2. Fókák (Phoca L.)
2. Fókák (Phoca L.)
A borjúfóka (Phoca vitulina L.)
A borjúfóka a legjobban ismert faj, ha könnyen össze is tévesztik másokkal. A felnőtt hímek elérik a 2 m-t. Súlyuk 50–75 kg közt van és 12–18 liter olajat adnak. A nőstények valamivel kisebbek. Arckoponyája rövid, orra finom, s e miatt feje emlékeztet a macskáéra. Színe igen változatos. Leggyakoribb a sárgásszürke alapszín, amelyet szabálytalanul elhelyezett kerek barna, vagy fekete foltok díszítenek. A hason csak néhány apró folt van. Igen jellemző rá a szemet szegélyező elmosódott szélű világosabb gyűrű. Az újszülöttek szőrruhája már ugyanolyan, mint a felnőtteké, s rögtön a vízbe is mehetnek úszkálni.
Júniusban, vagy júliusban 1, ritkábban két kicsinyük születik. Az újszülöttek rendszerint még világrajövetelük előtt levetik gyapjúszőreiket, úgyhogy születésükkor már az idősebbekhez hasonlítanak. Két hónapig anyatejen élnek. Az anyák gondosan bánnak kicsinyükkel.
A borjúfóka kimondottan parti állat, amely legszívesebben öblökben és folyótorkolatokban tartózkodik és a nyilt tengerre csak ritkán megy ki. A folyókba ellenben gyakorta behatol. Az 1879-i szigorú télen, mint Trouessart följegyezte, Orleansnál fogtak egy párt. Collett írja könyvében, hogy a Tana-Elfben a borjúfóka a lazacok ívó csapatait 300 km-nyi távolságra is elkíséri. Sokáihg azonban nem időzik az édes vízben.
A borjúfóka az Észak-Atlanti-Oceán minden partján és összes szigetein lakik, Európában Izlandtól egészen Portugáliáig, Grönlandban az északi szélesség 73-ik fokáig, Labrador partjain, a Davis-szorosban Új-Jerseyig. A Csendes-Oceán északi részében a borjúfókát három közelálló faj helyettesíti. Az Északi-tengerben a borjúfóka a leggyakoribb faj, hasonlóképpen a Balti-tenger nyugati részében is. A keleti felében ellenben aránylag ritka, a Bottni-öbölben pedig, úgy látszik, egyáltalán nem fordul elő.
Társas állatok, amelyek a nekik megfelelő helyen, ahol zavartalanul időzhetnek, tavasszal száz főnyi csapatokban ggyülekeznek. Ha a szárazra mennek, verekednek a jobb helyekért, ha azonban már elhelyezkedtek, békésen és sűrűn feküsznek egymás mellett. Kellemetlen meglepetések ellen úgy védekezek, hogy őröket állítanak ki, amelyek veszedelem esetén üvöltésbe törnek ki. Szagló- és hallószervük jól fejlett.
A borjúfóka mindenféle tengeri halat megeszik, s így az a kár, amit a halászatnak okoznak igen nagy. Leszedik a lazacot a horogról, kicsenik a tőkehalat a varsából és a hálóból, s a tetejébe még az eszközöket is megrongálják. A borjúfókáktól okozott kárt számszerűen nehéz felbecsülni. Collett a norvég lazachalászatban okozott károkat évi félmillió norvég koronával nagyobbra becsüli, mint amennyi a halászok egész haszna.
A kereskedelemben évente 15–20.000 borjúfókabőr kerül. Értéke darabonként 10–20 pengő közt váltakozik. Bőréből táskákat, iskolatáskákat stb. készítenek.
A gyűrűs fóka (Phoca hispida Schreb.)
