4. Kecskék (Capra L.)
4. Kecskék (Capra L.)
A kecskék zömök, erős teste nem magas, erőteljes lábakon nyugszik, nyaka vaskos, feje aránylag rövid és homloka széles, farka háromélű felálló, alul csupasz. A szemek nagyok, élénkek, könygödör nincs; fülei felállók, keskenyen hegyezettek és igen mozgékonyak. A körömközötti mirigyek rendesen, de legalább a hátsó lábakon hiányoznak; egyes indiai házi kecskefajtáknál a mellső lábakon megvannak. Az évi növekedés szerint tagozott – a legtöbb vad fajtánál heteronym – szarv mindkét ivarnál megvan, bár a baké erősebben van kifejlődve. A nőstényeknek két csecsbimbójuk van; házikecskénél alkalomadtán egyeseknél több is előfordulhat. Szőrzete kettős, mert a finom gyapjú durva szálkás szőrrel van borítva. Egyes fajtánál a szálkás szőrök sűrűk, másoknál sörényszerűen meghosszabbodnak bizonyos helyeken, így legtöbbször az állon merev szakált képeznek. Bundájuk színe mindig sötét, föld vagy sziklaszínű, főleg barna vagy szürke. Végül említésreméltó, mert az állatra jellemző átható, igen kellemetlen szaguk, az úgynevezett bakszag, amely többé-kevésbbé mindig, de különösen a párzás idején igen erősen érzik.
A vadon élő kecskék Közép- és Nyugat-Ázsiát, Európát és Északkelet-Afrikát lakják, a szelídeket manapság az emberiség már az egész földön elterjesztette. Általában a hegyek lakói, főleg a magas hegységeké, ahol a magános, elhagyott helyeket keresik fel. A legtöbb faj az állandó hóhatár fölé is följárogat. Napos helyek, szára legelővel, ritka erdők, lejtők kőgörgeteges szakadékokkal, valamint olyan szírtek és sziklák, amelyek kopáran merednek ki az örök hóból, jégből, kedvenc tartózkodási helyeik. Minden faj kedveli a társas életet. A kecskék mozgékony, élénk, nyugtalan, okos és tréfás állatok. Szünet nélkül szaladgálnak, ugrálnak ide-oda; csak a kérődzés ideje alatt feküsznek nyugodtan egy helyen. Csupán az öreg bakok élnek gyakran remete életet, a többiek mind összetartanak a saját fajtájukkal. Bár éjjel-nappal mozgékonyak, mégis szívesebben mozognak nappal. Tulajdonságaik minden alkalommal megnyilvánulnak. Felette ügyesek a mászásban. A hegyekben biztos lépéssel haladnak át a legveszélyesebb helyeken, szédülés nélkül állanak a legkeskenyebb éleken, közömbösen néznek le a legrettenetesebb mélységekbe, gondtalanul, valósággal vakmerően legelnek majdnem függőleges sziklafalakon. Aránylag jelentékeny erő és csodálatos szívóssággal rendelkeznek, s ezért képesek igen szegény területeken lakni, oly helyeken, ahol minden fűszálacska, levelecske, nehezen szerezhető meg. Maguk között bohókásak, játékosak, más teremtményekkel szemben elővigyázatosak és félénkek és rendszerint a legkisebb zajra menekülnek; szükségből azonban bátran, derekasan és bizonyos harci kedvvel verekednek, ami jól is áll nekik.
A kecske tápláléka nedvdús hegyi növényekből áll. Igen nyalánkok lévén, a legjobb falatot válogatják ki maguknak; értenek is hozzá pompásan, egyik vidékről a másikra vándorolva, olyan helyeket kikeresni, ahol jó a legelő. Minden fajuk szereti a sót és így rendszeresen felkeresik az olyan helyeket, ahol megtalálják az óhajtott nyalánkságot. Víz nélkül nem tudnak megélni, ezért kerülik az olyan vidékeket, ahol sem forrás, sem patak nincs.
Érzékeik úgylátszik egyformán vannak kifejlődve. Minden kecskének jó a szaglása, egyes faj igazán hihetetlen távolságra is élesen lát és hall. Szellemi képességeik meglehetősen magas fokon állanak; a tapasztalat teszi nagy mértékben okosakká őket, úgyhogy szembe tudnak nézni a fenyegető veszedelemmel. Kicsinyeik száma 1 és 4 között ingadozik; minden vadonélő faj legfeljebb kettőt ellik, a szelíd csak nagyon ritka esetben négyet. A gidák kifejlődve, nyitott szemmel jönne a világra és már néhány perc múlva anyjukat is tudják követni. A vadonélő fajták, életük első napján éppen olyan merészen és biztosan szaladgálnak a hegyekben, mint szüleik.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a kecskék túlnyomóan hasznos állatok. Az a kár, amit okoznak, csak kevés országban számít valamit; hasznuk ellenben nagyon jelentékeny, különösen azokon a vidékeken, ahol az állatok olyan helyek kihasználására kellenek, amelyeket másképpen nem lehetne értékesíteni. Földrészünk délen fekvő kopár hegységeit valósággal ellepik a kecskenyájak, amelyek olyan hegymeredeken is lelegelik a füvet, ahova az ember nem tud férkőzni. A vadonélő fajoknak majdnem minden részét fel tudják használni: a húsát, bundáját, szarvát; a szelíd kecskék nemcsak a szegények legkedvesebb barátai, hanem délen az egyedüli tejet termelő állatok.
A vad kecskék megkülönböztetése igen nehéz, mert a fajok egymáshoz nagyon hasonlóak és a megfigyelésük elé sok akadály gördül. Annyi megállapíthatónak látszik, hogy elterjedési körük meglehetősen korlátolt és ezáltal minden nagyobb hegységben, – ahol előfordulnak, – külön faj vagy legalább is alfaj él. Máskülönben pedig ezek a fajok oly közel állanak még egymáshoz, hogy úgy egymás között, mint a házikecskével, határtalanul termékeny korcsokat hoznak létre, ahogyan ezt a berlini állatkertben végzett számos és több éven át folytatott kísérlet be is bizonyította. A szarv alakja szerint három alnem különböztethető meg. Egyik a turkecskék alneme, melyek részére Hilzheimer a tudományos Turus nevet indítványozza; szarvaik perveltáltak és homonymek, melyeknek keresztmetszete lekerekített háromszögű vagy körte alakú és a féljuhokéhoz hasonló. A másik alnem – a kőszáli kecskék (Aegoceros Pall.) – a szarv keresztmeszetbe háromszögű, széles oldalával előre néz. A harmadik alnem – az igazi kecskék (Capra L.) – szarvának keresztmetszete szintén háromszögű, de hegyével előre néz, úgyhogy a szarvaknak elől élük van.Turkecskék (Turus Hilzh.)
A turoknak igen érdekes az elterjedésük, amennyiben egyik fajuk Nyugat-Európa legszélén, Spanyolországban, a másik fajuk pedig a legszélsőbb keleten, a Kaukázusban él.
A kaukázusi tur (Capra caucasica Güld.)
Kaukázusi tur
A tulajdonképpeni kaukázusi tur, (Capra caucasica Güld.) a féljuhokhoz még eléggé hasonlít. Nála a szakáll alig van kifejlődve s alakjára nézve csupán egy rövid, göndör szőrpamatra szorítkozik az állon. Azután a pervetált homonym szarvak rendkívüli módon hasonlítanak a féljuhok szarvaihoz, ezen mint a nahurnál, eleinte fölfelé és kifelé, azután hátra és kifelé hajlanak és a hegyükkel befelé és fölfelé mutatnak. Egyik keletkaukázusi alfaj (Capra caucasica cylindricornis Blyth.) szarvai kerekded hengerszerű keresztmetszetükkel még hasonlóbbak a nahur szarvaihoz, mint a közép-kaukázusi típusos alakéi, mert már az elülső lapok és csomók elsímulása is fölismerhető; így ezeket a vadkecskéhez átvezető átmeneti fajnak tekinthetjük. Ezért tartják tévesen egyes kutatók a közép-kaukázusi turt a Capra c. cylindricornis s a Nyugat-Kaukázusban lakó vadkecske (Capra severtzowi Menzb.) korcsának. A tur színe az alfaj szerint különböző árnyalatú vörösbarna, a háthosszán, valamint a lábak elülső oldalán sötét csíkkal. A has és a lábak belső fele piszkosfehér. Nyáron a felső oldal színe szürkésvörösbarna.
A spanyol vagy hegyi vadkecske (Capra pyrenaica Schinz.)
Spanyol vadkecske (Capra pyrenaica Schinz.).
Nagyon közel áll a turhoz a spanyol vagy hegyi kecske, amely azonban, különöse télen, jól kifejlődött, hatalmas szakálával a valódi vadkecskéhez hasonlóbb. Brehm a következőkben Reinhold fivére megfigyeléseit közli és ez a vadnak egyúttal az első beható test- és életleírása.
