Népdalok.
Népdalok.
Legértékesebb és legdúsabb szellemi kincse a szatmármegyei magyar népnek a népdalai. Az ország egyetlen vármegyéjében sem dalolnak többet, mint itt. Népdalaikat ugyan nem jellemzi erős helyi szinezet, sem különösebb eredeti zománcz. Faluban élő népnek meglehetősen egyszerü, sima népköltése van, melyet erősen veszélyeztet a felülről jövő daltermés. A saját tulajdonuk is középfokon álló minőség. Nincsenek nagyértékü műdarabok s bizony elég sok a selejtes. 273E sorok írója összegyűjtötte Szatmár vármegye dalait s több ezernyi dalt jegyzett le, a melyek közül egész kötetre valót lehetett kiválogatni, mint a melyek ismeretlenek az ország többi részében. De az egész között igen kevés van, a melyet valami különös, sajátságos eredeti szépségéről lehetne kiemelni. Nem is egyes műremekek adják meg a gyűjtemény becsét, hanem az a gazdagság, a melyben buzog a dalforrás. A szatmári fiatalság, végig az egész megyén, folyton és jókedvvel dalol. Az ecsedi láp környéke, a Tiszahát, a Turhát, az Érmellék, a Nyirség mind daltól zeng. Gacsályban, Nyirmeggyesen, Irinyben, Nagypaládon, Magosligeten, mindenfelé találni „nótafákat” a kik egysorjában két-háromszáz dalt tudnak végig elmondani, s aratáskor, töréskor, dörzsölőben, fonóban, reggeltől-estig és estétől világos kivirradtig szól a nóta, napról napra, hétről-hétre, akár ismétlés nélkül. Egyik átfolyik a másikba, a mely ujabbnak első akkordját csendíti meg. Mint a hullám gyűrűzik elő a sok dal. És mennyi apró megfigyelés, mennyi érzés, mennyi gondolat, a nép egyszerü lelkének mennyi ereje és nemessége csillog bennük. Mintha egy ember volna a nép, mely ezernyi helyzetében, ezernyi lelki állapotában adna hangulatának kifejezést. Végig kisérhetjük a szerelem sóvárgó vágyától a legelső szerelemérzéstől a lelki állapotok végtelen fokozatain; elleshetjük abban a pillanatban, mikor még maga sem tudja mi a baja, de kitárja rezgő szívét előttünk, mikor már eped, de párja még nem érti szavát:
Kerek az én kötőm alja, – Szólok hozzá, meg se hallja, – Meg se hallja, az a legény, – De sok búval is élek én. –
Csak sóhajtok, csak epedek, – A lelkem halálos beteg, – Hej minek is a szerelem, – Ha ily csúful bánik velem.
De mi meghalljuk amott a faluvégén a legény nótáját is, a ki éppen olyan lelkiállapotban dalol, mint a lányka:
Lehullott a tubarózsa virága, – Kimennék én szántani az ugarra. – Szántanék én, el is vetném a magot, – Csak azt tudnám, rózsám érted fáradok.
Eljön az idő, mikor megérti egymást a két szív, egybeforr, egybeolvad s önbizalommal dalolja oda a legény a lánynak:
Azt hogy szerettelek, mondd ki – Bátran, ha kérdi valaki, – De azután mást ne szeress, – Több szeretőt el ne temess.
Mert gyűlnek az akadályok:
Fáj a szivem, fáj a szerelmedért, – Hát a tied fáj-e az enyimért – Hogyne fájna mikor majd meghasad, – Szeretnélek babám, de nem szabad.
Hej, mert kemény szívű az édesanyám, nem látja szívesen itt a rózsámat, azért hát:
Ződ a kökény, ha megérik, fekete, – Kedves rózsám ne jőjj hozzám többet te, – Nincsen annyi hajadszála tenéked, – Ahányszor megszidott anyám teérted.
Csak legalább a pletyka ne szólna bele a két szív dolgába, de mikor olyan igaz, hogy:
Hideg sincsen, mégis befagyott a tó, – Szeretőm sincs, mégis rólam jár a szó, – Hátha még én szeretőt is tartanék, – Egész világ rólam tenné a törvényt.
Bizony, ha aztán kiderül a szerető, akkor aztán dalolhatja is, hogy:
Sok az irigy a faluba, – Öt-hat áll minden kapuba, – Mind én rólam hajtja a szót, – Magam felől nem hallok jót.
Hogyne, mikor szegény a legény, annyira, hogy utóljára maga is elbúsul:
Kis házikóm, alacsony a teteje, – A szegénység kicsapott már belőle, – Szegény vagyok engem babám ne szeress, – Nincs egyebem, a mit két kezem keres.
Egyszer aztán befejeződik a regény. Akármi volt az oka, de itt az örökös szakitás percze.
A hodosi nagy toronyba, – Kilenczet ütött az óra, – Nem ütött a nékem jóra, – Áll a babám kézfogója.
Faluhosszat zeng a nóta a menyasszonynak:
Szép a rozmaringszál bokorba, – Ha megkötik gyöngykoszorúba, – Felteszik a kis lány fejére, – Ugy kisérik az esketőre.
Ha már menyasszonynak beálltál, – Kedves szüleidtől megváltál, – Jól viseljed asszonyságidat, – Meg ne szomorítsad párodat.
274Itt nincs hely, hogy sorra végigkisérjük a regényt, a regényeket, a sok-sok szerelmi drámát, a melyeknek egy-egy kimagasló mozzanatáról hírt adnak e dalok, de az az egy szent való, hogy nem lehet kivánnunk tisztább, igazabb tükröt, a melyen belássunk a magyar szív titkos műhelyébe, mint e népdalok.
És Szatmármegye népének nagy dicsősége lesz az a kötet, mely e daloknak gyűjteményét adja, mert a legtisztább, legigazibb, legnemesebb magyar lélekre vetnek művészi világítást.
***
