Az oláhok.
Az oláhok.
Hatalmas erdőhegyek borítják Szatmár vármegye keleti részét. Óriás néptelen területek vannak a Vihorlát-Guttin oldalán; csak a Szamos mente van sűrűn rakva falvakkal s a somkúti járás derekán végighúzódó völgyes rész. Egész új világba értünk itt. Festői, vadregényes tájak nyílnak meg előttünk lépten-nyomon.
Valóban kemény vidék. Népén látszik meg legjobban, a mely bocskorban, piszkos vászonruhájában, műveletlen, csaknem félvad állapotban a természet és az ember közötti harcznak az utóbbira való szomoru eredményét mutatja. Hajdan magyar falvak, legalább is magyar telepitésüek voltak e vidéken.
Az oláhság ezt a három járást: a nagysomkútit, nagybányait, s szinérváraljait egyedül birja; áradata átömlött már túl ezen a határon is. Az erdődi, nagykárolyi és szatmári járás innenső része szintén velük van tele. De ma még a magyarságé a vezető szerep, mert mindenütt magyar az értelmiség, a hivatalok s a nagyobb birtokosok.
A szatmári oláhság az erdélyinek édes testvére, külsejében s nyelvében is egy velük. Van azonban egy területrész, az Avas, mely egész önálló, elzárt vidéken él, ősi szokásaiban s tipikus képet ad az oláhság eredeti életéről, képéről. Az Avas a hegyvidék éjszaki részén terül el; köröskörül hegyek zárják körül a völgyet, melyben 16 község van közel egymáshoz. A nyugati sík szélen fekvő nagyobb helységet, Avasújvárost és Kőszegremetét református magyarság lakja, mely a tiszaháti nép életét éli, de rajta is meglátszik valami ősiesebb szín. Magyarok vannak még Vámfaluban és Rózsapallagon, a többi tíz község teljesen oláh, a sajátságos oşanok lakhelye. Ezek századokon át el voltak zárva még a fajrokonaikkal való közvetetlen érintkezéstől is, csak éppen a szinérváraljai hetivásárra járnak le szorgalmasan, eladni kis termésüket s beszerezni kevés szükségletüket.
A hegyoldalakon, dombhátán, erdős és kopár irtáson, szétszórva épültek kis falvaik, olyan területeken, hogy elég volna egy-egy kis városnak. Az alacsony falu, magas tetejü faházak, rendetlen községek, nagy ellentétet mutatnak a magyar vidék széles, egyenes utczáju, hatalmas épületekkel rakott szép helységeivel. Itt kicsi helyre elfér vékony laskányi szántóföldek termése. Az óriási erdőket évszázadok alatt a legrenyhébb és legoktalanabb módon pusztították ki, sem ki nem irtották, hogy szántóföld maradt volna, sem erdőnek nem engedték s még csak néhány évtizeddel ezelőtt is végtelen cserjék borítottak sík földet, hegyoldalt, a melyekből a tulajdonosnak semmi haszna sem volt; száz hold mellett is napszámosnak mehetett, ha élni akart. Tele volt ráadásul vadakkal, ragadozókkal, a farkas, medve hordta el jószágaikat, a minek úgy vették elejét, hogy – nem tartottak jószágot. Ma már jobb helyzete van ennek a népnek, a szántóföldnek való terület arra is szolgál, s az erdőtörvény védelmébe vette az egyesek érdekeit is, a feltétlen erdőtalaj kijelölésével s a községi erdőknek üzemterv kényszerével. A dúvadakat is csak hírből ismerik már s az állatösszeírások számba-vehető ló- és marhaállományt mutatnak. De azért eltekintve az itt-ott mohó földéhségből eredt szertelen szorgalomtól és czéltudatos nélkülözésektől, ma is nagy sötétségben, szükös szegénységben élnek csak úgy, mint egy századdal ezelőtt. Kukoriczát, egy kis búzát, gabonát termelnek; több az árpa, zab, krumpli, napraforgó, tatárka s némely gazdasági termény. Tökmagból, napraforgóból ütik az olajat, a mely csaknem teljesen pótolja a zsírt. Kendert maguk hasznára termelnek s maguk készítik jóformán összes ruháikat. Juhot, kecskét tartanak, s a gyapjuból maguk készítik maguknak a gubát.
