3. Zergék (Rupicapra Blainv.)
3. Zergék (Rupicapra Blainv.)
[Más neve: Capella.]
Az említett külföldi antilopokhoz csatlakoznak hegységeink sokat üldözött gyermekei, a zergék is. A zergék nemének ismertető jelei a következők: A test tömzsi és erős, a nyakuk meglehetősen karcsú, a fej rövid, az arcorr felé erősen keskenyedő, a felsőajak hasított, az orr szőrözött, a fényszáj és orrlyukak között kicsiny; lábaik hosszúak és erősek, patáik meglehetősen idomtalanok, belül és hátul sokkal alacsonyabbak, mint kívül és elől; a fattyúcsülkök kívül laposak. Fülei hegyesek, majdnem félolyan hosszúak, mint a fej, és körülbelül ugyanolyan hosszúak, mint a rövid és mérsékelten szőrözött farok. A kerekded, tövén gyűrűzött és hosszanti rovátkákkal ellátott hegyén síma szarvak, – amelyet mindkét nem visel, – a tőből felfelé merőlegesen emelkednek és a hegyükkel – az úgynevezett zergekampót alkotva – horogszerűen görbülnek hátrafelé és lefelé; metszőfogai mérsékelten erősek és kerekdedek, metszőlapjuknál majdnem egyformán szélesek. A szarvak hátsó tövén mindkét nemen egy-egy kagylószerű bemélyedés, két beágyazott miriggyel található. A bak szarvtövi mirigyei a tenyészidő tartamára erősen megdagadnak – a nősténynek alig – és messze érezhető kellemetlen szagot árasztanak. Arcmirigyeik nincsenek.
A zerge (Rupicapra rupicapra L.)
[Más neve: tragus.
Zerge (Rupicapra rupicapra L.)
Zerge (Rupicapra rupicapra L.)
Nemének egyetlen faja. Hossza az 1.1 m-t is eléri, amelyből 8 cm esik a farokra; marja 75 cm, keresztcsontja 80 cm magason van; súlya 40–45 kg. A szarvai a görbület mentén mérve körülbelül 25 cm hosszúak, a baknál egymástól messzebb állóak, erősebbek és hajlottabbak, mint a nősténynél. Egyebekben mindkét nem majdnem teljesen megegyező, jóllehet a bakok rendszerint valamivel erősebbek. Szőrük meglehetősen durva, nyáron rövid: legfeljebb 3 cm hosszú, tőben szürkésbarna, a hegyén rozsdaszínű. Télen ellenben 10–12 cm hosszú és a hátgerincen 18–20 cm hosszúra is megnő és a végén fekete. Ilymódon évszakok szerint különböző színű a bundája is. Nyáron az általános szín piszkos vöröses-barna vagy rozsdavörös, mely a has oldalán világos vöröses-sárgába megy át; a hát középvonalán egy fekete-barna sáv fut végig; a pofa és a torok halványsárga; a vállakon, a combokon, a melleken és a lágyékokon a barna sötétebbe megy át; a hátulsó combok világossárga színű sávja majdnem fehér. A farok tövének felső oldalán vöröses-szürke, az alsó oldalán és a hegyén fekete. A fülektől a szemen keresztül mindkét oldalon egy feketés hosszúkás csík fut végig, amely élesen elüt a környező halvány színektől. Az elülső szemszögleten túl, az orrlyukak és a felső ajkak között vöröses-sárga foltok vannak. Télen a zerge felül sötétbarna vagy ragyogóan barnás-fekete, hasán fehér, a lábai lent világosabbak mint fent, ahol többé-kevésbbé vörösbe mennek át; a lábak sárgás-fehérek mint a fej, mely a fejtetőn és az orron valamivel sötétebb. Az orr hegyétől a fülekig haladó sáv fekete-barna. Mind a két bunda oly lassan és fokozatosan változik át, hogy a tisztán nyári vagy téli ruhát mindig csak nagyon rövid ideig viselheti az állat. A fiatal zergék vöröses-barnák és a szem körül világos színezésűek. Világos színű változatokat, vagy fehéreket ritkán láthatni, hasonlóképpen ritkák a torz kampójúak is. Itt-ott ugyan mutogatnak négykampójú koponyákat is, amelyek nem egyebek, mint csalási szándékból zergeszarvakkal ellátott négyszarvú kecskekoponyák. A néha itt-ott előforduló korcs kampóképződések legtöbbször a szarv sérülésére vezethetők vissza.
Minden vadász különbséget tesz a réti és erdei zerge között, vagy pedig havasi és lomberdőt lakót ismer. Az elsőknek a húsa általában silányabb mint az utóbbiaké, mely különbség minden esetre a táplálék különféleségére vezethető vissza, mely különbség a hús sötétebb vagy világosabb színében is visszatükrözik; de azért még csak fajváltozatoknak sem tekinthetők.
