2. Lámák (Lama. Frisch.)

Teljes szövegű keresés

2. Lámák (Lama. Frisch.)
[Régi neve: Auchenia huanaco.]
Az újvilági tevefélék is, mint sok más amerikai állat, caaládjuk vagy nemük óvilágban álló rokonaival összehasonlítva, ezek mellett törpéknek látszanak. A lámák teveféle állatok, de nagyságra nézve messze az óvilági fajok mögött maradnak. Bizonyára hozzájárul még ehhez, lnogy az amerikai tevefélék hegyes vidékek lakói s már ezért sem érhetik el óvilági rokonaik nagyságát, melyek síkföldön élnek. A lámákat a tulajdonképeni tevékkel azonban nemcsak csekélyebb nagyságuk, hanem erősen hátranyomott, aránylag nagyobb, hegyesorrú fejük, nagy szemük és fülük, vékony és karcsú nyakuk, magas és nyúlánk, erősebben hasított ujjú végtagjaik kisebb kérgesedéseik, hosszú és gyapjas szőrözetük is megkülönbözteti. Törzsükön nincs púp. Hosszú, keskeny nyelvük kemény szaruszemölcsökkel fedett.
Láma karaván Perúban
A lámák négy különböző alakra esnek szét, melyeket már régi időtől fogva huanakó vagy guanakó, láma, pakó vagy alpaka és vikúnya néven neveznek. Ezek közül azonban csak a huanakó és a vikúnya vadon élők, melyek biztosan önálló fajt képviselnek: A lámáról már Wagner óta tudjuk, hogy ez a guanakó szelídített leszármazottja lenne, mely nézetet Nehringnek oszteológiai vizsgálatok alapján (Reisz és Stübel „Das Totenfeld von Acon in Peru,1877” és „C. R. du Congres intern des Américanistes” Berlin 1888) sikerült bebizonyítani, de hogy a pakó, mely szintén csak mint háziállat ismeretes, szelídített vikúnya, vagy a láma és a vikúnya keresztezésének eredménye-e, még eldöntetlen. Miután azonban Thiel H. közlése szerint az alpaka és vikúnya állítólag terméketlen korcsokat hoznak létre, így hát nyilván távolabbi rokonság áll fenn közöttük s a pakót talán épúgy a guanakó tenyésztett alakjának tekinthetjük. A láma és pakó mindenesetre igen régóta háziállatok. Az állatok megszelídítése a peruiak hagyományai szerint az emberi lét legősibb korára esik s félisteneik földi megjelenésével hozzák kapcsolatba. Már a legelőször partra szálló spanyolok is mindenütt jelentékeny lámanyájakat találtak a hegyilakók birtokában s az állatokat, ha zavarosan is, de oly kimerítően írták le, hogy leírásukból még az egyes formák is biztosan felismerhetők. Pedro de Cieza már 1541-ben igen pontosan megkülönbözteti mind a négyet. Adataiból annyi kétségtelenül kiderül, hogy ezen idő óta a lámák négy különböző alakja nem változott.
Ŕ lámafélék a Kordillerák hatalmas hegységének fensíkjait lakják. Nekik is, miként a tevéknek megvan az a tulajdonságuk, hogy nagyon kevés vízzel beérik. Thiel szerint a vikúnyák, melyek a telephelyek lagunáihoz mérföldnyi távolságról vonulnak, csak minden 3–5 napban isznak, míg a guanakók egyáltalában nem. Csak hideg vidékeken érzik jól magukat s ezért csak a legtávolabbi délen ereszkednek le a pampákra, vagy Patagónia nagy síkságaira. Az egyenlítő közelében rendes tartózkodási helyük 4000 és 5000 méter magasságban van s itt 2000 méter magasságnál alább nem is tenyésznek, viszont a hideg éghajlatú Patagóniában kisebb magasságban is rnegfelelő viazonyokat találnak. Vadon élő fajaik az esős időszak alatt a hegység legmagasabb hegyhátaira és gerinceire húzódnak fel s a száraz időszakban a termékeny völgyekbe ereszkednek alá. Kisebb vagy nagyobb társaságokban, nem ritkán többszáz darabból álló falkákban élnek. Buzgón vadásszák őket.
A guanako vagy huanako (Lama huanachus Mol.)
