5. Félkecskék (Hemitragus Hdgs.)
5. Félkecskék (Hemitragus Hdgs.)
A félkecskék képviselőjeként szerepel a sörényes tahr, ahogyan felfedezője Hamilton Smith elnevezte. A kecskékkel közös vonásuk a szemszögleti mirigy és a körömközti mirigy hiánya; az utóbbiak nyoma néha megtalálható a hátsó lábakon. A bakok télen erős szagot árasztanak, ez azonban minden valószínűség szerint más, mint a kecskebaké. A farka olyan, mint a kecskéé. A szakáll hiánya a juhra emlékeztet. Ennek a fajtának az ismertető jelei: a rövid, heteronym, oldalt összenyomott, elől élezett szarvak, melyek hátra hajlanak, a hímnél 3–4 oldalúak és gyűrűszerű harántduzzanatokkal van borítva, – a nősténynél azonban inkább lekerített és ráncolt – továbbá az orrhegy csupaszsága és a nőstény 4 csecsbimbója. Ennek a fajtának igen csodálatos az elterjedése. A tulajdonképpeni tahr a Himalája erdős hegyei alján lakik; egy második fajta a nilgiri-tahr (Hemitragus hylocrius Ogilb.) 1200–1800 m magasságú Nilgirisen, Anamalli hegyekben és Westghatson (Elő-India déli része) lakik; a harmadik, legkisebb fajta, az arab tahr (Hemitragus jayakari Thos.), csak 1894-ben vált ismertté Délkelet-Arábia Oman hegységéből. Egynéhány ásatási lelet után ítélve, a félkecskék egy korábbi nedves, hidegebb korszakban inkább a síkságokon laktak és csak miután a klíma később szárazabb és melegebb lett, húzódtak a hegyekbe.
A fajok egymástól különösen a nagyság, a szarv alakja és a szőr minősége tekintetében különböznek. Csak a tahrnak, a legrégebben és legjobban ismert fajnak olyan sajátságosan bozontos a szőre és olyan dús a sörénye.
A sörényes tahr (Hemitragus jemlahicus H. Sm.)
Sörényes thar (Hemitragus jemlahicus H. Sm.).
Sörényes thar (Hermitragus jemlahicus H. Sm.).
A tahr szép nagy állat, testhossza 1.8 m, farkhossza 9 cm és 90–100 cm a marmagassága; súlya 100 kg. Testalkatát illetőleg valóságos kecske. A szarvak eléggé magasan, a szemek felett állanak és tövüknél majdnem összeütköznek. A koponyatetőről ferdén, majdnem a tarkóra nyomódva, hátrafelé emelkednek, egymástól mindinkább távolodnak, hosszúságuk utolsó harmadában ismét be és lefelé csavarodnak, de hegyükkel ismét kifelé fordúlva. A szarvak keresztmetszete háromszög alakú, elől éles élűek, és mintegy 38 cm hosszúak; a nőstény szarvai sokkal kisebbek. A hosszabb, durva fedőszálkákból és a vékony, finom gyapjúból álló bunda az egész testen dús, némely részen azonban feltűnően meghosszabbodik, különösen télen. A pofa, a fej alsó oldala, és a lábak rövid szőrűek, míg a nyakat és a test elejét mintegy 30 cm-es sörény díszíti, amely azonban a nősténynél csak jelezve van. A farok, mint a kecskéknél általában, lapos, és az alsó oldalán csupasz. A korral a sörény megnövekedik és éppen úgy megváltozik a színe is. Idős hímek fehéres halványbarnák, egyes helyeken sötétesbarnák, egy széles fekete hosszú csík húzódik a homlokon keresztül a száj éléig és többé-kevésbbé észrevehetőleg a háton végig a farok hegyéig fut. Fiatalabb hímek és nőstények sötétbarnák és lábaik, egy, a hátulsó oldalon lévő csík kivételével, majdnem feketék. Nem ritkán azonban az uralkodó színezés halvány palaszürke, amelybe az oldalakon rozsdavörös keveredik. A homlok, a nyak és a hát felső oldala vörös vagy sötétbarna, a torok, a nyak alsó oldala, a has középső része és a végtagok sötétbarna, a torok, a nyak alsó oldala, a has középső része és a végtagok belső fele piszkos sárga, palaszürkével átfuttatva. Egy vörös és egy sötétbarna csík először gyűrűszerűen a szem körül, azután oldalt a szájig fut le, ahol elszélesedve elhalványul; hasonló folt van az alsó állkapcson. A szarvak és a pata szürkésfeketék. A nősténynek 4 csecsbimbója van.
A tahr a Himalája középmagasságait Pir-Panjal-tól Szikkimig és északra Kasmirig lakja. Kinloch és Adams szerint, akik vele a Kasmir hegyeiben gyakran találkoztak, nagy nyájakba verődnek össze, erdőségekben és árnyékos helyeken tölti a napot, estefelé legelni indul és nem ritkán a pödröttszarvú kecskék társaságában legelész. Macintyre gyakran talált legelő tahrokat, pompás fácánok társaságában, melyek veszély esetén figyelmeztetőül szolgálnak. Kinloch vadászleírásaiból tudjuk, hogy a tahrok a zergék biztonságával a sziklák legnehezebb helyeit is megmásszák. Nőstényt gyakran látni a szabadban, az öreg bakok azonban az erdőben és a hegy dsungeleiben tarózkodnak. Ősszel az állatok nagyon meghíznak és a bakok olyan szagot árasztanak, amely 100 lépésnyire is alig viselhető el. A szagtalan nőstény húsát a hízás idejében kitűnőnek tartják. Mint minden kecskefélénél, az öreg bakok nyáron egész októberig itt is elkülönült nyájakban élnek. A párosodási idő télre esik. Az egyetlen gidát június vagy júliusban ellik.
A fiatal elfogott tahrok könnyen a házhoz szoknak, nemsokára megszelídülnek, megjön a kedvük a hegymászáshoz, vidámak, bohókásak, mint a többi kecskék és minden látszat szerint, különösebb vesződség nélkül, tökéletes háziállatokká válnak. Indiában és a melegebb vidékeken többet tartottak, és megfigyelték, hogy ezek nekik tulajdonképpen nem megfelelő éghajlatot baj nélkül viselik el. Kecske vagy juhnyájakban tartva, megkísérlik a kecskékkel azonos párosodási ösztönnel, saját társaikat megugorni és ezt – mint ezt megfigyelték – távol álló állatokkal, amint pl. a pézsma állattal is megteszik. Az ilyen párosodásokból utódok nem származtak. Az összes adatokból kitűnik, hogy a mi állatunk egész lényében valóságos kecske, makacs és csintalan, figyelmes és önálló, mozgékony, kitartó és elővigyázatos, a másik nemmel szemben igen jó indulatú viszont a vele hasonló nemüekkel szemben veszekedő és verekedő. Újabban az állatkertekben a tahr elég gyakran látható és itt kitartónak, illetőleg nem érzékenynek bizonyult; tenyésztése többször sikerült.