Az Appennini és Abruzzói hegységekben, valamint Pyrenei hegyekben, sőt a Kárpátokban, Kis-Ázsiában és a Kaukázusban élő zergék külön alfajoknak tekintendők. Hogy vajjon más, ezek között fekvő hegységekben élnek-e zergék, nincs megállapítva; elterjedésük gócpontja mindenesetre az Alpesek. Nem sikerült őket Norvégiában meghonosítani, igaz, hogy a kísérletet nem kellő eréllyel végezték. A zerge mai nap már ritka a svájci Alpesekben, sokkal gyakoribb a keleti Alpesekben nevezetesen felső Bajorországban, Salzburgban, Salzkammergutban, Stájerországban és Karinthiában, ahol a jómódú és hozzáértő nagybirtokosok és vadászbérlők gondos ápolása következtében, igen jelentős mennyiségben élnek. Ezenkívül a központi Kárpátok meredek és hozzáférhetetlen magasságában is igen szép számban található, jóllehet a legtöbb helyen korántsem részesülnek oly védelemben, mint az Alpokban. Magyarországi főbb előfordulási helyei a Magastátra, Bucsecs, Királykő, Fogarasi havasok és a Retyezát; legjelentősebb retyezáti előfordulásuk, ahol egy-egy gondosabban őrzött területen 600–800 drb is található.
A zerge tulajdonképpen erdei antilop, amely legszívesebben a felső erdőövezet kúszó fenyveseiben (Pinus montana) tartózkodik. Csak nyáron alkalmilag húzódik fel a magasabb régiókba egész a gleccserek határáig. Nagy viharok alkalmával, vagy pedig télen mindig az erdőbe húzódnak vissza. Az időleges tanyájukat nyáron a nyugati és északi hegyoldalakon, az év többi szakaszaiban ellenben a déli és a keleti lejtőn választják, aminek egyszerű magyarázata az, hogy a zerge, mint valamennyi finomérzékű vad, tartózkodási helyét az időjárásnak megfelelően választja meg.
A zergék életének és szokásainak legkiválóbb magyar ismerője Maderspach Viktor mondja (Nimród-Vadászújság, 1927.) a következőket: „A zergét és annak vadászatát a legtöbb ember csak egetostromló bércek között bírja elképzelni, hol a nyári napsugár verőfénye soha el nem olvadó hómezőkről verődik vissza, a havasi rózsa virít és a gyopár fehérlik és sötét, az erdők régiója felett kéklő tengerszemekből eredő vad hegyipatakokat, zúgó vízeséseket alkotva, szikláról-sziklára suhanva, törnek az emberlakta, mélyebb fekvésű vidékek felé”.
„Ezen felfogás a a legtöbb esetben meg is felel a valóságnak. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a zerge csakis az erdő régiója felett elterülő sziklarengetegeknek a lakója. A Déli-Kárpátokban ugyanis meggyőződhetünk arról, hogy ez a szép antilop cseppet sem ragaszkodik az 1500–2000 méter tengermagasság feletti helyekhez, az úgynevezett kopári havasi régióhoz. Az erdőben igen jól érzi magát és állandó tartózkodásának egyedüli feltétele az, hogy a talaj lehetőleg szaggatott és sziklás legyen”.
„A Szurduk-szorosban és annak környékén, hol ez a nemes vad a Zsil folyó parti sziklái között is található, mely helyeken tölgy-, gyertyán-, dió-, hárs- és bükkfák között buján sarjadzó galagonya-, csipkerózsa-, kökény- és szederindákkal átszőtt somcserjék szinte áthatolhatatlan dzsungelt képeznek, sohasem lehet úgy cserkészni, mint a tág, kilátást nyujtó hegytetőkön, hol a vadász rendszerint távcsővel felfedezett vadat a szélirány figyelembe vételével és a fedezékek ügyes felhasználásával szokta becserkészni. Itt a zerge az emberekhez képest hasonló viszonylatba lép, mint a magas kukoricában bujkáló nyúl, melyet csak hajtás segítségével lehet puskacső elé keríteni. Az eset analógiáját az az általam gyakran tapasztalt tény is megerősíti, hogy a zerge a megváltozott viszonyok között a nyúl bujdosó életmódját és szokásait is némileg elsajátította. Az ember ugyanis néha a közvetlen közelében is elhúzódhat a nélkül, hogy megmozdulna. Abban bízik, hogy nem veszik észre. Egyszóval: elfekszik”.
Hajtással vadásszák ma is a zergét – Zernest mellett a Királykő aljában – a magurai orvvadászok, akik közül egynéhány a Propásta szurdukat hajtja meg, ahonnan a kifelé igyekvő zergék tekintélyes része a magurai hegyhátra, helyesebben a magurai orvvadászok puskája elé kerül. Minthogy a maguraiak a zergeváltókat kitünően ismerik, a magurai oldal felé menekülő vadból alig szabadul meg élve egy-kettő.
