1. Pézsmatulkok (Ovibos Blainv.)
1. Pézsmatulkok (Ovibos Blainv.)
A pézsmatulkokat (Ovibovinae) egyetlen egy nemzetség, a pézsmatulok (Ovibos) képviseli. Amíg a régebbi szerzők arról vitatkoztak, hogy ezek a kérődzők a juhokhoz, vagy pedig a tulkokhoz tartoznak-e, addig az újabb zoológusok rokonságban lévőnek tartják a gnuval és a takinnal és ezekkel közös alcsaládban egyesítik. Tárgyalásaink során olyan formának tekintjük őket, amely a tulkoknak régi nemzetségét képviseli és a tulkokból a törzsfejlődés korai szakában különült el.
Számos más patásállathoz hasonlóan, a pézsmatulkok fejlődésének ideje is a régmultra megy vissza. A jégkorszak alatt a sarkvidék körül éltek. Elterjedési területük Ázsián keresztül Közép-Európára, egészen Angliáig terjedt, és a szóbanlévő két földrész hegyláncolataitól északra feküdt. A legdélibb lelőhely Dordogne volt. Ez a család jelenleg kizárólag Észak-Amerika sarkvidékeire szorítkozik. Kowarzik adatai szerint, aki a szóbanlévő pézsmatulkoknak mai kutatója, az elterjedési terület a következő: „Nyugati határ gyanánt Mackenzia tekinthető, délen az északi szélesség 60. fokáig fordulnak elő. A Nagy-Medve-tó északkeleti része még hozzátartozik a pézsmatulok elterjedési területéhez, itt azonban már csak ritkán lehet őket föltalálni. Keleten a Hudson öbölig találhatók fel. Észak felé azonban szabad terület áll rendelkezésünkre.” A pézsmatulok északon valamennyi szigeten feltalálható volt. Grantlandtól a pézsmatulok az északi parton Grönlandig előfordul és a keleti oldalon ismereteink szerint Scoresby-Sundig terjed. A pontos elterjedési terület azonban természetszerűen ismételten mindaddig, amíg az említett földrészeket közelebbről fel nem kutatják.
A pézsmatulkok külső testalkata a tulkok és a juhok között a középső helyet foglalja el. A pézsmatulok a juhokkal kétségtelenül közelebbi rokonságban áll; a külső megjelenés, a fej hajlott profilvonala, nagytestű, hosszúgyapjas kosra emlékeztető. Az állat hossza 2 1/2, a marmagasság mintegy 1.1 m. A rövid és erőteljes lábakon nyugvó törzs tömeges, az elülső és hátulsó testrész egyformán fejlett; a nyak rövid és vaskos, lebernyeg nélkül, a farok a többi sarki állatokhoz hasonlóan, a hideg éghajlathoz alkalmazkodott, nevezetesen igen vékony és kevés vérrel ellátott testrész az elfagyás veszélye miatt nem nő hosszúra, hanem itt is csak hét centiméter hosszú durványos szerv, amely a bunda közé van elrejtve. A fej igen otromba, aránylag keskeny és hosszú; a szemboltok elődomborodók; a fül hosszúkás, ovális alakú és a bundába helyezett; a szem kicsiny; az orrnyílás nagy, ovális és ferde metszésű, amelyet csupasz bőr vesz körül. Az orrnyílás körül a felső ajkon levő csupasz bőrszegély a tulkok szutyakjának felel meg. A száj nagy és otromba, az ajkak vaskosak. A szarvak majdnem takarják a homlokot, tövük erős, lapos és a középvonalban csak keskeny mélyedés választja el a két szarvtövet egymástól. A szarvak középhosszúak és hajlottak, kezdetben a fejhez símulva hajolnak kissé hátra, a szem alsó szegletéig, azután egyenesen hátra, majd pedig előre és kifelé, végül pedig hegyükkel felfelé irányulnak. A szarvak nevezett formájukat a tesljes kifejlődés során érik el. Fiatal állatoknál a szarvak hegye felfelé irányul. A nem egyformán kifejlődött csülkök nagyok, szélesek és lekerekítettek, a fattyúcsülkök kicsinyek és magasan illeszkedők. Az állat testét rendkívül vastag bunda takarja, amely különösen az arcon és a lábakon sűrű. Az aránylag erős felszőrök mindenütt hosszúak és többé-kevésbé hullámosak, amelyek az állkapcson, a torokélen és szügyön majdnem a földet seprő sörénnyé alakulnak. A felszőrök a törzs két oldalán a lábvégig terjedő 60–70 cm hosszú takarót alkotnak, amely a szarvaknál kezdődik, a nyakról a két oldalra terjed és gyakran a füleket is eltakarja. Csak az állkapocsról hátrafelé terjedő és hosszabbodó sörény áll gyapjúszálakból, a bunda többi részét hullámos fürtökben összekócosodó felszőrök alkotják, amelyek a hát nyergét körülveszik, az állat arcát bevonják és az ajkaknak megfelelően ritkulnak és megrövidülnek, azonban még itt is mintegy 9 cm hosszú a szőrözet. Az arc és a lábak kivételével, amelyeket síma, mintegy 5 cm hosszú szőrök borítanak, a felszőrök mindenütt dús gyapjúval vannak átszőve, amely dús, hullámos takarót alkot és az ágyékon annyira fejlett, hogy itt világosabb tarkázottság alakjában jelentkezik.
