Szellemi élet. Nyelvjárás.
Szellemi élet. Nyelvjárás.
Vizsgáljuk most a magyar nép szellemi életét.
Szatmár vármegye magyar területét legfeljebb két részre osztja természetes választóvonala, a Szamos. S ezt a két részt valóban nyelvjárási tekintetben is különbözőnek látjuk. Akadálytalanúl repül a szó a sík vidéken, nincs lekötve a nép egy-egy áthághatatlan, bércz-koszorúval elzárt völgybe, hogy ott hűen megmaradjon szegénységében és ősi szokásaiban, sőt önállóan fejleszsze azokat. A nép itt könnyen mozog, könnyen érintkezik s könnyen megszólja egyik falu a másikat, ha valami különösséget vesznek észre egymás beszédjében vagy szokásaiban. Röpködnek az egész vidéken a gúnyos megjegyzések, hogy a becsi lányok ruhára költik a vagyont, hogy a milotaiak maradi szokásaiktól el nem térnek s a csécseiek ma sem fognak lóba, csak ökörrel dolgoznak: „Csálé Csécse, hű Milota, bolond Becs”, foglalja össze a szólásmondás a három falu jellemzését.
A szatmármegyei nép nyelve a tiszai nyelvjáráshoz tartozik. Legtisztább a Szamos mentén. A szamosparti sűrűn rakott kis falvakban az országnak talán legtisztábban beszélő népe lakik. Nincsenek diphtongusok, kettős magánhangzók, melyek a Dunántúlt, főleg Göcsej nyelvét oly különössé teszik. Nem harapják el vagy olvasztják le a mássalhangzókat, tisztán ejtik ki a ragokat; még mondatszerkezet tekintetében is sima és egyenletes a nyelv. Ha a hangtani tisztasággal akarjuk leírni a beszédet, meg vagyunk akadva, mert alig látszik meg a szövegen, hogy nem tiszta irodalmi a kiejtés. Természetesen meg van azért a beszédnek a maga hangtani színe, azonban a fonetika mai állása mellett, ezeket a gyönge árnyalatokat nem lehet lerögzíteni s kifejezni, legfeljebb a fonográf örökíti meg azokat a meglehetős kicsiny, de mégis állandó és jellemző hangszíneket, a melyek a szatmári ember beszédét más vidékek lakosai előtt rögtön felismerhetővé teszik. Hadd álljon itt e nyelvjárás jellemzésére egy, lehetőleg fonetikailag leírt meserészlet.
Mikor Krisztus urunk a fődön járt szem Péterrel, mentek mendegéltek, eczczer nyári időbe éppen aratáskor. Nagy meleg vót, hát a mint mentek, szem Péter nagyon mekszomjazott. Egy nagy csapat arató éppen az út mellett arattak, asz mongya szem Péter: – Jaj uram, be szomjas vagyok, mekhalok szomjan, úgy ihatnám; én megyek, kérek attól az aratóktól egy ital vizet. – Jaj Péter, asz mongya Krisztus urunk, ne menj oda, az egy nagy gazdának aratójai, azok nem fognak vizet adni. – Jaj uram, de nagyon szomjas vagyok, ha nem adnak, nem ütnek fejbe. És elment, kért egy ital vizet. Aszt felelték: – Bizony nem adunk mi, mert az ivókút nagyon messzi van arra elfele és már buza kevés van aratnivaló előttünk és déllére az ivókúthoz közzel fogunk menni aratni, hát már nem adhatjuk a vizet. Péter visszafele ment, oszt felelte Krisztus urunk: – No ugyi Péter, megmondtam, hogy ne kérjél vizet, mert azok nem fognak adni. Haladtak tovább szomjason. Megént találtak az út mellett két aratót, egy ember felségestől aratott. De akkor állottak bele egy darab fődbe aratni csak. – Jaj uram, asz mongya Péter megént, nagyon szomjas vagyok, én mekpróbálom ettől a szegény embertől. És elment, kért egy ital vizet. Az asszony mingyá lelökte a sallót, felkapta a korsót, kiöntötte és elszaladt, hogy friss vizet