2. rend: Változatosfejlődésűek (Digenea)
2. rend: Változatosfejlődésűek (Digenea)
Az igen nagyszámú fajt számláló digenetikus mételyek egy elülső vagy feji szívókával, továbbá a fajok nagy többségében egy második, ú. n. hasi szívókával rendelkeznek. A feji szívóka nyílása összeesik a szájnyílással. Kapaszkodó horgaik s kifejlett korukban látószerveik nincsenek.
A Digeneák kivétel nélkül belső élősködők, melyek nem ritkán súlyosan is megbetegítik gazdáikat. A fiatal fejlődési formák gerinctelenekben, leginkább csigákban élnek, ivarérettségüket pedig különböző gerincesekben, s ezek közt egyes háziállatokban, sőt az emberben is elérik. Fejlődésüknek legszembetűnőbb sajátossága az ú. n. ivadékváltakozás kapcsolatban egy- vagy többszöri gazdacserével. Ezek a biológiai sajátosságok biztosítják a digenetikus mételyeknek, mint belső élősködőknek elterjedését, végeredményképpen pedig fajaiknak fennmaradását. A belső élősködőknek ugyanis szemben a külső élősködőkkel, sokkalta körülményesebb azt a gazdát megtalálniok, amelyben teljes fejlettségüket elérhetik. Jóllehet minden ivarérett egyed rendszerint nagyszámú petét rak le s ezek rendszerint olyan aprók, hogy elterjedésük könnyűszerrel történik, az így keletkező utódoknak száma mégsem olyan nagy, hogy további fejlődésük, illetve végérvényes gazdájukba való jutásuk könnyűszerrel biztosítva volna. Sokkalta nagyobbak az esélyek, hogy a magzatok, illetve az ezekből fejlődő lárvaformák bizonyos hányada tényleg ráakad arra az állatra, amelyben végleges fejlettségét eléri, ha a petékből kikerülő álcáknak megvan az a képességük, hogy ivartalanul szaporodjanak s ilyen módon tetemesen megnövekedjék azoknak a lárváknak a száma, amelyek életcélja az, hogy fajuknak megfelelő végleges gazdát keressenek. Lássuk most már azt, hogy az említett ivadék- és gazdacsere útján való fejlődés hogyan folyik le a leggyakrabban.
Az ivarérett mételyek petéket raknak, amelyek a gazdából a külvilágra jutnak. Kedvező körülmények (meleg, nedvesség) közt a petéből álca bújik ki, mely gyakran megnyúlt, rikábban körtealakú testtel, az egész testre vagy annak csak egy részére terjedő csillós ruházattal van ellátva. Az esetek nagyrészében feltűnik benne a csökevényes látószerv vagy x-alakú szemfolt. Ez az álca, melynek tudományos neve miracidium, csillangói segítségével vízben élénken úszkál, míg valamely csigára nem akad, amelybe behatol. A csiga testébe jutva, leveti csillangós köntösét, megszélesbedik s zsákszerű tömlővé, a dajkának vagy tudományosan sporocystának nevezett lárvaformává alakul át. A sporocystának alakja változó, gömbölyded vagy tojásdad s sem szívókával vagy szájnyílással, még kevésbbé bélcsatornával vagy külső testfüggelékekkel nincsen ellátva. Belsejében szűzen, meg nem termékenyített csirasejthalmazokból egy új nemzedék keletkezik parthenogenesis útján, melynek egyedeit felfedezőjük s első leírójuk, Redi Francesco (1697), neves olasz természetbúvár után rediáknak nevezzük. A rediák teste hengerded, elül rövid csúcsban, hátul megkeskenyedő farokban végződik s úgy külső alakjuk, mint szerveződésük tekintetében határozottan fejlettebbek, mint szülőnemzedékük, a sporocysták. Jellemvonásaik közül megemlítendő a test közepe mögött látható két kurta oldalnyújtványuk, továbbá a test elülső harmadán túl érő emésztőcsatornájuk, mely elül izmos szívókkal és ezzel egybeeső szájnyílással kezdődik.
