Királyi rendeletek. A vármegye ellenállása.
Királyi rendeletek. A vármegye ellenállása.
Az 1815 május 22-iki közgyűlésen felolvasták ő felsége saját aláírásával kiadott s a főispánhoz intézett parancsát, mely szerint, a húsz évig tartott háborús idő nagyobb áldozatokat követelvén, a vármegyéből 3508 441pozsonyi mérő búzát, 18960 p. m. kétszerest, 20331 p. m. és 134 p. m. zabot, 110 darab fuvarozásra való és 51 darab teherhordó lovat, természetben, vagy pénzértékben, továbbá 934 katonát követel; a követelés fele október 15-ig, másik fele pedig november 15-ig állítandó ki. Erre a parancsra a közgyűlés határozatilag azt a választ adta, hogy az ország sarkalatos törvényei minden segedelemnek adását az országgyűlés határozatára bízzák; nehogy tehát ellenkező szokásnak vesse meg az alapját, a vármegye ezúttal mit sem ajánl fel a követelésekből, azonban igenis feliratban arra kéri a királyt, hívja össze az országgyűlést. Ugyanez év augusztus 24-én a főispán elnöklete alatt tartott közgyűlésen felolvasták a királynak a kanczellár útján a főispánhoz intézett sajátkezűleg aláírt parancsát, a melyben, válaszul a vármegye feliratára, immár felhívja a főispánt: kövessen el mindent, hogy a kívánt segedelmeket megadják. A főispán buzdító beszédet intézett a rendekhez; de hasztalanul, mert azok, ragaszkodván előbbi határozatukhoz, most is tagadó választ adtak. De hogy ő felsége iránt való hűségüket megmutassák, megengedik azt, hogy a kit főispán, vagy az alispánok egyike külön levélben arra felkér – minden ebből vonható következés nélkül – tehetségéhez mérten, önkéntes ajánlást tegyen s azt augusztus 15-ig az első alispánhoz juttassa. A más vármegyékben lakó zempléni birtokosok névsora az illető vármegyéknek megküldetvén, azok ott felhívandók, hogy nyilatkozzanak és válaszukat szeptember 15-ig küldjék be. Az összes nyilatkozatokat azután az első alispán felterjeszti a főispánhoz.
Ez volt tehát a kezdete annak az alkotmányos nagy küzdelemnek, a melyet a vármegye az adónak országgyűlésen kívül való fölemeltetése és a meg nem szavazott újonczok kiállításának kérdésében a kormánynyal szemben vívott. Ez a küzdelem 1823-ban érte el a tetőpontját, 1825-ben pedig a diadalát. Voltak ugyan vármegyék, a melyek a parancsnak több-kevesebb ellenállással meghódoltak; de az adóemelés kérdésében tíz vármegye – névszerint: Komárom, Nógrád, Nyitra, Sopron, Trencsén, Ungvár, Vas, Veszprém, Zala és Zemplén, az újonczállítás kérdésében pedig nyolcz, névszerint: Nográd, Nyitra, Sopron, Trencsén, Varasd, Veszprém, Zala és Zemplén – az ellenzésben mindvégig kitartott és csak a fegyveres erő kényszerének engedett, úgy hogy végül a királynak mégis egybe kellett hívnia az országgyűlést.
Az 1816 márczius 4-én tartott közgyűlésben ismét tárgyalás alá került a helytartó-tanács újabb leirata, mely az előbbi újonczállításnál hátralékban maradt hiánynak egy hónap alatt való pótlását és újabb, fele részben még e tél folyamán kiállítandó 30000 újonczot követel. Erre a rendek utasították az első alispánt, hogy a hiányt a főszolgabírákkal állíttassa ki; de az újonnan követelt katonaállítás kizárólag az országgyűlésre tartozván, felkérik a helytartó-tanácsot, eszközölje ki az országgyűlés egybehívatását. Július 16-án érkezett a helytartó-tanács válasza, a mely azt mondja, hogy ő felsége a katonai követeléstől egyelőre eláll. 1819-ben azonban ismét felmerül a tengeri kigyó. Az első alispán a július 10-én tartott közgyűlésen bejelenti, hogy a királyi levelek emlékeztetik a vármegyét arra, hogy a kívánt subsidiumok be nem érkeztek és az 1815 márczius 29-én kívánt segedelemről jelentés nem tétetett, miért is „meghagyatik a surrogatus alispánoknak, hogy a segedelembeli restantiák iránt való jelentésüket adják be.” Minthogy pedig a márczius 29-én kívánt segedelemre tett önkénytes ajánlások nem megfelelők, a hat főszolgabíró „mindenkit újabban serkentsen”.
