Kölcsey Ferencz.
Kölcsey Ferencz.
Kölcsey Ferencz, költő, esztétikus, a modern műbírálat és a művészi szónoklás megalapítója, a nemzeti felvilágosodás legönzetlenebb bajnoka. A „csekei remete” született Sződemeterben, 1790 aug. 8-án. Szüleit korán elvesztvén, a 11 éves fiú teljesen idegenek gyámsága alatt nevelkedett. Tanúlóéveit a debreczeni kollégiumban töltötte, a legnagyobb szorgalommal fejlesztvén tehetségeit. Már itt megtanúlt latinul, németül, francziául. Az irodalom iránt való hajlama korán felébredt és már ekkor olvasta korának nagy íróit, Csokonai, Kisfaludy Sándor, Virág, Kazinczy műveit, Klopstockot, Bürgert stb. Kazinczyval 1805-ben ismerkedett meg, ki ez időtől kezdve nagy hatással volt az ifjúra, a ki később teljesen Kazinczy reform-törekvéseinek, az új irodalmi iránynak és a nyelvújításnak lett lelkes híve. Debreczenben tanúlmányait bevégezvén, Pestre ment törvénygyakorlatra. Itt megismerkedett Szemere Pállal, a Kazinczy triászának egyik tagjával és csakhamar meleg barátság fejlődött ki a két rokonlélek között. Szemere a német irodalomra, esztétikára és műbírálatra irányítja Kölcsey figyelmét; Szemerével olvassa Herder, Lessing, Goethe, Schiller, Engel, Krug, Sulzer stb. műveit, megismerkedik eredetiben a német klassziczizmussal és ezzel teljesen a német költészet és bölcselet befolyása alá kerül. A pesti írókkal 377való érintkezése, az irodalomhoz való ellenállhatatlan vonzalma és a teljes függetlenség után való vágya azonban letérítették eddigi útjáról; lemondott az ügyvédi pályáról és elhatározta, hogy hivatalt sem vállal, hogy egyedüli eszményének, az irodalomnak élhessen. Pestről előbb a biharmegyei Álmosdra, majd 1815-ben testvéreivel megosztozkodván, a szatmármegyei Csekére vonúlt, a hol körülbelül 15 éven át tartózkodott, kis jószágán gazdálkodva és az irodalomnak élve. Ez időben lép fel az irodalomban. A Magyar Dámák kalendáriumában és az Erdélyi Múzeumban megjelent költeményein kívül különösen a Szemerével közösen írt „Felelet a Mondolat”-ra irányították feléje a figyelmet. (1815.) Még nagyobb feltünést keltettek a Tudományos Gyüjteményben (1817) megjelent kritikái, melyekben Csokonai, Kis János és Berzsenyi műveit veszi nálunk példátlan szigorúsággal bírálat alá. Ez „új manierü recensiói”-ban a német esztétika és különösen Schiller hatása alatt, nem csupán az írók műveit bírálja, hanem azok egyéniségét is kutatja és hibáikat körülményeikből és jellemükből magyarázza ki. Kölcseynek e bírálatokban megnyilvánúló nagy esztétikai készültsége, finom logikája, nagy tudása és határozottsága meglepte ugyan a közönséget, de a nemzetnek akkor legismertebb költői, a Csokonai és Berzsenyi irányában alkalmazott túlszigorú kritika, melyhez akkor sem az írók, sem a közönség nem voltak szokva, egyszersmind olyan általános ingerültséget támasztott Kölcsey ellen, hogy az író egyidőre elhallgatott. Esztétikai és kritikai munkásságának újból való felvételére csak majdnem egy évtized múlva határozta el magát, midőn Szemere Pállal szövetkezve, az „Élet és Literatura” czímű széptani folyóiratot megindította. Ebben jelentek meg a „Nemzeti hagyományokról”, A „komikumról” és „Körner Zrinyijéről” írt dolgozatai. A mint Kölcsey három első bírálatával a magasabb szempontú igazi irodalmi kritika alapját vetette meg, úgy Körner Zrinyijéről írt bírálata az első igazi dramaturgiai tanúlmány irodalmunkban, mely nemcsak bírál, hanem nagy esztétikai elveket is fejteget. – Esztétikai munkássága mellett ekkor már számos költeménye is híressé tette a nevét. (A Szép Lenka, Rákos, Hymnus, Bú kél velem, Dobozi, Vanitatum vanitas, Esti dal, Csolnakon stb. mind csekei tartózkodása alatt keletkeztek.) Az első bírálatai által keltett ingerültség is lecsillapodott lassanként és irodalmi működése újra megszerezte neki a közönség és írók elismerését. Pesten tartózkodása alatt megismerkedett Kisfaludy Károlylyal, Vörösmartyval, Toldyval, Bajzával, kiknek a társaságában, az irodalmi élet központjában Kölcsey nagyon jól érezte magát. Öcscsének váratlan halála azonban csakhamar kiragadták e körből és 1827-ben visszament Csekére, hol 2 éven át öcscse családjának ügyeivel és a saját és öcscse gazdaságának rendbehozásával kellett foglalkoznia. – Az 1829. év politikai mozgalmai azonban újra kiszólították csekei magányából, midőn a júliusi tisztújító-gyűlésen Szatmár vármegye főispánja Kölcseyt aljegyzővé nevezte ki. Ez időtől kezdve Kölcsey vármegyéjében a szabadelvű párt vezére lett. Őreá bízták a hivatalos feliratok szerkesztését. 