Némely zergék, amint már említettük állandóan a magasabb helyeket, mások pedig az erdőket látszanak előnyben részesíteni. Ha nem háborgatják az egész csapat meglehetősen ragaszkodik tanyájához, bár néha látszólag minden külső ok nélkül változtatják helyüket; és pedig vidékek szerint – tapaszalt zergevadászok mondják – néha 10–12 óra járásnyira is elvetődik s így oly vidékekre is elkerül, ahol már emberemlékezet óta nem láttak zergét. Ilyenformán jelenik meg néha-néha a nyugatmagyarországi kőszegi hegységben, az Irott-kő tájékán is. A vén bakok mindig jobban hajlandók az ilyen kóborlásokra, mint a nőstények és a fiatal bakok, vagyis azok, amelyek csapatokban mozognak.
A zerge napi élete kevés változatosságot mutat. Virradatkor felkel éjjeli fekvőhelyéről és legelészve vonul tovább, hogy később a délelőtti órákban megpihenjen; a déli órákban lassan legelve megy felfelé a hegyekben, délután ismét pihen és kérődzik néhány óráig; estefelé újólag legel és az alkonyat beállta előtt visszajön tanyájára. Ettől a napi életmódtól csak nyáron itt-ott holdvilágos éjszakákon tér el. Késő ősszel és télen egész nap legel és ha leesett már a hó, akkor a hegység napos oldalait foglalja el, mert itt nem oly könnyen áll meg a hó, mint az árnyékban fekvő oldalakon. Éjszakai tanyáját igen különböző módon választja meg, azonban mindig olyan helyeken üti fel, ahonnan messzire elláthat és különösen kényelmesen tekinthet az alatta fekvő mélységre és völgyekbe. Ily helyeken, minden különösebb előkészület nélkül heveredik le a földre pihenni.
Mint társas lény a zerge igen jelentékeny számból álló csapatokká egyesül. Ezeket a társaságokat nőstények, gidák és két, legfeljebb három éves bakok alkotják. Az öreg bakok a párzási időt kivéve magukban élnek. A csapatban egy öreg tapasztalt nőstény veszi át a vezetést; ez a vezető állat irányítja legtöbbször, de nem éppen mindig a csapat mozgását. Az ember megfigyelheti, hogy a táborozó csapatban rendszerint egy, vagy több figyelő zerge van, melyek őrszemeknek tekinthetők; ezek azonban nem egy rájuk bízott tisztet gyakorolnak, hanem tevékenységük egyszerűen ösztönükből folyik, amely mindegyiknek egyenlő mértékben sajátja. Mindegyik zerge, mihelyt valami gyanúsat vesz észre, egy messze hallható fütyülést hallat, miközben első lábával dobbant, és a csapat, amint a veszély valódiságáról meggyőződött, a vezér állat vezetésével azonnal menekül. Őt követi Grill szerint a legfiatalabb gida, majd az egyéves és ezután a csapat többbi tagjai következnek a többé-kevésbé tarka sorban.
Mozgásukat tekintve a zergék versenyeznek családjuknak már ismert hegymászó tagjaival. Biztos ugró és rendkívül ügyesen mászik, még a legveszélyesebb helyeken is és még ahová az alpesi kecske sem merészkedik felkúszni, gyorsan és ügyesen felhatol. A zerge sohasem téved el, amint ez a kecskével megesik, amely azután sem előre sem hátra nem tud jutni. A zerge mindig tud magán segíteni. Ha üldözés közben egy merőleges sziklafalhoz ér, „hátranyomott fejjel és nyakkal úgy ereszkedik le, hogy a test súlya a hátulsó lábakra essék s így a lecsúszás gyorsaságát csökkentse”, mondja Tschudi. 12–16 méter mély ugrásoktól sem riad vissza. Ha lassan megy akkor járása nehézkés, lomha és az egész tartása nem szép. Menekülés közben, amint gyors ugrásokkal suhan tova, frissnek, merésznek, nemesebbnek és erősebbnek látszik. A rendkívüli ugróképességét Schinz szerint von Wolten figyelte meg, aki a zergének 7 m-es ugrását is észlelte. A nevezett megfigyelő látott szelíd zergét egy 4 méter magas falra fel- és a másik oldalon leugrani. Bármily kis kiugráson meg tudja vetni lábát s pár ugrással, szinte repül felfelé a magasba, olyanformán, hogy nekiszalad s rézsútosan igyekszik fölfelé törni. Könnyebben ugrik hegynek fel, mint hegynek le és rendkívül óvastossággal teszi le első lábait, hogy egy követ se mozdítson meg. Súlyosan megsebesítve is könnyedén rohan a legveszélyesebb ösvényeken tova, még akkor is, ha a lába van ellőve.
