4. Tulokzergék (Budorcas Hdgs.)
4. Tulokzergék (Budorcas Hdgs.)
A zerge formák legfeltűnőbb neme a tulokzergék vagy gnúkecskék (Budorcas Hdgs.) amint az állatokat külsejük után nevezhetjük. A nem számos más tülkösszarvú állat bélyegeit egyesíti. A koponya csőalakúan előreugró, szemürege olyan, mint a pézsma-ököré, a csak kissé csupasz fényszáj emlékeztet a zergére és a kecskére, a nagy orrlyukú és a széles szájú feje azonban a tulokfajtákra hasonlít. A nagyon erős, tövük felé gyengén ráncos, hegyükön síma szarvak, amelyek tői majdnem összeérnek, először kifelé, azután gyengén lefelé és végül felfelé görbülnek, alakja némely antilop, különösen pedig a gnú szarvára emlékeztet. Éppúgy mint a fiatal gnúnak, a fiatal gnúkecskének a szarva is egyszerű felfelé álló nyárs. A tulokzerge szakálla olyan, mint a kecskéé és lejtős hátvonala és igen erőteljes lábai pedig a havasi kecskét juttatják eszünkbe. Farka rövid; arcmirigyei és körömcsőmirigyei nincsenek. A nősténynek 4 csecsbimbója van. A kócos bunda meglehetősen durva szőrökből áll. A tulokzergék a hegyes Délkelet-Ázsiát lakják, előfordulnak Bhután környékén és a Kínában levő Mismi hegyek tájékán Kanzuig és Senziig. Általában párosan vagy kisebb csoportokban találhatók, a nagy nyári melegben nagy csapatokban is élnek; télen a magas hegységekről a középső régiókba húzódnak le. Megfigyelték, hogy hangjuk mély röfögő bégetés, a megriadt állatok pedig hangosan fujnak.
A takin (Budorcas taxicolor Hdgs.)
Fiatal takin (Budorcas taxicolor Hdgs.)
A három gnúkecske-faj közül a legrégebben ismert az 1 méter vállmagasságú takin (Budorcas taxicolor Hdgs.). Az állat hátának a színe a halvány szalmasárgától vagy világos barnás szürkétől a barnavörösen keresztül egész a feketéig váltakozik. Állandóan fekete a fej hátulsó részén kezdődő csík, amely az egész háton át a farkáig húzódik, továbbá a fej, a nyak, a farok, a lábak és a test alsó felének a legnagyobbrésze. A szóban levő faj a Mismi hegyeket lakja Assamtól északra, egészen Buthánig.
A tibeti takin (Budorcas tibetana M. E.)
Tibeti takin (Budorcas tibetana M. E.)
A nyugat-kínai faj valamivel kisebb terjedelmű fekete jegye által különbözik az előbbitől, amennyiben a hát fekete csíkja csak a melltájékáig terjed, a fej feketéje pedig egy fül mögötti és egy szeme körüli és az orron és az állán is csupán egy-egy foltra szorítkozik. A test felső felének alapszíne a hímnél élénk aranysárga, a nősténynél inkább szürke.
Az északi takin (Budorcas bedfordi Thos.)
A tibeti takin adja az átmenetet a még messzebbre fekvő északon, Sensiben és keleti Kansuban élő északi takinhoz (Budorcas bedfordi Thos.), amely alapszínében a tibetihez hasonlít és színéből a fekete majdnem egészen eltűnt, csupán egyes helyeken a térden és a sarkon van meg, egyes sötét szőrök pedig a farkán találhatók.
Ezeknek az igen ritka állatoknak az életmódjáról, különösen a tibeti takinéről csak legújabban H. F. Wallace („The Big Game of Central and Western China”) és A. Lanick („Kosmos”, 1913) útján értesültünk. Ez utóbbi megfigyelő közlései szerint a tulokzergék vadregényes, hasadékokkal teli gránithegységekben élnek, amelyeknek köddel borított völgyeiben sűrű havasi rózsabokrok, a hegyek hátán azonban veresfenyőből álló erdők vannak. Ezek között nő még a nyírfa, a fenyő, a ribiszke és más egyéb cserje és bokor. „Ebben a paradicsomban él a takin… Nem kellett sokáig figyelnünk. Onnan túlról törtek elő a sűrű bozótból; először egy, azután több és végül minden oldalról csapatosan. Aranysárgán világítottak az állatok a napsugárban; megkapó, váratlan pillanat! Különböző nagyságuknál fogva meg lehetett különböztetni a bikákat a tehenektől, miután ezek valamivel kisebbek és világosabbak, ezüstösebb színűek voltak. A sűrűség és a szél védelme alatt elővigyázatosan lopództunk a csorda felé és nemsokára egész közelről vizsgálhattuk az állatokat. Fejüket mélyen lehajtva, lassan camogtak, itt füvet, amott egy bokornak fiatal hajtását tépdesve. Hátulról nézve őket a medve benyomását keltették, olyan esetlen a hátuljuk, olyan bozontos a szőrzetük, amelyben rövid széles farkuk van elrejtve. A bika nyaka táján az oroszlán szőréhez hasonlóan egy inkább a vörösesbe átmenő színezetet vettünk észre, a háton pedig egy sötétebb csík fut végig. A fiatalabb állatoknál a hát csíkja még élesebb, mint a kifejlődött állatoké; az öreg állaton ez a sáv a nyakon sötétszürke és a farkon csokoládé-barna. A bohókás kicsinyeknek ezenkívül a fülük széle sötétebb szőrzetű és sötétebb a szájuk, továbbá a lábuk és a hátuljuk is. Hirtelen az egyik bika megtorpant, abba az irányba fordította esetlen fejét, amelyben mi voltunk, és rekedt kögögést hallatott. Egy pillanat alatt izgatottság fogta el az egész csordát és olyan gyorsasággal és ügyességgel, amilyent ezektől az esetlen lényektől fel sem tételeztünk, ugrottak fel és tűntek el szemünk elől… Nem nagyon félénkek, és éppen ezért könnyen meglephetők. Csupán az öreg bikák kivételek, amelyek nagyobbára egyedül bolyonganak. Ezeknek ugyanis az a szokásuk, hogy közelgő veszély esetén kinyujtott nyakkal lelapulva a földre feküsznek és nem mozdulnak még akkor sem, ha a vadász közvetlen mellettük áll. Így sohasem árulják el magukat és ezért gyakran elkerülik a veszélyt.”
A tulokzerge állandó vad, amely legelő helyét csak tartós nyugtalanítás esetén hagyja el. A vezetést állandóan egy öreg bika veszi át, amelyet a csorda vakon követ. Egy vadász mesélte Lanicknak, hogy egyszer egy 100 állatból álló csorda a halálosan megsebesült vezér bika után egy mély szakadékba ugrott. Az üzekedési idő július végétől augusztus elejéig tart; legtöbbször csak egy borja van, mely március végén, vagy április elején jön a napvilágra. Ellés után a tehenek borjaikkal, amelyek már anyjukat 3 nap mulva követni tudják, körülbelül 1 hónap tartamára különválnak. Ezen idő leforgása után a borjak már nem szopnak és az állatok ismét csordába verődnek.