Amíg ezideig a pézsmatulkoknak csak egy faja volt ismeretes, Kowarzik vizsgálatai valószerűvé teszik, hogy két faj létezik, egy keleti és egy nyugati, amelyek körül az első négy alfajra oszlik. A két faj közötti határt az a vízválasztó alkotja, amely az atlanti és a pacifikus Észak-Amerika között van.
A mackenziai pézsmatulok (Ovibos mackenzianus Kowarzik)
A nyugati faj, a mackenziai pézsmatulok egy könnygödör-árokkal rendelkezik és a nőstényállatok tejmirigye két cseccsel van ellátva. A sötét színárnyalatú szarvak töve alacsony és hosszú. A szarvak erősen hajlottak, és szorosan vannak a koponya két oldalához szorítva. A színeződés rendszerint sötétbarna, amelyből előre és hátra fokozatosan sötétedő sávok indulnak ki. A felső és alsó ajkak sárgaszínűek. A szemek környéke világosbarna szőrökkel fedett. A lábak a csülkök fölött sárgaszínűek, és fölfelé fokozatosan sötétedve, sötétbarna színbe mennek át.
A keleti pézsmatulok (Ovibos moschatus Zimm.)
A könnygödör hiányzik. A nőstényállatnak négy csecsbimbója van, a világos színárnyalatú szarvak töve rövid, alakjuk magas és a szarvak a fej oldalától jobban elállnak, mint az előbbi fajnál. A szarvak formája és a bunda színeződése fajták szerint változó. A színeződés alapján a jellegzetes forma a nyugati fajtól abban különbözik, hogy a felső ajak középső és az alsó ajak legnagyobb része, továbbá az állkapocs fehér színű, a nyereg piszkos barnásfehér és elütő színű a test többi részének színeződésétől. A keletgrönlandi pézsmatulok (O. m. wardi Lyd.) a többiektől a homlokon lévő fehér folt, csillag alapján különbözik.
Keletgrönlandi pézsmatulok (Ovibos moschatus wardi Lyd.).
A fekete pézsmatuloknál (O. m. niphoecus Elliot) a világos nyereg a hátról majdnem teljesen hiányzik, úgyszintén a melvillei pézsmatuloknál (O. m. melvillensis Kowarzik) is.
Valamennyi pézsmatulok életmódja többé-kevésbbé hasonló. Jóllehet elterjedési helyük minden részben előfordulnak, mégis állandó tartózkodási helyül előnyben részesítik a völgyeket és az alacsonyabb fekvésű vidékeket. Itt 20–30 darabból álló csordákban élnek.
A tehenekhez viszonyítva, aránylag kevés bika jár a csordában, ritkán több, mint két vagy három kifejlett bika, mert a párzás ideje alatt heves küzdelmet folytatnak és egymást elűzik. E közben egyik bika a másikat megöli, amint ezt a gyakran föltalálható bikahullák igazolják. Az iramszarvashoz hasonlóan, a pézsmatulkok is télen tartózkodási helyük déli részeit keresik fel, és vándorlásuk alkalmával nagy csapatokban vonulnak egyik szigetről a másikra, ha ezt a jég állapota lehetővé teszi. Az állatok rendkívül kisigényűsége, párosulva a nagy alkalmazkodó képességgel, lehetővé teszi, hogy a rettenetes teleket kibírják. A végnélküli hómezőket lassan és meggondoltan vándorolják keresztül, hogy tartózkodásra alkalmas helyet érjenek el. A téllel szemben, amely a hó alól felkaparható, szűkös megélhetést szolgáltat, nyáron könnyű fáradsággal bőven táplálkoznak a dús táplálékot szolgáltató buja növényzettel. Nyáron azonban a legyek nagy rajai kínozzák és nyugtalanítják a pézsmatulkokat. Az állatok a bunda dús növésű gyapja közé hatoló legyektől nehezen tudnak szabadulni, a földön hengergőznek és hogy testüket védő sárréteggel vonhassák be, felkeresik a pocsolyákat és mocsarakat. Tápláltsági állapotuk megjavulása után ismét béketűrően északra vonulnak, szomorú hazájukba.