Igen elővigyázatosan mozog a zerge a hófedte jegeseken és gondosan kikerüli a behavazott rianásokat, jóllehet azok alig vehetők észre. Éppen úgy a sziklás szakadékokon gondosan és lassan megy tovább. A csapat egyes tagjai az ösvényre figyelnek, a többiek pedig fáradhatatlanul más veszély után szimatolnak. Láttuk, beszéli Tschudi, amint egy zergecsapat egy veszélyes, meredek, törmelékekkel betakart sziklaszakadékon át akart kelni és örültünk, hogy az állatok milyen türelmesek és okosak. Az egyik előre ment, lassan fölfelé haladt, a többiek sorban megvárták, míg az egészen elért a tetőre és mikor már egy kő sem gördült le, követte a második, harmadik és így tovább. A megérkezettek semmi esetre sem széledtek el fennt a legelőn, hanem a szikla szélén maradtak és figyeltek, míg az utolsók is szerencsésen hozzájuk csatlakoztak.” Ugyanezt az elővigyázatosságot és ügyességet tanúsítja a zerge, amint ezt nekem egy tapasztalt zergevadász elmondotta a rohanó hegyipatakok átlábolásánál. Szükség esetén azonban beugrik a vízbe is és úgy menekül tovább. Ha azonban nincs erre kényszerítve, hosszasan megfontolja, hogy az átkelést melyik helyen hajtsa végre; ide-oda szalad a vízparton megvizsgálja a különböző helyeket és amelyik neki a legalkalmasabbnak látszik, ott kel át a vízen. Ha erősen üldözik, szorongatják, vagy megsebesült egy-egy alpesi tó hullámaiba veti magát, hogy úszva keressen menedéket. Szokatlan helyiismeret tapasztalható a zergénél bátor vándorlásai során.
A zerge érzékei nem egyformán élesek, de semmiesetre sem gyengébbek, mint a rokonságához tartozó más állatoknál. Legélesebb a szaglása és hallása, látása azonban kevésbé jól fejlett. Az előbbi érzékének élessége nemcsak a finom szimatban nyilvánul meg, hanem abba a meglepő tehetségben is, hogy biztosan megtalálja a nyomot és biztosan követi a csapást. Így a magas hegységekben hajtóvadászatokon látni néha, hogy a szétszórt gidák ugyanazt az utat követik, amelyet néhány perccel megelőzőleg az anyazergének kellett megszorultában választani és pedig olyan biztonsággal haladnak azon, hogy az ember a nyomoknak ezt a biztos követését csak a fölötte éles szaglóképességgel tudja megmagyarázni. Éppen így tapasztalták, hogy a zergék, ha az ember a nyomát keresztezte, megtorpannak és nem ritkán vissza is fordulnak. A hallásukra látszólag kevéssé bízzák magukat. A lezuhanó kőnek zajával rendesen keveset törődik, mert ehhez hozzászokott; még a puskának durranása is csak akkor vált ki különösebb hatást belőle, ha jelentőségét már megismerte. Ez esetben természetesen ész nélkül menekülnek, sok esetben egészen helytelen irányba; a hegyekben eldördült lövés helyét a sok visszhang miatt, még az élesebb érzékszervekkel bíró állatnak is nehéz megítélni s így tévedésük érthető. Kétségtelen, hogy a zergék messze látnak, de a szemüknek nem sok hasznát veszik a mozdulatlan fedett helyen álló ellenséggel szemben. Mint a legtöbb állat, úgy látszik a zerge sem ismeri meg a nyugodtan álló embert s csak akkor ismeri meg ijedelme okát, ha az megmozdul.
A zerge tulajdonképpen nem félénk, hanem nagy mértékben elővigyázatos. Mint minden vad üldöztetve másképpen viselkedik, mint a fogságban, ahol védelemben részesül. Az emberrel szemben általában mindig bizalmatlan, azonban nem mindig kerüli aggodalmasan az emberek közelségét, amint az az előbbiekből feltételezhető lenne. Bár nagyon ritkán megy az épületek közelébe, néha azért mégis megtörténik, hogy a magányosan fekvő havasi pásztorkunyhóhoz közel merészkedik és a ház előtti réten legel. Így legelt két zerge nap-nap mellett Klampferer zergevadász elendthali felső-vadászházánál is, amelyről nevezett meg is emlékezett. Ha a zerge embert vesz észre, egész nyugodtan áll egy és ugyanazon a helyen, de azonnal tova siet, amint azt hiszi, hogy az ember őt már nem látja többé. Természetesen kíváncsi is és éppen ezért ugyanúgy be lehet csapni, mint a gazellákat és vadkecskéket, amennyiben az ember képes a figyelmüket lekötni és így saját magáról elterelni. Ebben a zerge élénken emlékeztet a kecskére, amelyhez ezenkívül pajkosságban és mindenféle játékban is hasonlít. A fiatal bakok gyakran a legvidámabb álcsatákat folytatják és gyakorolják magukat a verekedésben, amelyre idősebb korban úgy is szükségük leszen. A legkeskenyebb sziklaéleken – mondja Tschudi – kergetik egymást, egymást szarvaikkal próbálgatják lelökni, majd színleges támadást kezdenek, hogy a következő pillanatban egy más helyen támadjanak és a legkedvesebben incselkedjenek így egymással. Gyakran láthatjuk úgy az egész csapatot, hogy órák hosszat vakmerő ugrásokkal szórakoznak és egymást múlják felül a különféle tornagyakorlatokban.”