A rediák gyorsan növekednek s testükben ugyancsak szűzszaporodás útján újabb nemzedék éled; ezek ismét rediák, ez esetben ú. n. leányrediák lehetnek, vagy pedig az anyarediák közvetlenül egy harmadik nemzedéket, az ú. n. farkos mételylárvákat, cercariákat hozzák létre. A cercariák a tulajdonképpeni, alkalmas gazdában ivarérett métellyé fejlődő mételylárvák. Ezek az eddig említett nemzedékeknél jóval fejlettebb szervezetük, külső és belső bélyegeik alapján sok hasonlóságot árulnak el a kifejlett mételyekhez. Szívókáik alak, nagyság és helyeződés tekintetében azonosak a kifejlett mételyekben található hasonló szervekkel, emésztőcsatornájuk pedig rendszerint megközelíti vagy teljesen visszatükrözi a kifejlett mételyek emésztőcsatornája szerkezetét. Hasonlóképpen magas fejlettségű s éppen ezért a faj meghatározására felhasználható bélyeg a kiválasztórendszerük. Mindezeken kívül azonban olyan szervekkel is rendelkeznek, amelyek csupán ideiglenes életűek s azért ezeket provisorikus vagy lárvaszerveknek is nevezhetjük. Ilyenek: a szemfolt, a befúródást elősegítő, mozgatható tőr (iphidium), mely a test elülső végén a szájnyílás körül helyezkedik el, továbbá a különböző célt szolgáló mirigyek s azok vezetékei, végül a test hátulsó végéhez mintegy odatapasztott, igen élénk mozgásra, vízben való úszásra, szilárd tárgyakhoz való odatapadásra alkalmas, úgy alakját, mint szerkezetét is tekintve, igen változatos kialakulású szerv, melytől nevüket is nyerték, az ú. n. evezőfaroknyúlvány (kerkos). Ez utóbbi szerv birtokában e lárvákat eléggé találóan az ebihalhoz hasonlíthatjuk. Amikor ezek a lárvák bizonyos fejlettségre szert tesznek, szülőanyjuknak, a rediák testének elülső végén lévő nyíláson át kibújva, alkalmas pillanatban kivándorolnak a csiga testéből. A kirajzás a mételyfajok szerint más és más időben történhetik. Egyeseknél a friss víz, napsütés az, ami a kirajzásra ingerül szolgálhat. Más fajoknál – a vérben élősködő Schistosomum-fajok egy részénél – ellenkezőleg, éj idején történik a kirajzás, ami sajátszerűen összhangzásban van végleges gazdáiknak a vízben, főleg nappali vagy ellenkezőleg, éjjeli órákban való tartózkodásával. A csigákból kijutott cercáriáknak további sorsa változó s szorosan függ össze az egyes mételyfajok ama sajátságával, hogy fejlődési körükben csupán egy, vagy pedig esetleg egynél több köztigazdára van-e szükségük. Az első esetben a kirajzott cercáriák rövidesen különböző élő és élettelen tárgyakon, füveken, növényeken, csigaházakon stb. megtapadnak s evezőfarkukat néhány pillanat alatt levetik és a testükből kibocsátott sajátos váladék segítségével burkot formálnak testük körül, azaz betokolódnak. A másik esetben evezőfakuknak s egyéb ideiglenes szervüknek (tőr) jó hasznát veszik a második köztigazdának megkeresése, illetve abba való befurakodásuk alkalmával. A második köztigazda szerepét különböző gerinctelen állatok, jobbára vízirovarok, de nem ritkán alsóbbrendű gerinces állat (hal, békaporonty, gyík, kígyó stb.) is játszhatja. Ezek valamelyikébe behatolva, hasonló módon, minnt az első esetben, átalakulnak s betokolódnak. Ilyen helyzetben jó szerencséjüket várják, hogy gazdájukkal vagy annak egyes részeivel együtt a végleges gazdába juthassanak, ahol végre fejlődésüket befejezhetik, illetve ivarérettekké válhatnak. Ha a véletlen úgy akarta, hogy ez bekövetkezzék, akkor a végleges gazda emésztőnedvei feloldják a tokot, amelyen belül tartózkodtak, a fiatal métely kiszabadul magaalkotta börtönéből s gyors iramban iparkodik végleges tartózkodási helyének (bél, máj, tüdő stb.) felkutatására. Ide jutva, csakhamar elérik ivarérettségüket, petéket termelnek, amelyek a gazda testéből kiürülnek s így alkalom nyílik arra, hogy a vázolt fejlődési kör újra kezdődjék.