A guanakó a lámával együtt a legnagyobb s egyúttal a csak vadon élők közt, legfontosabb szárazföldi emlőse Dél-Amerikának. Nagysága körülbelül a mi gímszarvasunkkal egyezik meg. Teljesen kinőtt állatnál a test egész hossza 2.25 m, a faroké 24 cm, vállmagassága 1.5 m, magassága a földtől a fej tetejéig 1.6 m, súlya 60–75 kg. A nőstény kisebb, de alakja és színezete teljesen hasonló a híméhez. A guanakó teste aránylag rövid, a mell- és válltájon magas és széles, hátul azonban keskeny s a horpasza erősen behúzódott; nyaka hoszú, vékony, karcsú és előre görbített. Feje hosszú és oldalról összenyomott, arcorra tompán kihegyesedő, felsőajka előreugró, mélyen hasított, gyengén szőrözött és igen mozgékony, orrahegye szőrös, hosszúkás, keskeny orrlyukai elzárhatók. Fülei körülbelül félszer oly hosszúak, mint a feje, hosszas, tojásdad alakúak és keskenyek; mindkét oldaluk szőrös és igen mozgékonyak. Szeme nagy és élénk, csillaga keresztben álló, szemhéjain, kivált az alsókon hosszú pillaszőrök vannak. Végtagjai karcsúk és magasak, lábai hosszúkásak, ujjai középig hasítottak, hegyüket tökéletlen, kis, keskeny és kihegyesedő, kissé lefelé görbült csülök veszi körül, talpa nagy és kérges. Farka, mely a testtől kissé eláll, igen rövid, felső oldalán dús szőrözetű, alsó oldalán csaknem teljesen csupasz. A nőstény tőgyének négy bimbója van. Testét meglehetősen hosszú, gazdag, de laza bunda fedi. Szőrözete rövidebb, finomabb gyapjúszőrből a vékonyabb, hosszabb nemezszőrből áll, mely az arcon s a homlokon rövid, a fejtetőn már valamivel hosszabb, a tarkótól kezdve azonban a test többi részein, a végtagok kivételével, gyapjas bundává hosszabbodik meg, mely azonban a láma bundájának lágyságát sohasem éri el. Hasán és combjai belső oldalán szőrözete igen rövid, végtagjain rövid és merev. Általános színezete szennyes vörösbarna; a mell közepe, alsó teste, a végbéltáj, valamint a végtagok belső oldala fehéres, a homlok, az orrhát és szeme tája feketés, pofa- és fültája sötétszürke; a fül belső oldala feketebarna, külseje feketeszürke. A hátsó végtagon egy ovális, feketeszínű csupasz folt tünik fel. Írisze sötétbarna, szempillái feketék, csülke szürkésfekete.
Guanakó (Lama huanachus Mol.).
A guanakó a Kordillerákban, a Tűzföld erdős szigeteitől kezdve egészen északi Peruig és Equadorig el van terjedve. Úgylátszik azonban, hogy e területen belül sem oly egyforma az állat, mint eddig hitték. Nemrég Lönnberg (Arkiv för Zoologi 1913) figyelmeztetett rá, hogy Peruban, a közönséges, nagy guanakó mellett egy kisebb, általa L. h. carsilensis-nek nevezett alak is előfordul. A guanakó különösen a hegység déli részén gyakori. A lakottabb helyeken a sokszoros üldözés számukat nagyon leapasztotta, de Göring talált még egyeseket Mendoza városa közelében. A guanakó előnyben részesíti a hegységet, a nélkül azonban hogy az alföldön hiányozna. Darwin déli Patagónia síkján nagyobb számban találta, mint bármely más helyen. A hegységben tavaszkor vagy mikor a magasban friss növényzet virul, felhág egészen a hóhatárig, ezzel szemben a szárazság beálltával a mélység termékeny völgyeibe húzódik vissza. A hómezőket gondosan kerüli; a mélyben a legnedvdúsabb legelőterületeket keresi fel. A guanakók alkalomadtán távoli vándorlásokra, valóságos felderítő utakra is vállalkoznak. Egyébként nem félnek a tengertől sem, sőt inkább gondolkodás nélkül mennek a vízbe s egyik szigettől a másikig úsznak.
Falkákban társasan élnek. Meyen 7–100 darabból állókat látott legelni patakok mentén; Darwin megjegyzi, hogy bár rendszerint 1230 főnyi caapatokban látni őket együtt a Santa-Cruz partján; ő mégis látott egy legalább 500 főből álló nyájat. A falkában rendesen sok nőstény és csak egy öreghím van, mert az erős hímek csak a fiatal; még nem tenyészképes hímeket tűrik meg. Ha a fiatalok bizonyos kort elérnek, küzdelem támad; a gyöngébbek kénytelenek az erősebbeknek kitérni s azután más hasonlókkal és fiatal nőstényekkel összeverődnek. Nappal az állatok csaknem állandóan legelve, egyik völgyből a másikba húzódnak, éjjel sohasem esznek. Inni reggel és este járnak és pedig sósvizet époly szívesen isznak, talán még szívesebben, mint édesvizet. Darwin kísérői Kap Blanco mellett láttak egy falkát, amint mohón szürcsölték az erősen sótartalmú vizet. Nedvdús füvekkel, szükség esetén mohával táplálkoznak.
