3. család: Tülkösszarvú félék (Bovidae)
3. család: Tülkösszarvú félék (Bovidae)
Az összetett gyomrúak (Pecora) rendjének harmadik családjába tartoznak a tülkösszarvúak (Bovidae). Másképpen üregesszarvúaknak (Cavicornia) is nevezik őket. Szembeszökő általános ismertetőjelük a tülkös szarvpár, a homlokcsont szarutokkal (tülökkel) körülvett csontos kinövése. A tülkösszarv állandó és sohasem elágazó. Egyetlen egy faj a kivétel: a villás antilop. Ennek kétágú a szarva és időről-időre leveti az állat.
A szarv „csapja” olykor tömör, többnyire azonban üreges. A homlokcsont légürege ugyanis folytatódik a csapban s gyakran egészen a hegyéig terjed. Ez lényegesen könnyebbé teszi az állat szarvait.
A tülkösszarv csontcsapja körülbelül megfelel a szarvas rózsatőjének és tulajdonképeni agancsának. A tülök a csontcsapot borító bőr elszarusodásából keletkezik. Általában megfelel a fiatal szarvasagancs fedőbőrének. Az elszarusodás a szarv tövéből indul ki, a tülök ennélfogva állandóan növekedőben van. A tülök növekedése nem egyenletes, időszakonként változó a növekedés mértéke, hol gyorsabb, hol lassúbb. Ilyenmódon keletkeznek a szarvgyűrűk. A növekedésnek ez az időszakossága emlékeztet az agancs szabályszerű lehullására és megújulására. A szarv hol erősebb, hol gyengébb növekedéséből eredő gyűrűk a fák évgyűrűihez hasonlíthatók, de éppenséggel nincs még kimutatva, hogy ezekből a gyűrűkből az állat kora csakugyan kétségtelenül megállapítható.
A fiatal állat első tülke, a „fiatalkori tülök”, és a későbbi „végleges tülök” alkatára és alakjára némileg különbözik egymástól. Az elsődleges tülök az ivarérettség bekövetkeztével lassanként lefoszladozik az alatta kifejlődő végleges tülökről. Azt jelenti ez, hogy a tülkösszarvúak is úgyszólván elhullatják egyszer a szarvukat. A villás antilop évenkint elhullatja a tülkét. Itt ez a jelenség szembetűnőbb, de alapjában véve ez sem más, mint „a fiatalkori tülök” lassú elkopása, és nem olyan, mint a szarvasok agancshullatása.
A tülkösszarv ritka esetben egyenes, majd mindig hajlított vagy csavarodott. Ha a jobb szarv jobbra csavarodó spirálist alkot, akkor „homonym”-nek hívjuk, ha balra csavarodó a spirálisa, akkor „heteronym”. Előfordul, hogy a homonym szarv görbülete a hegye felé visszacsavarodik. Erre azt mondjuk, hogy az ilyen szarv „pervertált”.
A szarvakkal függ össze a tülkösszarvúak koponyájának egy másik sajátsága: a koponyatengely meghajlása. Ez a jelenség nem egyforma mértékű a különböző alcsaládokban. A legtöbb emlős koponyatengelyének és koponyaalapjának csontjai egy síkban vannak. A tülkösszarvúak koponyája a homlokcsont és a falcsont között egyrészt, s másrészt az ekecsont és az elülső ékcsont között meghajlott, vagyis az említett határ elé eső részek lefelé hajlottak. Ezzel velejár a szarvakat viselő homlokcsont megnövekedése is. A homlokcsont hátrafelé terjeszkedik és az egyre kisebbé váló falcsontot a koponya felső részéről annak hátulsó felére szorítja. Legszembeszökőbb ez a jelenség egyes szarvasmarhák és tehén-antilopok koponyaalkatán. Ezeknél azt látjuk, hogy az agyüreget felülről már csak a homlokcsont borítja, a falcsont pedig már egészen hátraszorult a tarkófelületre. A koponyatengely meghajlása, amelyet az ekecsont és az elülső ékcsont hajlásszöge jelöl, itt a legszembeszökőbb. A koponya ezzel szinte tetőformájú lett; a tetőélből nyúlnak ki a szarvak. Ezzel a megrövidült alap, melyre a legkeményebb munka háramlik, ellenállóbbá válik, mint hogyha hosszabb felület közepéből merednének ki a szarvak. A koponyának ez az átalakulása nemcsak a törzsfejlődés során kísérhető figyelemmel, hanem ma is megfigyelhető minden egyes tülkösszarvú állat egyéni fejlődése menetében. Ebben is megnyilvánul az a nevezetes szabály, hogy az egyén fejlődése során gyakran megismétlődik a törzs fejlődésmenete (biogenetikai alaptörvény).