Métely-lárvák: cercariák. a, b = mozgás közben, c = betokozódva
A vázolt metamorphosisos és metagenesises fejlődésmenet főbb szakaszai röviden összefoglalva tehát a következők: 1. A peték a külvilágra jutnak, 2. a kikelő álcák szabadon mozognak a vízben, 3. behatolnak az első köztigazda szerepét játszó csigafajba és ebben csiratömlővé (sporocysta), 4. a csiratömlőben kifejlődik a második lárvanemzedék (a rediák), 5. a rediákban újabb rediák (leányrediák), vagy pedig a harmadik nemzedék (cercáriák) fejlődik ki, 6. a cercáriák kirajzanak a vízbe, 7. a cercáriák betokolódnak (esetleg egy második köztigazda igénybevétele) és 8. végül ezeknek a végleges gazdába való jutása és ivarérett mételyekké való kifejlődése. Sehol az állatországban a fejlődés ezen bonyolult menetének, a többszörös alakváltozással (metamorphosis) és többszörös nemzedékváltással (metagenesis) kapcsolatos fajfejlődésmenetnek mását nem találjuk.
A mételyeknek ezidőszerint ismert, sok százra menő fajai közt számos olyant is találunk, melynek fejlődésmenete, bár lényegében véve hasonló módon folyik le, mégis a részletekben említésreméltó sajátosságokat árul el. Ilyen egyebek közt a már régen ismert Leucochloridium macrostomum néven ismert, különböző éneklőmadarakban élősködő mételynek a fejlődése. Maga a kifejlett, ivarérett métely már több mint 100 esztendeje ismeretes, míg sajátszerű lárváját Carus mintegy 50 esztendővel ezelőtt Leucochloridium paradoxum néven írta le. Az ivarérett métely petéi a fertőzött madarak ürülékével a külvilágra, jobbára állóvizek és patakok partján lévő növényzetre kerülnek. Ilyen helyeken a parti növényzetnek gyakori vendége egy apró csigafaj, melynek neve Succinea putris. Ez az apró állatka a növények levelével táplálkozik, ezeknek felületét apró szájszerveivel végigszántja és e közben a levelek felületére véletlenül jutott mételypetéket is lenyeli. A petékben rejlő magzatok a csiga testében igen különös alakú és feltünő színeződésű csiratömlőkké alakulnak át, melyekben farkatlan cercáriák nagy tömege fejlődik. A fejlődésnek sajátos mozzanata az, hogy ezek a cercáriák hurkaszerű tömlőkben a csigának a szarvába hatolnak és ezeket feltünően megduzzasztják. De nemcsak alak és nagyság tekintetében változik meg a csigának a szarva, különlegesen feltünővé válik ez színeződése kialakulásában is. A cercáriákat tartalmazó tömlő elülső fele zöldes és fehéres színűen sávozott, csúcsa pedig barnás árnyalatú. A csiga a szarvának ez a tarkázottsága és sajátszerű duzzadt alakja, valamint a tömlőnek időnkénti összehúzódása és kinyúlása okozza, hogy a rovarokra vadászó madarak valóban rovarálcáknak nézik a csiga megváltozott szarvát és mohón felfalják ezeket, nem sejtve azt, hogy ezáltal táplálék helyett, nem ritkán tetemes számú, kellemetlen élősdit juttatnak szervezetükbe.
