Igazságszolgáltatás.
Igazságszolgáltatás.
A királyok hajdan személyesen utazták be az országot s valahol megszállva, két-három vármegye közönségének igazságot szolgáltattak. Később a nádort, vagy annak elfoglaltsága esetében más magas közjogi méltóságot betöltő országos embert küldtek maguk helyett bíráskodni. Ezek előre meghirdették a gyűlést valamely ünnep nyolczadára s innen mondták oktávás törvényszéknek is. Akkorra összesereglett a meghívott vármegye igazságot, kereső közönsége és előadta panaszait a kiküldött királyi embernek. De volt rá eset, hogy a pereskedő felek olyan sokan voltak, hogy még a huszonötödik napon is törvényt ültek. Ily általános gyűlést (congregatio generalis) tartottak: 1327-ben Demeter tárnok és Fülöp nádor Vizsolyban, a mai óvári határában ; 1335-ben és 1337-ben Drugeth Vilmos nádor és János szatmári főispán Gellyénesen, a mai Zsadány mellett ; 1338-ban Villermes nádor Szatmár és Ugocsa vármegyék közönsége részére, nem tudni hol ; 1347-ben és 1349-ben Miklós nádor Szatmár és Ugocsa megyének ; 1351-ben Miklós nádor Gellyénesen ismét az említett két vármegyének ; 1370-ben Opuliai László nádor ugyanazon törvényhatóságoknak ; 1381-ben Gara Miklós nádor Csengerben ugyanazoknak ; 1393-ban Ilsvai Leusták nádor Csengerben ; 1402-ben Csáki István, a székelyek ispánja, Szatmár és Ugocsa vármegyék főispánja Csengerben, a két utóbbi törvényhatóság részére ; 1406-ban Perényi Péter, székelyek ispánja és Máramaros főispánja Csengerben ; 1411-ben Garai Miklós nádor ugyanott
A bírói székülésen a királyi embert körülvették az illető vármegye fő- és alispánjai s szolgabírái, a kiknek ilyenkor csak tájékoztató szerep jutott. S ha a per valamely alaki része mellett bizonyságot kellett tenni, akkor a királyi ember fölszólítására fölállottak a szolgabírák és az üdvösséget hozó szent keresztre letett eskűvel bizonyították a tényállást. Minthogy pedig a per tárgya többnyire földbirtok, vagy ahhoz kötött jog volt, tehát a szomszédok tanúskodhattak legjobban: a királyi ember itélete legtöbbször az volt, hogy az egyik félnek tíz, húsz vagy ötven nemes társa esküjével kellett bizonyítani igazát. Vagyis fognia kellett a bírói parancs szerint tíz, húsz vagy ötven magához hasonló nemes szomszéd birtokost, kiknek vele együtt meg kellett esküdniök az ő javára. Hatalmaskodás esetében, azaz mikor egyik fél fegyverrel támadt a másik birtokára, hasonló módon történt a bizonyítás. Az okiratokból azt látjuk, hogy gyakran elég lelkiismeretlenül hivatkoztak a mindenttudó Istenre. Nem is történhetett ez máskép, hiszen éppen azok bizonyították az alperes ártatlanságát, a kik bűntársai vagy közeli rokonai voltak. Ilyen esetben a vesztes félre nézve csupán két kibúvó ajtó maradt fönn: vagy merészen azt állítani, hogy valamelyik tanú nemessége gyanus, vagy a királyt valami hadba követni, mert addig minden törvényes eljárást felfüggesztettek ellene. Az első esetben, mire a megtámadott nemesi joga tisztázva lett, rég a földben pihantek már a furfangos ember csontjai. Ha pedig a királylyal táborba szállott, ezer alkalma nyílt a reá nézve kedvezőtlen itéletet megváltoztatni, vagy az elvesztett javak helyett tizszer annyit szerezni.