Sajátszerű a guanakónak s általában a lámáknak az a szokása, hogy ürüléküket, mint egyes antilópok, mindig egy bizonyos helyen rakják le s ha ez a halom már nagyobb kiterjedésű, szorosan mellette új telepet kezdenek. Az ürülék e felhalrmozása az indiánok javára szolgál, kik az ürüléket tüzelőanyagnak használják. A trágyahalmok közelében gyakran még sekély gödrök is találhatók; ezek a guanakók homokfürdői, melyeket rendszerint a déli órákban használnak. Télen a hóban hemperegnek.
A guanakók mozdulata gyors és élénk, habár nem is annyira, mint az ember várná. Sík vidéken egy jó ló csakhamar beéri a menekülő falkát, közönséges kutyának azonban fáradságába kerül őket utolérni. A guanakó futása rövid, vontatott lépésekből áll; ha gyyorsan menekül, hosszú nyakát kifeszíti. A mászáshoz kitűnően ért; zergemódra fut a legmeredekebb lejtőkön és szakadékokon át, még ott is, hol a leggyakorlottabb sziklamászó sem tudja lábát megvetni. Pihenéskor az állat a mellén és a lábain fekszik, mint a teve s hasonlóan fekszik le és kel fel. Pihenés közben álmatagon kérődzik.
A guanakók rendszerint vadak és igen félénkek. Mindenre figyelnek, ami körülöttük történik, nagy távolságra ellátnak s rögtön megfutamodnak, mihelyt valami gyanús dolog mutatkozik. Megriasztva gyakran mérföldnyi távolságra menekülnek, azonban vadváltóikat, melyek többnyire mélyen kitaposott csapások, a lehetőségig ilyenkor is követik. A vezető hím csaknem mindig pár lépésnyire áll a falkától s a legnagyobb figyelemmel őrködik, míg nyája gondtalanul legel. A legkisebb veszélynél hangos, nyerítő bőgést hallat, a falka minden tagja szempillantás alatt felkapja a fejét, mindenfelé élesen széttekintenek s azután gyorsan menekülnek. E közben – Meyen szerint – a nőstények és a fiatalok elől mennek s az utánuk jövő hímek gyakran a fejükkel lökdösik őket előre. Csak ritkán fordul elő, hogy egy nőstényekből álló guanakó falka az embert közelebb engedje magához. Meyen találkozott olyanokkal néha, melyek a nélkül, hogy menekülésre gondoltak volna, közvetlenül a lovak előtt mentek el, nyugodtan megálltak, megnézték őket s csak azután ügettek tovább. Joggal írja Darwin e feltünő, általa is ismételten megfigyelt szokást, az állatok igen nagyfokú kíváncsisága rovására. „Ha az ember” – írja – „alkalmilag hirtelen egy vagy néhány állatra talál, – ezek rendszerint mozdulatlanul állva maradnak, mereven nézik, azután pár lépést mennek, megfordulnak s újra megbámulják az embert: A Tűzföld hegyein s más helyeken is nem egyszer láttam guanakókat, melyek, ha közeledtünk hozzájuk, nemcsak nyerítő hamgjukat hallatták, hanem a legnevetségesebb módon, csaknem kihívóan felágaskodtak s a magasba ugráltak. Hogy kíváncsiak, az bizonyos; mert ha valaki lefekszik a földre és mindenféle különös mozdulatot csinál, az állatok, hogy kifürkésszék a dolgot, majd mindig lassanként közelebb és közelebb jönnek.” Ehhez hasonlót Göring is megfigyelt. Ugyanis ha nyugodtan lovagolt át a Kordillerák völgyein, sajátszerű nyerítést hallott maga fölött a azután valami magas szirten állva, rendszerint látta a vezetőhímet, mely mereven és mozdulatlanul nézett le rá. Laasanként az egész falka az ilyen bak köré gyülekezett, mindannyian álltak s lebámultak a mélységbe.
Párzási idejük augusztus és szeptember hónapokra esik. Ezt megelőzően az uralomért versengő hímek közt gyakoriak a küzdelmek. A vetélytársak hihetetlen elkeseredéssel és nagy lármával rontanak egymásra, harapják, rugdalják és kergetik egymást, megkísérlik egymást leteperni vagy a mélységbe lökni. 10–11 hónapi terhesség után a nőstény teljesen kifejlett, szőrös és nyitottszemű fiat szül. Az anya négy hónapig szoptatja fiát, gondosan őrzi, nagy gyöngédséggel bánik vele s maga mellett tartja mindaddig, míg teljesen fel nem nő s míg a fiatal szerelmi küzdelmeit el nem kezdi.