A belső élősködőként ismert mételyek csoportjában kétségtelenül egyike a legfontosabbaknak és legismertebbeknek az, mely, mint egyes háziállataink igen gyakori élősködője és nem ritkán súlyos megbetegedésnek okozója közismert, az ú. n. közönséges májmétely (németül Leberegel, franciául douve hépatique, angolul liver fluke), tudományos néven Fasciola hepatica L.
Köz. májmétely (Fasciola hepatica L.).
Kétségtelenül állítható, hogy ez a mételyfaj az állattartó gazdáknak már régi idők óta óriási veszteségeket okozott. Hisz az idevonatkozó adatok szerint, melyekről Leuckart R., e métely fejlődésmenetének felfedezője említést tesz, már 1830-ban Angliában e métely által okozott betegségnek, az úgynevezett mételykórnak több mint 1 1/2 millió juh esett áldozatul, ami pénzértékben kifejezve közel 4 millió angol fontnak felel meg. De hasonló veszteségek érték a gazdákat Európa más országaiban is. Zündel szerint Elszász-Lotharingiában 1873-ban a juhállománynak egyharmada pusztult el mételykórban, Írországban 1862-ben a juhállománynak több mint a fele, Szlavóniában 1876-ban csaknem 40%-a a kérődzőknek. Hasonló arányú veszteségekről szólnak az egykorú feljegyzések Franciaországból, sőt más világrészekből is, pl. 1882-ben Dél-Amerikából. Hazánkban ez a métely juhok, szarvasmarhák, részben vadon élő kérődzők, nyulak stb. között már emberemlékezet óta szedi áldozatait. Járványszerű elterjedésben, igen súlyos veszteségeket okozva uralkodott a mételykór 1926/27-ben, amikor a katasztrofális veszteségeknek csak az a körülmény vetett gátat, hogy újabban már biztosan ható gyógyszerrel a szervezetben élő összes mételyeket el tudjuk ölni. Ennek ellenére, az idevonatkozó hivatalos adatok szerint ezekben az években több mint 2167 szarvasmarha, 3719 juh pusztult el (részben kényszervágásra került) mételykór következtében. Hogy pedig más esztendőkben is mily nagyarányú e mételynek elterjedése és mily gyakori az előfordulása a hazai szarvasmarha- és juhállományokban, azt mindennél meggyőzőbben a vágóhídi statisztikai adatok igazolják.
Mai ismereteink és tapasztalataink szerint e métely előfordulásának és elterjedésének aránya feltűnően változhat különböző földrajzi geológiai és meteorológiai viszonyok közt. Másszóval nem minden vidék és évszak kedvez e métely kifejlődésének és elterjedésének. Ma már jól tudjuk, hogy e mételyek, illetve az általuk okozott megbetegedés, a mételykór jobbára ott szokott előfordulni, ahol nedves, vizenyős rétek, legelők egyik apró csigának, az úgynevezett törpe iszapcsigának (Limnaea truncatula), e mételyek köztigazdájának elszaporodását lehetővé teszik. Hosszantartó esőzések, ú. n. nedves esztendők folyamán alkalom van arra is, hogy a nevezett csigák olyan helyekre is eljussanak, ahol egyébként állandó tartózkodásuknak nem kedveznek a viszonyok, azaz ilyen esztendőkben a mételyek elterjedése és gyakorisága feltűnően nagy, az általuk okozott kóros elváltozások súlyosbodnak, tehát az úgynevezett mételykór ilyenkor valóságos járványos elterjedésben jelentkezhet. Lássuk most már a közönséges májmétely fejlődésének egyes mozzanatait, amint azok egymás után következnek.