A gyűrűs fóka (Phoca hispida Schreb.) alakjára nézve nagyon hasonlít a borjúfókához. Legfeljebb a feje kisebb valamivel, az orra is hegyesebb, a mellső úszója valamivel szélesebb, farka pedig hosszabb. A gyűrűs fóka az összes fókafajok közt a legkisebb. A felnőtt hímek legfeljebb 1.8, a nőstények pedig 1.45 m-re nőnek meg. Nehring följegyezte, hogy egy 1.53 m hosszú, teljesen felnőtt hím, amelyet Misdray mellett ejtettek el, 39.5 kg-ot nyomott és 8 liter olajat szolgáltatott, egy 1.25 m hosszú nőstény ellenben csak 28 kg-os volt, amiből a szalonnára 9 kg jutott. Úgy látszik, hogy a törpe példányok elég gyakoriak. Ezek Collett szerint csak 60 cm-re nőnek meg és „Troldseal” a norvég nevük. Igen jellemző erre a fajra az a szag, amelyet testük áraszt, s ennek köszönheti második tudományos nevét: Phoca foetida, amelyet Fabricius adott neki.
Színe rendkívül változatos és úgy látszik, helyi változatok kialakulására nagyon hajlamos. Amennyiben a sötét hátoldalon a világosabb gyűrűs foltok jól áthatók, akkor a faj fölismerése könnyen megy. Ezek a foltok azonban gyakran és leginkább a fiatalabb példányokon csak tökéletlenül vannak kifejlődve. A gyűrűs fóka a kúpos fókákhoz hasonlóan, a borjúfókától pedig eltérően, szintén hosszabb ideig, kb. 25–30 napig puha fehér szőrözetet visel. Ez a csecsemőkori bunda 40–50 cm-es szőrökből áll, s igen keresett árucikk, amelyből Brasz adatai szerint egyedül Grönland 30–40.000, Észak-Amerika pedig 10–20.000 darabot szállít évente a piacra.
Mint az összes fókaféléknél, a gyűrűs fóka kicsinyeinek száma is rendesen egy, de ennél a fajnál a kettős ikrek éppen nem ritkák, sőt már hármas ikreket is észleltek. Az újszülöttek a hóba vájt üregekben jönnek világra, mint ahogy az Hantzsch-Matschie egyik tudósítása alapján a következőképpen leírja (Spitzber. Ges. Naturf. Freunde 1913): „Az idősebb nőstények a jég és a hótakaró közt néhány méter átmérőjű helyeket tesznek szabadokká, amelyek függélyes, vagy vízszintes járatokkal a vastag jégbe vájt lélegző lékkel közlekednek. Ilyen bölcső-kamrák gyakran a darabos jégben is találhatók, mi azonban mindig a száraztól távol teljesen sík felület közepén akadtunk rájuk. Az üregeket semmi egyéb nem árulta el, mint a kongó hang, ha fölöttük dobogtunk. Az odvak nem sokkal szélesebbek és hosszabbak, mint maga a felnőtt állat. Itt születik az ivadék, s itt szopik. Amikor második ruháját megkapja, a vízbe megy és megjelenik a jégen.”
Igen feltűnő az előfordulása olyan belföldi tavakban, amelyek ma messze esnek a tengertől. Így a Kaspi- és az Aral-tóban is megtalálható. A kaspi-tavi fóka (P. h. caspia Gm.) helyi változattá vált ugyan (Színes tábla), s a tulajdonképpeni gyűrűs fókától elkülönítették, de a kettő közötti szoros összefüggés kétségtelen. Ugyanez áll a Bajkál-tóban élő gyűrűs fókára is, amelyet Phoca hispida sibirica Gm. névvel jelölnek. Ezeknek a kimondottan tengeri állatoknak ilyen messze a tengertől a beltavakban való előfordulását egyenesen csodálatosnak és megmagyarázhatatlannak kellene tartanunk, ha a föld története nem világosítana fel bennünket arról, hogy az északi jegestenger valamikor odáig ért, ahol ezek a tavak vannak. Ezeken az akkor olyan mélyen délre fekvő partokon éppúgy éltek gyűrűs fókák, mint a mostani északabbra lévő partvidékeken. Amint a szárazföld lassan elkezdett emelkedni, ezek