A guanakó társaival szemben rúgásokkal és harapással védekezik, ellenben minden némileg komolyabb ellensége elől, nem is gondolva a védekezésre, félénken megfut. Még egy nagyobb kutya is megállíthatja e termetes állatot, míg a vadász odaérkezik. Ha a guanakók az embert és háziállatot megszokták, merészebbek lesznek, néha bátran megtámadják ellenfelüket, megkísérlik rúgni vagy harapni őt, vagy legalább a lámák sajátságos, közös védőeszközével élve: támadójukat egészen közel engedik magukhoz, füleiket hátra csapják, igen bosszus képet vágnak s nyálukat és az épen szájukban levő vagy felböfögött növényi anyagokat hevesen támadójuk arcába köpik.
A guanakónak az ember volt és lesz a legrettenetesebb ellemsége, más támadói ellen megvédi a gyorsasága. Hogy a kondor tényleg annyi kárt tesz e benne, mint mondják, bizonytalan. A délamerikaiak szenvedélyesen űzik a guanakó vadászatát, mert értékes húsa és bőre csinos hasznot hoz. Megpróbálják a legelésző állatokat jó kutyákkal valami szurdokba hajtatni, utánuk mennek s lasszót dobnak a nyakukba, vagy bólával fogják meg őket. Tapasztalt vadászok a guanakó kiváncsiságát is sikerrel hasznukra fordíthatják, amennyiben egy gyöngébb falka szemeláttára földre vetik magukat s a fentemlített különös mozdulatok által csalják oda az egyébként félénk állatokat. Mint Darwin bizonyítja, a vadász ilyenkor rendszerint több lövést is tehet, mert az állatok azt hiszik, hogy a lövések is hozzátartoznak az őket érdeklő játékhoz. A síkságon gyakran tömegesen ejtik el őket, mert az egyidejűleg különböző irányokból odalovagló vadászok, mint a buta birkákat, könnyen megzavarhatják az állatokat, melyek hosszabb ideig haboznak, hogy mely irányban meneküljenek, míg végre nyugodtan tűrik, hogy valami zárt helyre tereljék őket, honnan részükre már nincs többé kiút. A hegylejtőkön azonban könnyen elkerülik üldözőiket, itt még puskalövésnyire is nehéz őket megközelíteni. A fennsíkon, hol nincs más élelem, a guanakó és a vikúnya vadászata gyakran szükségessé válik, hogy az éhséget elkerüljék.
Sebesült guanakók, Darwin megfigyelése szerint, kivétel nélkül folyókat keresnek fel, hogy annak partján pusztuljanak el. Úgylátszik azonban; hogy a sebesületlenek is, ha betegek s halálukat közeledni érzik, különös helyeket keresnek, hogy ott haljanak meg. „A Santa Cruz partjain – jegyzi még meg Darwin – a talaj egészen fehér volt a csontoktól, melyek a folyó közelében bizonyos meghatározott, rendszerint bokros helyeken hevertek. A csontokat pontosan megvizsgáltam: ezek nem voltak olykép megrágva, vagy széttörve, – mint egyes, általam megvizsgált más, szétszórt csontok – mintha ragadozók hurcolták volna őket együvé. Az állatoknak haláluk előtt kellett a bokrok alá és közé mászniuk.”
Úgy a hegységben, mint a síkon nem ritkán fognak be guanakót, hogy megszelidítsék. Addig míg fiatalok, a legkedvesebben viselkednek. Bizalmasnak és ragaszkodónak mutatkoznak, urukat kutyamódra követik s úgy bánhatni velük; mint a báránnyal; azonban minél idősebbek, az emberhez való ragaazkodásuk annál kisebbé válik. A fogságban levőket szénával, fűvel, kenyérrel és gabonával könnyű eltartani, még nálunk, Európában ia, hol megfelelő ápolás mellett szaporodnak.
A fiatal guanakó lágy és selymes bőre a „guanacitos” Brass szerint („Aus dem Reiche der Pelze”) fontos kereskedelmi cikk. 3–4 márkás darabár mellett évente körülbelül 80–40.000 ilyen 1 méter hosszú bőr kerül kivitelre.
A láma (Lama glama L.)
[Régi neve: peruana.]
A szelíd, vagy tulajdonképpeni láma Peruban és Boliviában fordul elő a itt leginkább a fennsíkon tenyészik. A guanakónál valamivel nagyobb s ettől a mellén és kéztő izületének elülső részén levő kérgei által különbözik. Feje keskeny és rövid. Ajkai szőrösek, füle rövid és talpai nagyok. Színezete sokszorosan változó; vannak fehér, fekete, tarka, vörösbarna, fehérfoltos, sötétbarna, okkersárga, rókavörös és egyéb színű állatok. A felnőtt állat talpától a feje tetejéig elér 1.6–1.8 méter magasságot, vállánál körülbelül 1.2 méter magas.
