A magyar király birtokában.
A magyar király birtokában.
1659-ben Szatmár vármegye visszakerült Magyarországhoz. Fontos sorsváltozást jelentett ez Nagybányára. Nem szívesen ment elébe. Bethlen Gábor bölcs kormánya, a Báthoryak, Rákóczyak jóakarata után joggal félt a német, zsákmányoló, zsoldos seregektől, még jobban, mint magától a kormány-változástól. 1660-ban július 20-án felhívták, hogy tegye le a hűségesküt. Ez már második fölhívás volt, az elsőt hallgatva mellőzte el a város. Annál szigorúbb most a parancs s jellemző a város elleni hangulatra ez a meghagyás: „mint afféle suttomban hallgató és sokpénzü város, mely oly nagy sarczot is ki tudott fizetni, mennél több húsnak, lisztnek, sernek, bornak szerít teheti, vecturájával együtt tartsa készen, ha magának alkalmatlanságát nem kívánja s hogy magának más urat választott.” Nincs adatunk, letette-e ekkor a hűségesküt és egyáltalán, mit válaszolt a levélre a város. Egy év mulva, októberben, a közelben táborozott Montecuccoli tábornok s megtudván, hogy a város főbírája a török táborból megérkezett, átírt a tanácshoz, hogy küldje ki hozzá a főbírót beszélgetésre. Lovasokat is küldött, mint ő írta, hogy a bíró nagyobb bátorságban utazzék s a hogy a helybeli feljegyzés mondja: „hogy bíró uram meg ne szökjék.”
Bizonyos, hogy ha rövidebb ideig kivonhatták is magukat a törvényes sorsváltozás alól, sokáig nem menekülhettek előle. Már 1662 deczember 1-én bevonult a német katonaság Nagybányára. Száz év óta (1565 óta) most volt először a császár katonasága a városban, 1664-ben azután végleg német őrség kezébe került a város.
Nemcsak politikai állapotát változtatta meg az új kormány, sokkal mélyebben hatolt az be a közeletébe, sőt a bányászat sorsába is. Reá nézve is kötelezővé lett Miksa királynak 1573-ban kihirdetett korszakalkotó bányarendelete. Épp olyan súlyos felforgatást idézhetett elő itt ez a rendelet, mint az ország felvidéki bányavárosaiban, mert hiszen semmi szerves összefüggés nem volt közte s a régi magyar bányajog között s lényegesen eltért a magyar szabad bányavárosok privilegiumainak és jogi állásának irányadó szempontjaitól. Igaz, hogy bizonyos szempontokból tekintetbe vették a helyi viszonyokat is. Nagybánya, ha nyert is írásbeli rendeletet, ma már nem tudunk róla. Azonban megvan az a 212fontos szerződés, a melyet Felsőbánya város kötött a kamarával s a melyet az utóbbi részéről a szepesi udvari kamara alelnöke és több tanácsosa írtak alá s I. Lipót király 1690 jún. 1-én erősített meg. Ez a szerződés lett irányadó Nagybánya s a környékbeli bányaművelést jogi viszonyaira is.
E szerint bizonyára Nagybányán is ugy történt, hogy az összes bányaműveket átvette a kincstár s a város viszonzásul kaphatott valamilyen összeget, de nem vételár fejében. Megkapott nehány kedvezményt: bizonyos fokú adómentességet, italmérési, húsvágási s malom-jogot. Továbbá azt a kedvezést, hogy a város lakosai alkalmaztatnak a bányáknál, s a készpénzfizetésen kívül, szabad nekik a szomszédos hegyekben bányakutatást végezni s új bányákat nyitni.
Ha nehéz is volt az új rendet elfogadni s az erdélyi fejedelmek alatt élvezett több rendbeli kedvezményt és bányamívelési szabadságot elveszíteni, a bányászat tekintetében megnyugvásra adott alapot.
De máskülönben még nagyobb zürzavarok és belháborúk kora köszöntött be. 1660-től 1690-ig, majd a szatmári békéig, szakadatlan harczok színtere volt a város; egy-két esztendőre alig volt békessége. Mindjárt 1661-ben, mikor a török Nagyváradot elfoglalta, Szidi Ahmed budai basa a bányavárosokat is el akarta foglalni, s csak 10.000 tallér váltságdijjal tudták megakadályozni ebben a szándékában. Még harmincz év múlva, 1697-ben is csak úgy tudta megfizetni a város az ekkor felvett 1000 tallér kölcsönt, hogy „korcsmát fogott”, azaz, bizonyos ideig senkinek se volt szabad a maga borát mérni, míg néhány hét alatt be nem vette a város a pénzt. Jól mutatja ez a szűkös életet. Nem volt már 30.000 forint jövedelme a bányákból, a helyett csak ebben az évben is szorgalmasan kellett építenie a kőfalakat közmunkaerővel, „még ha vasárnap légyen is.”
Nem sokáig kellett a kőfalakon dolgoznia; 1672-ben elveszítette szabadságának fontos jelét és erősségét. Cobb tábornok magával a várossal romboltatta le bástyáit s a munkához ellenőrző német katonaságot is küldött a nyakára. Még ez sem volt elég biztosíték, kezeseket kellett küldeniök. Egy-egy pár kezes 5–6 hétig volt Szatmáron a várban s akkor másik kettő váltotta fel. Tizenkét évig tartott ez a keserves teher, míg végre 1685-ben Caraffa tábornok feloldotta a várost alóla. Volt öröm a városon, még a számadó is följegyezte a naplóba, hogy „Isten, ő nagyságát, Caraffát áldja meg.” Az eperjesi hóhér aligha kapott áldást más helyről.