Játékuknak egészen különös módjáról ír Klampferer, kinek adatait későbben Wippel erdész is megerősítette, úgy, hogy abban semmi okunk sincs kételkedni. Ha ugyanis a zergék nyáron a jeges hó határáig felkúsznak és tudják, hogy senki se zavarja őket, gyakran azzal szórakoznak, hogy a jeges hómező felső végén guggoló helyzetben a hóra vetik magukat és mind a négy lábukkal elkezdenek evezni; ilyen módon mozgásba jőve, mintegy szánkázva 100–120 métert is lecsúsznak, miközben a hó magasan felporzik és ekkor olyanok, mintha rizsporral lennének behintve. Leérkezve ismét talpraugranak és lassan ugyanazon az úton másznak fel, amelyen leszánkóztak. A csapat többi tagjai élvezettel szemlélik csúszkáló társaikat és egyik a másik után kezdi a játékot. Gyakran ugyanaz a zerge kétszer – háromszor, sőt többször – is, lecsúszik a mélységbe. És bár játékuk nagyon elfoglalja őket, a biztosításról sohasem feledkeznek meg és az embernek csak a puszta megpillantása is – legyen az bár a legtávolabbi messzeségben – végét veti a játéknak és egy csapásra megváltoztatja a bizalmatlan állatok viselkedését.
Más ártalmatlan emlősállatokkal keveset törődnek. A juhokat nem szenvedhetik és azonnal elhagyják azt a helyet, ahol juhok legelnek. Kecskékkel, marhákkal, szarvasokkal és őzekkel alig törődnek.
A párzás ideje táján, amely november közepén kezdődik és december elejéig tart, az erős bakok is a csapathoz szegődnek, és egyiktől a másikhoz portyáznak, szakadatlanul ide-oda futkosnak és e közben 6–8 nap alatt – lesoványodnak. Szarvtövi mirigyeiknek illata, az úgynevezett bakszag már 50 méter távolságból is érezhető. Amennyire csendesek szoktak lenni az esztendő többi részében, most éppoly gyakran hallatják nehezen leírható tompán és öblösen röfögő hangjukat. Megjelenésükkor a fiatal bakok megrémülve szélednek el, az öreg legények ellenben, amelyek a csapatnál voltak, rendszerint helytállanak és küzdenek; egyik erős bak sem tűr meg egy másodikat a nyájnál, amely néha 30–40 darabból is áll. Féltékenységüknél csak szilajságuk nagyobb, gyanakodva kémlelődnek, izgatottságukban néha a vadászról is megfeledkezve, harci kedvvel mennek minden távolból is mutatkozó erős bak felé és ha az helyt áll, fel veszik vele a harcot. A nőstényekkel szemben türelmetlenek és kiméletlenek, hevesen kergetik őket és rosszul bánnak azokkal, amelyek nem akarnak hozzájuk alkalmazkodni. Mint a szarvasokkal, velük is megtörténik, hogy harcaik közepette elesnek a szerelem gyümölcseitől, míg küzdenek, az élelmes fiatalok aratják le a babért. A párzási ösztön a nőstények és bakoknál egyformán erős. Amennyire elutasítónak mutatkoznak kezdetben, éppen olyan szívesen fogadják később a bak hízelgését, sőt amint a megfigyelések bizonyítják, többször is elcsábítják az egyes bakokat. A vemhesség tartama, úgy látszik, nagyon változó. Heinroth által közölt és fogságban megfigyelt két esetben először 174, másodszor pedig 190 napig tartott. Az üzekedés és az ellés ideje napokkal, esetleg hetekkel is eltolódhatik, a hegység helyzete, magassága és az ott uralkodó természeti viszonyok szerint. Öreg nőstények néha 2, kivételesen 3, fiatalabbak azonban csak 1 gidát ellenek. Elkülönített helyen távol a csapattól, a sűrűségbe elrejtőzve elli meg az állat kicsinyét. És ha az újszülött már elég idős, csak akkor tűri meg az anya előző évi gidáját is maga mellett és vonul most már mindkettővel táplálékot keresni. Gyakran csatlakozik hozzájuk még kétéves gidája is.
A hazai viszonyokat Maderspach a következőképpen ismerteti (Nimród Vadászújság, 1928.): „Ami az üzekedés kezdetének és végének pontos idejét illeti, úgy egyiket sem bírtam meghatározni. Azt hiszem, hogy az időjárásnak arra igen nagy befolyása van. Október hó 20-ika után viharos időben majdnem biztosan lehet az üzekedés kezdetére számítani. Meleg, nyárias napokon ellenben a már teljesen fekete nászöltözetében pompázó zergék egymással szemben olyan nyugodtan és közömbösen viselkednek, mintha még csak szeptember kezdete volna, amikor a vad a birkák által elhagyott havas legelőkön sarjadzó friss füvön hízik. December első napjaiban viszont határozottan volt alkalmam teljes szenvedélyességgel üzekedő zergéket megfigyelni. Az ilyenkor lőtt bakok kampói között lévő bűzmirigyek sem tűntek még el”.