Láma (Lama glama L.).
Acosta beszéli, hogy az indiánok „ezen juhok” egész nyájait, málhásállatokként megterhelve gyakran 300–500, sőt olykor 1000 főnyi csoportokban vezették át a hegyeken. Teherhordásra csak a hímeket használják, a nőstények kizárólag szaporodásra és gyapjútermelésre szolgálnak. A hímeket nem nyírják, hogy a bunda megvédje hátukat a megterheléskor, mert málhanyerget nem alkalmaznak. „Mi sem néz ki szebben, – írja Stevenson – mint az állatok csoportja, mikor hátukon csaknem egy mázsányi terhükkel, egyik a másik után lépdel a vezetőállat mögött, mely izlésesen díszített kantárral, kolomppal s fején zászlócskával van ékesítve. Így vonulnak a Kordillerák hófödte ormain vagy a hegyoldalakon végig, olyan utakon, hol még a ló vagy öszvér is igen nehezen tudna csak előbbrejutni; e mellett annyira engedelmesek, hogy kísérőiknek sem botra, sem ostorra szükségük nincs, hogy irányítsák vagy hajtsák őket. Nyugodtan és megállás nélkül haladnak céljuk felé” Tschudi hozzáfűzi még, hogy állandóan kíváncsian tekintgetnek szét minden irányban. „Ha idegenszerű tárgyat közelítenek meg, mely bennük félelmet ébreszt, pillanat alatt elszélednek minden irányban s a szegény hajtóknak a legnagyobb fáradságába kerül, hogy ismét összetereljék őket. Az indiánok nagy szeretettel viseltetnek az állatok iránt, mindig felékesítik és simogatják őket, mielőtt terhüket felraknák. Azonban minden ápolás és óvatosság dacára is minden utazáson, mely a tengerpartra irányul, a lámák egész tömege megy tönkre, mert a forró klímát nem bírják elviselni. Vontatásra és lovaglásra nem használják őket, legfeljebb olyankor ül fel az indián valamelyik állatra, ha folyón akar átkelni s nem szívesen nedvesíti át ruháját, de nyomban leszáll, ha elérte a másik partot. . . A lámát legfeljebb 50 kg.-mal lehet megterhelni. Az állatot rendszerint nyereg, vagy más tartó nélkül terhelik meg, legfeljebb egy darab rongyot téve sűrűn gyapjas hátára s a terhet gyapjúkötelekkel erősítik meg. A lámák ilyenmódon megrakva, naponta 10, legfeljebb 20 kilométernyi utat tesznek meg, miértis oly szabadon, gondtalanul és csendesen járnak, mintha csak udvariasságból cipelnék csomagjaikat; közben legelnek az út mentén, szétszóródnak a síkon, fölmásznak a hegyoldalakra, de vezetőjük hívásának vagy füttyének készségesen engedelmeskednek. Rendkívül gyöngéd bánásmódot igényelnek, mikoris igen könnyen vezethetők; ha azonban nyersen és gorombán bánnak velük, akkor csökönyösek, rosszindulatúak, sőt egyenesen hasznavehetetlenek. A láma valóban mintha csak az indián részére volna teremtve, mert csak ezek hihetetlen türelme és közömbössége teszi lehetővé az egyetlen helyes bánásmódot ezen olyannyira önfejű állatokkal szemben.”
Meyen époly fontosnak tartja a lámát a peruiakra, mint a rénszarvast a lappföldiekre nézve. Az állatokat roppant nyájakban tartják a fennsíkon, de harmadik éves korukig évenként külön-külön, miután 6–8 hónapos korukban anyjuktól elválasztották őket. Éjszakára kövekkel bekerített helyre csukják, reggel kiengedik őket; ekkor ügetve mennek a legelőre és pedig pásztor nélkül a estére ismét visszatérnek. E mellett gyakran kísérik őket guanakók vagy vikúnyák: Ha lovas tűnik fel előttük, már messziről hegyezik a fülüket; az egész nyáj vágtatva rohan a közeledő felé, 30–50 lépésnyire tőle megállnak, kíváncsian megbámulják s aztán ismét visszafordulnak a legelőre.
Szaporodásukról Tschudi körülbelül a következőket mondja: „A párzás csak a leghevesebb folyatás után kezdődik, miközben az állatok ütik, rúgják, harapják, feldöntik s a végső kimerülésig hajszolják egymást. Minden lámaféle csak egy fiat szül, mely négy hónapig szopik, a tulajdonképpeni lámánál rendszerint valamivel tovább; e fajnál igen gyakori, hogy még a kétéves kölykek is együtt szopnak az egyévesekkel.” Terhessége – Heinroth szerint 11–13 hónapig tart.