vigyen Péternek. És vitt friss vizet; ivott Péter. Visszamenvén Péter, így felelvén: – Jaj uram, áldd meg ezt a szegényembert, ezek kevesen vannak, szegények és mégis nem sajnált elszaladni friss vízért, félbe hagyni a munkát. Mire Krisztus urunk aszt felelte: – Meg van a mán Péter. Megint szólott Péter: – Jaj uram, verd meg aszt a nagy gazdát, mert sajnált egy ital vizet. – Az is meg van mán, Péter. A nagy gazdát megverte azzal, hogy kevés búza vót előttök, sokan vóttak, déllére le akarták aratni, hogy az ivókúthoz közelebb menjenek déllelni, de egész nap arattak, még sem fogyott le a búza, se nem haladtak semmire. Mindig dógoztak, még sem értek semmire. A szegény embert pedig megáldotta azzal, hogy ők kettecskén arattak, de mikor egy markot vágott, hat is vót dűlve mikor egy kévét kötött, hat is vót kötve. Csakhogy mikor észrevették magukat, a zegész nagy darab főd le vót aratva, még este se vót. (Krassó.)
268A Szamostól délre, a Nyírség felé s Bihar felé, mind erősebbé lesz az í-ző kiejtés s ezzel a szabolcsi nyelvjárás többi sajátsága.
Ilt eczczer egy gazdag városba ety pár czigány. Nagyon bódogul íltek, csak avvót a bajuk, hogy gyerekek sohase vót. Mindíg kírtík a zistent, hogy adna nékiek ety fiú gyereket, olyan szíp nevet adnának neki, hogy a világon párja sem lenne. Örek korjokon az Isten meksajnálkozott rajtok, ís született az öreg asszonynak ety fiú gyereke. Mekkereszteltík Bársonnak. A kis Bárson nőtt idő után felfelí; mikor tíz ívett elírt, míg annyit se tudott, hogy vegye a kanalat a szájába, ojan kęnyín nevelte az öreg czigányasszon, ű egyíbre nem gondolt, csak az evísre, alvásra.
( Domahida. )
Viszont éjszakra, a tiszaháti jellemző lapos ę hang uralkodik. Minél közelebb megyünk a Tiszához, annál jobban. Ez az ę hang valószínűleg a palócz ié-ből lett; mutatja, hogy a legerősebben ęzö falukban gyakran mondják ugyanazt a szót, kivált az öregebbek, ię-nek; de ebben a diphtongusban is ę a hang második fele.
– Ött má a lú fiam? – Ött is, ihutt is. – Érigy hát fogg be, menek sziéna hordani. – Hónap is hordhatnánk. – Hónap zabaratni menünk. – Kivee? – Nyiri komámvaa, meg Balla sógorvaa. – Hát hun a nięgyellő? – A csőrfiába. – Hát a kócs? – A kossókasba. – Hát ięde kisütte má a kenyęrt? – Most a szent helyen szedi kifele. – Aggyon hát egy kis lepęnyt! – Ott van la, egyé. – Né te mán, élél amoda gyön keresztapám, meg a Zsófi, neki is aggyęk!...
(Milota.)
Szereti az összevonásokat: üttem (ütöttem), süttem, köttem stb., ossó (orsó), kossó, bossó stb., kerre (kertbe). Legfeltűnőbb ez a beszédmód, különösen az ę hang szempontjából, Milotán és Csécsén, aztán Tiszabecsen, Kóródon, Csekében; de megvan az egész Felső-Szatmárban. A fiatalabbak az ię-t nem igen mondják, csak ę-nek, sőt a legifjabbak az iskola befolyása alatt e helyett a tiszta é-t kezdik megszokni. A szatmári nép a nyelvben is erősen hajlandó, legalább külsőségben, arra a fejlődésre, a mit a ruhában tettek, a modern csinosság elsajátítására. A Tiszától délre eső területen, a Paládokon, a Turháton, Erdőháton, mindenütt megvan az ę-zés, de valamivel szelidebb formában, mint a tiszahátiaknál. Inkább egy-egy szórendi vagy szóejtési más sajátság teszi feltünővé egyik-másik község beszédét, a szomszéd faluk előtt. Igy a Paládokon mindig a komaékoz mennek.
