Nyírerdők. Égererdők. Tölgyerdők. Nyár, kőris, szil, gyertyán.
Nyírerdők. Égererdők. Tölgyerdők. Nyár, kőris, szil, gyertyán.
Kiemelendő, hogy a honfoglalás idejéből még a nyírerdő említtetik, mert e körülmény az akkori klimára jellemző sajátság. Ebben az időben ugyanis még nem tételezhető fel, hogy e nagy terjedelmü nyírerdők keletkezésének oka a nyírnek azon – az erdészek előtt ma is ismeretes – betolakodási képessége lett volna, melylyel a nyír a neki megfelelő talajon a rosszul kezelt, nem kímélt tölgyesekben ma is állagátalakulást idéz elő. Inkább indokolt az a feltevés, hogy ekkor még Szabolcs vármegye sokkalta mocsarasabb, láposabb, levegője nedvesebb, éghajlata hűvösebb, tehát a nyír tenyészetének kedvezőbb vala, – holott a következetes erdőpusztítások s az erdőtlenítés után a homokbuczkáknak a nap hevét erősen visszasugárzó talaján eszközölt feltörések, felszántások, párosulva az utóbbi évtízedek vizszabályozásaival, Szabolcs vármegye klimáját annyira kiszárították, hogy ma már a mezőgazdaság számára minden talpalatnyi terület elfoglalására való törekvéstől el is tekintve, nagyobb nyírerdők megtelepülésének, – mely fanemnél tudniillik nem annyira a nedves talaj, mint inkább a nedves levegő a főkivánalom, – már az éghajlat megváltozása is gátat vetne. Mert, hogy az erdő főfaneme tényleg mennyire alkalmazkodik az uralkodó klimához, annak fényes tanúsága például a dániai diluviális rétegeknél is élénken tapasztalható, hol is a jégkorszakra következett édesvizi agyagrétegben főfanem a fűzfaj (salix polaris, s. reticulata); az ezt fedő turfarétegben már a nyír és nyár (betula nana, populus tremula); az erre halmozódó turfában a fenyőféle (pinus sylvestris); az erre boruló turfarétegben a tölgy (quercus sessiliflora); és a jelenlegi legfelső, még csak most képződő turfában a bükk (fagus sylvatica). Ezeket a rétegeket kor szerint jellegezve – dr. Szabó József geologus alapján – a bükkös-réteg a jelenkornak, a tölgyes-réteg a vas- és bronzkornak, a fenyős- és nyírfás-réteg a kőkornak felel meg; klima tekintetében pedig – ugyancsak dr. Szabó szerint – a fűzfélés-réteg éghajlata megfelelt Grönland és a Spitzbergák mai éghajlatának, a nyírfás 281rétegé a mai Lapplandénak, a fenyős rétegé a mai északi s a tölgyes rétegé a mai déli Svédországnak. És tényleg a nyír és fűz azok a fanemek ma is, melyek mint erdőalkotók az északi sark felé legmagasabbra felhatolnak, s kivált a törpe nyír és a gyapjas fűz a legészakibb tundrákon majdnem egyedüli képviselői a fafajoknak. Azonban abból a körülményből, hogy a honfoglaláskor, s illetve bizonyára még azt megelőzőleg és kétségtelenül az azutáni hosszu időkön át is, nyírerdők borították Szabolcs vármegyének tekintélyes és legalább is a nyíri részét, korántsem lehet és szabad azt következtetni, hogy tehát eme nyírerdők korában – az előbb említett dániai analógiához képest – Szabolcs vármegye klimája is a mai Lapplandéhoz lett volna hasonló; ennek feltevése jogos csak akkor volna, ha nemcsak Szabolcs egyes részein, de egész Közép-Európa akkori erdőiben az egyedüli vagy legalább is uralkodó fanem a nyír lett volna. Kétségtelen azonban, hogy ezen ős nyírrengetegek keletkezésének ideje arra a korszakra esik, a midőn a Szabolcsmegye homokbuczkái közé ékelt tavak, mocsarak, lápok, dágványok a levegőt még állandóan vízpárával telítették, tehát a midőn nemcsak a talaj, hanem az éghajlat is nedvesebb vala. Ismételjük azonban, hogy a honfoglaláskor