A spanyol vadkecske eléri az alpesi v. kőszáli kecske teljes nagyságát, de ettől mégis lényegesen különbözik szarvainak alakja révén. A kifejlődött bak 1.45–1.60 m. hosszú, amelyből a farokra – a bojt nélkül – 12 cm-t kell számítani; a marmagasság 75 cm, a keresztcsont magassága ellenben 78 cm. A nőstény legföljebb háromnegyedét éri el a megadott hossznak és magasságban átlag 10 cm-rel marad el a bak mögött. Ez utóbbi szarvai a tőben annyira közel állanak egymáshoz, hogy közöttük elől legfeljebb 4, hátul pedig 1 cm köz marad; kezdetben kissé kifelé hajolva, fölfelé emelkednek, hosszúságuk első harmadánál élesen kifelé görbülnek, azután lantszerűen egymástól elhajlanak; ezentúl egyidejűleg hátrafelé is; az utolsó harmad kezdetével érik el az egymástól való legnagyobb távolságot. Ekkor a hegyek ismét egymásfelé fordulnak és kissé fölfelé igazodnak. Keresztmetszetük általában körteforma, miután a szarvak rézsútosan előlről nézve kerekítettek, az ellenkező oldalon pedig majdnem éles szögben összenyomottak. A hátulsó, előlről és hátulról enyhén lelapított ívekből kialakuló, duzzadtnak látszó élen kívül még egy másik is föltűnik, amelyik elől, éppen a homlok fölött ered, az előbbivel a szarv hegye felé összefut, egyenletesen csökkenő távolságban a szarv egész hosszában végigvonúl, s ezzel együtt oly mértékben csavarodik, hogy a szarv hosszának első harmadában előfelé, utolsó harmadában pedig kifelé fordult, míg az erősebb és élesebb és hátsó él éppannyira mindinkább előfelé fordúl. A hegyek felé az élek lassan-lassan elsímulnak és a szarv inkább kerekdednek látszik. A növekedési vagy évgyűrűk mint harántduzzanatok világosan felismerhetők, a nélkül mégis, hogy olyan határozott tagozódást okoznának, mint az alpesi vadkecskénél. A szarvak hossza és vastagsága a bakoknál évenként észrevehetőleg nagyobbodik; ezzel szemben a nőstény szarva sokkal gyöngébb, vastagság tekintetében körülbelül a mi házikecskéinkéhez hasonlítható, mintegy 15 cm hosszú, egyszerűen hátrafelé görbülő, hosszúsága kétharmadáig sok, sűrűn álló keskeny duzzanattal borított; s amikor bizonyos kort elér, többé már alig változik. Brehm fivére birtokában egy öreg hegyivadkecske szarv volt, amelynek ágai 76 cm hosszúságnál a tőben 22 cm átmérő mellett mégis csak 11 évgyűrűt mutattak. Semmi kétség, hogy ezek a szarvak a görbület mentén mérve, az 1 m hosszúságot is elérték.
A télen rendkívül sűrű, nyáron ritkásabb szőrbunda minősége és színe nemcsak az évszak, kor és ivar szerint változik, hanem mint minden hegyi állatnál, nem jelentéktelenül a hely szerint is. Miután májusban a szőrváltás (vedlés) beáll, és a teljes bunda vastag pamatokban és csomókban kihull, akkor elsősorban a tövüktől a hegyükig egyszínű fedőszőrök nőnek ki és augusztus végéig elérik a 2 cm hosszúságot. Egy sörényszerű, a szarvak mögött kezdődő és az első hátcsigolyáig folytatódó szőrcsík különösen azért emelkedik ki, mert a szakáll ebben az időszakban jelentéktelen. Télen ellenben ez utóbbi rendkívüli hosszúságot ér el. Ekkor az állat uralkodó színezete csak az orrháton, a homlokon és a fej hátsó részén sötétebb, s a tarkón pedig gyakran feketével kevert világosbarna szín. Egy csík a háthosszán, továbbá a sörény és szakáll, végül a felső és alsó oldalt szétválasztó oldalcsík, valamint a lábszárak elülső oldala fekete; a felső ajak, a pofa, a nyaki oldalak, a combok belső oldala világosszürke, a alsó oldal többi része fehér. Késő ősszel kezdődik a rövid, tömött, fehéres-szürke gyapjúszőr és az új szálkás szőr növekedése, amely télen a három-négy cm hosszúságot is eléri; ez a szőr igen sűrűn nőtt és a tövén világos-szürke, hosszúsága többi kétharmad részében pedig sötétszínezésű. A kialakult téli bunda uralkodó színe barnába játszó fekete, vagy szürke. Az előbbi színezés az orrháton, a homlokon és a nyak elülső részén, az utóbbi a szemek között, a fül, az állkapocs ízületen a nyak oldalán a váll-lapockáig és az oldalakon a hátsó comb közepéig látható; de mégis keveredik az összes említett részekben fekete és feketésbarna, mert sok szőrszál fekete hegyben végződik. A színmezők elhatárolása a következő: az orrhát a felső ajakig, a homlok, az alsó állkapocs, a szakáll, a nyak egész elülső oldala, a mell, a hasi oldal, a fej hátsó része, a nyak hátulsó része és a hát fekete. A lábak elülső oldala a patákig lefelé és egy a fej hátsó részén kezdődő, mind nyáron, mind télen egyszínű, a sörényt is magába foglaló, a hát hosszán egyenes vonalban a farok hegyéig futó 3–4 cm széles csík, egy a lapockán, attól elágazó a mellső lábakig lenyúló, amazzal keresztet alkotó harántcsík szénfekete; a felső ajak, a pofa, a felső szemhéjtől az állkapocs szögletéig, az oldalak a lapockától kezdve világos-szürkék; az oldalakat alul és hátul magába foglaló csík, valamint a hátulsó lábszár feketésbarna. Az utóbbi néhány szürke szőrrel pettyezett. A mellcsonton kezdődő 3 cm széles csík, amely a hasra is kiterjed és azután ezt is, mint a hátulsó comb belső lapját borítja, valamint ennek felfelé való folytatásában, ahol a fekete farkat két oldalról szegélyszerűen befoglalja és ennek hosszú bojtját, egyes vele hasonlószínű szőrével keveri, tiszta fehér.
A nőstény színe kevéssé változékony, de mégis mindenesetre nyáron világosabb, télen sötétebb. Őzszínű, vagy világosbarna az uralkodó; a láb elülső oldala a kézcsukló, illetőleg sarokízülettől lefelé a patákig fekete, hátsó oldaluk viszont szürkével kevert fekete. A mellcsont hosszában is egy 3 cm széles és kétszer ilyen hosszú csík fekete színű. A gidák hasonlítanak az anyjukhoz, a főszínezetük mégsem világos, hanem sötét gesztenyebarna, a lábuk feketésbarna.
Újabban Cabrera szép tanulmányt szentelt a spanyol vadkecskének. Ebben a feketeség kiterjedése és a szarvak alakja szerint 3–4 formát különböztet meg. A tulajdonképpeni pirenéusi (Capra pyrenaica Schinz) már majdnem kihalt; 1907-ben az összes pirenéusi hegyláncokban ugyanis már csak 10–12 darab élt. Azt a körülbelül 150 darabból álló nyájat, amely különös királyi védelem alatt áll, s a Sierra de Gredos legmagasabb csúcsain tanyáz, különleges tájfajtának tekinti, s leírásában Capra pyrenaica victoriaenak nevezi. Ez a Brehm R. által leírt alfaj. Mind földrajzilag, mind anatómiailag átmenetet alkot a sokkal népesebb Capra pyrenaica hispanica Schimp nevű alfajhoz, amely a Guadalquivir medencéjét körülzáró hegyekben legalább 6 helyen van letelepülve. Északra és keletre a valenciai hegyláncokon át az Ebró forrásokig terjednek. Harmadik lakóhelyük valaha Galicia és Észak-Portugália hegységeit foglalta magában. De az itt élő alfaj (C. p. lusitanica Franza) Miller szerint (Mammals of Western Europe) ma csak a Serra do Gerezen él. Mindenesetre úgy látszik, hogy az itt felsorolt előfordulási területek eredetileg nem voltak elválasztva. Az utóbbi 25 évben ijesztő pusztítást vittek közöttük véghez a spanyolok; náluk, sajnos, nem ismernek tilalmi időt.
„A Sierra de Gredos – így írja le Brehm fivére – a Cordillera Carpeto legmagasabb kiemelkedése; ennek a hegységnek legmagasabb csúcsa, az Almansor, amely a 2650 m-t is eléri, környékével együtt a mi vadkecskéink kedvenc tartózkodási helye. Télen különösen a hegység déli oldalán Estremadura felé valamivel lejjebb vonulnak, nyáron azonban az Almansor közvetlen közelében nem kerülhetik el figyelmünket azok a nagy csapatok, melyek nevezetesen öreg bakokból állanak.