Tschuditól tudjuk még, hogy a láma jelentősége és ára is jelentékenyen alábbszállt az egypatások bevitele óta, továbbá, hogy a lámanyájakat egy, az indiánok által carachonak nevezett járvány néha rettenetesen meglátogatja s ijesztő számban ragadja el őket. Garcilaso de la Vega beszéli, hogy a betegség az 1544. és 45. években lépett föl először. A még manapság ia rettegett járvány okáról semmit sem tudunk s gyógyítószerét sem ismerjük. E vész a többi lámafajra is veszélyes s a pakó talán még többet szenved tőle, mint a láma. A láma húsát mindenütt szívesen eszik s az úgynevezett chucho, vagyis az egyéves állat húsa egyenesen csemegeszámba megy.
A szelíd láma jelenleg csaknem minden állatkertben látható. Ha egyéb fajrokonaival tartják együtt, sokkal barátságosabbnak látszik, mintha egyedül van és unatkozik. Fajtestvéreivel vagy rokonaival kitűnően megfér s különösen a párok ragaszkodnak egymáshoz. Ápolóikat megismerik és vele elviselhető módon viaelkednek, idegen emberekkel azonban hamisítatlan tevék, azaz állandóan többé-kevésbbé rosszkedvűek s rendkívül ingerlékenyek. Mint a többi lámafélék, azáltal feltűnően kellemetlenek, hogy a gyanútlan látogatót, gyakran minden látható ok nélkül, hátrahúzott fülekkel leköpik. A láma az európai állatkertekben époly jól tenyészik, mint a guanakó, nem igényel meleg istállót, legfeljebb zord szelek ellen védő karámot. Megelégszik közönséges takarmánnyal s könnyen szaporodik.
A pakó vagy alpaka (Lama pacos L.)
[A ”Brehm: Állatok világá”-nak Méhely-féle fordításától eltérően, a Lama pacos L. „paka” magyar elnevezéssel szemben célszerűbbnek tartottam az itt használt pakó vagy alpaka nevet, miuttán a paka név már a Coelogenys paca L. faj magyar neveként le van foglalva. A fordító.]
A csoport harmadik alakja, mely sokkal kisebb a lámánál, a pakó. Bundája nagyon hosszú és különösen lágy s egyes helyeken, mint például a törzs oldalain 10–12 cm hosszúságot is elér. Színezete többnyire egészen fehér vagy fekete, de épúgy tarka is lehet. A pakó is csak szelídítve ismeretes.
Pakónyírás.
Pakó (Lama pacos L.).
„A pakót – mondja Tschudi – nagy nyájakban tartják; melyek egész éven át a fennsíkon legelnek s csak nyirás végett hajtják a kunyhókhoz őket. Alig van nálánál makacsabb állat. Ha a nyájtól elkülönítenek egyet, ez leveti magát a földre és sem hízelgéssel, sem veréssel rá nem bírható, hogy ismét fölkeljen. Inkább elviseli a legkeményebb fenyítést, sőt a legkínosabb halált is, mintsem hogy szótfogadjon. Egy állatot csak úgy lehet elvinni, ha láma, vagy juhnyájhoz csapják. Az indiánok a láma és a pakó gyapjából ősidők óta takarókat és köpenyeket készítenek.”
Az alpaka elterjedése Dél-Amerikában a déli szélesség 10. és 20. fok közötti területre esik, 2400 m tengerszínfeletti magasságtól a növényi élet határáig. Gazdasági alkalmazásának főhelye a délperui Puna. Eddig minden odairányuló kísérlet meghiusult, hogy ezen állatokat értékes gyapjúszőrük miatt, eredeti hazájukon kívül, Európában, Ausztráliában vagy Éazak-Amerikában meghonosítsák. Ezenkívül újabban a boliviai és perui kormányok mindkét lámafajra kiviteli tilalmat léptettek életbe, hogy meggátolják saját állatállományuk csökkenését.
Az alpaka szívós, meglehetősen igénytelen s minthogy a nőstény csak 11 hónapig vemhes, eléggé szapora is. Kitűnő gyapja mellett ízletes húsával is szolgál. Hazájában teherhordásra nem használják, hanem kizárólag gyapja és húsa miatt tenyésztik. A nyájakat évente összeterelik gyapjúnyírás céljából, ami az állatok makacs természetét tekintve, nem könnyű feladat; azután ismét szabadon bocsátják őket, hogy a nekik leginkább megfelelő félvad életet éljék.