A faluk szétszórt házai között utczának néha alig van nyoma; szekérrel be sem lehet jutni egy másik faluba. A ház fából készül, egyszerű keresztkötéses fagerenda-váz, a melyet betapasztanak, a jobbmódúak ki is meszelnek. Összesen 275egy szoba van benne, legföljebb még különrekesztve egy kis konyha; nagy gazda az, kinél kamara is van. Az istállót külön építik.
A sovány, komor, szegény nép, mely magas termetével, válláig lógó s vajjal kenegetett hajával valóban félelmes hatást tesz, piszkos vászonruhában, nagy bocskorban czammog a ház körül, férfiaknak, asszonyoknak télen-nyáron ott lóg nyakukban a gamasz, a derékig érő fehér guba.
Életükről Barbul Jenő, ki igen jól ismeri őket, a következő ismertetést adja:
„Az avasi házak rendszerint igénytelenek; fából, ritkán vályogból készülnek; födelük szalma vagy zsindely, kéményt általában nem csinálnak. A ház egy, legfeljebb két, földes, fehérre meszelt szobából s pitvarból áll. A bútorzat fölötte egyszerű, ők maguk készítik az erdőn; festett bútorokat csak az előkelőbbek szobáiban találunk. A bútorzatot egy, ritkán két ágy, asztal, lóczák, karos-láda, minél több szent kép s a kemencze képezi. A lakás díszei a vászonkendők, melyeket nagy fáradsággal s jó ízléssel maguk szőnek s a falra akasztott tányérok körül hullámosan helyeznek el.
Gazdasági épületeik közvetlen a lakóház közelében emelkednek, mindannyi igen egyszerű, maguk csinálják.
Úgy öltözködésükben, mint életmódjukban fölötte egyszerűek s nagy szegénységük daczára is boldogok, mert alig van igényük.
Az osant első pillanatra meg lehet különböztetni minden más vidékbeli romántól, sajátságos viseletéről.
A férfiak általában magas, erős testalkatúak s rendszerint barnák, hosszan megeresztett, vállukig érő hajat viselnek, melyet vasárnap s ünnepeken friss vajjal kennek meg, a mi természetesen pár nap alatt, főleg nyáron, sajátságos szagot áraszt; bajúszukat rövidre nyírják és orruk alatt kissé leberetválják. Szakállt nem viselnek. Ruházatuk durva vászonból (az előkelőknél pamutos vászonból) készült rövid ing, mely legfeljebb a gyomorszájig ér s ugyancsak ilyen vászonból szőtt gatya; télen: gyapjúból készült nadrág. Az ing gallérja és kézelője csinos, színes hímzéssel van díszítve. Elmaradhatatlan az osannál az általuk gyapjúból készített suman, egy rövidke guba, melyet télen-nyáron egyaránt viselnek s végül a vállukon átvetett vászon- vagy bőr-tarisznya, a melylyel, mint a közmondás tartja, az osan együtt születik, a mennyiben már a kétéves gyermekre is ráakasztják, legalább az ünnepnapokon.
Ha valahová mennek, derekukra széles bőrtüszőt kötnek, melyben írásaikat és legszükségesebb holmijaikat tartják.
Lábbelijük a saját gyártmányú bocskor, melyet hosszú fekete zsinórral erősítnek föl. Sajátlagos kerek kalapjuk is van, mely legföljebb fejük búbját fedi el s tulajdonképpen a rajta levő bokrétával együtt díszül szolgál. Télen ugyancsak önmaguk által báránybőrből készített sipkát viselnek.
Az osan asszonyok termetre nézve alacsonyaknak mondhatók, zömök testalkatúak s rendkívűl szívós szervezetűek; miként a férfiak, úgy ők is majdnem kivétel nélkül barnák. Ruházatukban; némileg fényűzőbbek a férfiaknál, a kivarrásokra nagy gondot fordítanak.
Ruházatuk vászonból készült rövid ing, bő ujjakkal s ugyancsak vászonból készült szoknya, melyre aztán, midőn templomba vagy valami ünnepélyre mennek, tarka-barka virágos kartonból készített felső szoknyát vesznek föl, lábaikra pedig csizmát húznak. Talán a két utóbbi czikk egyedül az, a miért pénzt adnak, a többit mind maguk gyártják. A suman a nőknél is elmaradhatatlan.