„A vadkecskénél a két ivar az év legnagyobb részében elkülönülve él, csak a párzási idő táján kerülnek össze a bakok és nőstények. Mindkét ivar kisebb csapatokban él, de nem ritkán valóságos nyájakba verődnek össze, amelyek mintegy 100–150 főből állhatnak. Én magam egyszer 135 bakot számláltam meg. Lehet, hogy ezek a nyájak majdnem az összes Gredoson élő bakot magukban foglalják; de egy hajtás alkalmával 74 nőstényt is láttam együtt. Pedig ezek rendszerint kicsiny csoportokban, az egész hegységben elszórtan szoktak legelészni. A bakok mit sem törődve hóval, hideggel, az általuk választott hegységnek kizárólag legmagasabb helyeit lakják, a nőstények ellenben már késő ősszel felkeresik a déli hegyoldalakat és szigorú télen egészen a falvak közeléig vándorolnak le. A csapatot vagy a nyájat mindig a legidősebb, legerősebb, a legtapasztaltabb állat vezeti. Lassú lépésekkel látni a vadkecskét a hegyláncok meredek lejtőin, gerincein tovavonulni, minden körülmények között óvatosan jobbra-balra nézelődve, s állandóan szimatolva. Vezérük a csapat előtt indul meg s ha már 10–12 lépéssel előbbre jutott, megáll, s az ekkor utána eredő csapatot bevárja, mire ismét előreindul. Ha egy csapat vadkecske legel, közülük néhányan mindig kiállnak őrszemnek és ide-oda tekintgetve és szimatolva bizonyosodnak meg a helyzet felől. Ha valamelyik őr gyanúsat észlel, vagy a szél az ellenség szagát hozza, füyülő fújtatást hallatva, leshelyéről kirohan, s az őt követő csapattal együtt ügetve vagy vágtatva menekül, a szerint, hogy a veszély távolról, vagy közelről fenyeget. Rövid idő mulva megszakítják a menekülést, hogy pontosabban megtudják a háborgatás okát. Amennyiben ember jelenik meg, hirtelen tovább iramodnak, többnyire egy fél, de gyakran egy egész órajárás távolságra; ha farkas vagy kutya volt, akkor a vadkecske egyszerűen megmászik egy meredek sziklafalat, olyan helyet keresve ki, amely az üldözőnek teljesen megközelíthetetlen. Hihetetlenül hangzik, de mégis való, hogy a vadkecske majdnem függőleges sziklafalakat, melyen a legkisebb támpontot sem lehet észrevenni, nemcsak a legnagyobb biztonsággal, hanem meglepő könnyedséggel és gyorsasággal is megmászik; és már a legkisebb gida is, mint az öreg kecskék, éles patáival valósággal hozzá tud tapadni az ilyen sziklához.
„Ha a nyáj teljes biztonságban érzi magát, úgy egy részük kinyujtott lábakkal kényelmesen elterül pihenni és nyugodtan kérődzik, míg a többiek a füvek hegyét, az alpesi növények nedvdús hajtásait, különösen az alacsony rekettyék virágait (Spartium scoparium és S. horridum) legelik. Ketten-hárman azonban mindig őrt állanak. Ha a nap túlságosan forrón süt, a csapat az előre ugró sziklák árnyékában telepedik le, vagy barlangokba húzódik, de sohasem a nélkül, hogy biztonsága érdekében felállított őrökről ne gondosodott volna. A bakok mindig kevésbbé óvatosak, mint a nőstények. Nagyon öregek néha a csapat mögött elmaradnak és szél irányával szemben odalopakodó ember egészen közel juthat hozzájuk. A helyett, hogy rögtön elmenekülnének, felugranak egy sziklára, vagy magasabb kőtömbre, pár percig szembe néznek az ellenséggel és ilyenkor a vadásznak gyakran biztos céltáblául szolgálnak. Én magam ejtettem el ilyen körülmények között egy igen erős bakot. Vándorlásai közben a nyájtól eltávolodott magányos bak mindig kevésbbé félénk, mint mikor a többiekkel tart. Egy a hajtók által tőlünk nagyobb távolságra felállított vadásztól felizgatott bak lassan a szomszédom felé tartott, de ő elhibázta; erre futva elmenekült, de néhány száz lépés után csak lassú lépésben haladt tovább, majd az elől jól elzárt, de hátul nyitott állásom mögé jutott és engem, ki mit sem sejtettem, legalább 15 percig megbámult s aztán nyugodtan tovább baktatott. A hajtás végeztével így mesélték ezt el, nagy bosszúságomra a vadásztársaim. Ártalmatlan állatokkal szemben a vadkecske sem félelmet, sem vonzalmat nem tanúsít. Mégis nyár derekán, amikor a Sierra de Gredosban a falvak kecskenyájai a hegy lábánál a vadkecskék területéig feljutnak, a két fajta állat békés együttlegelésének is szemtanui lehetünk.
„November eleje a párzási időszak. Ilyenkor szegődnek a bakok a nőstényekhez és egyidejűleg megkezdődnek a leghevesebb harcok az előbbiek között, különösen a nagyon öreg legények között; a fiatal állatok számára ez mindenesetre igen lenyűgöző látvány, amelyet nyugodtan végignéznek. Már decemberben mindkét nemű állat ismét szétválik, de némely 1–3 éves bak még akkor is nyájánál marad. Április végén, vagy május elején, tehát 20–24 héttel a párzás után a nőstény gidát ellik, amely születése után néhány órával az anyját könnyen és biztosan követi, de az anya is gondosan ápolja és védelmezi. A hegyeknek csak déli lejtőin és a legnaposabb részein helyezkednek el az anyák és a helyett, hogy a kopár hajlatokat keresnék fel, a borostyánnal benőtt hegyhátakat és szakadékokat választják és ezekben töltik a késő ősz és a korai nyár legnagyobb részét. Ha megijesztik őket, akkor a gidák a anyjuk mellett futnak, de ha ezek heves üldözés esetén az idősebb kecskéket nem tudnák követni, úgy elbújnak egy sűrű bokor alá, vagy egy védelmet nyujtó sziklatömb mögé, egy sziklarésbe, stb. és itt időznek az öregek visszatéréséig. A hómezőket a hegyi vadkecskék általában nem szívesen tapossák, sőt ha kicsinyeiket vezetik, valósággal aggódva kerülik.
„A szakállas keselyű, a kőszáli és a királysas bizony gyakran elragadnak egy-egy gidát, de viszont – az általam kérdezett pásztorok kijelentései szerint – az öreg bakokat vagy nőstényeket sohasem támadják meg. Ezekre a embereken kívül legföljebb a farkas veszedelmes, de minthogy aligha mászik fel a jelentékenyebb magasságokra, ez is csak akkor, ha a nyáj mélyebb övekre ereszkedik alá, s a nagy hóban a megmentő sziklafalaktól távol tudja megrohanni, a kecskét pedig a hó az eredményes menekülésben akadályozza. Ilyen körülmények között még a bakok is nem ritkán elfáradva elfekszenek, vagy megtorpannak és a mohó rablónak könnyen áldozatul esnek.
„A spanyol vadász a hegyi vadkecskét vagy becserkeli vagy lesen ejti el. Én a Sierra de Gredos-ban bevezettem a hajtóvadászatot és ezzel kitűnő eredményeket értem el. A bennszülött vadászok részére a vadászat nyeresége nem jelentéktelen. Az elejtett hegyi vadkecskét a vadász azonnal kibelezi, a test üregeit jóillatú füvekel kitömi és a nehéz terhet gyakran nyaktörő utakon lecipeli a legközelebbi alkalmas tanyáig, ahonnan a zsákmányt öszvérek hátán szállítja tovább. Pecsenyéje igen kedvelt és éppen ezért mindenhol magas az ára; de a bőrt és a szarvakat is jól megfizetik.
„A mi vadunk elfogása a véletlen dolga. Különösen a gyakorlott vadászok használják a mély havat, hogy a hegyi kecskét, miután váltóit elállják, kutyákkal üldözzék. És ilyenkor fordul elő azután, hogy a spanyol kecske még élve is fogságba esik. A mult télen az ilyen vadászaton hét darabot zsákmányoltak. Idősen elfogott spanyol kecskebakot fogságban tartani egyébként lehetetlennek látszik. Mind a hét darabot a elfogás után lábaiknál fogva összekötözték, hogy így a faluba szállíthassák. Közülük két darab kétórai menetelés után útközben kimúlt, főleg az őket gyötrő félelem következtében; a másik kettő – bár élve érkezett meg a faluba – az istállóban rövid néhány óra alatt halálra tombolta magát”.Kőszáli kecskék (Aegoceros Pall.)