a tavak, amelyek eredetileg az akkori hatalmas északi tenger fjordjai, öblei voltak, elvesztették vele az összeköttetésüket. Az állatvilágnak azok a tagjai, amelyek nem húzódtak vissza idejében, ott rekedtek és nem tudtak többé visszatérni a tengerbe. Az idők folyamán a tenger egyre inkább visszahúzódott, s az állatok az újonnan keletkezett tavakban vagy elpusztultak, vagy pedig, mint a gyűrűs fóka is, alkalmazkodtak az új viszonyokhoz. Ezeket nevezik maradék-, vagy tudományosan reliktum-fajoknak, mivel az egykori tenger relikviái. De nemcsak itt, hanem feljebb északabbra is maradtak vissza ilyen reliktumok a belvizekben. Így a finn tavakban, különösen a Ladoga- és az Onega-tóban szintén élnek fókák, amelyeket csekély különbségek alapján Phoca hispida ladogensis Nordquist név alatt választottak külön a törzsalaktól. A Saima-tóban és a szomszédos tavakban tanyázó fókáket Ph. hispida saimensis Nordquist néven írták be. A gyűrűs fóka, úgy látszik, már jelentéktlen elszigetelődés mellett is hajlamos földrajzi változatok alakítására. A Balti-tengerben élő alakot, amelyen a gyűrűs foltok igen jól kirajzolódnak Phoca hispida annellata Nilss., az Ochocki-tengeröbölben otthonos változatot pedig Ph. h. gichigensis Allen név alatt vezették be az irodalomba. Valószínű, hogy ez az elszigetelődéssel magyarázható változékonyság szorosan összefügg az állat szokásaival, amennyiben a partot csaknem jobban kedveli és a nyílt tengertől inkább tartózkodik, mint a borjúfóka.
A grönlandi fóka (Phoca groenlandica Fabr.)
Grönlandi fóka (Phoca groenlandica Fabr.).
[Régi neve: Pagophoca.]
A grönlandi fóka (Phoca groenlandica Fabr.) tulajdonképpeni hazája a sarki tenger a 67-ik szélességi foktól északra. Onnan kalandozik el időnként egy-egy példány a skót parokra, az Északi-tengerbe és a La Manche-csatornáa, ahol legutóbb 1903-ban fogtak egy példányt. Az eddig említett három fajjal ellentétbe a Phoca groenlandica kerüli a szárazföldet és kizáróan a jégen él. Ott születnek meg a kölykei is. A grönlandi fóka páros életet folytat.
A felnőtt hímek sárgás-, vagy szürkésfehérek és fekete arcukról, továbbá a hátukon lévő fekete félholdalakú nyeregfoltról könnyen felismerhetők. A nőstény uralkodó színe a szalmasárga, amely a hátán agyagszínűvé sötétedik és kékesbe, vörösesbe játszik, sőt sötétszürkébe is átmehet. A hasoldal színezete olyan, mint a hímeké. A lantalakú háti rajzolatból a nőstényeken semmi sem látszik, különböző számú és nagyságú tojásdad sötét folt van a helyén, amelyek a sárgás-, vagy a vörösesbarna alapból kiválnak. A fiatalok születésüktől kezdve 7 hetes korukig hófehérek és sűrű, finom gyapjúszőrözet borítja őket. Egy esztendős korukban számos fekete folt jelenik meg világosszürke bundájukon, s ezek a második évben megnagyobbodnak. A jellegzetes színeződés a harnmadik életévben mutatkozik.
A fiatalok prémje „Whitecoat” néven kerül forgalomba. Brasz művében, amelyet a prémekről írt, a grönlandi fóka elejtéséről és életmódjáról általában a következőket mondja: „Az állatok nagy csapatokban élnek a nyilt tengeren, amelyen nyáron északra, télen pedig délre vándorutakat tesznek meg. Március derekán az úszó jégtáblákra kapaszkodnak, ahol március vége és április közepe közt világra jönnek a kölykök, mialatt a hímek imét a nyilt vizet keresik fel. Ekkor indul meg a nagy mészárlás.”
