A török első betörése
A török első betörése
Zsigmond trónraléptekor a félhold már egészen a magyar határokig férkőzött. A délvidéki lakosság élete és vagyona már egészen közelről volt veszélyeztetve. Mezei munka, ipar, kereskedés pangásnak indult. A jövedelem és a megélhetés egyéb forrásai mindinkább elapadtak. Temesvár kénytelen volt megállni a fejlődés kezdetén, sőt erősen hanyatlani kezdett és nem nyerhetett többé sem időt, sem alkalmat, hogy újra erőre kapjon. Még azt is meg kellett érnie, hogy mikor már az ozmán hódító hatalom az ország küszöbén jelentkezett, nem külellenség, hanem a magyar haza saját fia, Horváthy János, Mária királyné és Zsigmond király engesztelhetetlen ellensége, kerítette be pártos hadával a várost, sőt részben föl is égette. A lázadó Horváthy megfékezésére 1388-ban Zsigmond vezetett sereget Temesvár alá s Gara Miklós macsói bán segélyével csakhamar elűzte őt a vár falai alól.
I. Murád a Lázár szerb fejedelem ellen viselt harczban halálát lelvén, 1389-ben fia, Bajazid szultán elfoglalta Szerbiát és Oláhországot. Ezáltal két oldalról is szorongatni kezdé az egész Temesközt és annak főhelyét, Temesvárt. A veszedelem hallatára Zsigmond Pozsega megvétele után azonnal felhagyott a Boszniába menekült Horváthy üldözésével és visszajött Temesvárra. Szept. 29-én már ismét a vár alatt állott seregével, gyors előkészületeket téve a török betörés elhárítására. De meg nem akadályozhatá, hogy a törökök 1392-ben betörjenek Temes vármegyébe és a határszéli népet két éven túl rettegésben tartsák. A törökök portyázásai és a belnyugtalanságok kényszerítették Mária királynét is, hogy elhagyja Temesvárt és biztosabb helyre, Nagyváradra vonuljon, a hol 1395-ben máj. 17-én meghalt. Az 1396. évi szerencsétlen nikápolyi csata után a győztes törökök betörtek a Dunán és egész Temesvárig hatoltak előre, kifosztván minden nyilt helyet, és nagyszámú lakost hurczolván magukkal rabszolgaságba. Csak Losonczy István temesi főispán vitézségének tulajdonítható, hogy a vidék fegyverre szólított népeivel véget vetett a rablásoknak s visszakergette az ozmánokat a Duna tulsó partjára.
Zsigmond a nikápolyi harcztérről sok életveszedelem között Konstantinápolyon át menekült el. Dalmácziába érkezve, országgyűlést hítt össze Temesvárra, a déli végek védelmére és a Laczkovics István és Simontornyai István támasztotta lázadás lecsendesítésére. Az országgyűlés, melyre a főpapságon, fő- és köznemességen kívül a városokat is meghívták, 1397. szept. 24-én vette kezdetét. A temesvári országgyűlésen történik legelőször, hogy a városok képviselete is résztvesz a rendek tanácskozásában. Az országgyűlés egy hónapig tartott.
Az országgyűlés azon határozatai, melyeket a rendek saját megterheltetésükre hoztak, valamint az erélyes sürgetésük, hogy a király a kamara jövedelmeiből 19haladék nélkül váltsa vissza az elzálogosított várakat, városokat és koronajavakat, arra mutatnak, hogy ebben az időben Temesvárt és az ország déli határvonalát a törökök részéről legközvetlenebb veszély fenyegette, melyet csak a közbejött véletlen hárított el. Ugyanis Ázsiában a mongol Timur Lenk ráütött a törökökre s a szultán összes hadi erejét teljesen lekötötte. Ezalatt némi nyugalmat élvezett ugyan a város, de ez sem lehetett gyümölcsöző, mert 1418-ban Ikah vagy Izsák boszniai bég csapatai jelentek meg a Dunán és csakhamar elárasztották a temesi területet. Zsigmond 1419-ben szükségesnek látta, hogy nagyobb sereget vezessen ellenük. Okt. 4-én meg is verte őket Nisszánál; minthogy azonban a következő években Csehországban a husziták ellen kellett harczolnia, a nisszai győzelem inkább kárára, mint hasznára volt a Délvidéknek, mert kihívta a törökök bosszúállását, kik most annál nagyobb dühvel rabolták és pusztították a temesi tartományt. Csak három év után, 1421-ben sikerült végre a belzavarok által elfoglalt II. Murád szultánt ötévi fegyverszünetre bírni.
A fegyverszünet lefolyása után a törökök újra kezdték betöréseiket s gyakran egészen Temesvár alá jöttek. Sikerült őket innen vereséggel eltávolítani. Betöréseik meggátlására Zsigmond Galambócz vára átellenében 1428-ban Lászlóvárát építteté és elrendelte, hogy Rozgonyi István temesi főispán foglalja el Galambóczot, a honnan leggyakrabban jött át a török a Duna balpartjára. A hősi kisérlet, melynél maga a király is résztvett, tudvalevően nem sikerült. A galambóczi vereség után Zsigmond ismét hosszabb időt töltött temesvári várpalotájában.
1432-ben három oldalról fenyegette Magyarországot az ellenség. A husziták Pozsony felől, Murád Erdélyből, a velenczeiek pedig Horvátországból. Szorongatott helyzetébem Zsigmond a magyar hadszervezet reformálására gondolt. Annak hiányaiban kereste az utóbbi hadjáratokban szenvedett vereségeit. Egy új katonai szabályzatot léptetett tehát életbe, mely szerint az ország határszéleit hét kerületre (végvidékre) és az egész magyar haderőt ugyanannyi hadosztályra osztotta. A szabályzat 30-ik czikkelye értelmében a Temes és Duna közt fekvő vidéket egész Szörényig a szerb deszpota haderejének egy részével, a bennlakó szerbek, oláhok, jászok és kunok személyes fölkeléssel, a kalocsai érsek, a csanádi és nagyváradi püspökök bandériumaikkal, továbbá nyolcz vármegye, közöttük Temes is, a megyei nemességgel vagy az általuk állítandó hadakkal tartoztak védelmezni. Ez a jó szándékú szabályzat azonban sohasem lépett életbe. Zsigmond 1437-ben meghalt. 1439-ben veje és utóda Albert osztrák herczeg is követte őt a sírba, ki Szendrő megvívásánál alig tudott az egész országból 24.000 embert összeszedni.