A kőszáli kecskék (régebbi nevük Ibex) a magas hegyeket lakják, ahol csak kevés emlősállat tud megélni. Legfeljebb a jeges tél tartama alatt szállnak le valamivel mélyebben fekvő vidékekre. Az ilyen életmóddal velejár, hogy minden kőszáli kecsjefajnak csekély az elterjedtsége és alfajokra kényszerül bomlani. Valószínűleg a szibériai kőszáli kecske (Capra sibirica Meyer) mondható a legnagyobb területen előfordulónak, mert a Bajkál-tótól Lasszáig, az Altái hegységtől a Himalájáig, Herattól Kumaonig és a Ganges forrásáig számos formában lakja a magas középázsiai hegységeket. A Sinai-félszigeten, Délkelet-Arábiában, Nubiában és a Vörös-tenger partjain húzódó hegyeken a nubai kőszáli kecske, vagy beden található (Capra nubiana F. Cuv.;). Abesszínia hegyeit a (Capra walie Rüpp.) lakja. A Kaukázusban a kőszáli kecskék a turokkal találkoznak. A nyugatkaukázusi kőszáli kecske (Capra severtzowi Menzb.) igazi képviselője a kőszáli kecskék alnemének, ennek minden ismertető jelével.
Szibériai vadkecske (Capra sibirica Meyer).
Núbiai vadkecske (Capra nubiana F. Cuv.).
Nyugatkaukázusi kőszáli kecske (Capra severtzowi Menzb.).
Elterjedtség tekintetében a második helyen állt valaha a mi alpesi kőszáli kecskénk (Capra ibex L.), amelynek most olyan korlátozott a lakóhelye, hogy bizony a legkisebb az összes vadkecskés vidékek között. Mindezek az állatok testalkatra és színre nagyon hasonlítanak egymáshoz, viszont szarvuk és erősebben vagy gyöngébben kifejlődött szakálluk révén némileg különbözők. A kőszáli kecskéknek a tulajdonképpeni szétszórtan való elterjedtsége a magas hegységekben nagy testi hasonlóságuknál fogva arra a föltevésre jogosít föl, hogy ezek az állatok nem is olyan régen a hegyek között elterülő síkságokat lakták, természetesen olyan időben, amely jóval hidegebb volt a mostaninál, úgyhogy ezek a meleget kerülő állatok Afrikába, illetőleg Abesszíniáig is eljuthattak. Amint az éghajlat melegebb lett, a kőszáli kecskék a hegységekbe húzódtak föl. Így állott elő itt, a földrajzi elkülönülés következtében az a számtalan tájfajta, amelyet mi a mi rendszerünkben a nagyobb vagy csekélyebb bonctani különbséghez mérten mint fajt vagy alfajt különböztetünk meg. A kőszáli kecskének a mélyebben fekvő vidékeken való egykori elterjedésére úgy látszik abból a följegyzésből következtettek, hogy még a XVIII. században a Vogézekben is élt. És Nehring Közép- és Nyugat-Európából származó megkövesedett különböző leletekről is ad hírt.
A kőszáli kecske (Capra ibex L.)
Kőszáli kecske.
Kőszáli kecske bak (Capra ibex L.).
Kőszáli kecske gidájával (Capra ibex L.).
Kőszáli kecske csontváza.
Az alpesi vadkecske 1.5–1.6 m testhosszúságú, 13.5 cm hosszú felfelé álló farkat viselő, 80–100 cm vállmagasságú és 75–100 kg súlyú büszke teremtés. Az állat az erő és a kitartás benyomását kelti. A test tömzsi, a nyak középhosszú, a fej aránylag kicsi, de a homlok erősen domború, a lábak erősek és középmagasak, a szarv – amelyet mindkét nem visel – az öreg baknál jelentékeny nagyságú és nagyon erős és egyszerűen ív vagy félhold formában, ferdén hátrafelé hajlik. A szarvak a tövüknél – ahol a legvastagabbak – egymáshoz nagyon közel állanak, innen a hegyökig fokozatosan vékonyodva ugyancsak fokozatosan távolodnak is egymástól. Ezek keresztmetszete háromszög, amely széles oldalával előrefelé van rajzolva. Az évgyűrűk különösen az elülső lapon erős, hatalmas, duzzadt kiemelkedések, kidudorodások, amelyek az oldallapokon keresztül is folytatódnak, vagyis gyűrűsen körülfutják a szarvat, de ezeken mégsem emelkednek ki annyira, mint az elülső lapon. A gyűrűs kidudorodások a szarv közepén a legerősebbek és itt is állnak a legsűrűbben, míg a tő és hegye felé lassanként kisebbednek. A szarvak a 80–100 cm hosszúságot és a 10–15 kg súlyt is elérhetik. A nőstény szarva inkább hasonlít a nőstény házi kecske, mint a hím vadkecske szarvához. A nőstény szarva aránylag kicsiny, majdnem hengeres, harántul redőzött és egyszerűen hátrafelé görbült. A kifejlett állat szarvának hosszúsága nem több, mint legfeljebb 35 cm. A fiatal kőszáli kecskéknél már életük első hónapjában kiütközik a szarv; az egyéves bakoké még csak rövid csonk, amelynek szorosan a tövénél meglátható már a bütykös harántléc, vagy redő. A kétéves bak szarván már körülbelül 2–3 duzzadt redő mutatkozik, a hároméves baknak már 45 cm hosszú és jelentékeny számú csomóval díszített szarvai vannak. Ezeknek a csomóknak a száma most már mind több és több lesz és az idős állatokon elérheti a huszonnégyet is. A állat korát ezekből a csomókból éppoly kevéssé lehet megállapítani, mint az azok között kevéssé észrevehető évgyűrűkből.
A szőrözet durva és tömött és az évszakok szerint különböző. Télen hosszabb, durvább, göndörebb és fénytelenebb, nyáron rövidebb, finomabb; a zord időjárás alatt összekeveredik a pehelyszőrökkel, ami azután a növekedő melegben kihullik, és a test felső részén gyapjasabb vagyis rövidebb és sűrűbb lesz, mint alul. Kivéve a nyak hátsó részén és a nyakszirten, ahol a szőrözet sörényszerűen kiemelkedő, az idős hímeknél a tarkón meg is hosszabbodik és itt, valamint az alsó állkapcson is, egyidejűleg göndörödik, és forgót is alkot, de itt legföljebb 5 cm hosszú kis szakállt látunk, amely a fiatalabb bakoknál és a nőstényeknél teljesen hiányzik.
A szín a kor és az évszak szerint némileg különböző; nyáron vörösesszürke, télen inkább sárgásszürke. A hát kissé sötétebb, mint a test alsó része; középen kissé elmosódó barna csík húzódik végig. Homlok, fejbúb, orrhát és torok sötétbarna, az áll a szemek előtt, a fülek alatt, az orrlyukak mögött halvány rozsdaszínű; a fül kívül halványbarna, belülről fehéres. Egy barna vagy feketésbarna hosszú csík választja el az alsó és felső oldalt, ezenkívül a mell, a nyak alsó része és a lágyékok sötétebbek, mint a többi helyen és a lábszárakon az alapszín sötétebb árnyalatú. Az alsó test közepe és a fark környéke fehér, a farok felül barna, a hegyén feketésbarna, a hátulsó lábak hátsó felén világoshalványan fehéres hosszú csík fut végig; előrehaladott korban a színeződés egyenletesebb. A nőstény szőrruhája lényegében általában megfelel a bak gereznájának, de a hátán nincsen csík és inkább halvány sárgásbarna színű. Sörénye rövidebb és jelentéktelenebb, szakállnak nyomát sem lehet látni. A gidák első szőrzete az anyjukéhoz hasonlít, de a hímneműeknek már születésüktől kezdve megvan a sötét hátcsíkjuk.
Már száz évvel ezelőtt is nagyon megfogyatkozott a kőszáli kecskék száma és ha a XVIII. században megfelelő intézkedésekkel nem keltek volna védelmére, nem lenne most már egyetlen egy sem. A régi följegyzések szerint ezek a korábbi időben Svájc minden magas hegységét lakták, a történelemelőtti időkben pedig bizonnyal az Alpok előhegységein is tartózkodtak. Valóban, Döderlein (Das Reichsland Elsass-Lotharingen) azt sem tartja kizártnak, hogy a Vogézekben, Münstertalban az utolsó vadkecskét 1798-ban ejtették el. A rómaiak uralma idején ezeknek az állatoknak igen nagy számba kellett lenniök, miután ez a pompakedvelő nép nem ritkán 100–200 élve elfogott vadkecskét vonultatott föl Rómában, a harci játékok alkalmával. De a XV. században már Svájcban is igen ritka lett. Glarus kantonban 1550-ben lőtték az utolsó darabot. Graubündenben 1574-ben a kastély várnagya az ausztriai főherceg részére csak nagy fáradsággal tudott bakokat szerezni. A XVI. században Bergel és Felső-Engadin hegyeiben még nem tartoztak a szokatlan állatok közé. Vadászatukat 1612-ben 50 K-ás pénzbírsággal, 21 évvel később pedig testi büntetéssel sujtották. XVIII. század végén még találhatók voltak a Bagne völgyét körülzáró hegységekben, s a XIX. század elején Wallisban is; ettől kezdve a svájci területen kiirtották. Mégis 1911-ben megkísérelték a Graue Hörner vidékén a szt. galleni fenntérségen két bakkal és három nősténnyel visszahonosítani, s ezek szaporodásáról kedvező jelentések vannak. Újabban (1914.) Graubündenben a Piz d’Aela vidékén két párral kísérleteznek. Felső-Ausztriában Knauer szerint az utolsó kőszáli kecskét 1706-ban lőtték az Almseen.