A tülkösszarvú állatok közös vonása, hogy felső metsző- és szemfogaik nincsenek, alsó szemfogaik és metszőfogaik vésőszerűek és egysorjában állók; hogy valódi zápfogaik száma három-három balról-jobbról, előzápfoguk többnyire ugyanannyi van, olykor azonban csak kettő egy-egy oldalon. A zápfogak koronája, kevés kivétellel, erősen megnyúlt, viszont gyökerük nagyon fejletlen, vagyis a fogak végtől-végig egyformán alkotott „oszlopfogak”. Rágólapjukon négy félholdalakú gumó ismerhető fel. Hátulsó lábukon nincsenek szőrcsomók, vagy csak kivételesen vannak.
Fogazatukat és szarvukat nem számítva, alig van valami olyan közös vonása a tülkösszarvú állatoknak, amely általános érvényűnek volna mondható. Termetre, alakra rendkívül sokfélék: vannak köztük nehézkes, esetlen alkatúak és könnyed, kecses termetűek. Szarvaik és patáik alakja, farkuk hosszúsága, szőrözetük és színük roppantul elütő a különféle fajok szerint. Egyiknek van szemgödöralatti mirigye, másiknak nincs. Orrukhegye hol szőrös, hol meg csupasz. Más szóval: az e családhoz tartozó fajok közelebbi vizsgálatra sok tekintetben erősen elütők.
De ez a különbözőség nemcsak külső alakjukban nyilvánul meg, hanem életmódjukban is. Csaknem az egész földön el vannak terjedve, kivéve Dél-Amerikát és Ausztráliát. Sokféle csoportjuk él minden szélességi és magassági zónában, a legkülönfélébb jellegű tájakon, a kopár sivatagoktól a trópusi gazdagságban pompázó erdőségekig, a mocsaras lapályoktól föl a jégárakkal borított havasokig.
Legnagyobb részük társaságban él, sok közülük népes nyájakban, némelyek párosával, egyesek legalább időnként akkora csapatokba verődnek, hogy ezeket nagyságra legfeljebb ha a rágcsálók óriási csapatai múlják fölül.
Az egyik esetlen, nehézkes mozgású, a másik fürge és könnyed, kitűnő úszó az egyik, a másik szikláról sziklára szökken, a szerint, hogy milyen táj lakója.
Csaknem valamennyi fejlett értelmű, eleven érzékű, okos állat. De akadnak közöttük értelmi tekintetben alacsonyan álló fajok is. Igen szaporák, jóllehet nagy többségük egyszerre csak egy, ritkábban két fiatalt hoz a világra, kivételes esetekben hármat, legfeljebb négyet. Sok fajuk lassan növő, évekig tart a fiatalok felnövekedése; legtöbbje azonban már egyéves korában ivarérett. Éppen ez a titka egy-egy csapat vagy csoport rendkívül gyors elszaporodásának.
A tülkösszarvúaknak sokkal nagyobb a jelentősége az ember élete szempontjából, mint az összes többi kérődző állatnak együttvéve, nem szólva a tevéről. A tülkösszarvúakból kerülnek ki a legfontosabb emberi táplálékokat nyujtó állatok és a hasznos háziállatok egész sorra. Nekik köszönhetjük rendszeres táplákékunk és ruházatunk tekintélyes részét. Nélkülük valósággal élni se tudnánk. A család vadon élő tagjai is majd mind jóval haszonthajtóbbak, mint amennyire kártékonyak. Ha egyik-másik okoz is itt-ott kárt ültetvényeinkben, ez a kár nem érint érzékenyen s különben is bőven ellensúlyozza ezt az az érték, amit csaknem kivétel nélkül ízletes pecsenyéjük, de még szőrük, bőrük, szarvuk nyujt nekünk. A vadon élő tülkösszarvúakra majd mindre vadászik az ember; a vadászok egysorba helyezik őket a szarvasokkal. Az emberen kívül sok más ellenségük is van, de valamennyi ellenségük együttvéve sem korlátozza oly erősen szaporodásukat, mint az éhség, nélkülözés s ezek nyomában járó pusztító járványok.
