9. Szakállas páviánok (Vetulus Rchb.)
9. Szakállas páviánok (Vetulus Rchb.)
A vanderu vagy barkós pávián (Vetulus silenus L.)
Barkós pávián (Vetulus silenus L.).
Barkós pávián (Vetulus silenus L.).
Ez a majomfaj külsejére nézve az összes makákóktól eltér, s ezért is a Vetulus nemzetségben, a makákók csoportjának végénfoglal helyet. Tulajdonképpen a legszebb majmok egyike. Koponyája alkotása szerint valódi makákónak látszik, csak fehér, sörényes szakállával és bojtos farkával közeledik talán a galléros-páviánokhoz. Buffon vanderu-ját, melyet az indusok nilbandar, siabandar, csingala, szingalika néven ismernek, s melyet barkós majomnak és oroszlánfarkú páviánnak is nevezett Pennant és más angol kutató, mindenekelőtt a zömök testalkat s a fejet körülvevő hatalmas körszakálla jellemez. Ez csak a homlokot hagyja szabadon, s azáltal, hogy a szélén mindenütt felkunkorodik, középült egy tenyéralakú mélyedést alkot. Közepes hosszúságú farka bojtosan végződik. Sűrűn szőrös, hosszú bundája fényesfekete, alul világosszürkésbarna, a sörényesen álló körszakáll ellenben, legalább is a fiatal példányokon, szürkés. Kezei és lábai halványszürkék, barna szemei jóindulatúan tekintenek. Felnőtt korában ez a majom alig üti meg az egy métert, Bourdillon két hímnek átlagos hosszát 87,5 és 89 cm-re tartja, két nőstényét 77 és 70 cm-re, míg a változó hosszúságú farkát 25–38 cm-re becsüli.
Galléros pávián (Papio hamadryas L.).
Galléros pávián (Papio hamadryas L.). A. Karl Schuster, Wien phot.
Újabbi közlések szerint állatunk Malabár lakója, ahol kizárólag a magaslatok sűrű erdőséeit keresi fell, körülbelül a 14. szélességi foktól a Komorin-fokig, 12–20 tagból álló hordákban.
A szabadban való életükről körülbelül semmit sem tudunk. Csak annyit, hogy rügyekből és falevelekből válogatja össze táplálékát. szintén ellátogat a kertekbe, ahol hellyel-közzel jelentős károkat okoz. Thierbach meséli, hogy szánalom ezeknek a majmoknak pusztításait végignézni. Némely kókuszkertekben egyetlenegy gyümölcsöt sem lehet látni a fákon, de viszont a földön annál többet, még pedig félig éretlent, melyet ezek a majmok letéptek és eldobáltak.
Mindezek dacára a malabárok, különösen azoknak fejedelmei, ezeket a majmokat mégis sokra tartják értelmes és komoly viselkedésük miatt. Éppen ezért is fiataljaikat felnevelik, mindenféle játékra megtanítják, s ekkor meglepően jól viselkednek. „A fehérszakállas-majom – mondja Heydt – úgy látszik megfontolóbb természetű, mint a többi majom. Üvegedényeket hosszabb ideig használ, a nélkül, hogy azokat összetörné, s rögtön tudja, hogyha helytelenül cselekedett, s e fölötti sajnálkozását viselkedésével az embernek tudtára is adja.”
Pennett két fogságba ejtett majmot ápolt, s azt meséli róluk, hogy azok nagyon jóindulatúak voltak, s azzal mulattak, hogy láncukon hintáztak. „Mihelyt valaki belépett, az egyik rögtön leszállt póznájáról és várta a pillanatot, hogy látogatójára ráugorjon, váratlanul megfogja őt és ingerelje. Aztán ismét felmászott a póznájára, mintha mi sem történt volna és örült sikerének.”
Több ilyen majmot láttam, hosszabb idieg ápoltam is és mondhatom, hogy az indusokkal egy véleményen vagyok. A nagyszakállú-pávián megfontoló lény benyomását kelti bennünk. Ő is figyelemmel követ minden embert és állatot, mely feléje közeledik: de ezt méltóságteljes nyugalommal teszi. Természeténél fogva jóindulatú, bizonyos körülmények között azonban a vén Ádám támadhat fel benne. Ilyenkor nyugodt, szelíd szemei szinte megvillannak, tüzet szórnak, harag ül arcára, s a majom helyzete is elárulja, hogy most már csak arra a pillanatra vár, hogy támadásba menjen át és kitöltse haragját. Néha a majomszínházban látjuk, amikor valami érdemes öreg szerepét játsza, akit külsejével nagyon jól utánoz. Dr Broekmann mégis úgy találja, hogy ez a majom, ha tanulékonyságát nem is vonhatjuk kétségbe, mégis nehézkes felfogású, sok időt igényel, míg valamit megtanul, s nem „dolgozik” olyan szolgálatkészen, mint más idomított majom.
Fogságban a vanderú, úgy látszik, még nem szaporodott, de ezzel szemben a berlini állatkertben ezt a majmot egy celebesz-makákóval keresztezték. Az utód korcs volt, de azonban úgy látszik, az apai ágon örökölte hosszú farkát.