Salzburgban és Tirolban a kőszáli kecskéket valószínűleg a XVI. század közepén, valószínűleg Keutschbach gazdag urai honosították meg, de ott csak rövid ideig tenyésztették. Minthogy a nép a „szív-csont”-ot, s a „bak-kő”-vet hatásos gyógyszernek tartotta, a legveszedelmesebb vadorzók olyan buzgósággal üldözték, hogy az általuk lakott vidék vadászterületének tulajdonosa védelmet kérve, 1561-ben a herceghez, az akkori salzburgi érsekhez fordult, aki végre 1584-ben a vadászbíráskodást maga vette át. Ő és utódai különféle intézkedéseket tettek, hogy a nemes állatok kiirtását megakadályozzák. Megnégyszerezték a vadőrök számát, a legmagasabb hegyeken vadőrzőket helyeztek el kis vadászkunyhókban, és fiatal vadkecskéket fogtak el azért, hogy azokat állatkertben felneveljék. Így az állatok száma 1694-ig 72 bakra, 83 nőstényre és 24 gidára szaporodott föl. De minthogy akkoriban minden egyes „szív-csont”-ért egy aranyat, egy talált szarvért két birodalmi tallért, és egy zergebogyóért két forintot fizettek, a vadorzásnak semmikép sem akart vége szakadni, sőt a vadőrök és a vadorzók között valóságos ütközetre is sor került. Így azután János Ernő herceg-érsek maga parancsolta meg, hogy a vadkecskét – amely elődjei alatt Floitentalban kb. 250 darabbal 1699-ben érte el állományának legmagasabb számát – irtsák ki. Ezután is tartottak még kőszáli kecskét a salzburgi és a hellbruni parkban, itt azonban végül házi kecskékkel keresztezték. Végül az előző évszázad kezdetén a tiroli harcokban ezek is francia katonáknak estek áldozatul.
A alpesi kőszáli kecske, nem tekintve a meghonosítás céljából kihelyezett példányokat, ma már csak Piemontban és pedig Knauer szerint a Montblanc alpesi hegyláncaiban és a Monte Rosán – az előbbi déli oldala és a Wallis határvidékek között – él vadon. A vadorzók ugyan már itt is régen kipusztították volna, ha nem védnék őket a legszigorúbb vadásztörvények. A kőszáli kecske fennmaradása II. Viktor Emánuelnek köszönhető, aki – amint Lessona és Salvadori följegyzik – uralkodásának megkezdése óta azonnal a legnagyobb gonddal igyekezett a nemes vad kipusztítását meggátolni, szaporodását pedig elősegítette. A „Jagdzeitung” egyik közlése szerint 1858-ban Cogne, Val Savaranche, Champorcher és Bomboset községek kizárólagos vadászati tulajdonjogukat a királynak engedték át, aki miután a zerge- és kőszálikecske-vadászatot a Val d’Aostában fekvő Courmajeur községtől, a Monblanc hegyláncán Col de Ferrextől Col de la Seigneig megszerezte, a kőszáli kecskének biztos lakóhelyet teremtett és ezt a vadorzók számára legalább valamennyire hozzáférhetetlenné tette. De úgy látszik a nemes vad napjai nemsokára itt is meg vannak számlálva. 1901-ben a kedvezőtlen időjárás következtében 350 arab pusztult el. Mindamellett az állomány mégis 2000 állatra becsülhető, amelytől évente kb. 40 darabot lőnek ki. Hogy a vadoróknak mennyi esik évente áldozatul, nehéz megbecsülni. Olyan kőszálikecske szarvak, amelyekről majdnem biztonsággal megállapítható, hogy orvvadászok szerzeménye, még mindig – s nem is nagyon ritkán – jutnak a kereskedelembe.
Hogy az újabb állatvédelmi törekvések és a visszahonosítási kísérletek a vadkecske pusztulását mennyire tudják feltartóztatni, még a jövő kérdése. Ferenc József király megkísérelte a vadkecskének a Höllen hegységbe (Felső-Ausztria) való meghonosítását, de eredménytelenül. Több eredményt ért el egyidőben Plesz herceg. Ő 1876-ban Savoyából 20 vegyesvérű kecskét és 3 tisztavérű kőszáli kecskét helyezett ki a Tännen hegységbe; ezek 1893-ig 30 nőstényre és 8–10 bakra szaporodtak. Ennek dacára 1901. évben már csak a korcs példányok maradtak meg, ezeket Hohenlohe Oehringen hercegnek a Magas-Tátrában fekvő javorinai birtoka számára engedték át. Hogy az eltartás milyen nehézségekbe ütközik, Grashey ismertetéséből is kitűnik, aki éppen ezt a telepítést tanulmányozta.
Az üzekedési idő a Tännen hegységben augusztusra esik; a ellés ideje február, ami ebből a szempontból olyan kedvezőtlen időszak, hogy minden évben sok gida megy tönkre és így az évi szaporodás alig 2–3 darab volt. Ezek is túlnyomóan nőstények voltak. Azonkívül a nőstény csak három év múlva válik ivaréretté, az első gidát tehát csak akkor ellheti, amikor betöltötte a teljes négy évet. Továbbá a gida teljes egy évig szopik, így tehát az anya csak minden második évben ellik egy gödölyét. Végül pedig a nőstények is igen hevesen döfölődnek és ezeknek a harcoknak az eredménye az, hogy a kicsinyek holtan jönnek a világra. Ehhez még a baleseteket: a lavinák vagy sziklaomlás következtében való elpusztulást, és Piemontban a vadorzó működését is hozzá kell számítanunk.
A kőszáli kecske és házi kecske korcsai kihelyezésének is megvannak a maga nehézségei. Ezek a fogságban fölnevelt és erejük tudatában élő állatok gyakran okoznak mindenféle bajt, terhére vannak embernek és állatnak egyaránt, a házi kecskéhez tolakodnak, azt megugorják és végül országos csapássá válhatnak. Jó példa erre az a korcs bak, amellyel Bern városa végzett a XIX. évszázad második évtizedében visszahonosítási kísérletet. Ez az állat gonoszságán meghiúsult, úgyhogy végül is le kellett lőni.
A kőszáli kecske kisebb-nagyobb csapatokat alkot, amelyekhez az öreg bakok csak a párzás idején csatlakoznak, míg az év többi hónapjaiban remete életet élnek. „Nyáron – írja Brehmnek gróf Wilczek – rendszerint az emberek számára elérhetetlen rettentően meredek, szakadékos, gyönyörű és fenséges sziklaormok honában tartózkodik és pedig legtöbbször a hegy árnyékos oldalát választja, míg télen mélyebbre szoktak leereszkedni”. A nőstények és a gidák minden évszakban alacsonyabb övben élnek, mint a bakok, amelyeknél a magasság iránti vágy annyira félreismerhetetlen, hogy őket csak a táplálék hiánya és csak a legnagyobb hideg kényszerítik a mélyebbre való leereszkedésre. A nagy hőséget a kőszáli kecske sokkal kevésbbé tűri, mint a jelentékeny hideget, amellyel szemben úgy látszik nagymértékben érzéketlen. Berthoud v. Berghem szerint – akinek adatait az állat legtöbb életírója figyelembe vette és ezek még ma is elismerésre tarthatnak számot – a 6 éven felüli bakok a hegység legmagasabb helyeit foglalják el és mindjobban elkülönítik magukat s végül a legszigorúbb hideggel szemben is annyira érzéketlenné válnak, hogy gyakran egészen fenn a magasban szembe fordulnak a viharral, szoborként állva az ormon; ilyenkor nem ritkán a fülük hegye le is fagy. A zergék módjára a kőszáli kecskék is az erdőségekben töltik az éjszakát, nyáron azonban a szabadon álló magaslat ormától sohasem távoznak messzebbre egy negyedórányinál.
