15. alcsalád: Tulok formák (Bovinae)
15. alcsalád: Tulok formák (Bovinae)
A tulokformájú állatok a tülkösszarvúak utolsó alcsaládját alkotják. Nagy, erős és otromba testű kérődzők, amelyeknek főbb ismertető jelei: több-kevésbbé hengeres és síma szarvak, amelyeket mindkét nem visel. Az orr széles, az orrnyílások szétállók és közöttük csupasz és állandóan nedvedző szutyak, vagy fényszáj található. A farok bojtos, hosszú és egészen csánkig leér. A könnygödrök és a csülök közötti mirigyek hiányoznak; a tehenek tőgye négy tőgybimbóval van ellátva. A legtöbbnek nyakán lógós lebernyeg van. Csontvázuk nagyon esetlen és erőteljes formájú. A koponya a homloknál széles és az orrnak megfelelően többé-kevésbbé elkeskenyedő. A szemüregek gömbölyűek, oldalt szétállók, a homlok a nyakszirttel a fejélt alkotja, amelyekből a szarvak nőnek és kiemelkednek a koponya hátulsó széléből. A szarvak többnyire oldalt és azután felfelé irányulnak. A nyakcsigolyák nagyon rövidek, de hosszú tövisnyúlványuk van. Tizenhárom-tizenöt hátcsigolya bordákat visel, az ágyékot hat-hét csigolya alkotja, a keresztcsont négy-öt, egymással szorosan összenőtt csigolyából áll, a farokcsigolyák száma tizenkilencre is emelkedhet. A fogak szerkezete nem különösképpen jellemző. A metszőfogak közül a fogó fogak a legnagyobbak, a szegletfogak pedig a legkisebbek. A zápfogak oszlopszerűek és minden állkapocsban az elülsők kisebbek, mint a hátulsók, amely utóbbiak jobban ki vannak fejlődve. A felső zápfogak rágólapja igen széles. Szőrük rendesen rövid és símán testhez álló, de a test bizonyos részein sörényformára is meghosszabbodhatik.
Egész Európát és Afrikát, Közép- és Dél-Ázsiát, valamint Amerika északi részét is a tulokformájú állatok hazájának tarthatjuk. Ezidőszerint az ember igájába hajtott fajok el vannak terjedve a földkerekség minden részében. A vadon élők a legkülönbözőbb vidékeken laknak, egyesek sűrű erdőben, mások a sík mezőségen, némelyek az alföldeken, mások a hegységekben, ahol ötezer-hatezer méter magasságba is felhágnak. Egynémely faj jobban szereti a mocsaras és ingoványos vidéket, a másik a száraz, kevésbbé a homokos talajt. Nagyon kevés tartózkodik állandóan egy helyen, majdnem mindnyája kóbor, csatangoló életet folytat. Azok, amelyek hegységben laknak, télire leszállnak a völgyekbe, az északon lakók délebbre költöznek, mások eleség hiánya miatt vándorolnak állandó tartózkodási helyükről eleségben dúsabb vidékekre. Minden faj kivétel nélkül társasan él és nagyobb vagy kisebb csordákba verődik össze, amelyeket erőteljes és tapasztalt állatok vezetnek. Egyes fajok ezer meg ezer főnyi csordákat alkotnak. A vén bikák alkalmilag különválnak és remetemódra szoktak élni.
Bár valamennyi tulokformájú állat esetlennek és lomhának látszik, azért mégis gyorsan tudnak mozogni és sokkal ügyesebbek és fürgébbek, mint az ember hinné. Rendes mozgásuk a lassú lépés, de azért gyorsan ügetnek is és néha fölötte esetlenül nyargalnak, vágtatnak, amely mozgásnem gyorsan viszi őket előbbre. A hegységekben lakó fajták kitűnően kúsznak, valamennyien könnyen és jól úsznak és egyesek habozás nélkül kelnek át a legszélesebb folyókon is. Erejük roppant nagy, kitartásuk bámulatos. Érzékeik közül legfejlettebb a szaglás; a hallásuk szintén jó, de a látásuk nem nagyon éles. Értelmi képességeik csekélyek, de a vadak értelmisége sokkal nagyobb mint a szelídeké, amely utóbbiaknak nincs rá szükségük, hogy szellemi tehetségeiket megerőltessék. A természetük nagyon különböző. Általában szelídek és bizalmasak olyan élőlényekhez, amelyek nem veszedelmesek vagy alkalmatlanok nekik, de fölötte vadak, dacosak és nagyon bátrak, ha ingerlik őket. Halálmegvetéssel támadnak meg minden ragadozót, még a legerősebbeket is és oly ügyesen tudják használni rettenetes fegyvereiket, hogy gyakran ők maradnak a győztesek. Egymással egészben véve jól összeférnek, de bizonyos időszakokban mégis tülekednek, nevezetesen a párzás ideje alatt nagyon harcias kedvvel kapnak össze. A hangjuk élesebb, vagy tompább bőgés, vagy morgás és hörgés, a bikáknál bömbölés, amit legkivált olyankor hallatnak, ha ingerültek.