„A legtöbb élőlénynél a szerelem fogalma virágillattal, madárdallal, meleg, holdvilágos éjszakákkal van összenőve. A mi hatalmas fekete hegyi antilopunk nászdalát a legmagasabb bércek sziklatornyai között süvítő havat és felhőfoszlányokat kergető vihar énekli”.
A fiatalok rendkívül kedvesek, sűrű gyapjas halványfakó-vörös szőrrel borított teremtések. Amint megszáradtak legott lépésről-lépésre követik anyjukat és pár nap múlva ügyeseknek látszanak, mint anyjuk. Távoli kecskemekegésre emlékeztető hanggal vezeti anyjuk csemetéit, megtanítja őket kúszni, ugrani és egyes ugrásokat addig mutat nekik, amíg a merész mutatványt elég ügyesen megtanulták. A fiatalok az anyjukat még a halálban sem hagyják el; nem egyszer a meglőtt anya mellől a kicsinyeket – jóllehet az emberektől való félelmüket tompa bégető hanggal nyilvánították – alig lehetett elvonszolni. Elárvult gidákat mostoha anyával lehet tökéletesen felnevelni. A bak a legcsekélyebb mértékben sem törődik utódaival, a fiatal zergékkel azonban az üzekedés tartamát leszámítva, nem bánik rosszul. A kicsinyek feltűnő gyorsan felnőnek, már életük 3 hónapjában szarvaik vannak és 3 éves korukban teljesen kifejlődtek, és tenyésztésre alkalmasak. Két éves korukban kezdődik a fogzás, amely öt éves korukban fejeződik be. A legmagasabb kor, amit elérhetnek 20–25 évre tehető, hogy helyesen-e vagy sem, azt alig lehet megállapítani.
Néha megtörténik, hogy egy zergebak a havasokon legelő kecskék közé keveredik és megnyeri egyik-másik nőstény tetszését és párosodik vele, azonban – bár erre vonatkozó adataink ellentétesek – bizony állandóan eredmény nélkül.
Bár sok veszedelem fenyegeti a zergét, ott ahol kímélik és észszerűen vadásznak rájuk, rendkívül gyorsan szaporodik, mert ez az egyetlen vad, amint azt a tapasztalt v. Kobell mondja, amely a kemény telektől aránylag keveset szenved. A meredek lejtőkön, ahol már a hó nagyjában elolvadt, vagy a sziklák és terebélyes fák alatt, amelyek kissé feltartják a havat, még mindig talál valami élelmet, míg a szarvasok és őzek kénytelenek a völgybe húzódni, ahol mesterséges takarmány – etetés – nélkül gyakran el is pusztulnak. Ennek a szaporodásnak is – amint azt Kobell hangsúlyozza – van határa; mert a zergék bizonyos számának bizonyos nagyságú területre van szüksége és ha ez a szám betelt vagyis ha már túlsokan vannak, úgy a felesleg elhagyja azt a helyet és más vidékre költözik.
Nyáron a zerge a legjobb, a legízesebb és legzamatosabb alpesi növényeket eszi és ezek közül is azokat, amelyek közel a hó határához nőnek, azonkívül megeszi a magasságban tenyésző bokrok fiatal hajtásait és sarjait, a havasi rózsát és a tűlevelű fák hajtásait. Jól táplált zerge hamar hízik, zsírrétege nagyszerű tartalék a téli inség napjaira; késő ősszel és télen meg kell elégednie azzal a fűvel, ami a hó alól kilátszik, valamint mindenféle mohával és zuzmóval. Ilyenkor rágja le a tűlevelű fák rügyeit is, különösen a fehérfenyőét és a kúszófenyőét. Úgy látszik, hogy a só éppúgy mint a többi kérdzőnek, neki is nélkülözhetetlen; ivóvízre ellenben nincs okvetlenül szüksége és valószínű, hogy szomjúságát a levelek harmatjával oltja. A tél a zergék számára is számtalan veszélyt rejteget, mindenek előtt táplálkozási gondokkal kell küzdeniök. Ahol szénakazlak vannak felállítva, ott gyakran egész csapat zerge verődik össze és egyik a másik után olyan mélyre rágja be magát a kazalba, hogy vihar esetén egészen be is bújhatnak a szénába. Ahol ilyen szénakazlak vagy mesterséges takarmány nem áll rendelkezésükre, ott igen sok zerge az éhségnek esik áldozatul. Lavinák és kőgörgetegek is fenyegetik az állatokat, még ha lehetőleg védett helyeket is keresnek fel. Betegség és járványok, különösen a félelmes rüh, egész zerge körleteket elnéptelenítenek; az éhségtől legyengült állat különösen télen könnyebben pusztul el. A hiúz, a farkas és a medve, a sas és a saskeselyű, valamint a szakállaskeselyű mindig nyomukban vannak. A védelmezett vidékeken majdnem teljesen kipusztított üldözőkhöz mindenütt, mint a leggonosszabb, az ember is társul.