A vármegye éjszak-nyugati sarkában, a Szamos torkolatánál, van nehány faluból álló szeglet, a hol az egész vármegyétől elütő sajátságos palóczos nyelven beszélnek. Tulajdonképp Kisar e beszédmód középpontja, vagy talán utolsó menedékhelye. Valószínűnek tartjuk ugyanis, hogy ez a csirája a szatmár-megyei nyelvjárásnak. A hang színezése átmenet a palócztól a szatmárihoz, a hangtan s a szók ejtése ugyanazokat a jellemvonásokat mutatja. Az ë helyett nemcsak ę-t, hanem ięt használnak rendesen; szięp, mindięg; mérgiębe; iéletiębe; tięszta. Szó végén és l előtt az u, ű helyett ó, ő-t ejtenek: belefolt, sírásároo; gyönyörőség; házáboo; eunyoltya - elnyújtja; körö = körül; loo = ló.
Az l-et rendesen elhagyják az a, e után, míg a megye többi részében tisztán kimondják, vagy csak ritkán hagyják el, akkor is rendesen pótló-nyújtás nélkül: belefúút = belefúlt; kirá, kiráné; ekell menni; tüzeet = tüzelt. Közös a többi nyelvjárással, hogy bizonyos szavakban hosszú é helyett rövid e-t mondanak; szekérkerék helyett, szekerkerek; tehén helyett, tehen; derékon kapta helyett, derekon kapta; viszont e helyett tájszólással néha é-t mondanak: körtefa helyett körtéfa stb. Sok a tájszó: gacsi = kacsa; mereglye = sövény; koró = karó, lipityánka = hosszúnyelű istálló-lapát; egyőd= rögtön; taja vagy tajbora = bolond; kézboka = kézcsukló; sziszkora = szikra; mórió = farsangos maskara; fityfelhódas = bolondos; fruzsitos = furcsa; czábér = hanyag (czábér asszony = nem gondol a házzal, czábér liba =nem ül a tojásra); fitykora = bicska; nekem az sillom =semmi; a tengerit palolják stb.
Legfőbb és legértékesebb sajátsága ennek a nyelvnek a rendkívűl eredeti és ízes kifejezésmód, a mi már magasabb lelki munka, mint a tisztán nyelvkülsőségek. Ez a népnek igazi lelkét, szikrázó humorát, minden egyes mondatban valami eredeti, egyéni vagy általános ízletességét tükrözi. Csupa kép, hasonlat, személyesítés s magasabb poétikai figurák rajzanak beszédjében. – Lehánta má magárul a frunét. (A tükör furnirja lepattogott.) – Ez a szilva mindig pityeg-potyog. Az a pulya csak azt lesi. Mind leette má a sok szilvát a fa aljáruu! Világ szájába is van ez a kert. – Majd én itt várogatom a ligeti garast. Jó is vóna. – Gub' alá sęrítette. – Ne babrákojj má, mer meg öödös apád, csak a częnkávaa (malacz) kęnlóggy. – Szép a szeretője? – Szép hát, de ha az orra 269nem a szeme közt vóna, szebb vóna. (Azt jelenti, hogy nem örül a kérdezősködésnek, hát elüti a további beszédet. ) – Kié ez a málé? – Emberé. (A helyett, hogy az enyém. Mindig teréfára áll a szája, még vásárba is.) – Lelkem, Pesten úgy van, hogy: ülj le, fizess, állj fel, fizess. – Lelkem, Szekeresnének olyan okos lánya van, hogy vagy beszél, vagy hallgat. Roppant derék lány.