Acosta szerint az indiánoknál a durvább gyapjúnak hanaszka, a fínomabbnak kumbia neve. Ebből készítenek nagy művészettel asztalterítőket s egyéb értékes dolgokat, melyek tartósságukkal és szép fényükkel tűnnek ki. A perui inkák a szövésben nagy mesterek voltak. A legügyesebbek a Titicaca-tó mellett laktak. A durva és fínom gyapjút mindenféle növényi anyaggal festették rendkívül élénk és gyöngéd színűre: Jelenleg már csak meleg takarók és köpenyek szövéséhez értenek; de a gyapjút újabban nagy mennyiségben hozzák Európába s mióta Salt Titusz feltalálta Bradfordban e gyapjú sajátságos szövése és fonása módját, azóta mindkét iparágat nagyban űzik.
A vikúnya (Lama vicugna Mol.)
A délequadori, perui és bolíviai Andokban egy második vad lámafaj is él. „A vikúnya csinosabb – írja Tschudi – mint a láma. Nagyságra a láma és a pakó közt áll, de mindkettőtől megkülönbözteti sokkal rövidebb és göndörebb kiváló fínom gyapja. Feje teteje, nyakának felső része, törzse és combjai sajátságos vörösessárga színezetűek; nyaka alsórésze s végtagjai belső oldala világos okkersárgák, 12 cm hosszú mellszőre és alsóteste fehér.
A vikunya (Lama vicugna Mol.).
„Az esős évszakban a vikúnyák a Kordillerák gerincein tartózkodnak, hol a növényzet igen silány. Mivel patáik puhák és érzékenyek, mindig a gyepes helyen maradnak a még üldöztetve sem húzódnak a csupasz, köves csúcsokra s még kevésbbé, mint a mi zergéink, gleccserekre és hómezőkre. A meleg évszakban leszállnak a völgyekbe. Az a látszólagos ellentmondás, hogy az állatok télen a hideg, nyáron a meleg vidékeket keresik fel, azzal magyarázható, hogy a száraz évszakban a Kordillerák hegyhátai teljesen kiaszottak s az általában szegényes növényvilág csak a völgyekben tud nekik elegendő táplálékot nyujtani, hol források és mocsarak vannak. Csaknem az egész napon át legelnek s ritkaság ez állatok heverésző falkáját egyszer meglepni. Párzás idején a hímek a legnagyobb elkeseredéssel küzdenek a vezetőhím helyéért a nőstények falkájában, mert mindegyik csak egy hímet tűr meg. Az egyes csapatok 6–15 nőstényből állanak. A hím állandóan 2–3 lépésnyire nőstényei csapata mögött jár és a leggondosabban őrzi őket, míg azok nyugodtan legelnek. A legkisebb veszély közeledtére hangos füttyentéssel és gyors előugrással ad jelt; a falka azonnal összefut, fejeiket kíváncsian fordítják a gyanús hely felé, közelednek pár lépést, azután megfordulnak és futásnak erednek. A hím fedezi a visszavonulást, többször megáll s figyeli az ellenséget. Sebes futásnál mozgásuk elnyujtott, ringó vágtatás, mely azonban nem oly gyors, hogy a pampán a gyakorlott lovas be ne érhetné őket. Ez azonban még a leggyorsabb lovon ülve is lehetetlen, ha a vikúnyák lejtőn haladnak s különösen ha hegynek fölfelé futnak, mert a lovakkal szemben ekkor vannak a legnagyobb előnyben. A nőstények ritka hűséggel és ragaszkodással viszonozzák a vezetőhím éberségét, mert ha ez megsebesül vagy elpusztul, hangosan füttyentve futkosnak körülötte s halomra lövetik magukat mindannyian a nélkül, hogy menekülésre gondolnának. Azonban, ha a halálos golyó nőstényt talál először, az egész csapat elmenekül. A guanakó nőstények ellenben elmenekülnek, ha vezetőhímjüket megölték.
„Február havában minden nőstény egy fiat szül, mely rögtön születése után rendkívüli kitartásra és gyorsaságra képes. A fiatal hímek addig maradnak anyjuk mellett, míg felnőnek, ekkor azonban az egész falka nősténye összeverődik s a már ivarérett hímeket harapással és rúgással elűzik. Ezek most külön falkákba verődnek, melyekhez más, kivert hímekből álló csoportok is csatlakoznak s így 20–30 főnyi csapattá is fölszaporodhatnak. Természetesen ez nem megy mindig békésen. Miután a csapatnak nincs vezetője, mindannyian bizalmatlan és éber állatok, úgyhogy a vadász az ilyen falkát csak nagy vigyázattal és nehézséggel közelítheti meg s csak ritkán ejthet el közülük egynél többet. A párzás idején az ilyen sokaságban határtalan a fölfordulás, mert valamennyien rúgják, harapják egymást tarka össze-visszaságban s e mellett hangos, szaggatott, igen kellemetlenül hangzó, a lovak riadt nyihogásához hasonló lármát ütnek. E lármát nehéz leírni, de oly jellemző, hogy aki egyszer hallotta, többé nem felejti el. A tiszta, ritka levegőben ez átható hangok olyan nagy távolságra elhallatszanak, honnan még a legélesebb szem sem tudja az állatokat észrevenni.