A pézsmatulkok párosodása augusztus havában történik, és május végén, vagyis kilenc hónapos vemhesség után hozza a tehén újszülött borját a világra. Ez igen kicsiny, nagyon helyes teremtmény, amelyet a szülők szeretettel becéznek és szükség esetén a legnagyobb bátorsággal megvédenek. A második német sarkutazás alkalmával a szánon utazó társaság egy széles völgyben, amelyet buja növényzet borított, tizenegy kifejlett pézsmatulkot és három borjut talált, amelyek ott nyugodtan legeltek. Az állatok egy része az idegeneket eleinte ijedtség nélkül, a dologgal nem törődve magukhoz hagyta közeledni. De azután mégis egérutat kerestek, három állat azonban, amelyeket két borjú követett, támadó állásba helyezkedett: szorosan egymáshoz húzódtak, fejüket lehajtották és félelmetesen horkoltak a nélkül azonban, hogy a támadást megkezdték volna. A borjúk a kifejlett állatok mögött álltak és utóbbiak a borjúkat visszahajtották, ha azok kiváncsiságból előre akartak hatolni. Néhány leadott lövés a bátor állatokat megriasztotta és eközben az öreg bikák és tehenek figyelemreméltó gondosságról tettek tanubizonyságot, amennyiben még a leggyorsabb iram közben sem hagyták el borjaikat. A borjúk legföljebb tizennégynaposak lehettek és ennek ellenére gyorsan iramodtak vékony és aránylag hosszú lábaikkal, úgyhogy csakhamar eltüntek az ellenség szeme elől.
A pézsmatulkok feltűnő otromba termetük ellenére csodálatraméltó könnyedséggel mozognak, a lovak gyorsaságával és az antilopok gyakorlottságával és könnyedségével. A sziklákon, a kecskékhez hasonlóan, megerőltetés nélkül mozognak és a meredek szakadékokról szédülés nélkül, biztonsággal tekintenek le a mély völgyekbe. Copeland elbeszéli, hogy valóban gyönyörű látvány volt, amidőn a pézsmatulkok a meredek, laza kövekkel borított szakadékon feltűnő gyakorlottsággal ugrottak fel oda, ahova az ember csak legnagyobb fáradsággal, vagy egyáltalában nem tudott volna felmenni. A csordában élő állatokhoz hasonlóan, a meredek oldal megmászásánál szorosan egymás mellett haladnak, mert ha másképpen cselekednének, úgy az az állat, amelyik a társaitól elmaradt, valóságos kőzápornak lenne kitéve, amely lesodorná. Copelandot a pézsmatulkokkal való első találkozásán az állatok ügyessége és gyorsasága bámulatba ejtette; még inkább csodálkozott, amikor később megtudta, hogy az állatok egy bazaltkúp szakadékán fel tudtak hatolni, amely olyan meredek volt, amilyen meredek a bazaltképződmény csak lehet. Az állatok legfeljebb három vagy négy perc alatt 150 méter magasra hatoltak fel. Ez az üldözőket annyira kimerítette, hogy egy félóráig tartott, amíg az állatokat elérték.
A pézsmatulok apró, kifejezéstelen szeme nem árul el különös szellemi tehetséget, a bundában elrejtett fül szintén arra utal, hogy a hallószerv nem lehet éles, a csökevényes orrban elrejtett szaglóérzék azonban legalább is olyan jól ki van fejlődve, mint a juhoké. Az ízlőszerv és a tapintóérzék élessége felől nehéz dolog bírálatot mondani. Az emberrel szemben azok a pézsmatulkok, amelyek ellenségükkel még nem találkoztak, gyakran ügyetlenül és tanácstalanul viselkednek. Felismerik azonban csakhamar az ellenség félelmes voltát, aki hirtelen jelent meg sivatagjaikon, ahol legföljebb a farkas és a jegesmedve csatangol. A pézsmatulkok bizalmát a veszélyt csakhamar felismerő menekülés követi. Kezdetben ugyan szinte lebilincselve megállanak, megbámulják az ismeretlen ellenséget és csak lassan, meggondolva határoznak. Ismeretlen dolgokhoz is gyanutlanul közelednek és otromba, esetlen mozdulattal adnak kifejezést csodálkozásuknak. Ilyen módon viselkedett Payerrel négy pézsmatulok, miközben mérőasztalának nekirontott.