„Új-Fundlandból, St. John kikötőjéből aránylag tekintélyes flotta indul ki az úszójég határáig, amely vadászgőzösökből áll. Ugyancsak gőzhajókat szerel fel fókavadászatra Greenoch, Dundee és Peterhead Angliában, s ezeket a Baffin-öbölbe irányítják.” Mihelyst elérik az úszó jeget, kihajózzák a legénységet, amely súlyos fütykösökkel, vagy hosszúnyelű fakalapácsokkal és éles késsel van fölszerelve. A legkíméletlenebbül bunkózzák le a néhány hetes állatokat, a serdülőket s a nőstényeket. Mihelyt elegendő számú fókát koncoltak fel, a legénység egy része leszalonnázza az áldozatok hulláit és a fedélzetre hurcolja. A rövid néhány hétre terjedő mészárlási időszak alatt ilyen módon minden évben 200.000–500.000 grönlandi fókát irtanak ki.
Északi hazájuk arra kényszeríti a grönlandi fókákat, hogy vándorlásaikat az előrenyomuló és hátráló jéggel együtt hajtsák végre. Ez a mozgalom annyira szabályszerűen megy végbe, hogy a norvégek, Collett szerint, a megjelenés és érkezés ideje szerint téli és és muszka fókákat különböztetnek meg. Az előbbiek a norvég partokon töltik a telet. A Spitzbergákról jönnek és tavasszal ismét északra húzódnak. Áprilisban, vagy májusban újabb rajok ereszkednek le a Fehér-tengerből. Ezek a muszka fókák. Ezek lesoványodott állapotban, az előbbiek kövéren érkeznek meg.
Különösen kedvező időjárás mellet a bevándorlók száma jelentékenyen meg is növekedhetik. Collett szerint 1901/2 és 1902/3 telén igen nagy fókajárás volt. A grönlandi fókákkal együtt fehér bálnák és gyűrűs fókák is töméntelen mennyiségben jelentek meg. A zsákmány értéke csak 1903 januárjától márciusig 50.000 norvég korona (76.000 P) volt.
Hasonló vándorlások a grönlandi partokról is ismeretesek. A grönlandi fóka az év folyamán két ízben hagyja el a grönlandi partokat, először márciusban, másodszor pedig júliusban s a David-szoros legészakibb részébe vándorol el. Májuban igen lesoványodott állapotban jelenik meg ismét. Második vándorlásáról szeptemberben tér vissza, hogy a grönlandi partokon teleljen át. A tavaszi vándorlásban rendszerint valamennyi állat résztvesz, ellenben őszi vonuláskor néhány példány vissza szokott maradni, anélkül, hogy ennek valami különösebb magyarázatát lehetne adni. Nem tudjuk, hogy a fókák milyen messzire hatolnak fel északra, s a vándorlás mélyen fekvő okaiba sem sikerült még idáig bepillantani. Hajósok nem egyszer találkoztak a tenger közepén népes, meglehetős egyenes vonalban vonuló csapatokkal, amelyek sietősen mind egy irányba tartottak, mások pedig egész váratlanul olyan partokon, vagy jégmezőkön látták őket, amelyket egyébkén nem szoktak meglátogatni. A vándorlások sokféleképpen módosulnak, a szerint, hogy milyen hőmérséklet uralkodik abban az időszakban, amelyben a vonulás végbemegy. Úgy látszik, hogy a vándorlást legalább is részben a hőmérsékleti viszonyok befolyásolják, éppúgy, ahogy hatással lehet rá a táplálékul szolgáló állatok megjelenése is. Az utóbbi föltevés mellett szól az a körülmény, hogy a grönlandi fóka, – mint már említettük – először fölöttébb lefogyva érkeznek, ellenben már második megjelenésük alkalmával, vagyis szeptemberben, kövérebbek, mint valaha. A közbe eső időszak alatt tehát nyilvánvalóan gazdagabb zsákmányra tettek szert és meghíztak. Lehet, hogy vándorlásaik a szaporodási időszakkal is összefüggésben állanak.
