1. Lóantilopok (Hippotragus Sund.)
1. Lóantilopok (Hippotragus Sund.)
Az egész család legpompásabb tagjai a lóantilopok nemzetségébe tartoznak; így nevezik őket tekintélyes sörényükről. Szarva hímnek és nősténynek egyaránt van; azok a homloklécen erednek, egyszerű, éles ívben hajlanak hátrafelé s majdnem egészen a síma hegyükig éles gyűrűk ülnek rajtuk. Fejük alakja és egész külseje tekintetében a mi zergénkére emlékeztet, füleik azonban a szamáréihoz hasonlók; nyakuk rövid és vaskos, aránylag karcsú lábszárakon nyugvó, elül magasabb törzsük zömök, farkuk hosszú, vastag bojtban végződő.
A fakó lóantilop (Hippotragus equinus Desm.)
Fakó lóantilop (Hippotragus equinus Desm.).
Éppen olyan szép, mint hatalmas állat, törzse 2.2, farka 75 cm hosszú, vállmagassága 1.6 m, 35 cm hosszú fülei élesen hegyesek, s hegyükkel, melyen megnyúlt szőrök sorakoznak, hátra- és lefelé hajlottak; farkát a vége tájáig rövid szőrözet borítja, a végén azonban meglehetősen erős bojt lóg. Tarkósörényét hosszú, merev szőrök alkotják, tehát a szamáréhoz, vagy méginkább a zebráéhoz hasonlít, mintsem a lóéhoz; a nyak elülső részének szőrözete alul hasonlóképpen sörénnyé nyúlik meg. Szemei előtt egy-egy hosszú szőrök alkotta fehér folt látható, a szemek mögött pedig egy hasonló színű, de kisebb folt van. Az öregek fejének elülső része feketés, szájuk és orruk körülete, valamint hasuk fehér, a test többi része szürkés – az északibb alfajoké inkább vörösesbarna – sörényük szőreinek vége barna; lábszáraik inkább őzbarnába játszók. A fiatal egyének feje nem feketés, ezek pofája színezet tekintetében majdnem olyan, mint a törzsük. A bikának meglehetősen erős szarva van, mely kanyarulata mentén mérve elérheti a 75 cm-nyi hosszúságot. A szarvak egyszerűen hátra görbültek, végük felé egymástól elhajlók, majdnem a hegyükig gyűrűzöttek s átmetszetük hosszuknak háromnegyed részéig megközelítően tojásdad. A szarvaknak egymáshoz való hajlása és állása sokféleképpen változhatik. A nőstény szarva kisebb, csak 65 cm-nyire nő meg és rendszerint kevésbbé hajlott, mint a hímé.
Afrikának a Szaharától délre eső részét lakja, délre le az Oranje-folyóig, azonban a Kongó-medence erdőövében nem fordul elő. Rendkívül változékony lévén, ezen a területen számos alfaja különböztethető meg, melyek közül ezen a helyen a következőket említjük meg: H. e. rufo-pallidus Neumn. Német-Kelet-Afrikában, H. e. gambianus Scl. Thos. Nyugat-Afrikában, különösen Gambiában, és H. e. bakeri Hgl., mely a Bar-el-Gazal, Atbara és a Kék-Nílus körüli rétségeken honos.
A fekete lóantilop (Hippofragus niger Harr.)
Fekete lóantilop (Hippotragus niger Harr.).
Szintén pompás termetű állat. Alig kisebb a megelőzőnél, mert teljes hossza szintén majdnem eléri a 3, vállmagassága pedig az 1.5 m-t, de fülei jóval rövidebbek és keskenyebbek, csak 25 cm hosszúak, egyenesek, hegyesek, nyakszirt- és hátsörénye lazább szőrözetből áll, nyaksörénye jól elkülönült, fején hosszan kihegyesedő, farka erős bojtban végződő. Uralkodószíne mély, fényes fekete, különösen ilyen a kifejlett bikáé; egy-egy, a szemek fölött kezdődő és a pofa oldalán az orr felé húzódó széles sáv, a pofa elülső része és az áll, valamint a szügy, a has és a combok felső részének belső oldala, s végül a fülek belső fele fehér, a fülek töve, egy folt a fej hátulján s a combok alsó része kívülről és belülről világos dióbarna. A nőstény jelentékenyen kisebb a hímnél, színe mély dióbarna, itt-ott feketésbe játszó. A fiatalok élénk vörösbarnák, nyakuk középe és farkbojtjuk fekete; az öregek fejének majdnem egyáltalában nincs rajzolata. Hímnek és nősténynek egyaránt van szarva, ez hasonló a megelőző fajéhoz, azonban sokkal szebb, nevezetesen sokkal hosszabb, erősebb és és rendesen erősebben görbült. A hímé 110, a nőstényé 85 cm hosszúra nőhet meg. Az állat hazája Transvaal északi részétől Német-Kelet-Afrikáig terjed.
A lóantilopok két faja megközelítőleg egyforma tájon él, azonban a fakó lóantilop, mint látszik, inkább az alacsony bokrokkal benőtt alföldet, a fekete lóantilop ellenben inkább a dombvidéket kedveli. Az utóbbi állítólag a vizet is tovább tudja nélkülözni. Rendesen mindkettő 6–12 főből álló csapatokban él, azonban Selous délen a fakó lóantilopot néhányszor 20-ig menő, a fekete lóantilopot pedig nem ritkán 50 és még több darabból álló csordában is megfigyelte. Erős, vén bikák szeretnek magányosan járni. Különböző mértékben félénkék, ha megriasztják őket, gyorsan rohannak, azonban nem valami kitartó futóknak látszanak. És természetesen nagyon jól tudnak védekezni is. „A fekete lóantilop” írja Selous, „ha megsebesítik, gyakran nagyon veszett állattá válik és miként a fakó lóantilop és a zergebak, nagyon csúful elbánhat a kutyafalkával; én tudok egyről, mely szarvának három egymásra következő öklelésével három kutyát megölt”. Ellési ideje, mint látszik, nincs határozott évszakhoz kötve, bár a legtöbb borjú tavasszal, vagyis novemberben és decemberben j ön a világra.”
Miként a legtöbb nagy antilopot, akként a lóantilopokat sem nehéz fogságban tartani. A fekete lóantilop a hamburgi és kölni állatkertben még szaporodott is. A vemhesség körülbelül 9 hónapig tart.
A kék lóantilop (Hippotragus leucophaeus Pall.)
A kék lóantilop az ember által az újabb korban kiirtott nagy emlős állatok közé tartozik. A Fokföldön élt. A leírás szerint kisebb, szürkéskékszínű állat volt, hátsörénye rövid vagy jelentéktelen, mellsörénye csaknem teljesen hiányzott és hiányzott róla a lóantilopok fejének fekete rajzolata is. Le Vaillant, akinek az állat nagyon jó leírását köszönjük, már 1781-ben Afrika egyik legritkább antilopjának nevezte. És két évtizeddel későbben Lichtenstein már azt írta, hogy ki van irtva. A következő évtizedek során állatunk egészen feledésbe merült, vagy pedig összetévesztették a valódi lóantilopokkal, és csak legújabban derült ki, hogy önálló fajnak tekintendő.
