1. Marmoták (Marmota Blbch.)
1. Marmoták (Marmota Blbch.)
[Más neve: Arctomys.]
Forsyth Major szerint a mókusok és a marmoták közt nincs mélyrehatóbb különbség, azért ezek az állatok egyszerűen nemekként helyezendők egymás mellé ugyanabba az alcsaládba, mert a sorozat teljes a marmotától az ürgén és a földön élő mókusokon keresztül a fán élő mókusokig.
A marmotákat rendszertanilag koponyájuk alkata és felső első zápfoguk szerkezete jellemzi. Koponyájuk felül erősen lapított és a szemüregek közt bemélyedt; első felső, egygyökerű zápfoguk felülete felül körülbelül akkora, mint a többiek. Testük zömöksége, farkuk s fülük rövidsége, szemeik kicsisége tekintetében, valamint abban, hogy pofazacskójuk csak nyomokban van meg, a közvetlenül utánuk ismertetendő prairie-kutyákkal egyeznek meg. Elülső végtagjukon a hüvelykujj egyszer megvan, máskor ellenben hiányzik.
A marmotáknak tekintélyes számú faja él Közép-Európában, Észak-Ázsiában és Észak-Amerikában. A legtöbb fajaik földi állat, mások ellenben hazájuknak éppen legmagasabb hegyeikben laknak. Tanyájukat száraz, agyagos, homokos vagy köves tájakon, fűben dús rónaságokon és steppéken ütik fel, de megtalálhatók erdőkben is. Csak a hegyi mormoták részesítik előnyben a fahatár fölé eső legelőket és réteket, vagy pedig a fahatár alá eső völgyeket és szakadékokat a síkságokkal szemben. Valamennyi fajnak pontos otthona van s nem vándorol. Mély, földalatti lakást ásnak; lakásaik csoportosan sorakoznak egymás mellé; s néha bámulatos tömegű állat él együtt telepesen. Egyesek évszakok vagy tevékenységük szerint több lakást is ásnak maguknak, mások egész éven át ugyanabban a lakásban laknak. Valamennyien a földön élő állatok. Mozgásuk meglehetősen eleven, de mégis sokkal lassúbb, mint a tulajdonképpeni mókusoké, sőt egyes fajok határozottan nehézkeseknek mondhatók. Táplálékuk füvekből, dudvából, gyenge hajtásokból, fiatal növényekből, magvakból, földön termő gyümölcsökből, bozótokból, gyökerekből, gumókból és hagymákból áll; csak azok a fajok esznek fiatal faleveleket és rügyeket, melyek nagy üggyel-bajjal fel tudnak kapaszkodni a fákra és cserjékre. Egyesek kárt tesznek a gabonaföldeken és a kertekben, de nálunk tett káruk jelentéktelen. Tél felé elássák magukat üregükbe s mély és megszakítatlan téli álomba merülnek, melynek során élettevékenységük a lehető legcsekélyebb fokra csökken le.
Hangjuk erősebb vagy gyengébb fütyülés vagy csaholás, de lehet valami morgásféle is, mely ha gyengébb, jó érzést fejez ki, egyébként azonban haragot is jelent, s a prairie-kutyák hangja harsogó rikoltozássá is fokozódhatik. Érzékeik közül a legfejlettebb a tapintás és a látás, s különösen jól megérzik az elkövetkező időjárást s a szerint teszik meg előkészületeiket. Rendkívül figyelmesek, óvatosak és elővigyázatosak, nagyon félénkek, egyes fajok őröket állítanak ki, hogy a társaság biztosságát növeljék, s ha a közelgő veszélyt csak sejtik is, a lehető leggyorsabban eltűnnek földalatti rejtekükben. Csak kevesen merészkednek szembeszállani az ellenséggel. Nagy többségük, bármely kiváló fegyverük van is erős fogazatukban, sohasem védekezik, és azért azt tartják róluk, hogy jóindulatú és gyengéd, békés természetű és ártatlan állatok. Értelmességük abban nyivánul meg, hogy bizonyos fokig könnyűszerrel meg lehet őket szelidíteni. A legtöbb idővel megismeri ápolóját és nagyon bizalmassá lesz, sőt egyesek szófogadóknak és tanulékonyaknak bizonyulnak s megtanulnak némi mutatványt is.
