Kővár ostroma.
Kővár ostroma.
A háború a török trónváltozás ellenére is tovább folyt. Veszedelmes jelleget öltött a harcz akkor, mikor a császáriak János Zsigmond egyik legfontosabb várát, Munkácsot vették ostrom alá. Ezen a fejedelem annyira felindult, hogy saját szavai szerint, annak megvédésére nemcsak a törökkel, hanem még az ördöggel is kész volt szövetkezni: ismét behívta a törököket. Míg ezek vezére, Hasszán, Eger és Tokaj vidékén égetett és pusztított, addig ő maga Kővárt fogta ostrom alá. Ez a vár három részből állott: egy felsőből, mely a várúr lakása volt; egy középsőből, melyben a várőrség kaszárnyája és a börtönök voltak, végre az alsóból, mely vásárhelyül, vagy mint akkor nevezték, tojásudvarul szolgált.
Hajdan a Drágfiak birtoka volt, azután pedig a Báthoryak kezébe jutott. A legutóbbi zavarok alkalmával Svendi foglalta el és Viczmándi Tamást, meg Zólyomi Pétert nevezte ki oda parancsnokokul. De az ostrom kezdetén ezek nem voltak a várban, mert Máger Erázmus szatmári kommendáns azzal bízta meg őket, hogy Szent-Jób vára vidékén az erdélyi párthoz tartozó rabló katonákat fékezzék meg. Mihelyt azonban váruk ostromáról értesültek, rögtön visszasiettek és sikerült is nekik a körülzáró sereg figyelmét kikerülve, a várba belopózni. Az ellenség óriási erőfeszítéseket tett, hogy ez erősséget kézrekerítse. De bár ágyúival a falak egy részét halomra lövette, az őrég mégis emberül helyt állott; a falakat kőrakásokkal pótolta s nem csupán ágyú- és puskatűzzel fogadta a fölfelé kapaszkodólat, hanem sziklákat és robbanó anyagokkal telt hordókat is hengerített rájuk. Egy alkalommal, midőn Zólyomi a védelem ilyen eszközeivel volt elfoglalva, az egyik hordó felrobbant és úgy összeégette, hogy félholtan vitték el onnan. De a másik parancsnok, Viczmándy, rendíthetetlenül tovább vezette a védelem munkáját. Azonban a csekély számra leolvadt őrséget egy éjjel oly halálos fáradtság fogta el, hogy valamennyien mély álomba merültek. Észrevették ezt az ostromlók, nagy csendben felkúsztak a várig, megmászták a falakat s az őrséget, Viczmándyval együtt, mind egy szálig leöldösték; csupán 443a beteg Zólyominak kegyelmeztek meg. Ezután Nagybánya földvárát foglalták el heves ostrom után. Oly nagy lett a rémület a császáriak között, hogy már csupán Kassa védelmére gondoltak.
Miksa királynak végre sikerült Szelim szultántól még ugyanazon évben nyolcz évi békét kieszközölni, oly feltétellel, hogy a hadakozók eddigi foglalásaikat megtarthassák és maga a király 30,000 aranyat fizet a szultánnak évi adóul. Ennek következtében János Zsigmond is parancsot kapott Konstantinápolyból, hogy szüntesse meg az ellenségeskedéseket. Ettől fogva nehány éven át Szatmármegye is békességet élvezett. A szatmári vár parancsnokává Tiefenbach Kristófot nevezte ki a király.
A békességet váratlan események közbejövetele zavarta meg. 1571-ben János Zsigmond virágzó ifjú korában kiköltözött az élők sorából, s az erdélyi rendek Somlyói Báthory Istvánt választották meg fejedelmükké. A szultántól megkapta a fejedelmi buzogányt, zászlót és a megerősítő okiratot; Miksa király is hozzájárult megválasztásához, azon föltétel alatt, ha neki mint hűbérurának hűségesküt tesz; egyébként azonban teljesen szabadkezet biztosított neki. De Békés Gáspár, ki előbb maga is vágyott a fejedelmi méltóságra, a király beleegyezésével 1573-ban pártot ütött ellene. Szatmáron keresztül vonult át a támadó sereg, ugyanide tért vissza a szentpáli csatából, összetörve, reményvesztetten; Báthory trónját nem tudta megingatni. Sőt még nagyobb kitüntetés is várakozott erre a kiváló emberre, mert a lengyelek királyukká választották. És ezzel nem csupán a magyar nemzet érezte magát megtisztelve, hanem nagy dicsősége volt ez a szatmár-vármegyei nemességnek is, melynek soraiból oly magasra emelkedett. Trónrajutása után régi, Báthory-jusson Szatmár és Németi birtokát követelte a maga részére. Hosszú ideig folytak az alkudozások; koronként úgy állottak az ügyek, hogy háborútól lehetett félni a lengyel király és Rudolf császár között. De végre a pápa követe, Possevino Antal jezsuita atya diplomacziai ügyességének sikerült a viszályt oly módon elsimítani, hogy Báthory István Zazart, Szinérváralját és Szatmárt 1585-ben megkapta és ezzel helyreállott a békesség.