Ha több vadász más-más oldalról lopódzik a nyugodtan legelő pézsmatulok-csordához, úgy az állatok menekülés helyett néha még jobban összebújnak és lehetővé teszik, hogy a vadász többször rájuk lőjjön. Ebből azonban nem lehet az állatok ostoba voltára következtetni. Ez a magatartás ugyanis megfelel a farkasok elleni védekezésnek. Ha ugyanis a pézsmatulkokat a farkasok támadják meg, úgy azok az említetthez hasonlóan összetömörülnek és a borjúkat a csoport közepébe véve, hatalmas szarvakkal felfegyverzett fejüket a támadók ellen fordítják és várják a támadást, amelyet rendszerint visszavernek. A pézsmatulok általában olyan ellenfél, amelyet nem szabad lekicsinyelni. A megsebzett állatok dühbe jönnek és mérgesen nekirohannak a vadásznak, aki hálát adhat, ha le nem tiporják, vagy fel nem öklelik. Az elsőt önmagán tapasztalta Tramnitz, amidőn egyszer egyedül ment pézsmatulok-vadászatra, de nem csupán zsákmány nélkül, hanem összetört fegyverrel és széttépett ruhával tért vissza, mert egy bika felöklelte és megtiporta. Az indusok is azt állítják, hogy a pézsmatulkok jó hasznát tudják venni fegyvereiknek s még medvéket és farkasokat is megölnek. Természetes dolog, ha az embert és annak fegyverét még nem ismerték meg, úgy védekezési szándékból összecsoportosulnak és ellenállás nélkül össze lehet őket lőni. Ez igaz ugyan, de ez annak tulajdonítható, hogy az őket fenyegető veszélyt még nem ismerik. Egész másképp viselkednek azonban, ha tudatában vannak, hogy milyen veszély fenyegeti őket. A vénebb, különösen a magános bikák, Payer és Copeland szerint, még ha könnyebb sebet kaptak is, a legnagyobb hidegvérrel állják a puskatüzet és „beérik azzal, hogy megsebezhetetlen fejüket lebocsátva és az oldalukat veszélyeztető helyzet kerülésével védik testüket. Megesett, hogy egy ilyen állat roppant szarvaitól páncélként védett homlokára kapott lövést Wentzel-puskából, amellyel egész hosszában keresztüllőtték a jegesmedvét, s az állat úgy eltürte a lövést, hogy a sebzésnek még csak a jeleit se mutatta, mert a golyó koronggá lapulva hullott a földre.”
Pézsmatulkok a Ferenc József fjord mellett Grönlandban.
Húsán mindig érezni az erős pézsmaízt, de ez a teheneknél sohasem oly erős, hogy élvezhetetlen lenne a húsuk, mint a bikáké, kivált ha párzás idejében lövik őket. A német sarkutazók nagyon jóízűnek találják a pézsmatulok húsát, s más európaiak is ugyanezt mondják. Wales erősség környékén az indusok jövedelmező cserekereskedést űznek az általuk elejtett pézsmatulkok húsával. Miután nagyobb darabokra elvagdosták, felakasztják s megvárják, míg a levegő teljesen megszárítja és azután a prémvadászok telepeire viszik, ahol szívesen megveszik a húst. Gyapját és szőrét az indusok és eszkimók nagyon becsülik. Az előbbi oly finom, hogy belőle igazán kiváló szövetet lehetne készíteni, ha elegendő volna belőle. Farkából az eszkimók légycsapókat, bőréből pedig kitűnő csizmákat készítenek.
Jóllehet a pézsmatulok már 1720 óta ismeretes, mégis az első élő példányok csak 1899-ben kerültek Európába. Azóta összesen mintegy 30 pézsmatulok érkezett az állatkertekbe, közülük kettő Amerikába. Általában a fogságot nem a legjobban tűrik. A berlini állatkertben 1904-ben megszerzett tehén mégis több mint tizenkét évig élt ottan. Meglehetős tompult, csöndes és aluszékony teremtésnek bizonyult, amely ápolójával szemben nem tanúsított ragaszkodást. Mindenesetre azonban az ostort és annak jelentőségét megismerte és ápolója a támadásait ostorral el tudta kerülni.