Olyan állatok (leggyakrabban juhok, szarvasmarhák, kecskék s általában házi és vadon élő kérődzők, továbbá a sertések, nyulak, ritkábban mások), melyeknek epeereiben e mételyek megtelepedtek, bélsarukkal nagyszámú petét ürítenek. Ezek főleg nedves környezetben, meleg időben barázdálódnak s bennük a nedvesség, különösen pedig a hőmérséklet foka szerint rövidebb-hosszabb idő alatt egy álca, a miracidium fejlődik ki. Magas hőfokok, szárazság a petéket elpusztítják. Annál ellentállóbbak azonban az alacsony hőfokokkal szemben s még a késő ősszel nedves talajra, rétekre, legelőkre jutott peték is életképesek maradnak a télen át s továbbfejlődésük a tavaszi meleg beálltával csakhamar megindul. A körülcsillós álca kifejlődése után kibújik a peteburokból, csillangói segítségével vízben úszkál mindaddig, míg alkalom adódik arra, hogy a továbbfejlődéséhez nélkülözhetetlen köztigazdába, a már említett törpe iszapcsigába bejuthasson. Ez az utóbbi Európában mindenütt előfordul, de megtalálható Európával közvetlenül szomszédos területeken is, míg Kelet-Ázsiában, Amerikában, Dél-Afrikában, Ausztráliában közel rokon fajok játsszák az ő szerepét. Magyar Alföldünk szikeseit ez a csiga nem bírja. Ez az apró (4–8 mm hosszú), alig észrevehető színű és nagyságú állatka leginkább nedves réteken, árkok, csatornák partjain él; magában a vízben ritkán tartózkodik, inkább a vízből kiálló növények alsó szárán, vagy levelein, tartós nedves időjárásban még magasabbra kúszva is található. Téli időben a talajban, a növények gyökerein, moha között tartózkodik, áttelel s az első meleg napsugárra már elbúvik rejtekéből.
A csigák által táplálékképpen felvett vagy azokba a bőrön át bejutott miracidiumok a csigák testében csiratömlőkké alakulnak. Ez utóbbiak csirasejtjeiből egy új nemzedék, 12–15 redia keletkezik, ezek mindegyike egy újabb redianemzedéknek, vagy pedig rendszerint a harmadik lárvanemzedéknek, a cercáriáknak ad életet. A közönséges májmétely cercáriái síma, keskeny, osztatlan úszófarokkal vannak ellátva, befurakodásra szolgáló tőrjük nincsen, ami arra mutat, hogy e mételyek fejlődési körében második köztigazda nem játszik szerepet. A csiga testéből kirajzó cercáriák úgy a víz felszínén, mint különböző élő és élettelen tárgyakon, leggyakrabban füvek alsó részén megtelepednek s betokolódnak. A betokolódott cercáriák most már tartós kiszáradásnak is ellentállnak, amely körülmény gyakorlati nézőpontból, a mételyekkel való fertőződés lehetőségeinek szempontjából igen nagy fontossággal bir. A betokolódott cercáriáknak ugyanis, hogy végleges kifejlődésüket elérjék, alkalmas úton-módon, vízivás, legelés közben a végleges gazdába kell jutniok. Erre bő alkalom nyílik akkor, ha háziállataink (juh, szarvasmarha) vizenyős, nedves legelőkön, réteken legelnek. Az a tapasztalat azonban, hogy legelőre nem járó, istállózott állatok is megbetegedhetnek mételykórban, azt a gyanút keltette, hogy a betolakolódott cercáriák fertőzött rétekről származó száraz szénában is életképesek maradnak. Marek professzornak erre vonatkozó újabb vizsgálatai valóban kiderítették azt, hogy a cercáriák ilyen szénában hónapokon keresztül életben maradnak s a mételyes fertőzést létrehozhatják.