Sokhelyütt csak a vadászati törvények, máshelyütt a kialakult vadászati szokások nyújtanak bizonyos fokú védelmet a vadnak, azonban semmiféle törvény és szokás nem védheti meg őket a vadorzóktól.
A zergevadászatot már a legrégibb időben is a legderekabb emberhez is méltó szórakozásnak tartották. Maximilián császár az ügyes havasi gyermekek után maga is felkúszott a magasságokba, ahonnan, – amint a mondából ismerjük – csak különös csodaként tudott ismét a emberek közé visszatérni. A zergékben leggazdagabb vidékek a magyar király és osztrák császár, a bajor király és a német császári ház különböző főhercegeinek tulajdonában voltak és részben ma is vannak és az osztrák-magyar birodalom gazdag főurainak tulajdonai; a vadászterületeket derék és ügyes, leginkább ugyanott lakó vadászok őrzik és így az ott évenként rendezendő vadászatok nemcsak eredményesek, hanem igen vonzók is.
„Egy jó bakot cserkészve lőni, mondja Kobell Ferenc, mindig nagyon nehéz és ahogy a véletlen néha elrontja a vadászatot, más alkalommal éppúgy kedvez annak. Különösen a vadászok jutnak gyakran olyan helyeken lövéshez, ahol egyáltalán nem is gondoltak rá. A zergehajtás rendkívül változatos és ezerféle képet mutat, már csak azért is, mert a sokféle lejtők, árkok és szakadékokon kell a hajtott vadnak átmennie. Ha a hajtók távoli lármáját meghallják és a tartózkodási helyük nem nagyon mélyen van a völgyben, gyakran teljesen nyugodtan másznak fel az egyik magas csúcsra és gyakran a hajtás felé fordulva, egy félórát vagy még tovább is ott maradnak, mielőtt tovább mennének. Ha azonban egy hajtó hirtelen eléjük toppan, hihetetlen gyorsasággal a mélybe ugranak, és eltűnnek a legközelebbi árokba, hogy rövidesen egy zegzugos hegyormon jelenjen ismét meg. Meredek falakon, ha nem lövik a csapatot, majdnem mindig ugyanazt az utat tartja be, a szakadékon egyik a másik után ugrik át és gyakran zegzugos vonalban megy le. A sűrűségben szívesen elbujnak és alig lehet megérteni, hogy hogy tudnak az őket is bizonyára akadályozó sűrű bozótban és ágak között olyan gyorsan előrejutni. Ha jó a szél, úgy rendszerint könnyű őket előrehajtani, a fődolog azonban az, hogy a hajtókat lássák, mert a leguruló kövekkel nem sokat törődnek. Nagyon jól meg tudják ítélni, hogy mikor árthatnak nekik a leguruló kövek és mikor nem; így ha egy előreugró szikla eltakarja őket, akkor minden kőeső dacára, amely a sziklán keresztül fut, egészen nyugodtan állanak. Köd esetén csak akkor lehet zergére vadászni, ha igen sok a hajtó és ezek zárt sorban mehetnek előre. A sziklagerincek gyakran képeznek völgyszorosokat és mélyedéseket, amelyeket a zergék szívesen használnak fel. Ha ilyenekben jönnek fölfelé és a vadász fennt van, úgy könnyű őket meglőni. Vannak váltók, amelyeket a csapatok használnak, vannak olyanok, amelyen csak egy jó bak jön. Az öreg bakok egyébként igen ravaszak és láttam egyeseket az árokban felfelé jönni, mialatt egyik hajtó a közvetlen mellette fekvő árokban hangos hívó szóval és füttyel ment lefelé. Nem ritkán úgy elrejtőznek, hogy csak közvetlen a hajtók előtt tűnnek elő. Rossz szélben nem lehet őket előrehajtani. Ha a csapat közeledik, nemritkán élvezettel lehet megfigyelni, hogy a zergék mily könnyelmű népség. Mert a csapat főrésze átengedi a gondokat a vezérnősténynek, és mialatt ez megáll, hogy figyeljen és a csapat biztosításáról gondoskodjék, vagy meggyőződjék arról, mi a teendő, azalatt a többiek öklelődznek, verekednek, még akkor is, ha a hajtók már egészen a közelükbe érkeztek.”
Rendkívül hangulatosan írja meg Maderspach a zerge cserkészetét (Nimród-Vadászújság, 1928); leírásából álljon itt a legérdekesebb; „Távcsővel nézegetem, középnagyságú bak. Pár ugrás után meg-megállva, a túlsó hegyoldalt figyeli. Bennünket nem vesz észre, mert figyelmét valószínűleg a falka szemlélése köti le, melytől erősebb versenytársa elkergette. Most eredeti menetelési irányától derékszög alatt eltérve egyenesen felfelé tart. Végre elérte a gerincet. De nem tűnik el mögötte, hanem előbbi mozgási irányához párhuzamosan visszafelé haladva, újra felénk közeledik. Most velünk egyirányban van. De mostani helyzetében oly távol van, hogy a lövést nem merem megkockáztatni.”
