A Rákóczyak alatt.
A Rákóczyak alatt.
1645-ben, a linczi békekötésben, III. Ferdinánd, Bethlen István magvaszakadta után, az ecsedi uradalmat s vele Nagybányát és Felsőbányát is, örökösen I. Rákóczy Györgynek és maradékainak adományozta. Ezzel Nagybánya voltaképen megmaradt régi politikai helyzetében s a normális, megszokott, nem nagyarányú, de egészséges életben, 1659-ig.
A város életére ebből az időszakból már több adatunk van. 1641-ben nagy gonddal és költséggel vízvezetéket építettek. A vizet az Éhvölgyből vezették s a vezető csövek főleg égerfából készültek, de egyes helyeken vasból, rézből, cserépből, sőt üvegből is voltak. A vízvezeték rendben tartására „csatornás mestere” volt a városnak. Rendes fürdője is volt a városnak. Valószínűleg a mai József-bányának a Fokhagymás-patakba ömlő vasgáliczos vizét használták erre a czélra. A fürdőt vidékiek s előkelő urak is gyakran látogatták s ellátásukról a város gondoskodott, mint vendégéről, vagy legalább is biztosította a kényelmes életet.
211A város bérlője volt urának, az erdélyi fejedelemnek, s igyekezett megnyerni s ébren tartani a jóakaratát ajándékokkal, kedveskedésekkel. Ezeket az ajándékokat bőven kellett osztogatni a fejedelem környezetének is. Sűrűn fordulnak elő tételek a város számadásai között efféle ajándékokról. De a Rákóczyak szerették is Nagybányát, s apró figyelmességgel is gyakran kitüntették. I. Rákóczy György saját aláírásával küldött nekik egy öreg Graduálét. Fia, II. Rákóczy György pedig 1648-ban személyesen is meglátogatta s kedvező benyomást nyerhetett róla, mert a következő évben, a háborus hírekre, ide küldte biztonságba arany, ezüst holmijait, pénzét, drágaságait. Mindamellett nem emelkedett sem a város, sem bányászata magasabbra. Bethlen óta inkább fokról-fokra hanyatlott. Hiányzott a nagy uralkodó, a ki új eszközökkel s nagy áldozatokkal felvirágoztatta volna. A bányák mívelése sem volt már olyan jövedelmező s II. Rákóczy György 1648-ban, mihelyt kezébe került, ismét bérbe adta a bányászatot.
Sűrűen vannak adatok arra, hogy milyen élénk gonddal őrködött a város előljárósága az erkölcsi és vallásos élet tisztasága fölött. 1645-ben Molnár Ferencznét, Paládi Katát „gonosz élete miatt” vízbefojtásra itélték; 1650-ben pedig egy Dorkó nevű fiatal asszonyt boszorkányság miatt a kákás-mezőn máglyán égettek meg. Ebben az évben még négy halálos itéletet hajtatott végre a tanács. Pellengért, megfenyítést gyakran alkalmaztak. 1659 július 30-án a hamis esküvőre, rágalmazóra, becstelenítőre, (ha valaki pl. polgártársáról azt állította, hogy boszorkány, tolvaj, stb.) a tanács azt a büntetést szabta, hogy vagy nyelvéből vágatott-le egy darabot, vagy 100 forintot kellett fizetnie, vagy a pellengérre állania s a becsmérlő szavakat visszamondani. Ugyanebben az évben nem engedte meg a hegedősöknek „életek keresésére a hegedölést”, hanem ezt itélte: „az üdőnek ily szomoru állapotjához képest, noha vagyon kicsiny pihenésünk, de igen bizonytalan, azért meg nem engedtetik, hanem függesszék a szegre hegedőjöket s a kapát vegyék elő.”
Bizony szomoru idők jártak s már ebben az esztendőben még szomorúbbra fordultak. Nem hiába állott ismét kormosan, félig leégve az öreg templom, a szent István egyháza, a melybe 1647-ben belecsapott a villám, s azóta sem volt erejük rá, hogy újra építsék.