Érdekesség gyanánt felemlíthető, hogy hazánkban az egyszerű nép hogyan magyarázza a mételyekkel való fertőzés létrejöttét Főleg a közelmultban, 1926/27. évi súlyos mételykórjárvány alkalmával ismételten volt alkalmam tapasztalni, hogy hazánk különböző vidékein (Debrecen, Fülöpszállás, Dunántúl) az állattartó egyszerű gazda azt tartja, hogy állatai a mételyes fertőzést az ú. n. „mételyfű” elfogyasztása útján szerzik meg. Több gazda arra a kérdésemre, hogy hogyan képzeli el az ilyen úton-módon létrejövő mételyes fertőződést, csakhamar megmutatta ezt a nevezetes füvet s rövid keresés után egyben a fűnek levelei közt élő apró rovarokat is, amelyek szerintük a mételykórnak „okozói”. Ez az apró fű egy Juncus-féleség, amelynek levelei közt valóban csaknem minden esetben a Livia juncorum nevű apró rovar néhány példánya található. Nem szükséges talán különlegesen hangoztatni azt, hogy ezeknek a füveknek éppúgy, mint a bennük élő rovaroknak, a mételykórhoz semmi közük sincsen. Kétségtelen azonban, hogy az egyszerű nép éles megfigyelőképességét bizonyítja az, hogy éppen ennek az apró fűnek az elfogyasztásával magyarázza a mételykór kifejlődését. Ismerve a májmételynek fentebb vázolt fejlődési módját, tudjuk azt, hogy a csigákból kirajzott cercáriák elsősorban a víz felszínéhez legközelebb eső apró füveken tokolódnak be. Viszont legelő állataink éppen az apró, tehát rendszerint frissen kihajtott s ennélfogva lágy és nedvdús füveket kedvelik és keresik legelés közben. Természetes dolog, hogy ezek bármiféle más fűféleséghez is tartozhatnak. A dolgoknak a maga természetes eszével utána járó egyszerű gazda azonban éppen az említett mételyfüven következetesen talált apró rovarokat s így valóban nem csodálható, ha ezeket egyszerű elgondolása alapján a mételykór okozóinak minősítette.
A cercáriákkal fertőzött legelőkön, réteken vízivás, legelés alkalmával az emésztőcsatornába jutott mételylárvák a vérárammal a májba vitetnek, az epeerekben megtelepednek s ivarérettekké válnak. Ha számuk nagy, akkor amájnak, az epeereknek súlyos gyulladását s végeredményben a mételykór néven ismert betegségformát okozzák. A felsorolt állatokon kívül s éppen olyan úton-módon, mint ezek, alkalomadtán az ember is gazdájává válhat e mételyeknek.
Ugyanazokban a gazdaállatokban, mint amelyekben a közönséges májmétely élni szokott, igen gyakori a Dicrocoelidae-családba tartozó lándzsás métely, Dicrocoelium dendriticum Rud. is. Ez a nyolc-tíz mm hosszúságú, nyúlánk, mindkét testvége felé elkeskenyedő mételyfaj olykor nagyszámban élősködik, főleg a juhok, kecskék epeereiben, a nélkül azonban, hogy jelenléte komolyabb káros hatással járna. Fejlődésének módozatait mindmáig nem ismerjük pontosan s nem tudjuk azt, hogy az apró, 0.030–0.040 mm hosszúságú petékből kijutó, testnek csak elülső felében csillangókkal felruházott álcának milyen csigába kell jutnia, hogy a további nemzedékek, nevezetesen a cercáriák kifejlődhessenek.