Napkeltekor legelészve felfelé kúsznak és végül a legmelegebb és legmagasabb keletre vagy délre fekvő helyeken tanyáznak; délután azután ismét legelészve lefelé ereszkednek, hogy lehetőség szerint az erdőségekben tölthessék az éjszakát. Amint Tuckott egy vadászati felügyelőségtől hallotta, a kőszáli kecskét leginkább reggel 6 óra előtt és délután 4 óra után lehet látni; a közbeeső időben pihennek. A legelőjárásnál nemcsak hogy betartják a váltójukat, hanem bizonyos meghatározott helyeken rendszeresen táboroznak is, a legszívesebben kiugró sziklákon, amelyek nekik hátfelől védelmet és e mellett szabad kilátást nyujtanak. Tapasztalt vadászok állítják, hogy kőszáli kecskék napokon keresztül ugyanazon helyen voltak láthatók és ezeket az adatokat az elfogottak viselkedése is igazolta.
„A kőszáli kecskéket illető megfigyeléseim alkalmával – így jegyzi meg Mützel, aki a schönbrunni foglyokat rajzolva, 10 nap egymásután minden alkalommal több órán át a kifutójuknál tartózkodott – a kis csapat rendszeretete tűnt föl. Úgy látszik, hogy az állatok a maguk alkotta törvényeknek vetik alá magukat és azokat szigorúan követik is. A schönbrunni foglyoknál a rend iránti ösztön abban nyilvánult meg, hogy az idősebbek majd mindegyike számon tartotta meghatározott pihenő helyét, valamint a szénarácsnál is a helyét. A magas falkerítésen, amelyre délelőtt a legforróbban tűzött a nap, mindig ugyanazok a bakok és egy könnyen felismerhető nőstény, ugyanazon a helyen pihentek. Ezek gyakran felállottak, hogy egy harapás szénát fölvegyenek, vagy pedig a látogatókkal érintkezzenek és ilyenkor előfordult, hogy egy fiatalabb állat a már kitaposott teknőszerű helyre telepedett, de amint az öreg közeledett, a betolakodó azonnal fölemelkedett, hogy azt jogaiba visszaengedje. S egészen bizonyos, hogy ennek nem az öregebbtől való pillanatnyi ijedtség az oka, mert a fiatalabb ezután közvetlen az öreg tőszomszédságában telepedett le, a nélkül, hogy ezt továbbra is figyelemre méltatta, vagy pedig tőle háborgatást szenvedett volna. Éppen ilyen szigorúan megállapított pihenőhelye volt két kecskének és gidáiknak a rács mellett fölhalmozott kőrakáson; ezek a kecskék is mindig ugyanazokon a köveken feküdtek. Az etetőrácsnál a két öreg bak mindig megtartotta a jobb, illetőleg balszélen való helyét, míg a nőstények és a gidák a közbeeső darabon helyezkedtek el. A fekvés alkalmával való testtartásban élénk éberség nyilvánul meg, mert a gyors fölkelés szempontjából a hátulsó lábak majdnem mindig ügyesen, szorosan a testük alá vannak húzva és csak egyetlen egyszer láttam egy bakot kinyujtott hátsó lábakkal pihenni. A mellső lábak közül az egyik majdnem állandóan előre ki van nyujtva, míg a másikat behajlítja; csak kivételesen fordul elő, hogy mindkét mellső lábát kinyujtja. A legnagyobb mértékben feltünő volt az öreg szendergő bak elhelyezkedése. Ha kényelembe helyezkedtek, orruk helyét közvetlen a mellük elé a földre helyezték, viszont a fejük a nehéz szarvakkal előrebillent, úgyhogy az orrhát a homlok és a szarvak alsó része majdnem a földön feküdt. Szokatlan lármánál egy pillanatra fölemelték a fejüket, azonban nemsokára ismét az előbbi helyzetbe süllyedtek vissza. Ez a helyzet annyira sajátosnak tűnt fel előttem, hogy a kifutót naponta többször is felkerestem, hogy ennek állandó megismétlődéséről ismételten meggyőződést szerezhessek.”
Egyetlen más kérődző sem termett rá annyira a legmeredekebb hegyek megmászására, mint a vadkecskék általában és különösen a kőszáli kecskebak. Ez a bak gyorsan, kitartóan és csodálatraméltó ügyességgel mászik és hihetetlen, sőt határozottan érthetetlen biztonsággal és gyorsasággal kúszik fel olyan sziklafalon, amelyiken csak ő tudja lábát megvetni. A sziklafal olyan egyenetlensége, amelyet emberi szem közelről is alig vesz észre, elégséges neki, hogy arra biztosan rálépjen; egy sziklahasadék, egy kis lyuk stb. számára egy-egy járható lépcsőfok. Patáját oly biztosan és szilárdan helyezi el, hogy a legkisebb helyen is fenn tudja magát tartani. Gróf Wilczek is igazolja ezeket az adatokat. „Az erős vadkecskebak – mondja többek közt – a legszebb vad, amelyet valaha is láttam. A szarvaséhoz hasonló méltóságos fejtartása van; majdnem aránytalan nagy szarva a legkisebb fejmozgás esetén is nagy ívet ír le. Ugróképessége mesébe illő. Én láttam egy zergét és egy vadkecskebakot, amelyek ugyanazt a váltót követték. A zergének ide-oda kellett ugrándoznia, mintha a madár ide-oda csapong; a kőszáli kecskebak mint a zuhanó kő, egyenes vonalban jött le, minden akadályt játszva győzött le. A majdnem függőleges sziklafalon a zergének gyorsan kell keresztül száguldania, a kőszáli baknak ellenben olyan hajlékony patája van, hogy még ilyen helyeken is több ölnyi utat tud egész lassú lépésben megtenni. S azt is láttam, hogy a sziklafalon való megkapaszkodásakor annyira szét tudja feszíteni csülkeit, hogy talpfölületét az eredeti háromszorosára növeli.
A kőszáli kecskebak hangja hasonlít a zerge fütyüléséhez, de nyújtottabb. Megriasztva rövid tüsszentést, megdühödve az orrlyukain hangos fújást hallat. Fiatal korában mekeg. Érzékei közül látása legélesebb. A kecskebak szeme, Wilczek tapasztalatai szerint is, sokkal élesebb, a szaglása ellenben sokkal csekélyebb, mint a zergéé; hallása kitűnő. Szellemi tulajdonságaik általában egyfokon állanak a ház kecskével, amint általában lényük és viselkedésük is a házi kecskével egyezik. Fiatal korukban kötekedő s még idősebb korukban is pajzán évelődésben lelik kedvüket, azonban mindig öntudatosan lépnek föl és szükség esetén nagy bátorságot, veszekedő és harci kedvet tanúsítanak. A veszedelmes állatokat kerüli, a gyengébbekkel hetykén bánik, vagy pedig alig ügyel rájuk. A zergékkel – amint ezt megállapították – nem is törődik.
Ízletes havasi füvek, farügyek, levelek, faágak, különösen az ánizs és ürömfélék, kakukfű, a két anyásfűz rügyei és ágai, nyírfa, havasi rózsa, a rekettye és télen még ezeken kívül száraz füvek és zuzmók alkotják a vadkecske táplálékát. A sót rendkívüli módon szereti, éppen ezért rendszeresen megjelenik sótartalmú helyeken és ezeket oly mohóásggal nyalja, hogy néha a saját elővigyázatosságáról is megfeledkezik. Messze hallható sajátságos röfögést vált ki belőle az a jó érzés, amit ez az élvezet nyújt.
A párzási időszak december végére és január elejére esik. Erős bakok hatalmas szarvaikkal bátran és makacsul küzdenek, a házi kecskebakok módjára rohannak egymásra, hátsó lábaikra állva, megkísérlik a lökést oldalról adni és végül a szarvaikkal hevesen és nagy zajjal csapnak össze. Meredek szakadékokban ezek a harcok néha veszélyesek lehetnek. Öt hónappal a párzás után, leginkább június végén, vagy július elején, a nőstény egy körülbelül újszülött házigida nagyságú fiat ellik, ezt szárazra nyalja és nemsokára vele együtt tovafut. A kis gida rendkívül kedves, vidám, – amint Schinz mondja – hízelgő teremtés. Finom gyapjas szőrzettel borítva jön a világra és csak az első ősztől kezdve van szálkásabb, hosszabb szőrökből álló bundája. Már születése után néhány órával majdnem olyan merész hegymászónak bizonyul, mint az anyja. Ez vezeti őt, mekegve hívja magához, s mindaddig szoptatja, vele sziklabarlangokba rejtőzik és nem hagyja el soha, kivéve, ha saját életét kell menteni. Fenyegető veszély esetén a félelmetes lejtőkön menekül és a tátongó szakadékokban keres menedéket. A gida azonban igen ügyesen a kövek mögé és sziklahasadékokba rejtőzik el; teljesen csendben és mozdulatlanul fekszik és minden irányban élesen figyel és szimatol. Szürke szőrruhája annyira hasonlít a sziklafalak és kövek színéhez, hogy még a legélesebb szemű sólyom sem képes őt észrevenni és a szikláktól megkülönböztetni. Amint a veszély elmúlt, a megmenekült kőszáli kecske ismét biztosan megtalálja az utat a kicsinyéhez, ha azonban anyja sokáig elmaradna, úgy a gida előbujik rejtekhelyéről, hívja az anyját és azután ismét gyorsan elrejtőzik. Ha az anyja elpusztult, úgy kezdetben menekül, azonban nemsokára visszatér és sokáig tartózkodik azon a vidéken, ahol hűséges védelmezőjét elvesztette.