a nyíren kívül más lombfa is, kivált a tölgy és az éger előfordult és ez utóbbiak a tiszamenti részeken erdőt is alkottak. Az égererdők létezését kétségtelenné teszi, hogy egyes mélyebb fekvésü helyeken, például Kanyáron a leleszi prépostság birtokában 1895-ben létesített kőristelepítésnek alsóbb s korábban bizonyára mocsaras talaján a jelenlegi földréteg üledéke alatt 0.3–1 méternyi mélységben majdnem mindenütt találni többé-kevésbé felismerhető éger törzsrészeket. A tölegyerdőknek a honfoglalás idejében való létezésére pedig bizonyíték sem kell. Hiszen a fennálló erdőknek 8.5%-je ma is tölgy, – és bár a dán üledékben tapasztaltak szerint az erdők uralkodó fanemei lassanként minden emberi beavatkozás nélkül is képesek egymást kiszorítani, egymást felváltani, de az ilyen geologiai tényezők által előidézett természetes fanemátalakulások cziklusához évezredek kellenek, s ehhez a honfoglalás óta lepergett tíz század még nem elegendő. A Szabolcs vármegye Szent-György-Ábrány községének határában talált tölgylevél agyaglerakodási kövület bizonyító erejétől el is tekintve, az előbb mondottak alapján is kétségtelen tehát, hogy a tölgyerdőket hazát foglaló őseink is ismerték és ezeknek uralma a nyírével körülbelől egyforma lehetett, csakhogy a nyír a megye laza homok talaju ugynevezett nyíri részén, a tölgy pedig a kötöttebb talajokon és a Tisza áradmányán, – kivált pedig az árvízektől inkább megkimélt részeken volt elterjedve. Ha a megyénkben alárendeltebb mérvben még ma is honos nyár, kőris, szíl, gyertyán akkori létezésére kétségtelen bizonyitékunk nincs is, de viszont ezeknek tagadásba vételére sincs okunk, úgy, hogy a Zabolch, Tuhutum, Horka vitézei bár másnemü erdőalakokat, másmérvü erdőeloszlást, másféle rengetegeket taposhattak, de hadakozó útjokban bizonyára megtalálhatták mind a ma is létező erdőalkotó fanemeket, kivéve a Szabolcs vármegye erdőgazdaságában uj korszak megteremtésére hivatott ákáczot. Hogy eme, a Tisza felé eső és épen az árvízmentesebb helyeket elfoglaló őstölgyeseknek legalább részben való kiírtása még a nyírénél is hamarabb kezdődött meg, az kétségtelen. Hiszen nemcsak honfoglaló eleink, de az őket megelőző őslakók is épen a folyamlapályok kövér mezein szerettek letelepedni, s tehát itt a legelőknek az erdő rovására való bővítése már a messze multban indokolt, szükséges vala, – és ami ezen erdőkből az utódokra mégis fenmaradt, annak mind szélesebb gyűrűben való kivágását, kiírtását, a szeszélyes Tiszának gyakori mederváltoztatásai és e miatt a mívelési területeknek mindig ujabb-ujabb helyre való kényszerü áthelyezései időről-időre megkövetelték.
Majdnem minden községnek a mult század végéről vagy e század elejéről származó térképei mindenütt azt mutatják, hogy a község határának csaknem fele, sőt itt-ott felénél nagyobb része még erdő volt, holott ma már csak egy visszamaradt galagonya bokor, egy magányos nyár, egy kiszáradt tölgy, egy görcsös, árva szíl mutatja, hogy hajdan – s talán nem is oly rég, itt a dalos madár fészke s a futó betyár búvóhelye volt. Az Apafája, Istvánberek, Töviskes, Fáshát, Fáshalom, vagy az ehhez hasonló dülőelnevezések 282mind azt sejtetik, hogy eme részeket, melyeken ma itt-ott a futóhomokot nyalja, szórja szét a tavasz szárító szele, a vékony gabnatermést „üti” meg a nyári nap heve, az ökörfarkkórót lóginyázza, az ördögborda szekerét kergeti az őszi fúvalom, – valaha az erdők sűrűje borította, az erdő lombja kövérítette.