Madarakban, különböző, főleg halevő ragadozó emlősökben és igen gyakran az emberben élnek egy másik, az Opisthorchidae-családnak a tagjai. Ezek közül említést érdemel a nálunk macskákban nem ritka Opisthorchis felineus Riv., a Rátz által leírt Opisthorchis entzi, mely a gém-félék epeereiben és epehólyagjában élősködik, és különösen az Opisthorchis (Clonorchis) sinensis Cobb. néven ismert faj, mely Kelet-Ázsiában, Kinában és Japánban az alacsonyabb néposztálynak egyik legelterjedtebb s igen gyakran komoly betegséget okozó élősködője. Az idetartozó mételyek egyik-másikának, főleg az orvosi vagy állatorvosi nézőpontból fontosabb fajoknak fejlődést jól ismerjük. A mételyekkel való fertőződés nyers halhúsnak az elfogyasztása után következik be.
Vörösgém epehólyagjában élősködő Métely (Opisthorchis Entzi Rátz). B = bélcsatorna, Br = nyelőcső, Fs = feji szívóka, G = garat, HH = herék, Hs = hasi szívóka, in = ivarnyílás, U = méh.
A Troglotrematidae családba tartozik egy további faj, a tüdőmétely (Paragonimus westermanni Kerb.), mely az emberben s különböző vadonélő ragadozó emlősökben gyakori. Ez az 1 mm hosszú, 1 1/2 mm széles, barnás színű métely rendszerint párosával a tüdőben, apró gócokban található, nagyobb számban való előfordulása esetén tüdővérzést okozhat.
Baromfitenyésztési szempontból különös érdeklődésre tarthatnak igényt a Lepodermatidae családba tartozó Prosthogonimusok. Ezek madarak bursa fabricii-jében, egyes fajaik pedig tyúkok és kacsák petevezetőjében élnek. Már néhány mételynek a petevezetőben való jelenléte súlyos következményekkel járhat. A tyúkok kezdetben lágyhéjú tojásokat tojnak, később egyáltalán nem tojnak s a szervi elváltozások súlyosbodásával csakhamar elpusztulnak. Főleg Kelet-Poroszországban, Oroszországban, azon kívül, amint ezt Kotlán megállapította, Észak-Amerikában fordulnak elő olyan fajok (P. pellucidus, intercalandus), amelyek a petevezetőnek megbetegedését okozhatják. Fejlődésük csak részben ismert. Miként azt Kotlán és Chandler Amerikában, Szidat Poroszországban kísérletileg is beigazolta, e mételyekkel való fertőzés szitakötőlárvák és imagák elfogyasztása után következik be.
Egyik igen érdekes s orvosi szempontból is fontos családja a mételyeknek a Schistosomatidae. E család tagjai, eltérőleg az összes többi mételyektől, váltivarúak. A hím- és a nősténypéldányok rendszerint tartós, szoros kapcsolatban élnek egymással, amit a hímeknek sajátos testalakulata tesz lehetővé. A hímek ugyanis jóval szélesebbek, vaskosabbak, mint a nőstények. Testük két oldalszéle a hasi felület felé behajlik, miáltal egy sajátszerű vályú, az ú. n. canalis gynaecophorus alakul, amelyben a nőstény, testének középső, tetemes hosszúságú részével foglal helyet. Egyik legfontosabb fajuk a Schistosomum haematobium Bilharz. A hím 1 1/2 cm hosszú, a nőstény valamivel hosszabb, de jóval keskenyebb. Ezek az ember vérérrendszerében, nevezetesen a bélcsatorna és a máj vivőereiben élnek. A megtermékenyített nőstény igen nagyszámú petét rak le, amelyek a véráramból a vesemedencébe, a húgyhólyagba jutnak s ez utóbbiaknak nyálkahártyáját sajátságos tüskeszerű nyúlványokkal izgatva, ennek gyulladását okozzák. A betegség rendszerint makacs vérvizeléssel jár. Az említett faj Egyiptomban honos, de az afrikai partvidékeken másutt is megtalálható. Nagy elterjedésére és az általa okozott súlyos betegségre való tekintettel a kutatók behatóan foglalkoztak fejlődésével, káros hatásával, az orvoslás módozataival s e hosszas vizsgálatok eredménye alapján ma már minden részletre kiterjedő, kimerítő ismeretekkel rendelkezünk. A petékből kijutó álcák különböző Planorbis, Bullinus, édesvízi csigafajokban továbbfejlődve, végeredményben nagyszámú villásfarkú cercáriának adnak életet. Ezek a cercáriák állóvizekben, pocsolyákban meztelen lábbal járó, ilyen vizekben fürdő bennszülöttek sértetlen bőrén át hatolnak a szervezetbe, a vérérrendszerbe. A Nílusban való fürdőzés éppen erre a fertőzési módra való tekintettel van hivatalosan eltiltva. Idetartozó, ugyancsak az emberben élő fajok közül nevezetesek még a Sch. mansoni és a Sch. japonicum. Más fajok kérődzőkben Sch. bovis, Sch. bomfordi), részben pedig vízimadarakban (Bilharziella polonica) élnek.