A tülkösszarvúak közé tartoznak nemcsak a szarvasmarhák, juhok, kecskék, hanem azok a részben nagy, részben kicsiny, egyszer kecses, máskor tagbaszakadt, rendesen szép, de néha bizony különösnek látszó állatok is, amelyeket régebben az „antilopok alcsaládja” néven osztályoztak s rendesen ma is így neveznek még. A mai tudományos fölfogás az antilopokat több alcsaládra osztja.
Winge a tülkösszarvúak családját hat csoportra osztja. Ebben a számban benne vannak a már kihaltak csoportja is. Ebben a fölosztásban kitünően megnyilvánul a törzsfejlődés folyamata is. A Winge-féle osztályozás röviden a következő:
1. csoport: Protragoceros. Ez a csoport ma már kihalt. Ide sorozzák a legősibb ismert bovidá-kat. Ezek az európai harmadkor (Miocén) állatai. Az összes következő csoportok törzsökének tekinthető. Sok őseredeti tulajdonság jellemzi, így pl.: fogaik koronája rövid, orrcsontjuk és köztiállkapcsuk jól kifejlett; szemüregük hátul nem zárt; könnygödreik, dobüregük kicsinyek; szarvuk egyszerű kúpalakú; koponyatengelyük egyenes.
2. csoport: Dicranoceros. Az ősi vonások legnagyobb részét még megőrizte. Foguk koronája hosszabb; szarvuk alakja sajátszerűen idomult. Könnygödreik eltűntek. Ebbe a csoportba tartozik az Antilocaprá-k élő alcsaládja.
3. csoport: Tragoceros. Harmadkori (Miocén) oldalág. kihalt.
4. csoport: Trragelaphus. Fogaik koronája rövid; orrcsontjuk és köztiállkapcsuk még ősi formájú, jól fejlett, de könnygödrük már eltűnt, dobüregük duzzadtabb, agyuk fejlettebb.
5. csoport: Gazella. Ez a csoport egyesíti magában a valódi antilopokat, az üstökös antilopokat és hasonlókat. Könnycsatornájuk többnyire megvan még, fogaik koronája nagyon hosszú, dobüregük duzzadtabb, orrcsontjuk és köztiállkapcsuk gyakran visszafejlődött.
6. csoport: Nemorhaedus. Idesorozza Winge a kőszáli zergéket, kecskéket, juhokat, mosuszökröket és szarvasmarhákat. Dobüregük kicsi, egyéb bélyegeik tekintetében azonban (a fogkorona hosszúsága, a koponyatengely hajlása, a szarvak nagysága) a fejlettség legmagasabb fokát képviselik.
Természetes, hogy a három utolsó csoport nem alkot egyenesvonalú sort, mert minden csoport legmagasabban álló tagja magasabb fejlődési fokon áll, mint a következő csoport legalacsonyabban fejlett tagja. Mindegyik nyilván függetlenül fejlődött a másikától, úgy lehet, közös alaptörzsből, amely alighanem a Protragoceros-csoportban keresendő.
1. alcsalád: Villásszarvú formák (Antilocaprinae)
2. alcsalád: Erdeiantilop formák (Tragelaphinae)
3. alcsalád: Bokorlakóantilop formák (Reduncinae)
4. alcsalád: Lóantilop formák (Hippotraginae)
5. alcsalád: Tehénantilop formák (Babalinae)
6. alcsalád: Bóbitásantilop formák (Cephalophinae)
7. alcsalád: Dikdikantilop formák (Madoquinae)
8. alcsalád: Törpeantilop formák (Neotraginae)
9. alcsalád: Hegyiantilop formák (Oreotraginae)
10. alcsalád: Négyszarvúantilop formák (Tetracerinae)
11. alcsalád: Antilop formák (Antilopinae)
12. alcsalád: Zerge formák (Rupicaprinae)
13. alcsalád: Kecske formák (Caprinae)
14. alcsalád: Pézsmatulok formák (Ovibovinae)
15. alcsalád: Tulok formák (Bovinae)