Közeli rokonaival, a mi házi kecskéinkkel a vadkecske különös nehézségek nélkül párosodik és olyan korcsok jönnek létre, amelyek ismét tenyészképesek.
A fiatalon fogságba esett vadkecskék rendszerint jól fejlődnek, ha nekik az ember egy házikecskedajkát ad és nemsokára meg is szelídülnek; ezt a tulajdonságukat azonban a kor növekedésével elvesztik. Sok van bennük a mi házi kecskéink lényéből, de már kezdettől fogva nagyobb önállóságot tanúsítanak, és már életük első heteiben kedvüket lelik a legvakmerőbb és legmerészebb mászókísérletekben. Kíváncsiak, pajkosak és bátrak ezek is, mint a fiatal gidák és kezdetben annyira játékos kedvűek és bohókásak, hogy az embernek igaz öröme telik bennük. Dajkájukkal már az első napokban, ápolójukkal is már rövid idő alatt megbarátkoznak, biztosan megkülönböztetik ezeket más emberektől és örülnek, ha ezek hosszabb távollét után ismét eljönnek hozzájuk. A nevelőanyjuk iránt való ragaszkodásukat gyermeki engedelmességgel bizonyítják, mert mindig visszatérnek, valahányszor anyjuk mekegve hívja őket, jóllehet nagy örömük telik a lehetőleg korlátlan kóborlásban; e mellett sokszor olyan hegyre is fölmásznak, amelyet nevelőanyjuk veszedelmesnek tart rájuk nézve. A becézgetéssel szemben nagyon fogékonyak, de azért a legcsekélyebbet sem tűrik el és még ápolójukkal is dacosan szembeszállnak, rövid szarvú fejüket végtelen mulatságos módon, kihívóan mozgatva. Ha az ember szarvuk között vakargatja őket, olyan szelíden viselik magukat, mint a bárány, de érzékeny döféssel fizetik vissza. Minél öregebbek, annál öntudatosabbak és vakmerőbbek. Már a félig felnőtt vadkecskével sem jó tréfálni, a felnőttek azonban, ha megdühödnek, a legerősebb embert is felöklelik, sőt egyenesen életveszélyes sérülést is okozhatnak.
„Azon kérdés, – írta még id. Entz Géza – vajjon Kárpátjainkban éltek-e kőszáli kecskék, mindeddig nincs tisztába hozva.” Ma már ez a kérdés mindenképpen eldöntöttnek tekinthető. Mert ha a Bükk-Mátra vidéke, vagy a Budai hegyvidék barlangjainak diluviális üledékeiből fölemlített C. ibex maradványok iránt még támaszthatunk is némi kétséget, azok a csontmaradványok, amelyeket a Hidegszamosi barlangból Koch Antal a kőszáli kecskétől származóknak ismert föl, a leghatározottabban igazolják, hogy a negyedkor vége felé még a Gyalui Havasokban is élt ez a szép állat. S hogyha a Hunyad megyei Nándori barlang foszilis faunájában fölsorolt kőszáli kecskemaradványok helyes meghatározását kétségbe is vonjuk, minthogy nem szakembertől származó – de viszont egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy a C. ibex a Déli Kárpátokban nem csak a Diluviumban, hanem még a jelenkorban is élt. Hiszen Bielz – nem közölt adatok után – azt állítja, hogy 1815–1817. között a Fogarasi és Árpási Havasokban még ejtettek el kőszáli kecskét, s hogy egy Hunyad megyei (malomvízi) zergevadász előtte is hangoztatta (a XIX. század közepén!), hogy a Retyezáttól nyugatra fekvő helyeken, nevezetesen a Vurfu Negrun még mindig élnek egyes kőszáli kecskék, amelyeket néha-néha látni is lehet, amikor a retyezáti „tengerszemekhez” inni jönnek. Sőt a szóhagyomány még azt is tudni véli, hogy a Retyezát utolsó kőszáli kecske-bakját, amelyet nagy szarvai és hosszan lelógó fekete szőre miatt az ottani pásztorok „dracu negru” (fekete ördög) néven emlegettek, a mult század 80-as éveiben Kenderessy Dénes földbirtokos és természetvizsgáló ejtette el.
Ami pedig a Kárpátok vonulatának többi részeit illeti, Wahlenberg „Flora Carpathorum”-jában tesz ugyan említést a kőszáli kecskéről, XVIII. századbeli hazai íróink ellenben, így Bél Mátyás és Grossinger kétségbe vonják a Tátrában való előfordulását. Petényi Salamon pedig ezeket mondja: „Midőn 1837-ben Magyarország Kárpátjai főbérceit megjártam, különös figyelmet fordíték arra is, hogy ezen nevezetes kérődző régibb vagy újabb nyomaira akadhassak. Mindazokat meglátogatám, kikről mondatott, hogy vad kecskéket lőttek, szarvait bírnák. Azonban minden kutatásom és kérdezősködésem dacára mit sem tudhaték meg, minthogy valódi ismeret és pontos vizsgálat hiányából a zergét (Gemse) a vad kecskével zavarták össze és cserélték fel.” Ugyanezen eredményre jutott Blasius is, aki a Központi Kárpátokban a kőszáli kecske nyomait puhatolta. Zavadszky ellenben Gácsország és Bukovina faunáját tárgyaló munkájában azt állítja, hogy ő maga látott egy vadásznál egy kőszáli kecskebőrt.Igazi kecskék (Capra L.)
A legszűkebb értelemben vett kecskék általában valamivel kisebbek, mint a vadkecskék. Szarvuk többé-kevésbé összenyomott, éles élű, és hátredőkkel, ráncokkal is el van látva, kardformán hajlik és csavarszerűen csavarodott.
A bezoár kecske (Capra hircus L.)
Más neve: aegagrus.
Bezoár kecske (Capra aegagrus Gm.).
A bezoár kecskét Perzsiában „boz-paszang”, a hímet „paszang”, a nőstényt „boz” néven ismerik. Noha valamivel kisebb, mint a kőszáli kecske, de mégis észrevehetően nagyobb, mint a mi házi kecskéink. A kifejlődött bak hosszúsága mintegy 1.5 m, a farokhossza 20 cm, a marmagasság 95 cm és ez a keresztcsonton 2 cm-rel több. A nőstény észrevehetőleg kisebb. Teste eléggé nyúlánk, háta keskeny, nyaka mérsékelten hosszú, feje rövid, szája tompa, homloka széles, az orrhát végig majdnem egyenes; szeme és a füle eléggé nagy, lábai aránylag hosszúak és erősek. Patája tompán hegyezett; igen rövid farkát egyenletesen hosszú, bozontos szőr födi. Igen nagy és erős, mindkét oldalról összenyomott és elől-hátul élesélű, a külső oldalán azonban kerekded és domború szarvak már a középnagyságú állatoknál is 40 cm-nél hosszabbak, az öregeknél pedig ennek több mint a kétszeresét érik el. Ezek a tőtől kezdve erős, egyszerű s hátrafelé egyenletesen görbülő ívet alkotnak, amely az idősebb hímeknél körülbelül egy félkört ír le. A tőnél szorosan egymás mellett vannak, azután a középen túl lassanként lefelé hajlanak, de azután a hegyükkel ismét erősen előre és befelé fordulnak, úgyhogy ezek a legkülsőbb végükön 12–15 cm-rel közelebb állnak egymáshoz, mint a középen, ahol a kettő közötti távolság 30–40 cm. A jobb szarv a hegyével kissé jobbra, a bal pedig balra hajlik. Szarv csomóinak vagy harántdudorainak száma az idős állatoknál 10–12.
Mindkét nem igen erős szakállt visel; a többi szőrzet eléggé hosszú, merev, símán fekvő fedőszőrökből és rövid, közepesen finom gyapjúszőrökből áll. A színezett világos vöröses-szürke, vagy rozsdás-barnás-sárga, a nyaki oldalon és a has felé, az itt dúsabban föllépő fehér hegyű szőrök következtében világosabb, mell és a az alsó nyak feketés-barna, a has, a lábszár belső és külső oldala fehér. Élesen elhatárolt, elülről hátrafelé keskenyülő, feketés-barna hosszú csík fut végig a hát középvonalán egészen az egyszínű fekete farokig. A mellső lábak mögött hasonló színű csík kezdődik, amely a felső és alsó oldalt élesen elválasztja egymástól. A nyakat hátsó vége töve táján fekete szalag övezi. A mellső lábak elől és oldalt feketés-barnák, a kéztő fölött – mint a hátulsók is – fehérek. A fej kétoldalt vörhenyes-szürke, a homlok feketés-barna, a szem előtt, az orrhát tövén, valamint az áll és a torokszakáll feketés-barna; az ajkak fehérek. A nőstényeknél és a fiataloknál a fekete mustrázat legtöbbje hiányzik. A bakok 3–4 év alatt kapják meg teljes színüket.