Szaporaságuk nagy. Igaz, hogy évenként átlag csak egyszer kölykeznek, de egyszerre 3–10 fiatalt szülnek s a következő évben már ezek is szaporodnak.
Egyeseknek fölhasználják a bőrét, másoknak megeszik a húsát, némelyeket meg szívesen tartják fogságban. Egyéb hasznuk nincs. Ellenben egyes belsőázsiai fajok újabban nagyon gyanúsakká váltak, hogy ők a mongol tüdőpestis terjesztői, azért a gereznájukért korábban erősen vadászott fajok vadászatát mind az orosz, mind a kínai kormány megtiltotta.
A havasi marmota (Marmota marmota L.)
Havasi marmota (Marmota marmota L.).
A család egyik, már az ősidőkben jól ismert tagja az Alpesek legnagasabb sziklalejtőin él, ott, ahol nem nő már sem fa, sem cserje, ahova a szarvasmarha már nem, s a kecske és a juh is alig tud felkapaszkodni; sőt ott található a gleccserek jégtengeréből kiálló sziklákon is, ahonnan a nyári nap melege legföljebb 6 hétre olvasztja el a havat. A rómaiak alpesi egérnek neveték el ezt az állatot, a savoyárdok marmottának, az Engadin lakói marmottellának, a németek, a két nevet átformálva, Murmeltiernek, a felsőbajorországiak Mankeinek hívják. Bernben Murmeli, Wallisban Murmentli és Mirtbelleri, Graubündenben Marbetle vagy Murbentle, Glarusban Munk a neve. Magyarul havasi marmotának nevezzük.
A havasi marmota egész hosszúsága mintegy 62 cm, ebből a törzsére 51, a farkára pedig 11 cm esik; magassága 15 cm. Legközelebbi rokonaitól abban tér el, hogy elülső lábain nincsen hüvelykujja. Bundája, mely rövidebb gyapjú- és hosszabb nemezszőrökből áll, sűrű, dús és meglehetősen hosszú. Színe felül többé-kevésbé határozott fakószürke, feje tetején és feje hátulján feketével kevert a tarkója, farka töve és egész alsó oldala sötét vörösessárga, végtagjai, oldalai és pofájának hátulsó része világosabb, arcorra és lábai fehéres rozsdasárga színűek. Akadnak azonkívül teljesen fekete vagy fehér, valamint fehérrel gyöngyözött példányok is.
Az újabb vizsgálatok eredményei szerint a havasi marmota csak Európában él. Itt az Alpesek, a Kárpátok és legalább a régebbi adatok szerint a Pyreneusok legmagasabb részein él, azokon a réteken, amelyek közvetlenül a hó- és jégmezők alatt terülnek el, s legföljebb a fák övének a határáig megy le. Tartózkodási helyük olyan szabad területeket szemel ki, amelyeket köröskörül magas sziklafalak vesznek körül, vagy pedig magános csúcsok közé beékelődő szűk szakadékokat választ ki. Legszívesebben telepszik meg az emberi tevékenység színterétől minél messzebb eső pontokon. Minél elhagyatottabb a hegy, annál gyakoribb rajta; ahol az ember jobban hozzáférhet, onnan már majdnem kiirtotta. Rendesen csak délnek, keletnek vagy nyugatnak néző hegyoldalakon és lankásokon él, mert mint a legtöbb nappali állat, szereti a napot. Itt ássa meg az üregeit, kisebbeket, egyszerűbbeket és mélyebbeket, nagyobbszabásúakat. Az előbbieket nyári, az utóbbiakat téli lakásnak, az előbbieket védelmül ideiglenes veszedelmek vagy az időjárás kellemetlenségei, az utóbbiakat a félelmes, kemény tél ellen, amely ott fönn 6, 8, sőt 10 hónapig is eltart. Ez a sajátságos állat az évnek legalább a kétharmadát úgy alussza át, sőt gyakran még nagyobb részét is, mert előfordulásának legmagasabb pontjain ébrenléte és lakása körül való tevékenykedése alig két hónapig tart.