Igy beszélnek ők közönségesen. Az okos, szellemes, találó megjegyzések, a rejtett gúny, tréfa, humor csak úgy bugyog a szatmári emberből. A legutolsó kondás vagy kofa is gazdagon meg van áldva ezzel a lelki tehetséggel. Egy úr almát vett volna a szatmári piaczon. Habozva néz rá a kosárra s szórakozottan kérdi: – Meg lehet ezt enni? – Meg egyszer, uram. Elámúlva néz a kofára a vevő, érti is, nem is a választ s újra kérdi: – Édes, vagy savanyú? – Nem vótam benne. Persze, hogy tudja a kofa, hogy édes-e vagy savanyú, de jobban esik a lelkének az élczelés. Hát Károly Mihály uram, a ki Krassóról káposztát hord Váraljára eladni, nem igaz mintaképe a jóízű magyar parasztnak? Hogy ez a káposzta? – kérdi egy úr tőle, – Négy forint száza. – Nem azt kérdem, hanem hogy adja az egész szekérrel? – Négy forint száza, uram. Máskép nem adom. – Ej, csak tudja, mi van a szekerén. Számítsa ki, hogy adja az egészet. – Tudom, mi van a szekeren: káposzta, de egyesével sokat eladtam belőle, a pokol számolta hányat. Négy forint száza. – Ej, hova való kend, be nehezen számol. Károly Mihálynak megrebben a szeme a bozontos szemöldök alatt, eltörüli a harcsa-bajúszt kétfele s nagy jámboran szól: – Hájszen csak krassai vónék. Nálunk nincsenek ilyen okos urak, a kitül tanujjunk. De az urak bezzeg tuggyák-e, hány font a hód! – A két úr nagyot néz. Hány font a hold! Ez bizony van olyan fogas kérdés, mint hogy hány fej káposzta van a szekéren. Nem felelnek rá, hanem így szólnak: – Na, ne bolondozzon, hanem adja a káposztát. – Én nem adom, mert montam má, hogy csak olyan szegény ember vagyok; én asse tudom, hogy lehet, hogy a szakáll hamarább lett a világon, mint az ember. A két úr nevet is, boszús is, mert nem is álmodja, mi a felelet, csak sürgetik a káposztát. – Ejnye, ejnye, jó uram, legalább azt mondják meg, hogy mit csinál az Isten, mióta a világot megteremtette. – No, fordítsa a lovat, hajtson be avval a káposztával az udvaromra. Majd megolvassuk hát, hány zsákkal telik. Leolvassák a káposztát. Károly Mihály menne, behívják. Hatalmas ötliteres korsó áll az asztalon, mikor a házigazda rázárja az ajtót Károly Mihályra s azt mondja: – No öreg, innen addig ki nem megy, míg meg nem felel a kérdéseire. Látja ezt a butykost, ez majd csak kivallatja. – Hászen attul ijedek én meg – mondja az öreg, – mikor épen ez az én imádságom: Én Istenben bízom. Két kézre fogom. Ugy iszom. Aztán ki is vallotta, hogy a hold éppen egy font, mert négy fertály. A szakáll meg úgy lett hamarabb, mint az ember, hogy az Isten elébb teremtette a kecskét, mint az embert, annak pedig már volt szakálla. Isten ő szent felsége pedig világ teremtése óta nem tesz egyebet, csak aláz és felmagasztal.
Különben az egész nyelvük tele van közmondással, párbeszéddel, szólás-mondással. Pap József adorjáni lelkész pl. a falujabeli nép szájárul egy-két nyáron ezernél több közmondást írt össze; bár ezek között sok van a mely országszerte ismerős, de sok csak a megyében vagy a túrháton teremhetett és egy részük az illetőnek eredeti rögtönzése volt. Sok mesemondó is él még, a kik hét számra tudnak mesélni Királyfi Kis Jánoskáról, Napészak városáról, Vas Jankóról, Vilákszép Jánosról, Halókos Tilaferczről, Kis Miklósról vagy a János szolgáról, meg adomákat, tréfákat a három ügyes asszonyról, a lencse átkárul, a kajácsról, a farkas meg a kutya lakodalmáról stb.