Tetemes vastagsági méreteik által tűnnek fel a Paramphistomidae-családba tartozó mételyek. Könnyű szerrel felismerhetők ezek azáltal is, hogy hasi szívókájuk a test hátulsó végén található. További sajátságuk még, hogy különös szerkezetű nyirokérrendszerük van. Egyik leggyakoribb fajuk a nálunk is előforduló Paramphistomum cervi (Schrank), mely kérődzők bendőjében a nyálkahártyához tapadva él. Hazai békákban nem ritka a Diplodiscus subclavatus, továbbá az Opisthodiscus diplodiscoides. Egyes fajaik (Gastrodiscus aegyptiacus, Homalogaster) emberben is élnek.
Tartózkodási helyük, részben sajátos bélyegeik által, az eddig tárgyalt mételyektől több tekintetben eltérnek a régebben a Monostomidae-családba sorozott fajok. Ezeknél rendszerint csak a fejszívókát találjuk, a hasi szívóka vagy csökevényes vagy teljesen hiányzik. E fajok madarak nyelőcsövében, gégecsövében, a cella infraorbitalisban élnek. Egyszerű vagy villásfarkú cercáriáik, 2–3 szemfoltjuk van. Fejlődésükre vonatkozó ismereteink még sok tekintetben hiányosak. Az idetartozó fajok közül házi kacsában gyakori a Tracheophilus sisowi nevű faj.
Külalaktani, bonctani mint fejlődéstani tekintetben érdekes csoportot alkotnak a Holostomata. Ezeknél a feji és hasi szívókán kívül, ez utóbbi mögött sajátságos szerkezetű tapadó korong található. Testük rendszerint két egymástól eléggé élesen elhatárolt szakaszra, egy levélszerű (Hemistomum-típusú) vagy kehelyszerű (Strigea-típusú) elülső és egy rövidebb-hosszabb hengeres hátsórészre oszlik. Fejlődésükre vonatkozó ismereteink még korántsem kielégítők. Gyakoriak ezek különösen madarakban, egyes emlősökben; lárváik főleg halakban, kétéltűekben, ritkábban pedig más állatokban is fordulnak elő. A Holostomida-lárvák közül nálunk is igen gyakori a dunai pontyfélék pikkelyein, bőrében s részben izomzatában élő Diplostomum cuticola (v. Nord).
Végül említést érdemel a digenetikus mételyeknek egy kis csoportja, a Gasterostomata, melyeknél a szájnyílás eltérőleg az összes egyéb mételyektől, a test közepén van, míg a fej végén a megtapadás céljára szolgáló, különlegesen alakult szívóka található. További sajátságuk még, hogy a bélcső nem két ágra oszlik, hanem egyszerű, zsákszerű cső. Egyik képviselőjük a Bucephalus polymorphus Baer nálunk is előfordul; ivarérett egyedei ragadozó halak (csapó sügér, fogas sülő, csuka stb.) belében, lárvái (kétágú úszófarokkal bíró cercáriák) pedig kagylós csigákban (Anodontites stb.) fejlődnek s apró pontyfélékben betokolódnak.
