A keresztények elnyomása
A keresztények elnyomása
A keresztény lakosságnak mekkora elnyomorításával járt a török hódoltság, kitünik az egykorú török források adataiból és a defterek adólajstromaiból. A kormányzó beglerbég a legjava termőföldeket, terjedelmes uradalmakat foglalta le magának és keresztény rabszolgákkal, kényuralmi hatalma alatt levő jobbágyokkal munkáltatta meg azokat. Fizetést nem vett ugyan az államkincstártól, de ejáletje egy-egy egész vidéke helységeinek adóját és terményeit mutatta ki jövedelméül. A magas polczra csak úgy juthatott a kormányzó basa és csak úgy tarthatta fenn azon magát, ha nagy összegeket fizetett az államnak. Az utána következő kisebb urak már kincstári fizetésben részesültek. Evlia Cselebi írja, hogy a kházine defterdár évi jövedelme 110.000 ákcse volt, a kisebb tisztviselőké felment 6–7 ezer és még több ákcséra. Azonkívül joga volt a győzedelmes muzulmánnak a meghódolt fegyvertelen nép összes vagyonához. Zsákmány volt neki a meghódított tartomány minden ingatlan és ingó vagyona. Ha a mohamedán engedett is tulajdonjogot az alávetett kereszténynek, azt a keresztény alattvaló mintegy szabadsága és vagyona váltsága gyanánt adóban tartozott megfizetni. Ellenben a mozlim birtokát semmi egyéb nem terhelte, mint terményeinek a tizede; de ezt is olybá vették, mint jótékony czélú adományt. Azt a rengeteg költséget, a mibe a török hivatalnokok és a katonaság kerültek, mind a keresztény népen hajtották be. Tizedet kellett fizetniök mindennemű gabonából, mezei és kerti veteményből, minő a kender, len, káposzta, gyümölcs, must, vörös- és fokhagyma, továbbá a tenyésztett állatoktól, méhkasoktól, birkáktól, bárányoktól, sertésektől. Csak a lovaktól és a szarvasmarhától nem vettek tizedet. Azután volt még a földadó, fejadó, házadó és az iszpendzse, vagyis keresetadó, a harács és a rendkívüli adó, melyet azonban évenként rendesen beszedtek.
A török tisztviselők zsarolásainak, csalásainak, lopásainak, erőszakos foglalásainak se szeri, se száma. Ennek egyik főoka volt, hogy a tisztviselőket, különösen az előkelő állásban levőket, igen gyakran áthelyezték máshová és mindegyik igyekezett megszedni magát, míg az abrakos jászol mellett állott. A megvesztegetés napirenden volt, még a temesvári basa közvetetlen környezetében is.* Teleki Mihály 1709-ben Rákóczi fejedelem követségében Temesvárott járván, többi között említi jelentésében, hogy német katonatisztek fegyvereket csempésznek a temesvári pasalikon át Heister erdélyi hadai számára, noha a basa jó barátságot tart fenn Rákóczival s noha szigorú a parancs, „hogy németek erre a török földre jönni ne merészeljenek semmiképpen, mert a fényes porta meg nem engedi”.* De bizony jöttek-mentek a németek a temesvári pasalikban. A kisebb basák, agák és tihaják nem akarták az ilyesmit észrevenni, mert a németek csillogó aranynyal csiklandoztatták meg kapzsiságukat.
Salamon: Magyarország a török hódítás korában.
Teleki Mihály jelentése temesvári követségéről 1709. ápr. 17. Gr. Teleki László hosszúfalvi levéltárából. Márki Sándor szíves közlése.
A hivatalokat adták-vették a törökök. Ebből az üzletből a nagyvezír roppant jövedelmet húzott. A bégek, kik közül némelyek tetemes összegeken vásárolták helyüket, mintegy kényszerítve látták magukat, hogy minél nagyobb jövedelmeket vegyenek be a számukra kijelölt birtokokból.*
Salamon: Magyarország a tör. h. korában, 226. 1.
A kormányzó basa hatalmas úr volt ugyan Temesvárott és sok szandzsák volt alája rendelve, de önálló végrehajtó hatalommal még sem bírt; oldalánál a diván állott, melynek beleegyezése nélkül semmiféle fontos ügyet el nem intézhetett. A tartományi divánt alkotta a basa, mint elnök, a defterdár, a kádi, a janicsárok parancsnoka, a hűbéres szpáhik tisztjei, a gyalogság és lovasság főtisztjei. A basa véleményező vagy indítványozó szavazattal bírt, mely csak akkor volt érvényes, ha a diván is beleegyezett. A janicsároknak meg volt az a kiváltságuk, hogy a díván végzése ellen óvást tehettek és felmondhatták az engedelmességet a basának. 48A várkapuk kulcsa is a janicsárok őrizetében volt. Azért a janicsár lázadósok nem tartoztak éppen a ritkaságok közé a török kormányzóságban.
A temesvári magyar keresztények a török uralom alatt, úgy mint másutt, külön városi községet alkottak, melynek feje a biró volt. Ez természetesen csak látszat szerinti autonómia volt, mely a török hatóságok előtt semmi érvénynyel sem bírt ugyan, de a kevés magyarság belügyeinek rendbentartására nagyon hasznos volt s a mellett a magyarok közszellemét s bizalmas egyetértését is ápolta. A török nem ellenezte, hanem egészen magánügynek tekintette a hódoltságban fennmaradt ezt a községi szervezkedést.
Társadalmi összevegyülésről szó sem lehetett. Töröknek kereszténynyel való összeházasodása ki volt zárva. Török csak pénzen vásárolhatta a magyar nőt az emberpiaczon, vagy zsákmányul rabolta s orozva lopta. De akkor sem volt az neki felesége, hanem csak rabszolgája. Tisztességes keresztény nő készebb volt meghalni, mint török kézre jutni. Ha egy férjtelen keresztény nő almát fogadott el a töröktől s ez be tudta azt bizonyítani, a török biró odaítélte neki.* Az egyszer eltulajdonított s ismét a keresztényekhez szökött nőt barbár szívtelenséggel lakoltatta a török. Éppen Temesvárott történt, hogy egy ilyen szerencsétlen magyar nőt, ki török urától elpártolt és magyar nemzeti ruhába öltözött, török ura erőszakkal ismét hatalmába kerítette, megkínoztatta, azután zsákba varratta és a Temesbe fullasztotta.*
Salamon: Magyarország a tör. h. korában 230–266. ll.
Dzsáfer temesvári basa krónikája. (Magyarra fordította Repiczky.). Kézirat a M. Tudom. Akadémia könyvtárában. Salamon is hivatkozik reá. (Id. m. 265. l.)
A hadakozásban vagy rablásban elfogott keresztény férfiak, nők és gyermekek sorsa egyaránt siralmas volt. A foglyok nagy részét Konstantinápolyba vitték. Olyan foglyokat, kikről föltehető volt, hogy övéik jó pénzen kiváltják, a basák többnyire a maguk számára foglaltak le. A temesvári vár kazamatái többnyire tömve voltak ilyen előkelőbb állású magyar foglyokkal. A temesvári múzeum és a városi könyvtár egy törökkori rajzot őriz a többi fogoly magyarok között sínylődött Wathay Ferencztől, melyet az a tömlöcz ablakából rajzolt a belső várról és melyet mellékletként bemutatunk.