A tulokformájú állatok elesége a legkülönfélébb növényi táplálék. Megeszik a lombokat és gyönge rügyeket, a legkülönbözőbb fák ágait és hajtásait, a füvet és egyéb növényeket, a fakérget, a mohát és zuzmót, a mocsári és vízi növényeket, sőt még az éles sást és a nádhoz hasonló növényeket is. A fogságban mindenféle növényi takarmánnyal beérik. A só valamennyinek csemegéje, a víz pedig életszükséglete. Némelyek gyönyörűséggel hemperegnek az iszapos tócsákban, vagy órákig elfetrengenek a folyókban és a mocsarakban.
A párzást szörnyű küzdelmek előzik meg a bikák között; 9–12 hónappal később a tehén egyetlen egyet, vagy pedig nagyon ritkán kettőt is borjazik. A borjú mindig teljesen fejlett és már a legrövidebb idő múlva is követni tudja az anyját. Ez utóbbi nagyon gyöngéden bánik vele, szoptatja, tisztogatja, nyalogatja és becézgeti, veszedelem idején pedig vakmerő bátorsággal védelmezi minden támadás ellen. Később egyik-másik tulokfajtánál a bikák veszik át a borjú védelmezését.
Valamennyi tulokfaj megszelidíthető. És akkor aztán többé-kevésbbé önként rábízza magát az emberre, megismeri és meg is szereti ápolóját, hallgat hívó szavára és még a gyönge gyermeknek is engedelmeskedik. De voltaképpen a gazdáját sem becsüli többre másoknál, mert ha egyszer megszelidítették, minden emberhez egyformán barátságos.
A vad vadászata nagyon veszedelmes. Nevezetesen nagyon félelmetes ellenfél a felbőszült bika, amelynek vak dühe nem ismer határt. Éppen ezért űzik azonban ezt a vadászatot a legnagyobb szenvedéllyel és egynémely nép valamennyi között ezt a vadászatot tartja a legdicsőségesebbnek.
Azzal a haszonnal szemben, amelyek a szelíd tulkok hajtanak, majdnem teljesen elvész az a csekély kár, amelyet a vadon élők okoznak. Ezek legfeljebb csak azzal lesznek terhére az embernek, hogy megrágják a fákat és cserjéket az erdőben és károkat okoznak a veteményekben. A szelídek hasznot hajtanak az embernek igaerejükkel, húsukkal és csontjukkal, bőrükkel és szarvukkal, tejükkel és szőrükkel és trágyájukkal is.
A vadon élő tulkok is hasznot szolgáltatnak; nemcsak a bőrüket, hanem a húsukat is fel szokták használni, amely esetleges pézsmaszagától eltekintve, kitűnő ételt szolgáltat.
A vadtulokfélék színeződése, az egyik alnemet jellemző fehér jegyektől eltekintve, rendszerint egyszínű, többé-kevésbbé sötétbarna vagy szürke, a kifejlett bikák színeződése pedig a feketébe hajló. A nőstények és a növendékállatok a símaszőrű tulkoknál rendszerint világosabb és többnyire sötétbarna színűek. A tulokformájú állatok a kérődzők ama csoportját alkotják, amelyeknél a koponya tengelyének törése a legmagasabb fokot érte el. Náluk is e tekintetben különböző átmeneti fokozatokat lehet felismerni, amennyiben az ősibb tulkok szarv- és koponyaalakulása az antilopokéhoz hasonló, mivelhogy a koponya hátul elgömbölyödő és a szarvak között a fejél még nincsen kifejlődve.
Egyébként az élő tulokformájú állatok fejlődésmenetének irányát nemcsak a koponyának, hanem a test többi részeinek alakulásából is meg lehet ítélni, amely utóbbi egyeseknél szintén a fejlődés magasabb fokán áll, mint másoknál.
