Bronzkor.
Bronzkor.
Mennyiben lehet szó faji különbségről a kő- és bronzkor embere között, s általában idegen-népfaj bevándorlásával függ-e össze a brónzkultura elterjedése; vagy az előázsiai és egyiptomi czivilizáczió befolyása alatt, maga az európai őslakosság fejlesztette-e ki? ma még vitás kérdés. Több jel az utóbbi lehetőségre vall s az aegei tengermellék, Cyprus, Kréta, Mykenae és Trója Kr. e. 2000–1200 körüli műveltségének hatása mutatható ki a közép-, nyugat- és éjszakeurópai bronzkulturában. Viszont a népvándorlásnak is vannak nyomai, bár új emberfaj feltünéséről alig lehet szó. Azok a faji ellentétek, a mik a dolichocephal fejalkatu, magas termetű, szőke baltvidékiek, a szintén dolichocephal fejalkatu, de alacsonyabb s a nyugat felé nagyon kis termetű barna középtengermellékiek s a közéjük ék gyanánt benyomuló középázsiai eredetű brachycephal fejalkatu, középtermetű, részint barna, részint szőke közép- és keleteurópaiak között vannak, megvoltak már a neolithkor elején is. Megváltozott azonban a köztük levő viszony. A neolithkor közepe óta mindjobban terjeszkedett a baltvidéki faj, különösen kelet és délkelet felé, úgy hogy Kr. e. 2000 felé már Közép- és Elő-Ázsiában is feltünik s tartott ez az előnyomulás valami félezer évig, a mikor a középázsiai nomád lovasnépekkel ellenkező irányú népáramlat kezdődött, mely visszaszorította a baltvidékieket s megszakította a középázsiai rajok kapcsolatát az európaiakkal. Ez akkortájt történt, midőn az árja nyelvű népek kezdtek megismerkedni az érczek használatával, mert csak egyetlen egy közös ércznév (latin: aes, szanszkrit: ajasz) van az európai és ázsiai árja nyelvekben.
A középázsiai lovas nomádokkal megint a brachycephalok térfoglalása kezdődött. Bár a bronzkorban mindinkább elterjedt a hullaégetés és urnába való temetkezés szokása, mégis néhány helyen sikerült megállapítani, hogy bronzkori sírokban nagyobb a brachycephalok arányszáma, mint volt a kőkor végén. Ezzel párhuzamosan azt is megállapították a svájczi és tiroli régészek, hogy az afrikai eredetű régi szarvasmarha-faj mellett, feltünik a bronzkorban a középázsiai szarvasmarha is. Mindez arra vall, hogy ha nem is ok- és okozati, de időbeli összefüggés mindenesetre van az európai bronzkultura és egy Középázsiából kiinduló népvándorlás között; a mit olyanformán magyarázhatunk, hogy a középázsiai lovas nomádok által régebbi hazájukból kiszorított kelet- és közép-európai barbárok benyomultak a trója-mykenaei kultura területére, megismerték az ottani műveltséget s tőlük eltanulták éjszaki törzsrokonaik is, mint jóval később a római birodalom germán hódítóinak kulturáját, a többi germánok. S a lovas nomádok viszonya is olyanforma lehetett a régebbi lakossághoz, mint pl. a hunoké és avaroké a germánokhoz és szlávokhoz. Lovas voltukban s nyilazásbeli ügyességükben volt a fensőbbségük. A görög mondák után a kentaurokban kereshetjük e lovas nomád népet; a monda félig ember-, félig lótestű csodalényeknek emlegeti őket, a miből azonban csak annyi tünik ki, hogy előbb ismeretlen volt Európában a lovas ember. A kentaurokról regélték azt is, hogy ők voltak a nyilazásban a görög hőskor egyes kiválóbb személyeinek, mint Heraklesnek és Achilleusnak a tanítói. A Trója bukása előtti és ideje körüli néhány nemzedékkel kapcsolatban szólnak róluk a görög mondák, szereplésük tehát, midőn egész Thessáliáig kalandoztak s kétségkivül több vagy kevesebb időt töltöttek hazánk területén is, a Kr. e. XIII. századba tehető. Az ő emlékeik lehetnek azok a kovácsolt rézvésők és balták, melyek alakjuk szerint szorosan csatlakoznak a kőkori formákhoz s idomuk Magyarországtól kezdve, Dél- és Kelet-Oroszországon s a kirgiz-pusztaságon át, egész az Altáji hegységig előfordul.
A délvidéki kultura befolyásának első szakát a behozott tárgyak, öntött réztőrök s azon finomabb fajta agyagkészítmények jellemzik, melyek már a kőkor végén előfordulnak s előhaladottabb technikára mutatnak, mint a bronzkor régebbi szakának agyagedényei. Szatmármegyében ilyen az az érdekes lelet, mely Hosszúfalu és Kisfentős között került elő, sajnos, töredékekben. Itt e sorok írója, ásatás közben, sgrafittoval díszített edénytöredékeket talált,
Kőkori cseréptöredékek a nagyecsedi leletből.
Kő- és bronzkori leletek.
Kő- és bronzkori leletek.
A hosszúfalu-kisfentősi lelet.
A Bélavárhegyi lelet.
409bámulatosan szép, ízléses kivitelben, mely élénken emlékeztet a görögök egykorú hasonló iparára. E töredékek közelében került elő az itt megközelítően ábrázolt cserépdarab, mely közelebb megvizsgálva, emberi alakot ábrázolt. Meg van neki a szeme, szája, fejdísze, haja, sőt nyak-, mell- és hátdísze is. A cserép fekete és finom anyaga előrehaladottabb korra vall. Sajnos, hogy túlságos lemosás következtében megszürkült és síma felülete érdessé vált. Az alak alja le van törve s így nem állapítható meg, vajjon valami bálványféle alak volt-e, vagy egy edény lapos füle. Az a körülmény azonban, hogy alsó része mindinkább vastagodik és alul kissé kihajlik, ez utóbbira enged következtetni. E lelet érdekességét növeli, hogy Schliemann tanár, a híres régész, trójai ásatásai alkalmával, hasonló alakú, de nem ily díszes edényfület talált, melyet ásatásairól írott művében, ábrában is bemutat.
A bronz-szerszámok és fegyverek könnyűségéből, a karpereczek szűk voltából, a bronzkardmarkolatok kicsiségéből sok ideig azt következtették, hogy az erős, széles, csontos neolithkori embert kipusztította a kistermetű, de szellemileg sokkal erősebb bronzkori emberfaj. Ilyen változás nem történt. Németország éjszaki és Skandinávia déli részeiben a bronzkor folyamán is megmaradt a régi, nagytermetű, erős, csontos neolithkori nép s ez ép oly kismarkolatu bronzkardot használt, mint Európa többi népe. A kis markolatot a használat módja magyarázza meg; nem vágtak, hanem szúrtak a bronzkarddal. A kis bronzkarpereczek átmérőjében peidg bizonyos egyformaság mutatható ki; többször lánczként összefűzve találták, úgy hogy nem annyira ékszereknek, mint inkább a babyloni súlyrendszerrel egybefüggő pénzeknek tekintendők.
Szatmár vármegye a bronzkorszaknak egyik legtipikusabb és leggazdagabb területe. Az e sorok írójától megvizsgált és megásott minden hely a bronzkorszak érdekes nyomaiban és leleteiben bővelkedik. Nevezetesen Apa, Aranyosmeggyes, Börvely, Domahida, Érkörtvélyes, Erdőd, Felsőboldád, Gacsály, Gaura, Hosszúfalu, Homok, Iloba, Istvándi, Kaplony, Kölcse, Krasznabéltek, Királydarócz, Kisfentős, Mikola, Nagykároly, Nagyecsed, Rozsály, Olcsvaapáti, Rózsapallag, Sonkád, a Szamos folyó Szatmár közelében, Szinérváralja, Sárköz, Sárközújlak, Tiszakóród, Tatárfalva; Tyukod, Tőkés határai és vidékei, mind megannyi bronzkori lelőhelyek, melyek közül azonban, mind tárgyainak gazdagságával, mind érdekességével kimagaslik a Nagykároly határában már említett bobádi domb, továbbá Aranyosmeggyes és Rozsály vidéke.
A bobádi domb érdekes alkotása az őskori embernek. Ez valóságos erődített táborul és középpontúl szolgált. A láp szélén fekszik és fensíkot alkot, melyet hajdan víz vett körül; két oldalon a láp, egyebütt több öl széles vízfolyás zárta el. Két lejárója volt a vízhez; a többi oldalai elég meredekek. Az egész terület terjedelme 3–4 hold. E fensíkon kívül, a túlsó partokon szintén őskori telepek voltak, melyek a bobádi dombot mintegy félkörben körülfogták.
A dombot – sajnos – az idők folyamán erősen megbolygatták és feldúlták. Itt feküdt hajdan az elpusztult Bobáld község, melynek temetője és kápolnája e dombon állott. Az egyik része, – az egésznek majdnem a fele, – ma is tele van embercsontokkal és a kápolna romjaiból származó kőtörmelékkel. Ezen kívül az eke is erős nyomokat hagyott maga után és a felső talajt leszántva, roppant sok érdekes régiséget semmisített meg, melyek most a felszínen, töredékekben hevernek szanaszét. De még így is egyik legtanúlságosabb és leggazdagabb lelőhelye messze vidéknek.