Táplálékuk főleg a kukoricza, bab és tej. Ha e három élelmiszerük megvan, az osan alig érez szükséget. Megfigyeltem, hogy a legtöbb házban nem hét-, hanem hónapszámra, nap-nap után kukoricza-lisztből készült pépet, u. n. „mamaligát” esznek, tejjel avagy juhtúróval, vagy egyszerűen sós vízben főtt babot, melyet eczettel s egy kis liszttel habarnak be. Húst igen ritkán esznek, akkor is csak főve. Kedvencz ételük még a rántotta kolbászszal, melyet azonban csak nagy ünnepélyeken tálalnak föl.
A szeszes italokat, különösen a pálinkát kedvelik. Ha öröm vagy bánat éri az osan embert, ha ád vagy vesz valamit, az áldomás, mely pár liter rossz, pancsolt pálinkából áll, elmaradhatatlan s ilyenkor a verekedések, késelések, sőt az emberölések sem ritkák.
A nép vallásos, de hiányzik belőle az öntudat s a kellő értelmi fok. A babonaság fölötte nagy szerepet játszik hitéletükben, szabad cselekvésüket sok balhiedelem 276korlátozza; egész ártatlan dolgokat tiltottaknak, bűnnek tartanak, másokra pedig, a melyek valóban vétkesek, nem fektetnek súlyt. A ráolvasás, kuruzslás stb. fölötte divatos, s oly szentűl hisznek benne, hogy azt, ki ezekről kicsinylőleg nyilatkozik, hitetlennek vagy balgának tartják.
Műveltség tekintetében alacsony nivón áll e nép. Irni-olvasni kevesen tudnak. A számolást fejben végzik óriási lassúsággal, nagy aggályokkal, úgy hogy ha az embernek csak kissé bonyolultabb számolása van egyikkel-másikkal, nagyon nehéz felvilágosítani az elszámolás helyességéről. Az iskola borzasztó intézmény az osanok szemében s bizonyára, ha nem volna kényszeriskolázás, egy tanító s egy terem elég volna az egész Avas gyermekhadának. Azok is, kik rendesen járnak iskolába, s annyira, amennyire megtanúlnak írni-olvasni, később, mikor kikerülnek onnan, mindent elfelejtenek.”
Érdekes, a mit lakodalmi szokásaikról mond az író.
„A korai nősülés és férjhezmenés divatos. Az osan fiú már 16 éves korában a legények sorába lép s már akkor kiválasztja leendő életpárját. Csak egyenrangúak kelhetnek házasságra. A leányok hozományul ingatlant nagy ritkán kapnak, az a fiúké marad, hanem pénzt vagy ingó jószágot visznek a házhoz. Az egyességet, hogy mit kap a legény s mit a lány, a szülők végzik s eme tárgyalások sokszor heteken át húzódnak s esetleg valami csekélység miatt meghiusulnak; ilyenkor természetesen vége a házasságnak is.
A kölcsönös háztüznézés után, a szülők megkezdik a tárgyalásokat, melyek ha eredményre vezetnek, megtörténik az ünnepélyes eljegyzés.
Az esküvő nagy parádéval megy végbe. A gyülekezés az örömszülők házánál történik; külön gyülekeznek a vőlegény rokonai s ismerősei s külön a menyasszonyéi, kik aztán felkísérik a leendő házasfeleket külön a templomig. A templom előtt találkozik a vőlegény menyasszonyával, hol, mialatt a tanúk a lelkészszel elvégzik a bejegyzést, pisztoly durrogások közt fogadják a szerencsekívánatokat s isznak egy kis pálinkát. Ennek végeztével bemennek a templomba, de a vőlegény nem karon vezeti a menyasszonyt, hanem e czélra készült kendőcskét fognak meg mind a ketten. A megáldás után zeneszó és hangos kurjongatások közt megy le az egész háznép a menyasszony szüleinek házához, hol hozzáfognak a lakmározáshoz, melyre rendszerint hivatalos az egész falu, de külön terítenek a gazdagok s külön a szegények számára. A lakoma végeztével a fiatalok tánczra perdülnek; mikor pedig a menyasszony elbúcsuzik szüleitől, hogy férjét új otthonába kísérje, fölkerekedik az egész háznép s a „hora miresel”, a menyasszony nótája mellett elmennek a vőlegény szüleinek házához s itt folytatják a megszakított mulatozást, mely a tehetőseknél rendszerint három napig tart.”