1832-ben főjegyző lett, ugyanez év nov. 6-án a vármegye rendei országgyűlési követnek választották meg. A pozsonyi országgyűlésen a tiszántúli követek jegyzőjükké választották és itt a magyar nyelv, a vallásszabadság ügyében, a magyar jobbágyság és a lengyelek érdekében stb. mondott szónoklataival oly hírre tett szert, hogy nevét a nemzet vezérférfiai között emlegették. – Szónoki és követi működése azonban már 1834-ben megszakadt. Vármegyéjében ugyanis a maradi párt kerekedvén felül, ez az örökváltság ügyében ellenkező utasítást küldött neki, mire Kölcsey megbizatásáról lemondott. Vármegyéjébe való visszatérése után újra átvette főjegyzői hivatalát és gazdaságának, családjának és az irodalomnak élt. Mint az Akadémiának 1830 óta vidéki rendes tagja, 1832-ben Kazinczy Ferencz fölött mondott és 1836-ban a Berzsenyi Dániel fölött felolvasott rendkívüli hatású emlékbeszédeivel az akadémiai szónoklatnak is megalapítója lett. Utolsó nagy munkája a Wesselényi hűtlenségi pörében, Wesselényi érdekében készített klasszikus törvényszéki védirat volt. E túlfeszített munka után bélgyulladásba esett és 1838 aug. 24-én, 48 éves korában meghalt. Halálát az egész nemzet gyászolta. Szatmár vármegye, mely teljesen a magáénak vallotta Kölcseyt, körlevélben tudatta a vármegyékkel halálát, arczképét a nagykárolyi székház gyűlésterme számára megfesttette 1864-ben Szatmáron, 1897-ben Nagykárolyban szobrot emeltek emlékének, 1890-ben pedig születésének százados évfordúlóját nagy ünnepléssel ülték meg.
378– Kölcsey mint ember és mint író, egyaránt kora legkiválóbb férfiai közé tartozott. A reformkorszak irodalmi és politikai eszméinek és törekvéseinek legeszményibb képviselője, a meggyőződés igazi hőse, nemes, valóságos antik jellem, kit lelkének klasszikus eszményiségéért már kortársainak legjobbjai is szentnek, nem is közibük valónak tartottak. – Munkásságának és működésének sokoldalúsága bámulatraméltó. Mint költő, kritikus, esztétikus, szónok, államférfiú, egyaránt jeles és mint merész kezdeményező több műfajban alapvető. Kiválóan lirikus, szubjektiv természet, a mi még szónoki beszédjein is meglátszik. Mint költő, kezdetben, Kazinczy hatása alatt, a német-görög klassziczizmusért hevült, de sejtelmes, borongó, nyugtalan lelke nagyon is elütött a klassziczizmus nyugodt fenségétől. Érzelgős természete melancholikus kedélye inkább vonzották őt a német szentimentális lira és a franczia romanticzizmus felé, úgy hogy költészete átmenet Kazinczy klassziczizmusa és Kisfaludy romanticzizmusa között. Lirájában „a titokzatos hangulatok és a hazafias bánat gyöngéd, szenvedélyes és mély érzésű költője”. Legmagasabbra emelkedik a hazafias dalban. „A Rákos nymphájához” (1814.), a „Hymnus” (1823.), „Zrinyi dala” (1838.), „Irinyi második éneke” (1838.) halhatatlan, örökbecsű alkotásai a magyar hazafias lirának. A sejtelmes felé vonzódó lelke megtalálta kifejezésének formáját a balladában, melynek ő az első művelője és meghonosítója irodalmunkban. – Mint kritikus és szónok, megteremtője a művészi prózának és a művészi szónoki stilnek. Esztétikai műveiben a mély tartalom és a filozófus elméje, a forma szépségével egyesül. A szónoklatban iskolát alkotott: Deák, Kossuth, Eötvös, Szemere az ő iskolájából kerültek ki. Politikai beszédeiben, melyek a hazafiság, a jog, a humanizmus és a reform magasztos eszméitől és érzéseitől vannak áthatva, a nyelv, tartalom, alak és szerkezet művészi harmóniában egyesülnek. Akadémiai emlékbeszédeivel is alapját vetette meg e műfajnak és a Kazinczy (1832.) s Berzsenyi (1836.) fölött mondottak ma is mintaszerűek. – Összes műveit legteljesebben kiadta Toldy Ferencz, Kölcsei Kölcsey Ferencz minden Munkái czím alatt 30 kötetben.