Egyébként a szín, mustrázat és a szarv alakja igen változó. A nagy elterjedtség, valamint a hegyi életmód következtében könnyen beálló elszigetelődésnél fogva a számos tájfajta kialakulása nem ér bennünket váratlanul. Azonban a nagy hasonlóságnál fogva, amely a elvadult házi kecskék és vadkecskék között fennáll és azért, mert a házi kecskék igen könnyen elvadulnak, gyakran nehéz, sőt egyes esetekben alig lehetséges biztonsággal megállapítani, hogy valóban vadkecskéről vagy pedig elvadult házi kecskéről van-e szó? Éppen ezért nem könnyű a vad bezoár kecskék elterjedtségét megállapítani, miután szomszédságukban, a görög szigeteken nyüzsögnek a szelíd, félszelíd, elvadult és vadkecskék. Az így előidézett vitás kérdést Lorenz gazdag anyag alapján kritikailag és alapvetőleg tárgyalja. Ő csak a Krétán és Erimomiloson élőket tekinti vadkecskéknek, mégpedig a bezoárkecskék egyik alfajának s ezzel szemben nagyon valószínűvé teszi, hogy a Sporádok egyik szigetén, Jurán élők, nem vadkecskék, hanem elvadult házi kecskék. Ázsiában a bezoár kecskék elterjedtségi vidéke északra a Kaukázusig és keletre Sindig és Beludsisztánig terjed. Krétán, a Sphakioti hegységben manapság a bezoár kecskék, Keller szerint, elég nagy számban fordulnak elő; az Idahegységben is élnek egyes csapatok, ellenben Kelet-Krétában ritkák.
A bezoár kecskéknek az előbb nevezett szigeteken folytatott szabad életéről Erhardt később Sandwith által tökéletesen igazolt leírást nyujt. Általában 40–50 drb.-ból álló nyájakat lehet együtt látni, amelyek párzás idején – a ősz közepe táján – 6–8 drb.-ból álló kisebb csapatokra oszlanak. A nőstény még a tavasz beállta előtt 2, ritkán 3 gidát ellik; ezek születésük napjától az újonnan alakuló nyájhoz tartoznak. A bezoár kecskék néha megszelidített leszármazottaikkal korcsokat hoznak létre. Nedvdús és száraz füvek majdnem válogatás nélkül inyökre vannak, de a kapribokrot állítólag mégis a legszívesebben keresik föl.
Nyugat-Ázsiában, ahol a bezoár kecske az összes magasabb hegységekben él és rendszerint nagy számban fordul elő, Kotschy szerint túlnyomóan a 1500 m-en túl lévő magassági övet lakja és legszívesebben a hegység azon helyeit keresi föl, ahol a kopár sziklacsúcsok körül magas, sárga virágú, ernyős növény, az ő legfőbb tápláléka, bőséges mennyiségben terem. Török vadászok adatai szerint az állatok kora reggel az erdőből, ahol az éjet töltötték, a magasan fekvő lejtőkre, gyakran a gleccserek közvetlen közelségébe mennek föl, este pedig ismét visszatérnek a erdőbe.
Fellépésük, lényük és viselkedésük tekintetében a bezoár kecske élénken emlékeztet a kőszáli kecskére. Nyáron a bak a hegység magasabb részeiben gyakran a hó-határ közelében tanyázik, a nőstények mélyebben fekvő övben élnek. Télen a két nem egyedei egyesülnek és egyes helyeken a tengerig is lejönnek. Gyorsan és aggodalom nélkül jár-kél a bezoár kecske a nehéz ösvényeken, sokszor órák hosszáig, sohasem szédülve álldogál a kiugró sziklákon, rettentő szakadékokba tekintgetve; kitűnően mászik és veszedelmes ugrásokat merészel éppoly biztonsággal, mint ügyességgel. Rendkívül félénk és a legtöbb veszélyt ki tudja kerülni. Érzékei kitűnően fejlettek, nagy távolságokra szimatol és a legcsekélyebb neszt észreveszi. Szellemi képességei is ugyanazon a fokon állanak, mint a kőszáli kecskéé. A párzási idő alatt, amely novemberre esik, a bakok makacs és hatalmas küzdelmeket vívnak egymással, amint azt a szarvuk csorbái az elülső élről félig letörött szilánkok eléggé igazolják. Áprilisban vagy májusban 1–2, de nemritkán 3 gidát is ellik.
Ezek születésük után azonnal követik az anyjukat, életük 3-ik napjától kezdve maguk mennek a legnehezebb ösvényeken, gyorsan felnőnek és, mint minden kecske, minden időben hajlandók játékra és tréfára.
Ilyen fiatalok elfogása végett, mielőtt a hegyvidéki falvakban az árpa-aratás elkezdődik, Kotschy szerint több jó hegymászó a magas hegységekbe indul, és terhes bezoár kecskéket kutatnak, amelyek az ellés előtt egy nehezen hozzáférhető helyet szoktak választani, és erre rendszerint vissza is térnek.
Ha találnak ilyen kecskét, és ha a vackához való odajutás lehetséges, úgy a hegymászók a rejtekhelyükön maradnak, s az állatot figyelemmel kísérik, amíg az leellik. Az ellés után harmadnapon megkísérlik a gidát elfogni, miközben az anyát elriasztják. A sikerült fogás után a zsákmánnyal azonnal a faluba sietnek, hogy a kis gidát egy olyan házi kecske gondjaira bízzák, amely röviddel ezelőtt ellett meg első ízben. A mi állatkertjeink élő bezoár kecskéhez bizony ritkán jutnak, jóllehet a kora ifjúságuktól kezdve, megszoktatott állatoknak szállítása nem sok nehézséget okoz.
Nyugat-Ázsiában a bezoár kecskékkel szemben igen sok ragadozó lép föl ellenségesen. Hiúz és párduc Taurusban, tigris és oroszlán a perzsa hegységekben az idősebbekre nézve, több sas, és talán még a szakállas keselyű is a fiatalokra nézve veszedelmes. Észak-Perzsiában, a magas Demaved megmászása alkalmával Kotschy szemtanuja volt, amint egy tigris a bezoár kecskéket üldözte. A gonosz ellenségtől való félelmükben egyébként a természetükben rejlő félénkséget is elvesztették s a legelő öszvérek közé menekültek, hogy ott találjanak védelmet. Előttünk csak akkor vált érthetővé a vadkecskék megfoghatatlan viselkedése, amikor az egyik hajcsár rémülten az egyik szemben álló dombra mutatott, ahol a kecskéktől alig 500 lépésnyire egy tigris volt látható.
Egy igen széles körben elterjedt babona szerint a bezoár kecskék gyomrában a csodatevő bezoár golyók gyakrabban találhatók, mint más kérődzőnél s legalább részben ez az oka az emberek részéről való buzgó üldözésnek. Vadászatuk igen nehéz, mert az óvatos állatok legelés közben őrszemeket állítanak fel. Továbbá ezek is, mint a kőszáli kecskék, igen szívósak és némelyik megsebesített állat üldözőitől el is menekül. Idősebb bakok szorult helyzetükben gyakran bátran védelmezik magukat. A Taurusban a vadászatok, Kotschy szerint, akkor kezdődnek, amikor a számottevő csordák körülbelül 4 hét óta elhagyták a hegyvidéket, továbbá a háztartásban a téli szükséglet biztosítva van és az utolsó gazdasági munkák is befejezést nyertek. A vadászok a hegység havasi övezetébe szállnak fel, kikutatják a vad csapásait és akkor lesbe állanak. Ahol jók a váltók, gyakran rendeznek hajtóvadászatot is. Nemritkán a hegységet több napon egymásután bebarangolják, anélkül azonban, hogy az értékes vadból csak egyet is láthattak volna; míg más alkalommal egy napon 4–12 bakból vagy nőstényből álló csapat is látható. A vadász elégedett, hogyha a tél folyamán 4–5 bezoár kecskét zsákmányolt.
Maga a vadászat által elért haszon a Taurusban nem jelentéktelen. A kiváló ízletes vadhús, amely a mi szarvashúsunkra emlékeztet, éppen olya finom és omlós, mint ez utóbbi és vagy frissen élvezik, vagy pedig hosszú keskeny szeletekbe felvágva, a levegőn megszárítva, később használják föl. A télen zsákmányolt hosszúszőrű bundát a muzulmánok imaszőnyegként használják, és minthogy annak erős szagát kellemesnek találják, nagyrabecsülik; a rövidszőrű nyári bőrből tömlőket, a szarvból kardmarkolatot, lőportülköt és más apróságot készítenek, úgyhogy az elejtett bezoárbak mindenképpen jól értékesíthető.
