a vármegye területét.
A vármegyét a vízválasztók majdnem egyforma területű három részre bontják, három háromszögre, a melyek tompa csúcsaikkal a Márkus-kútja táján összeszögellenek. Vegyük elő már most a vármegye egyes, elkülöníthető darabjait.