Néha találkozik az ember olyan vikúnyákkal, melyeket könnyűszerrel meg lehet közelíteni s melyeket ha menekülni próbálnak, rövid futás után utólérik és lasszóval vagy bólával elfoghatnak. Az indiánok állítják, hogy ezek az állatok azért volnának olyan szelídek, mert férgektől szenvednek. Ezen állítás valódiságáról tökéletesen meggyőződtünk, mert egy ilyen állat megvizsgálása alkalmával tapasztaltuk, hogy hasnyálmirigye és mája csak úgy hemzsegett a bélférgektől. Mint az indiánok, mi is hajlandók vagyunk hinni, hogy e betegséget a vikúnyák a nedves réteken szerzik, mert a megfigyelések szerint féregtől szenvedő állatok csaknem kizárólag a nedves évszak idején találhatók.”
„Az indiánok – írja Tschudi tovább – a vikúnyák elejtéséhez csak ritkán használnak tűzifegyvert. Vadászatokat rendeznek, melyekhez a fennsík minden családjának legalább egy férfit kell kiállítani; az özvegyek mint szakácsnők vesznek részt. Botokat és roppant tömeg zsineget visznek magukkal. Megfelelő sík helyen, egymástól 12–15 lépésnyire a botokat leszúrják a földbe s 80 cm magasságban zsineggel kötik őket össze. Bekerítenek ily módon egy köralakú teret, melynek kerülete félóra járásnyi s egyik oldalán pár száz lépésnyi széles bejáratot hagynak. A körbefutó zsinegre a nők tarka rongyokat aggatnak, melyeket a szél ide-oda lenget. Míg a nők ezt elkészítik, a férfiak, kiknek egyrésze lovas, elszélednek és sok mérföldnyi körzetből a kör bejáratához terelik a vikúnya falkákat. Ha megfelelő számban vannak, a kört bezárják. A félénk állatok nem mernek a lobogó rongyokat tartó zsinegen keresztülugrani s a bólával könnyen összefogdoshatók. A három hosszú zsinóron megerősített golyóból álló bólát az indián megpörgeti feje fölött s nagy biztonsággal hajítja a kiválasztott vadra. A bóla az állat lábai köré csavarodik, úgyhogy minden mozgást meggátol s az áldozat elbukik. Az így elfogott vikúnyákat levágják s húsukat egyenlően osztják szét a résztvevők közt, míg az állatok bőrei az egyházat illetik.
„. . .E vadászatok az inkák idejében sokkal nagyobb szabásúak voltak; évenként, olykor 30.000 indián is összegyült s 20 mérföld körzetből kellett minden vadat egy óriási, a fent vázolt módon bekerített helyre terelniök. A mindig szűkebbre záródó körben a hajtók lánca megduplázódott, sőt megháromszorozódott, úgyhogy a hajtásból egyetlen állat sem menekülhetett. A kártékonyakat – milyenek a medvék, kuguárok és rókák – kivétel nélkül megölték, szarvasok-, őzek-, vikúnyák- és guanakókból azonban csak meghatározott mennyiséget. Az összeterelt állatok száma olykor 40.000 körül is lehetett. Ha a bekerített helyre guanakók is bekerülnek, elszakítják a zsineget, vagy átugranak rajta s azután a vikúnyák is követik őket. Ezért igen ügyelnek arra, hogy az előbbiek ne kerüljenek a hajtásba. Miután a bekerített helyen minden vikúnyát megöltek, a vadászatot máshol folytatják. A vadászat egy hétig tart. Az ezen idő alatt megölt állatok száma gyakran csak 50, de sokszor többszáz is lehet. Én egy ilyen vadászaton öt napig vettem részt; 122 vikúnyát fogtak s a bőrök árából a templomban új oltárt építettek.
Fiatalon elfogott vikúnyák könnyen szelídülnek s igen bizalmasan viselkednek, midőn ápolójukhoz szeretettel ragaszkodnak s mint jólnevelt háziállatok lépésről-lépésre futnak utána; idősebb korukban azonban – mint összes rokonaik – alattomosakká s örökös köpködésükkel elviselhetetlenekké válnak.”
A vikúnyát az indiánok már Acosta idejében nyírták s gyapjából igen értékes takarókat készítettek, melyeknek fehér selyemszerű kinézésük volt s mivel festetlenül használták, nagyon tartósak is voltak. Az ilyen szövetből készült ruha a forró időjáráshoz különösen alkalmas. Még mainap is ebből a gyapjúból készítik a legfinomabb és legtartósabb szöveteket és a tartós puha kalapokat.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages