Az 1831-ki parasztlázadás.
Az 1831-ki parasztlázadás.
A kolera felléptével szinte egyidejűleg támadt a parasztlázadás, annak a tévhitnek a révén, hogy az urak, a zsidók, sőt a papok is, mérgezik a népet. A védelmi előintézkedésekből is azt magyarázták, hogy azért tudták az urak, hogy jön a pestis, mert ők idézték elő. Még az a hit is járta, hogy a vármegye az orvosoknak és zsidóknak minden megmérgezett emberért öt-tíz forintot fizet. Efféle ráfogások a népet dühös gyülöletre ingerelték az értelmiség és a zsidók ellen, s a midőn Lőrinczfy József útbiztos megjelent Szécskeresztúrban, hogy a halottas-házról és új külön temetőről gondoskodjék, holott e községben ekkor még megbetegedés elő sem fordult, az asszonyok jajveszékelni kezdtek, a férfiak pedig megrohanták a biztost, a vesztegházba zárták és csak az este hazaérkezett lelkész közbevetésére bocsátották szabadon. A mikor ezért másnap a főszolgabíró vizsgálatot akart tartani a községben, a pórnép be sem engedte a faluba. Ugyanez idő tájban 463Rákóczon Horváth Antal főszolgabírónak nemcsak az engedelmességet tagadták meg, hanem fadorongokat emeltek ellene; a főszolgabírót csak férfias magaviseletet és az mentette meg, hogy fegyverhez nyúlt. Szentmarján pedig a biztost és az urasági ispánt megkötözték, verték, vallatták, és csak a csendbiztos közbejöttére bocsátották el. Izsépen, 31-én este, egy kis leány azon állítására, hogy látta, a mint egy zsidó valamit a kútba szórt, a pórnép a zsidókat összeterelte, Lőrinczfy biztost elfogták, a minek hírére sokan a szomszéd községekből is oda sereglettek. Egy Pauk nevü, írástudatlan, de ravasz izsépi paraszt, szervezte a lázadást, oly utasítással, hogy azokat az urakat üldözzék legjobban, a kik a néphez legjobbak, mert azok a legveszedelmesebbek.
Augusztus 2-án támadt a lázadás Mihályiban és Terebesen. Dókus László első alispán, a ki ekkor éppen Velejtén tartózkodott, maga intézkedett a lázadás elfojtására. Az alispán kisgyűlést hirdetett Mihályiba e hó 2-ára és elsején Toronyán akart hálni, de oda be sem bocsátották és így Csörgőn töltötte az éjtszakát. A pórnép itt őrökkel figyeltette és másnap Mihályiba be sem bocsátották, hanem nagy fenyegetéssel körülfogták. Az alispánt erélyes beszéde, de még inkább a több nemesi felkelésben részt vett öreg Galambos Antal bátorsága mentette meg a veszedelemből, mely után kocsijára ülve – a már forrongó Lasztócz és Legenye elkerülésével – Újhelybe sietett, a hol azonnal kisgyűlést hívott össze, a mely felső helyre jelentést tett a lázadásról és katonaságot kért segítségül. Balásházy János szolgabírót és Inkovits János újhelyi görög kath. lelkészt és esperest, a lázadóknak jó móddal való lecsendesítésére rendelték ki; egyszersmind felszólították az Újhely határszélén, Csörgő irányában táborozó Tomsics Imre százados kapitányt, hogy századával néhány órával a nevezett kiküldöttek után menvén, őket – ha kell – erővel is kiszabadítsa és a lázadókat fogassa el. A küldöttek 3-án hajnalban Terebes felé indultak. Utaztukban feltűnt, hogy sehol sem látnak a mezőn foglalkozó embereket. A mikor kilencz óra tájban Terebesre érkeztek, megtudták, hogy a lázadók ott foglyokat őriznek. A városháza előtt levő téren sok ember lévén összecsoportosulva, Balásházy főszolgabíró megállította a szekerét és hangosan kérdé, ott vannak-e a bírák? Az igenlő feleletre elrendelte, hogy azonnal küldjék őket a görög kath. parochiára, mert a király nevében közölni valója van. Csakhamar ott voltak nem csak a bírák, de az egész nép. Ekkor a szolgabíró felszólítására az esperes tapintatosan beszélt a néphez; de a beszédet csakhamar megzavarták a zajongók. A szolgabíró csendet parancsolt és kijelentette, hogy ha a rend helyre nem áll, a délután érkező katonaság ágyúkkal lövi halomra a várost. Egyúttal elrendelte azt is, hogy az érkező katonaság részére húst és kenyeret készítsenek, különben életökkel lakolhatnak. A nép, bár még egyre zajongott, lassanként mégis eltakarodott. A főszolgabíró ezután átment Ábrahámy Károly huszárfőhadnagyhoz, a kinél Lőrinczfy biztost találta, egy másik megkínzott fogolylyal. Tomsics József uradalmi igazgatót, a ki már 48 óra óta a kastély kéményében rejtőzött, két huszárral kiszabadította. Az óhajtva vár katonaság azonban még esti hét órakor sem érkezvén meg, a helyzet igen válságossá vált s az urak, a huszárokkal együtt mintegy negyvenen, előkészűleteket tettek a védelemre. A helyzetet nagyon súlyosbította az, hogy az elfogott zsidók és a katonák közül is többen kolerában megbetegedtek. A toronyba állított őr végre nyolcz óra tájban jelentette, hogy a terebesi határ szélén katonaságot lát. A csapat fél óra mulva csakugyan meg is érkezett; a szolgabíró és társai tehát nyugodt éjtszakát tölthettek. Másnap, a vármegye határozata értelmében, Mihályiba indulván, a Terebes és Velejte között fekvő Komár-csárdánál vasvillákkal és dorongokkal felfegyverzett parasztokat találtak, a kik az összeterelt zsidókat kínozták. Komár és Kelecseny között az egész út el volt lepve velök. A megkínzott zsidókat Kelecsenybe vitték, a hol egy rosszlelkű nemes-asszony, Szenczy Jánosné, született Pallay Anna ingerelte fel a köznépet, sőt erre férjét is rávette, a kinek vezérlete alatt azután a nép az urasági házakat, többek között az Ilosvayét is, kirabolta. Ilosvayt és gyermekeit megkínozták, sőt az egyik Ilosvay fiút halálra gyötörték. Az Ugró-csárda udvarán a szolgabíró újabb fegyveres embereket talált, ezek azonban nem támadták meg. A parasztok Kozma Ferencz gercselyi közbirtokosra lestek, a kiről azt mondták, hogy Gercselyben 464egy parasztot közülök lelőtt, többeket megsebesített, azután lóra kapva, elmenekült. Velejtén találták utasaink Kulin Péter alügyészt, a ki Hegyiből menekült oda. Az alügyészt azután magokkal hozták Újhelybe, a hova megérkezvén a főszolgabíró elmondta a Terebesen tapasztaltakat és bejelentette, hogy a lázadó tótok a Hegyalját készülnek feldúlni, Újhelyt megsarczolni s az itteni szabókra 2000 nadrágot, a csizmadiákra 4000 csizmát vetettek ki. Erre a hírre a polgárok erős ellenállásra szervezkedtek, 400 ember pedig fegyveres szolgálatra vállalkozott, Barthos András nyugalmazott őrnagy parancsnoksága alatt.
Izsépről Terebesre úgy harapódzott át a lázadás, hogy a terebesiek, meghallván az Izsépen történteket, tizenegyen átlovagoltak oda, hogy tudakozódjanak a zendülés okáról. A mikor a terebesi parasztok meghallották, hogy Lőrinczfy biztos hat-nyolcz falu számára orvosszerrel van ellátva, ebből azt magyarázták, hogy az orvosszerekkel Lőrinczfy a falvak népét akarja megmérgezni. Ezzel a hírrel azután fellázították a terebesieket is. Ez történt augusztus 1-én. Másnap hajnalban a körülfekvő falvakból már mintegy két ezren a városba jöttek s Ábrahámy főhadnagy kérdésére kijelentették, hogy a vármegye felsőségét többé el nem ismerik és az uradalmi tiszteket, orvosokat stb. megölik. A főhadnagy intette a zendülőket, a kik végre engedtek és megigérték, hogy kiszemelt áldozataikat nem ölik meg, hanem a tiszt őrizete alá adják. Terebes akkori birtokosát, özv. gróf Szápáry Péternét szül. Csáky Júliát (néhai id. Gróf Andrássy Gyula külügyminiszter anyai nagyanyját) Ábrahámy mentette meg akként, hogy két huszárt állított a kastély elé, megparancsolván nekik, hogy senkit be ne bocsássanak; a lázadók pedig úgy értelmezték ezt, hogy a tiszt a grófnét is fogolyként őrizteti. Éjtszakának idején azután a grófnét Fáy Ferenczhez Kazsuba, (a Jagerdorfnál elesett Fáy Gyula atyjához) kísérte át, a hol többen lévén a fegyveresek, az úrnő mégis nagyobb biztonságban lehetett. Ábrahámy megtudván, hogy a szerencsétlen foglyok a városház egészségtelen pinczehelyiségébe vannak összezsúfolva és közöttük sok a sebesült is, valamennyit a maga szállására hozatta és a kassai hadi-parancsnoksághoz jelentést tevén, onnan erős segítséget kért, Patakról pedig töltényeket hozatott.
Weingaszner százados, a ki a nevét később Szöllényire változtatta és a ki a szabadságharczban ezredes lett, történetesen éppen a pórlázadás idejekor töltötte szabadságát Migléczen Kandó Gábor ezredesnél, a kinek Zsuzsánna nevű leányát utóbb feleségül vette. Hírét vevén a Terebesen történteknek, egyenruhájába öltözött és császári biztosként mutatkozott be a lázadóknak; a pórok – a kik már éppen arról tanácskoztak, miként végezzék ki a foglyaikat – hittek neki, ő pedig, a mikor 48 órával később a segítségül kért katonaság megérkezett, a lázadást elfojtotta. („Adalékok Zemplén vármegye történetéhez” 1899. évi 10. számában.)
Augusztus 4-én Bodzásújlakon, Kisztén, Gercselyben és a nagymihályi kerület több községében is kitört a lázadás. Bodzásújlakról egy ember gyógyszerekért Terebesen járván, az ott hallottakat otthon elbeszélte, mire a nép összefogdosta a zsidókat s kegyetlenül összekötözte őket. Szakállukat szálanként kitépték és az ekként megsanyargatott foglyokat szalmából rakott máglyán akarták megégetni. A jegyző fia azonban azt tanácsolta a lázadóknak, hogy jobb lesz a zsidókat Terebesre vinni, a hol majd ítélnek felettök. Ezt a tanácsot meg is fogadták és másnap reggel Terebesre kísérték a foglyokat. A bodzásújlakiak ezután Kisztére mentek, ott is összefogdosták a zsidókat, majd a kiszteiekkel egyesülten Gercselyre rontottak, itt Kozma Ferencz lakására törtek, a ki önvédelemből a lázadók vezérét lelőtte, többeket megsebesített, majd lóra kapott s áttörve az ostromlók tömegén, segítségért ment. Este felé vissza is tért két huszárral. Felesége, Gosztonyi Borbála, állítólag hősiesen segítette az urát és míg az távol volt, egymaga védelmezte meg a házat.
Kossuth Lajos.
(A zemplénmegyei vármegyeházán levő eredeti festmény után).
A nagymihályi kerületben, Kisráskán, a terebesi hírektől föltüzelt parasztok augusztus 2-án elfogták a község orvosát, de Kozma Miklós főszolgabíró hamarosan lecsendesítette őket. Mindamellett a ráskai parasztok is elküldték embereiket Terebesre újabb hírekért s ezek azzal jöttek vissza, hogy ott már a főispán, alispán is fogva és katonai őrizet alatt van. Ennek hallatára a 465bírák, a hegyiekkel és szalókiakkal egyesülve, az említett orvost elfogták, a kocsija bakjára kötötték s maguk is kocsira ülvén, behajtattak Kisráskára, a hol oly nyilatkozat aláírására kényszerítették az orvost, hogy számos e vidéken lakó úri ember meg akarja mérgeztetni a népet. Ezt a kicsikart nyilatkozatot a körülfekvő községekkel közölték, mire Deregnyőn, Szalókon, Nagyráskán, Abarán és Butkán nyolcz úri embert és az összes zsidókat összefogdosták, és megkínozták. Példájukat követték Dubróka és Szelepka községek is.
A butkaiak, miután elfogták az esküdtet és a jegyzőt, Wiczmándy János szolgabíró házához mentek; midön azonban a szolgabíró harmadmagával fegyveresen jött eléjök, a támadók megfutamodtak, de a szolgabíró lovait mégis elhajtották s így ő nem menekülhetett Butkáról. Este a lázadók arra kényszerítették foglyaikat, hogy a kolerában elhaltakat koporsóba tegyék, eltemessék s a földet kézzel hányják rájok. Ezután megrohanták a szolgabíró házát. A szolgabíró az istálló padlásán húzódott meg; rejtekhelyét azonban a majorosa elárulta. Ekkor a szolgabíró a padlásról leereszkedvén, hirtelen az ostromlók között termett, a kik nyomban megrohanták. A szolgabíró a fején megsebesülvén, elesett és csak nehány hű emberének küzdelmes védelmével menekült meg a haláltól. Első dühök lecsillapultával a lázadók a városházára vitték a szolgabírót s ott kötelet vetvén a mestergerendára, fel akarták akasztani, de néhány jobb lelkű ember ezt is megakadályozta. Utóbb felszólították, hogy imádkozzék s készüljön a halálra, de ő nagy lélekjelenléttel beszédet intézett hozzájuk, melynek hatása alatt a pórok, megbánván tettöket, már oszladozni is kezdtek, a mikor Kisráskáról az az üzenet jött, hogy vigyék a foglyokat Terebesre, mert ott a mérgezők fölött ítéletet hoznak. Ekkor a foglyokat, mintegy hetven ember kíséretében, Terebes felé indították, a terebesi malomnál újólag erősen megkötözvén őket. Terebesen a város szélén megállapodtak s két embert beküldtek tudakozódni. A két küldöttet azonban Terebesen elfogták és fél század gyalogság töltött fegyverrel sietett Wiczmándy és társai megszabadítására. A katonák a lázadókat hirtelen körülvették s ezek egyike, ki akarván szabadulni, botjával, a vezénylő százados vállára ütött, a mire a százados kardjával arczul csapta, a mellette levő katona pedig lelőtte. A lövésre a többi katonák, azt hivén, hogy a tiszt tüzet vezényelt, sortüzet adtak. A lázadók közül 11 holtan esett el és számosan megsebesültek. („Az 1831-ik esztendői felső Magyarországi zendüléseknek történeti leírása.” Kiadta Balásházy János, a nemzeti tudós társaság rendes tagja. Pest, 1832.) Ennek a vérengzésnek a hírére a lázadók mindenütt kegyelemkérésre fordították a dolgot. A Terebesről megfutamodottak találkozván azokkal, a kik Ráskáról kísérték az ott elfogottakat, ezek is elbocsátották áldozataikat és haza szaladtak.
Voltak azonban a józanságnak is példái s ezek megérdemlik, hogy nevöket a feledéstől megóvjuk. Gerőcs András lazonyi báró a lázításra küldötteket kiűzte a faluból és a lakosokat csendben tartotta. Csicseri Mihály nagyráskai bíró – noha a szomszéd községbeli lázadók felgyújtásával fenyegették a házát – a zendüléstől visszatartotta faluja népét. A nagymihályi bírák, a lázongókat be sem bocsátván, szintén elfojtották a veszedelmet. Így cselekedtek Sztára, Kisbári és más községek bírái is.
E közben a sókúti kerületben (most varannai járás) sokkal dühösebben lépett fel a lázadás, még pedig a terebesitől függetlenül. A mérgezés hírét ide is Kassáról hozták. Zamutón egy asszony azt híresztelte, hogy látta, a mint egy Skrovely nevű csavargó porokat szórt egy csűr köré. Erre a csavargót elfogták és kínzásokkal arra a vallomásra bírták, hogy őt Rákóczon Szulyovszkynál kilencszer megeskették és úgy kényszerítették, hogy a mérget szórja a kutakba s ezt senkinek el ne árulja. A kierőszakolt vallomás szerint akkor Rákóczon Szulyovszky Józsefen kivül jelen voltak még Hunyor, Reviczky főszolgabíró, Szeghy Imre, és mások. A bírák e vallomásra összecsődítették a szomszéd falvakat Zanutóra, hogy az igazat megtudják. Reggelre mintegy tizenöt falu népe verődött össze, a kik előtt Skrovenyt a mestergerendára kötötték, lánczczal és tövissel verték s így vallatták. Ezután Klobusiczky József kastélyába törtek s ott a Klobusiczkyvel egy szobában levő Hunyor József és Mikovinyi László ügyvédeket leütötték és a bíró házához hurczoltak. Még kegyetlenebbül bántak el a tiszttartóval, 466a ki sebeibe csakhamar bele is halt. Klobusiczkyt utóbb egy hűséges jobbágya megszöktette.
Az e kastély színterén lezajlott dráma, megkapóan érdekes fejezete a pórlázadás történetének. Hunyor József ügyvéd, az egyik áldozat előadásából így örökítették meg a zamutói kastély ostromát a jegyzőkönyvek:
Legelőbb a tiszttartót vitték a bíró házához, azután Hunyor Józsefet és Mikovinyi Lászlót, valamennyit összeverve. A tiszttartó csakhamar meghalt. Mikovinyi ájultan feküdt s ők is holtnak hitték. Hunyort, mindegyre kínozva, vallatták: kik a mérgezők? de a legborzasztóbb kínokkal sem tudtak belőle hamis vallomást kicsikarni. „Kezetekben vagyok – mondta – megölhettek, de sem magamat, se mást hazugsággal terhelni nem akarom.” Utóbb Klobusiczkyt is oda hozták és verték. Egyik jobbágya védelmére azonban abbahagyták a kínzást és immár csak Hunyor ellen fordultak. A bíró fiának sikerült Klobusiczkyt a kamrába vezetni, a melyből a kerten át Vehéczre menekült. Ott elbeszélvén a Zamutón történteket, a vehéczi urak felfegyverkeztek az őket is fenyegető támadás ellen, Klobusiczkyt pedig Szacsúrba küldték, a honnan Terebesre menekülhetett.
A halottnak vélt Mikovinyit a lázadók a bíró udvarán hagyták, a hol éjjel magához térve, valami Prochnavi Mátyás nevű ember támogatásával, az eperjesi úton át, az erdőben lakó királyi erdőmesterhez jutott.
Hunyort késő estig kínozták, azután egy paraszt házában hagyták, hat ember őrizete alatt; majd az urasági kályhafűtőt is elfogván, hozzákötözték. Másnap, 6-án, a nép Csáklyóra és Varannóra ment rabolni; onnan este visszatérvén, Hunyort az utczára hurczolták, ruháit letépték és így korbácsolták, kardlapozták s kövekkel hajigálták. Hunyor könyörgött, hogy inkább öljék meg; de kínzói azt felelték, hogy ennél ő többet érdemel és másnap elevenen fogják eltemetni. Egész éjtszakára meztelenül egy oszlophoz kötötték, de 7-én, hajnalban, könyörgésére, a karjait kiszabadították a kötelékekből és csak a derekát lánczolták az oszlophoz. Nyolcz óra tájban kapákkal jöttek hozzá s fenyegették, hogy ha maga nem ássa meg a sírját, agyon verik. Ekkor azonban egy legény jelentette a lázadóknak, hogy a pálinka-házban elkészült a pecsenye, a melyet az uraság sertéseiből sütöttek. Erre a hívásra a parasztok abbahagyták Hunyor kínzását, azt mondván, hogy úgy is vasárnap van, délután illik temetni. A mikor a parasztok Hunyort magára hagyták, egy asszony ételt hozott neki. Ebben a perczben a gyermekek és asszonyok kiáltozni kezdtek: itt vannak a katonák! Csakhamar betoppant tíz katona egy tizedes vezetése alatt, a kiket Dedinszky százados küldött Zamutóra. Hunyor tehát megmenekült; a katonákat a kastélyba vezette s ott megvendégelte őket. Ő maga enni nem tudván, a patakhoz ment, hogy sebeit kimossa; itt azonban két paraszt megrohanta Hunyor Józsefet és kővel hatszor főbe ütötték, hogy ne tanúskodhasson ellenök. Bizonyára agyon is ütötték volna, ha a kastélyból három katona gyorsan ott nem terem a megmentésére. Hunyor most már semmiképen nem érezte magát biztonságban a kevés számú katonaság védelme alatt, lóra ült tehát és három katona fedezete mellett Sáros irányába menekült, két katonát pedig Terebes felé küldött, hogy a falvakban szállást és élelmet rendeljenek, mintha nagyszámú katonaság készülne a vidékre. Ez a fogás némileg féken tartotta a garázdálkodókat. Hunyor több órai keserves lovaglással a királyi erdőmesterhez ért, a hol szobát adtak neki; minthogy azonban a ragálytól féltek, senki se közeledett feléje, sőt alig feküdt le, azzal a hírrel jött hozzá a kocsis, hogy meneküljön a házból, mert a parasztok fölfedezték a rejtekét. A sokat zaklatott Hunyor tehát kénytelen volt ismét útra kelni; a kocsis lóra ültette őt, de a katonákat nem engedte előhívatni, hanem elvezette a menekvőt a sötét erdőbe s ott letette egy völgyben, azt igérvén neki, hogy másnap visszahozza a lovat és a katonákat is ide kíséri. A magára hagyott sebesült kínos éjtszakát töltött az erdőben; felkelni nem tudott, félt a vadállatoktól, de tartott attól is, hogy hátha reggel rá sem akadnak. Másnap már a nap is magasan állt, de a kocsis nem jött; ekkor már az éhenhalás is rémítgette Hunyort. Végre nyolcz óra tájban megjött a kocsis a katonákkal, a kik ismét lóra ültetvén őt, visszavitték Zamutóra, a hol a pálinka-házban puha ágyba fektették. Ekkor, 8-án délelőtt, Terebesről egy század gyalogság 467és 40 lovas érkezett, hogy a lázadókat összefogdossák. Hunyort Szacsúrba, onnan pedig szüleihez Homonnára vitték, a hol négy hónapi ápolás után is alig tudták az életnek megtartani. Állítása szerint a zamutóiak csak a tiszttartót kínozták, őt és Mikovinyit a rudlyóiak bántalmazták.
A zamutói kastély kirablása után, augusztus 6-án éjjel, a jesztrebiek, az izsépiek és társaik, Jesztrebnél tábort ütöttek s azt határozták, hogy hajnalban Mernyikre mennek, a hol Szulyovszky József kastélyában Reviczky főszolgabíró, Tersztyánszky Illés esküdt és mások tartózkodnak. Hajnalban a mernyikiekkel is egyesülvén, csakugyan ostrom alá vették a kastélyt. Az ostromlottak a támadók közül kettőt lelőttek, de soká nem védhették magukat s a kastély megnyílt a csőcselék előtt. A lázadók előbb a méhesben rejtőző cselédeket ütötték le, azután a ház ellen fordultak. Sulyovszky és Tersztyánszky felfegyverkezve várták a támadókat, de a főszolgabíró ellenezte a lövést, sőt a fegyvereket is eltette. Szulyovszky azonban egy embert, a ki az ajtót feszegette, és egyet, a ki a nyitott ablakon át hegyes karóval Tersztyánszkyt megsebesítette, lelőtt. Tersztyánszky a ház másik oldalát védelmezte az ostromlók ellen, a kiket sikerült is visszavernie; a mikor ismét visszajött társaihoz, Szulyovszkyt már nem találta ott, mert az Reviczky állítása szerint megszökött. Erre Tersztyánszky is megkísérelte a szökést s mezítláb, öltözetlenül, úgy, a mint az ágyból kelt, egy urasági kerülőt útbaigazítása mellett, a hegynek indult; három lovas ugyan utólérte, de ezeket a fegyverével visszariasztotta. Rosszabbul járt Szulyovszky, a ki az ablakon kiugorván, az istálló felé tartott, a hol jótéteményeivel elhalmozott kedvencz jobbágya, a kit a katonaságtól is kiváltott, leütötte, mire a többiek vérszemet kapván, Szulyovszkyt agyonverték. Ekkor a lázadók a házba törtek, a hol Reviczky főszolgabírót, egy jegyzőt, két asszonyt és Szulyovszkynak állítólag rendkívüli szépségű fiatal, természetes leányát, továbbá a kasznárt a feleségével és egy szolgaleányt találtak. Legelőbb Reviczkyt verték agyon, azután a jegyzőt; az asszonyok összeölelkezve sírtak, de a lázadók őket is hamar kivégezték. Szulyovszky leányát előbb durván összeverték, majd vadállati kegyetlenséggel karóba húzták. E sorok írója e hajmeresztő vérengzés helyén, a szoba padlóján, a vértől maradt foltot, ifjúkorában, a negyvenes években, még látta. A kasznár a ház tetejére menekült, de onnan lecsalták azzal, hogy neki megkegyelmeznek; de azután agyonverték. Ugyanígy járt a felesége, a kit a kemenczéből húztak elő. Egyedül a szobalány menekült meg a vérengzésből, a ki szintén pór eredetű volt. Mindezek után a leölt nyolcz embert a kolera-halottak számára ásott gödörbe hányták és kirabolták a kastélyt. A mernyiki ág. h. ev. lelkész Csicsóka felé akart menekülni, de a mindenfelől összesereglett lázadók űzőbe vették s a mikor fegyverével közülök többeket megsebesített, a komaróczi parasztok elfogták, agyonütötték és a kastélybeli halottakkal egy gödörbe vetették.
Ugyanaz a paraszt, a ki Szulyovszkyt leütötte, Tersztyánszky Illés fejére száz frt jutalmat tűzött ki. Tersztyánszky az erdőben rejtőzött és Bisztrára igyekezett a családjához, a lázadók azonban rátaláltak. A mikor Tersztyánszky észrevette, hogy rejtekhelyét fölfedezték, elásta a puskáját, melynek úgy sem vehette volna hasznát, és bolondnak tetette magát; virágot szedett s azt nevetve mutogatta az üldözőinek, a kik így rá sem ismertek s nem is bántották. Este Bisztrára érkezvén, megtudta, hogy aznap az ottani urakat is kirabolták s egyest csaknem halálra is vertek; az ő családja pedig: anyja, felesége és gyermekei, sárosvármegyei erdőbe menekültek. Hű cselédei tanácsolták, hogy meneküljön ő is, mert a fellázadt nép őröket állított az udvarába. Tersztyánszky előbb lenyírta a bajuszát, azután parasztruhába öltözve, Eperjes felé menekült, útközben szökött katonának mondva magát. Pálvágásán, szökött katonaként el is fogták és bekísérték Eperjesre. Ott éppen vármegyei kisgyűlést tartottak, ahol Tersztyánszky azonnal jelentkezett; elmondta a Zemplénben történteket és így alkalmat adott a sárosiaknak, hogy a pórlázadás ellen készülődjenek. Tersztyánszky családja ez idő alatt két napig étlen-szomjan rejtőzött az erdőben; a kisebbik gyermek éhen is halt.
468Mernyikről a lázadók még az nap – augusztus 6-án – Csáklyóra mentek és útközben, Csicsókán, egy urat megöltek. Ugyanakkor érkeztek Csáklyóra a zamutói, rudlyói, sókúti és agyagosi parasztok, miután a sókúti lelkészeket és zsidókat kirabolták, Sókúton az oltárhoz menekült plébánost a templomból kihurczolták s a templomban tüzet raktak. Csáklyón a helybeliekkel együtt megrohanták özvegy báró Meskóné kastélyát, a bárónő vejét, Szeghy Imrét, iszonyú kínzásokkal kivégezték, a kastélyt kirabolták s a bútorokat összetörték. Csáklyóról a lázadók délután Varannóra menvén, ott előbb az Eperjesy Góbert házát rohanták meg, de Eperjesyt hű szolgája parasztruhába öltöztetve, megszöktette. Ezután a gyógyszerészt rabolták ki. Végre a gróf Forgáchné kastélyát rohanták meg s rabolták ki. A grófné a Csillag-utczában rejtőzött el, onnan egy ember hazacsalta azzal, hogy a rablók már elmentek. A grófnő azonban kastélyát a lázadóktól megszállva találta és noha mindenkor a nép jóltevője volt, most mégis ütlegekkel kényszerítették, hogy a kincseit előadja. A kastély kirablása után a csapat háromfelé oszlott; egy részök visszament Csáklyóra, a csemernyeiek Vehéczre, a melyet szintén kiraboltak, a harmadik csoport pedig Majoróczkára vonult, a hol Vladár Józsefnét a hűséges cselédje rejtette el. Innen a lázadók csak pénzt és ezüstneműt vittek el.
A mikor a lázadók Mernyikről Csáklyóra vonultak, a tapolyizsépiek tőlük elválván, hazamentek, kirabolták az ottani urasági épületeket és Feketepatak, Bisztra és Mogyoróska helységeket is fellázították. A lázadás már a göröginyei és homonnai járásokba is átcsapott és a csőcselék Kelcsét akarta a hatalmába keríteni, de báró Saalhausen nyug. ezredes, hűséges embereit felfegyverezvén, visszaverte a támadókat.
Mialatt a lázadók Csáklyón garázdálkodtak, báró Meskóné a leányával és a Mernyiken megölt Reviczky főszolgabíró ki is fiával együtt, a kastélyból kiszökve, a major udvarán álló boglyák között bújkált. Utóbb egy Brányi nevű huszárhadapród hősiessége mentette meg, a ki öt huszárral Kandó Gábor nyug. ezredes oltalmára érkezett Migléczre, honnan Ábrahámy főhadnagy 7-én valami más ügyben Hrabóczra küldte. Éppen ekkor garázdálkodtak a lázadók Varannón és vidékén. Gróf Forgáchné egyik szolgája megtudván, hogy Hrabóczon katonaság van, oda sietett; ott ugyan csak az említett hadapródot találta egy szál huszárral, de addig könyörgött, míg azok végre elindultak vele Varannóra. Útközben többször találkoztak lázadókkal, de azokon áttörve, Varannón termettek. Előbb, a grófné kértére, a parasztoktól elhurczolt uradalmi kasznár megszabadítására siettek; a két vitéz utólérte a lázadókat, erős küzdelemmel többeket közülök lelőttek, a kasznárt megmentették és visszahozták. Ezután a két huszár a szomszédos Csáklyóra ment, a hol báró Meskóné és hozzátartozói voltak veszedelemben. Csemernyén és Csáklyón a paraszthad vasvillákkal és fejszékkel állotta el útjokat, de a két katona keresztül tört a lázadókon s többeket leterítvén, a kastélyhoz jutott. A bárónét és a többi ostromlottakat kocsiba ültették és Varannó felé kísérték őket. Csáklyón nagy tömeg állította meg a menekvőket, fejszékkel és vasvillákkal a kocsira támadva; de a két vitéz közibük ugratott és a támadók közül többeket földreterített. Csemernyén ismét ellenállásra találtak, de ezeket is szétugrasztván, a kocsit szerencsésen átkísérték; Csemernye és Varannó között azonban ismét meg kellett verekedniök. Itt egy paraszt rá lőtt Brányira, de elhibázta, mire ez hozzá ugratott és támadóját lelőtte. Ez volt az utolsó akadály: megérkeztek a kastélyba s ekkorra a nagy számmal érkezett katonaság már Varannón is helyreállította a biztonságot. Végre Homonnára is megérkezett a gácsországi határról egy fél század gyalogság. A városon kívül nagy számmal összegyűlt lázadók az őrt álló katonára tüzeltek, a mikor azonban a katonaság sortüzet adott s a városban levő katonaságot is összedobolták, a lázadók megfutamodtak. Gróf Mailáth Antal főispán, királyi biztos intézkedésére még több oldalról is jött a vármegyébe katonaság, mire az öldöklések és rablások megszüntek s a csend helyreállott.
A pórlázadás leveretése után ismét rendben folytatódnak a vármegye közgyűlési jegyzőkönyvei, a melyekből a történetíró az események chronologikus rendjét állítja össze.
469Az 1831 június 23-iki közgyűlési jegyzőkönyv szerint, Bars vármegye fölhívására, Zemplén vármegye feliratot intézett a királyhoz a lengyel nemzet érdekében. A felírat elkészítésével küldöttséget bíztak meg, melynek egyik tagja Kossuth Lajos volt. Bars vármegyének pedig sajnálatát fejezi ki a vármegye, hogy ebben az ügyben Zemplént megelőzte és köszönetet mond Bars vármegyének, hogy ezt a kérdést szőnyegre hozta.
A főispán november 28-án a sókúti járás főszolgabírájává, a lázadóktól megölt Reviczky János helyére, Szemere Józsefet nevezte ki; a kolerában elhalt Trefort Ignácz helyére pedig seborvosul Homonnára Herczka Jánost.
A bodrogközi járás főszolgabírája jelentvén, hogy ott a rablók elszaporodtak, a vármegye rendei elhatározták, hogy – mivel a helytartó-tanács ez iránt tett felirataikra nem válaszolt – most azt be se várva, utólagos jóváhagyás reményében, a vármegyében öt csendbiztost állítanak fel, a másodalispán pedig tegyen javaslatot, hány pandur fogadtassék fel?