„Egy üzekedéskor gyakran bevált cselhez folyamodom. Magam mozdítok meg egy követ, mely az alattam lévő árokparton, honnét a reggeli szél a havat elfújta, dörömbölve gurul lefelé. Azután a fedezékül szolgáló kő mögött kezdek mozgolódni. A bak észrevett. Pár pillanatig feszült figyelemmel néz felém. Most teljesen nyugodtan maradok, de úgy helyezkedem el, hogy a vad sötét öltözetemnek egy részét lássa. Rettenetes iramban indul el. Nem tud egyenesen felém tartani, mivel a köztünk lévő szikfalafal oly magas, hogy az azon való leugrást még ő sem kockáztatja meg. De a legközelebbi, Erdélyben surlónak nevezett kőgörgeteges árkon gumilabdaszerű ugrásokkal iramodik lefelé. Mihelyt a talajviszonyok megengedik, egyenesen felém tart. Csak midőn 20 lépésnyire közeledett, veszi észre tévedését. Megtorpan. A széles mellkasába fúródó Mannlicher-golyó teríti le”.
„Az üzekedéskor lőtt bak nem szolgáltatja a legjobb vadpecsenyét. A két kampó között lévő mirigy igen kellemetlen, az egész húsban érezhető bűzt áraszt. A tapasztalt szakácsné azt azonban többé-kevésbbé el tudja tüntetni.”
A zergének a húsa íz tekintetében minden más hússal összemérhető, sőt Brehm szerint jobb, mint az őz húsa, amely közismerten a legfinomabb és a legízletesebb a hazai vadfajták között, legfőkép pedig azért jobb, mert egy semmivel össze nem hasonlítható mellékíze van. Bőre majdnem éppen olyan értékes, mint a húsa, amely feldolgozva kiváló szarvasbőrt szolgáltat. Szarvait is sokféleképpen használják; végül a hátgerinc hosszában nőtt szőrök (zergeszakáll) úgy a hivatásos, mint a vidám kocavadászok kalapját díszíti.
A zerge az alpesi lakosság népköltészetében majdnem ugyanazt a szerepet játssza, mint a gazella a keleti országok költészetében. Száz meg száz dal zeng róla és vadászatáról, találó és vidám módon; alakját számos monda veszi körül. Egy általánosan elterjedt babona szerint, a vadász az elejtett vadnak a szívét nyissa ki, s az így nyert vért igya meg, mert ez izmait és értelmét megacélozza és a félelmetes szédülést elűzi; egy másik néphit szerint, a fehér zergét nem tanácsos meglőni, mert az, aki egy ilyet elejtett, életét a mélységbe való zuhanással fejezi be. A zergék gyomrában éppúgy, mint más kérődzők gyomrában is találhatók golyószerű képződmények, az úgynevezett „zergelabdacsok”, melyeket a népgyógyászatban, mint mindenre alkalmas gyógyszert, sokféle betegség ellen használnak. A zergelabdacsok az oltógyomorban vannak és főképpen a megrágott tűlevelű fák gyantájából állanak, összekeverve megemészthetetlen fadarabokkal és az állat testéről lenyalt szőrökkel.
A fiatalon befogott zergék felnevelhetők, de igazán szelídek nagyon ritkán lesznek. Ilyenkor kecsketejjel, zamatos füvekkel, káposztával, répával és kenyérrel táplálhatók. Ha az embernek jóindulatú kecskéje van, meg lehet bízni a nevelőszülő tisztségével. E mellett még jobban gyarapodnak a kicsi jókedvű szelíd gidácskák. Vidáman játszanak a kecskével, kihívóan és ingerkedve a kutyával; bizalommal követik ápolójukat, örömmel jönnek eléje, amikor az nekik táplálékot kínál. Vágyuk azonban mindig a magasba hajtja őket: az udvar kőfala, kőrakások és egyéb magas helyek kedvenc tartózkodási helyeik. Gyakran órákig álldogálnak ilyen helyeken. Bár sohasem lesznek olyan erősek, mint a szabadban élő zergék, azért látszólag egész jól érzik magukat a fogságban. Némelyiken öregebb korában bizonyos vadság tör ki, amikor azután igen nyomatékosan használja szarvait. A megelégedettségük megkönnyíti számukra a fogságot. Már születésük óta edzettek. Télen elegendő nekik egy kis szalma, nyitott tető alatt. Ha istállóba zárja be őket az ember, nem tetszik nekik; a szabad mozgás és friss víz okvetlenül szükséges nekik. Az idősebb korban elfogottak mindig félelmetesek és félénkek maradnak. Fogságban nehezen szaporodnak. 1863 június 30-án a drezdai állatkertben egy egészséges bak jött a világra. Az állatka egy kecskét kapott nevelőül, amely mellett gyorsan gyarapodott és felnőtt; körülbelül másfél év után, éppen olyan nagy volt, mint az anyja. Az öreg zerge egy évig meddő maradt, a következő évben azonban ismét megellett. Schönbrunnban és Lipcsében hasonlóképpen nevelik a zergét.