Érdekesek temetkezési szertartásaik is.
„A meghaltnak hozzátartozói: a nők, kibontott hajjal, a férfiak kalap nélkül járnak és nem borotválkoznak. Éjjelre öreg asszonyok és ismerősök jönnek a halottas házhoz s elsíratják a megboldogúltat s sűrűn emlegetik érdemeit, erényeit. Arra sokat adnak, hogy az egyházi szertartás mennél fényesebb és hosszabb legyen, nagyobb halottaknál föltétlenül szükséges a prédikáczió és búcsúztató is. Az elhantolás után torra gyűlnek össze.
… Ügyes-bajos dolgaikat a bíró és jegyző előtt szeretik elintézni s azok ítéletében megnyugosznak. Igen jámbor, engedelmes nép ez, a hatóságok minden intézkedését parancsnak veszi, s bármily áldozatok árán is teljesíti.
… A fiatalság szabad idejében labda-játékban vagy tánczban keres szórakozást, más társasjátékot nem ismernek. Czigánybandára nincs szükségük, egyetlen osan-legény czinczogtatja hegedűjén az egyhangú talpalávalót, melynek dallamát aztán hangos kurjongatásokkal és táncznótákkal fűszerezik a legények. A népköltészet, mely bizony fölötte szegény, eme kurjantásokban talál leginkább művelésre. Ezekben ad az osan legény kifejezést örömének, bánatának s legkülönbözőbb érzelmeinek. A kurjongások legnagyobbrészt eredetiek, rögtönzöttek s általuk csipkednek egymásra a legények, főleg a vetélytársak, s a leányok szemében az a legderekabb legény, a ki szellemesen rögtönöz ilyeneket. Ezen vetélkedések komoly összetűzésre is vezetnek s nem ritkán a karók s a tüszőből előrántott kések adják meg hozzájuk a nyomatékot”.
Az avasi oláhtól főleg abban különbözik a szamosmenti oláhság, hogy jobb módban élvén, az egymással való állandó érintkezés útján általános, bár szerény czivilizáczió hatása látszik meg rajta. A hosszú hajat kerekebbre nyírják, 277a rövid inget hosszabbra hagyják; valamivel tisztábbak és rendesebbek és a mi legfőbb különbség: értelmesebbek, munkásabbak s takarékosabbak. Házat ők is mindig fából építenek, kivéve a Szamos melletti falvakat, a hol könnyebb kőhöz vagy legalább vályoghoz jutni. A ház beosztása is kényelmesebb, a jobbmódúaknál két szoba van s középen a konyha.
Lejebb, a déli hegyek között, a Bükk oldalában, már ismét szegényebb a nép; csak ott van valami jele a jobb módnak, a hol valami pénzkereseti forráshoz juthatnak, mint Ujhután, a hol Rényi Dezsőnek üveggyára van. A szinérváraljai járás három fővidékből áll: az Avas, a Szamosmente s a déli hegyvidék. Leggazdagabb a középső rész; ezeknek az életmódja hasonlít legjobban a magyarokéhoz. A következő a nagybányai járás. Erre szintén ugyanazt az ismertetést adhatjuk, mint az eddigiekről, valamint a nagysomkúti járás oláh népéről is. A szamosparti jobb földeken elég tisztességesen élnek, nagyobb községeik rendezettek, mint Misztótfalu, Giródtótfala, Alsófernezely stb.
***
Szatmár vármegye népéről igen kevesen írtak. Lásd: Kiss Áron: Porcsalmai babonák. Ethnographia 1891. – Kiss Áron: Magyar gyermekjátékok gyüjteménye. – Bartha Gyula Érmelléki néprajzi adalékok. Ethn. 1891. – Barbul Jenő: Az Avasvidéki nyelvjárás. 1900. – Czirbusz Géza: Az avasság és népe. Földr. Közl. 1900. – Szmik Antal: Adalékok Felsőbánya sz. kir. bányaváros monografiájához. 1896. – Móricz Zsigmond: Szatmármegyei népköltési gyüjtemény. (Megjelenőben.) – A helyszinén gyüjtött adatok.