Éppen ebben az időben gyűlekeznek egyes jégmezőkön azok a hatalmas csapatok, amelyek még a nagy tömegekhez szokott fókasintéreket is csodálatba ejtik. Miután a nőstények a megfelelő jégmezőket fölkeresik, s a kicsinyek megszületnek, a hímek otthagyják őket. Az utóbbiak egy darabig a jég szegélye mellett úszkálnak, a megfigyelők azonban csakhamar szem elől tévesztik őket, mivel apránként eltünedeznek és ismeretlen tájékokra húzódnak.
A fiatalok, úgy, mint a többi fajoké, igen fejlett állapotban születnek és családjuk legtakarosabb, s legkedvesebb tagjai. Első gyermekruhájuk fehérsége a szín tisztaságát tekintve vetekedik a magas észak szűztiszta havával, de csakhamar csodálatos sárgás árnyalatot ölt, amely azonban, sajnos, szintén nem marad meg tartósan. Miként sok más fóka, úgy életének első napjaiban a grönlandi fóka is igen gyámoltalan és teljesen tehetetlen. A vízbe nem tudnak menni, hanem felváltva alusznak és szopnak a hólepte jégen. Bundájuk ugyanolyan védelmet biztosít számukra, mint minden havon élő állaté, vagyis láthatatlanná változtatja az ellenség számára. Anyjuk nagy gyöngédséggel bánik velük, a fókasintérekkel szemben is bátran védelmezi őket. A szőrözetváltás kéthetes korukban kezdődik és 3–4 hétig tart. Ekkor foltos, pettyes fiatalkori ruhát kapnak. A fókabunkózók erről nevezték el őket nyulaknak. Ebben a ruhában szállnak először a vízbe. Az első nyár folyamán öltözetük másodszor is változik, amennyiben alapszínük a hátukon sötéteskékbe, hasukon és mellükön pedig pompás ezüstfehérbe megy át. A grönlandiak ezt a budát „Aglektol” névvel jelölik. A legközelebbi ruhaváltáskor kapott szőrözet már a felnőttekéhez közeledik. A grönlandi fóka a harmadik, mások szerint a negyedik-ötödik évben cseperedik föl.
A grönlandi fóka vízben való mozgását a meglepő gyorsaság és különösen ügyesség jellemzi. Gyorsan egymásután ugrál ki a vízből úgy, hogy egész testét kiveti. A tengerészek ezért nevezték el ugrónak. Newton úgy véli, hogy az időnként újra meg újra megismétlődő hírek az óriási tengerikígyóról, amelyet a tengerészek határozottan látni vélnek, mind a grönlandi fóka ugrálására vezethetők vissza. Mint fentebb már említettük is, a csoportok, amelyekkel a nyílt tengeren találkoznak, csaknem szabályosan egyenes vonalba fejlődnek fel. Egyik a másik nyomában úszik, s mindannyian a vezért követik. Ha már most a vezetőjük, mint azt gyakran megteszi, egyszer megfordul maga körül, vagy pedig a felszín fölé ugrik ki, a többiek, amikor ugyanarra a helyre érnek, mind pontosan megismétlik ugyanazt. Newtonnak ahányszor csak a grönlandi fókának ilyen módon vonuló sorait látta, önkéntelenüli mindig a tengeri kígyóra kellett gondolnia és nagyon is érthetőnek tetszett előtte, hogy a regényes dolgok iránt nálánál, a természetbúvárnál kevésbbé közömbös megfigyelő a szeme előtt húzódó kígyóvonalban a tenger sokat emlegetett mesés szörnyetegét ismeri fel, s erről sziklaszilárdan meg is van győződve. Ez a játékos sürgés-forgás és a csodálatraméltó mozgékonyság éppen úgy, vagy tán még jobban is jellemzi a tenger ugróbajnokait, mint a tojásdad-fej és élesen megkülönbözteti rokonaitól. Értelmi színvonala a bojúfókáéval megközelítően egyenlő fokon áll, a szabadon és a fogságban élők viselkedéséből legalább is azt a következtetést lehet levonni.