Számos érdekes kőkori lelet is napfényre került itt; de a rendkívüli változatosságban és a legtípikusabb alakokban előforduló bronzkori cserepek gazdagsága szinte bámulatot keltő. A legideálisabb csigavonalakkal, jellemző dudorodásokkal díszített edényeknek se szere, se száma. A mintázatoknak oly sokfélesége és gazdagsága található itt, hogy érdemes volna az óriási mennyiségben előkerülő cseréptöredékeket összegyűjteni és rendszeres gyűjteménybe foglalni, mely a vármegyei múzeumnak, a régészektől nagyrabecsült nevezetessége volna. Az itt előkerült obsidián-kés vagy fűrész is ritkítja párját, a menynyiben a szépen hajlított, töréssel pattogtatott éles obsidián, aggancs-nyélbe van erősítve, úgy, a mint azt annak idején használták. Ugyancsak itt került elő egy erősen maczerált marhalábszárcsont, mely szövéshez- vagy fonálcsavaráshoz szolgált, mert rajta világosan látszanak a fonalak benyomásai és koptatásai. A konyhahulladékok száma nagy és rendszerint a domb szélein futnak 410végig. Egy ily gödörben 3 tűzpad állott egymás fölött és a két alsó között egy teljesen ép, kb. 1 1/2 liter űrtartalmú, tipikus, füles, szép cserépedény, a szokásos dudor- és csigavonal-díszítéssel.
Aranyosmeggyes határában szintén sok érdekes bronzkori lelet található. E telep azonban sokkal kisebb kiterjedésű és jelentőségű, s mert a kocsiút éppen ez őskori telepen vezet át, jó részben már megsemmisült. Itt fölötte érdekes volt a sok apró cserépjátéktárgy, mely e telepről előkerült. Liliputi ibrikek, apró-cseprő bögrécskék, különféle alakban, mind megannyi játékszer, mely azt látszik bizonyítani, hogy őslakója nagyon gyengéd szülő lehetett, vagy azt, hogy ezeken tanúlták a gyerekek a gerencsér-mesterséget.
Rozsály vidékét különösen érdekessé teszi a sok bronztárgy, melynek itt a lelőhelye. Az ásatások a község határában, bronzöntő-műhely maradványait tégelydarabokat, öntőformák töredékeit és bronzrögöket hoztak felszínre. Vasúti munkások pedig korábban számos füles és tokos vésőt és tömör bronzvésőt szedtek össze, melyek közül nehány szép példány van Isaák Elemér földbirtokos tulajdonában. Harczi csákányokat is találtak itt, a szokott magyarországi típust, hosszú szárnynyal és gömbölyű, kihegyesedő fokkal. A csákányok közelében egy edénybe elrejtve bronzkori arany ékszereket s karikákat, két sodronyos tekercset leltek, melyek a Magyar Nemzeti Muzeumba kerültek.
Az érdekesebb telepek közé tartozik még Sárközújlak vidéke, honnan számos kőkori eszközön kívül, nehány érdekes bronzkarperecz, tokos véső stb. kerűlt a felszínre.
Az öntőműhelyek közül, melyek tanubizonyságul szolgálnak arra, hogy a bronzkultura elterjedése után helyben készültek a bronztárgyak és fegyverek, Rozsályon kívül igen nevezetes a domahidai, hol agyagbögrékben nagymennyiségű nyers rögöt, érdes felületű, kellőkép ki nem dolgozott csákányokat, rajtuk az öntés maradványaival, egy sajátságos, ezen kívül még csakis az abaujmegyei Felsődobsáról ismert s beleillesztett kalapácscsal ellátott fokos vésőt s egy szintén különleges, csúcs helyett élben végződő, dús óntartalmu lándzsát, meg többféle töredéken kívül, egy réz-sodronyból készült, korongalakú tekercset találtak Domahidy István birtokán. A lelet legnagyobb részét néh. Péchy Jenő halál után, 1883-ban a Magyar Nemzeti Muzeum szerezte meg. A leletet nyilván ellenség elől rejtették el a bronzkor vége felé; Pulszky Ferencz véleménye szerint ugyanis közelebb áll a vaskorhoz, mint a bronzkorhoz. Szintén nevezetes a rózsapallagi öntőműhely, hol 1870-ben kis halomba rakva, öntésre használandó 8 darab czipó- és pengeformáju bronzanyagot és 12 csákányt találtak azon nyers állapotban, a hogy kikerült az öntésből; a tárgyak a Szabolcsi Muzeumba kerültek. Öntőműhely volt Olcsvaapátin is, hol különböző s újra öntendő bronztöredékeken és bronzrögökön kívül, karikapénzekül szolgáló 16 bronz-karpereczet találtak a Szamos partomlásában. A leletet Péchy Jenő gyűjteményéből a Magyar Nemzeti Muzeum szerezte meg.
A legszebb bronzleletek közé tartoznak az egymásba illesztett csavarvonalakkal stb. gazdagon ékített gaurai csákányok, melyekből egy a Kolozsvári Muzeumba került. Szintén díszes voltáért említjük meg a csészés markulatu sonkádi két kardot, melyek közül egyet a Magyar Nemzeti Múzeum szerzett meg.
