Népies lótenyésztés.
Népies lótenyésztés.
Torontál vármegye népies gazdasági lótenyésztése, a lakosság különféle nemzetisége szerint, különféle tipusokba osztályozható és a nemzetiségek szerint mutat más és más jelleget.
Kevésszámú, és többnyire szegény, betelepített magyar lakosságú községeinkben nemesebb, de a rossz tartás miatt többnyire elsatnyult lovakat találunk, melyek a nehéz mezei munkában nagyrészt meghibásodtak. A jobbmódú gazdák 228lovaiból azért mégis meglehetős számarány kerül a közvetítő kereskedő útján a hadsereg szolgálatába. Jobb lovak vannak a magyar lakosságú községek közül Tóba, Torda, Torontálvásárhely és Kiszombor községekben. Az anyag itt átlag a középtermetű, könnyebb angol félvér-jelleget képviseli. A gondosabb gazda a csikót egyéves koráig abrakolja, legeltetés azonban nincs.
A német nemzetiségű lakosság nagyobb termetű, erősebb, Nonius-jellegű lovat tenyészt. Ez az anyag általában puhább, gyors munkára kevésbé alkalmas, de kitünően megfelel eredeti czéljának, a gazdasági igás-szolgálatnak, miután a kisbirtokos kizárólag csak lóerővel műveli földjét. Kitünően bevált gazdasági igáslóként, és jobban megfelel itt, mint a muraközi vagy bármely más nehezebb nyugati fajtájú igásló. Az Alföld rendkívül ingadozó klimáját, a nagy nyári hőséget és gyakran igen tartós aszályt, az ilyenkor rendkívül kemény talajt, és a szántóföldeknek néha nagy távolságát a nehézfajta nyugati igásló nem bírja. E mellett a torontáli sváb parasztló majdnem oly gyors fejlődésű, mint a muraközi. Két és féléves korban, nem túlfeszített mezei munkában, az elnyomorodás veszélye nélkül, már elég jól használható, és három éves korára már csaknem egészen kifejlődött. Koraérettségét az intenziv táplálkozásnak köszöni. A csikó első évében zabot, vagy tengerivel kevert zabot kap abrakul, és azután a zöldtakarmány idényében nagymennyiségű jó luczernát. A módosabb paraszt azután is tengerivel abrakolja, nyáron luczernával, télen pedig moharszénán tartja. A jobb példányok igen jól értékesíthető ágyús és hintóslovat szolgáltatnak, mely rendkívüli keresletnek és kivitelnek örvend. Három és féléves korában ezt az árút 900–1000 koronával értékesítik, de nem ritka az 1200–1600 koronás ár sem.
Említésre méltó, hogy majdnem minden jobb tenyésztőközségnek van legelője vagy kifutója, a hová a csikókat tavasztól őszig kihajtják, télen pedig a déli órákban a csikókat falkákban járatják.
Baj azonban, hogy a községeknek nincsen elegendő jóminőségű Nonius-fajta ménje. Igen sok község van, mely maga kénytelen azt beszerezni és tartani s így nem juthat oly kiváló anyaghoz, mint azok a községek, melyek állami méneket kapnak. Ezért a magán méntenyésztés nagyon el van terjedve, ez azonban nem áll a kellő színvonalon. De az apaállattenyésztés e téren is emeli az üzem jövedelmezőségét, a mennyiben a módosabb községek szívesebben fizetnek egy jól megtermett hároméves ménért 1000–2000 koronát. E téren a vármegye különböző helyein, nevezetesen Garaboson, Nagyszentmiklóson, Begaszentgyörgyön, Perjámoson, Ujszentivánon és Nagyőszön a földmívelésügyi minisztérium és a Megyei Gazdasági Egyesület támogatásával, Perjámoson Sal Ferencz főszolgabíró kezdeményezésére keletkezett Nonius tájfajta-lótenyésztő-szövetkezetek igen üdvös tevékenységet fejtenek ki.
Legkiválóbb lótenyésztő községek, melyek az értékesebb, nagyobbtermetű angol félvér és Nonius-fajta lovakat nevelik, a következők: Garabos, Nagyszentmiklós, Ferenczhalom, Kőcse, Torontálalmás, Ujpécs, Cserépalja, Galagonyás, Beresztócz, Omlód, Lázárföld, Kiskomlós, Zsombolya, Ernőháza, Begaszentgyörgy, Szárcsa, Csatád, Nagyősz, Kisősz, Lovrin, Perjámos, stb.
A szerb és románajkú községekben a tenyésztés nem rendszeres, mert a nép tanulni nem akar és a régi hagyományokhoz ragaszkodik. Mezei munkája felületesebb, gazdálkodása extenzivebb, vetőgépet nem, vagy csak alig használnak, még kevésbé aratógépet, s így nincs szükségük az erősebb igáslóra; inkább arra fektetnek sulyt, hogy minél szembetűnőbb járású lovakat tartsanak személyes használatukra, melyekkel főleg a lakodalmakon parádéznak. Előszeretettel csődöröket fognak be ilyenkor, a forgalmat veszélyeztetve őrült hajtásukkal.
E kedvtelés miatt a szerbek úgyszólván sohasem heréltetnek csődörcsikót. A faluban majdnem annyi a mén, mint a kancza, s minden ménnek a gazdája azt hiszi, hogy az övénél értékesebb, becsesebb állat nincs az országban. Természetes, hogy minden mén részt vesz a tenyésztésben, akár van tenyészigazolványa, akár nincs (a törvényt mindig ki lehet játszani). A kanczatulajdonosok azután nem a hippológia szabályai szerint mérlegelve keresik fel a csődört, hanem azt veszik igénybe, a melyik a lakodalmi menetekben legvadabb, legjobban toporzékol és legjobban imponál a közönségnek. És még ez az impraktikus rendszer is termel hasznavehető gyümölcsöket. Az anyag kemény nevelése, az ügetőmozgás alapos gyakorlása mellett, meglehetős nagyszámú szerb ló kerül a piaczra másod-harmadkézből, mint olcsóbb, elég formás jukker. E lovak jellege a lipiczaihoz 229áll legközelebb. Vannak azonban itt is községek, melyek jobb anyagukkal kitűnnek és a használt állami mének révén, jobb minőségű anyagot produkálnak. Ezek közé tartozik Dolova, Iloncz, Kevedobra, Tárcsó, Melencze, Aracs, Szerbpárdány, stb.
Igen jelentékeny országos lóvásáraink is nagyban előmozdítják az értékesítést. Erősebb, nagyobb, gazdasági czélokra is alkalmas hámos lovak a zsombolyai, nagyszentmiklósi és nagykomlósi vásárokon találhatók. Vegyes, de jó anyag a nagykikindai, nagybecskereki, begaszentgyörgyi és pancsovai nagy lóvásárokon látható. A legnagyobb lókereskedelmi forgalom azonban Torontálvásárhelyen van, a hol minden héten, a hetivásár napján, 4–500 lovat vezetnek föl, többnyire silányabb anyagot, melyből sokat exportálnak gyalog a délszláv államokba, továbbá Török- és Görögországba és Dalmáczián át, hajón Anconán keresztül, Olaszországba.