A marmota hazánkban való előfordulásáról Méhely az e mű I. kiadásában azt írta: „Magyarországon az összes felföldek legmagasabb tájairól ismeretes s még a negyvenes években elég gyakori is volt, azonban újabban legtöbb helyütt nagyon meggyérült, sőt helyenként már teljesen kipusztult. A Magas-Tátrából Cserépi Nándor és Kocyan említik; az Alacsony-Tátrából, jelesen a Szent-Iván közelében emelkedő Gyömbér havasról Geyer G. Gyula ismeri; Frivaldszky Jánosnak egy kiadatlan kézirata szerint a lipótmegyei Prasiván is előfordul s Hanák szerint a váci piarista gimnázium gyűjteményében egy zólyommegyei példány van. Ugyancsak Hanák Máramarosban, a Hoverla oldalán, a Fehér-Tisza eredetétől nem messze látott egy példányt s úgy hallotta, hogy az állat Máramaros más havasain is előfordul.”
„Az erdélyi havasokon Bielz szerint nagyon ritka, ha ugyan a pásztorkutyák már teljesen ki nem irtották; 1848-ban még a radnai és fogarasi hegységben fordult elő s Csató szerint a Retyezáton a Vasziel-csúcs körül és a Zanoga-tó környékén is él.”
A Magas-Tátrában ezelőtt mintegy 15 évvel még legalább is tíz eléggé népes telep volt olyan pontokon, melyek egyenesen a marmotától („svistova”) kapták a nevüket. Ezt egy bécsi vadászati író, Morgan Kamilló a helyszínén állapította meg, akinek előadása szerint egy ottani, a helyi viszonyokat alaposan ismerő, öreg vadász az állatok összes számát mintegy 1300 darabra becsülte. Nem kevésbbé érdekes és fontos Morgannak az a megállapítása, hogy „az Alacsony-Tátrát csak mintegy 50 év óta lakják marmoták, mert ott korábban teljesen ismeretlenek voltak.” Az itteni marmoták, Morgan, illetőleg az ő adatszolgáltatói szerint egy vagy két kihelyezett pártól származnak. De hogy ezek a törzsszülők honnan valók, azt a legilletékesebb hírforrás, a Kóburg-uradalmak főerdőhivatala már nem tudta biztosan megmondani, hanem csak annyit tudott, hogy az alacsony-tátrai marmoták valóban az Orlova nevű vadászterületen kihelyezett egy vagy két pártól származnak.
1885-ben gróf Czernin Rudolf az Óriás-hegység Petzer nevű vadászterületén telepített meg két marmota párt, azonban ez a telepítési kísérlet, mint látszik, sikertelen maradt.
Röviden meg kell emlékeznünk a pyreneusi marmotáról is. Ez az állat egyik természetrajzi könyvről szinte örökségképpen száll át a másikra. Ha azonban az ember visszanyúl az eredeti forrásokhoz, léte a mesék világába vész. Már Trutat toulousei zoológusnak 1878-ban megjelent „Catalogue des Mammiféres des Pyrénées” című művében hiába keressük, – nem találjuk meg Graells 1897-ben megjelent „Fauna Mastodontologica Iberica” című könyvében sem. Azért Matschie-val együtt joggal kételkedhetünk benne, él-e a Pyreneusokban egyáltalán marmota?
A marmota nyári élete, mint Tschudi írja, nagyon mozgalmas. Pitymallatkor először az öregek bújnak elő a lyukból. Óvatosan kidugják a fejüket, kémlelődnek, neszelnek, azután lassanként egészen kimásznak, futnak néhány lépést a hegynek föl, leülnek a hátulsó lábaikra, azután egy darabig hihetetlen gyorsasággal legelik a legapróbb füvet. Nemsokára a fiatalok is kidugják a fejüket és csakhamar kibújnak a lyukból, kissé legelésznek, óraszámra elhevernek a napon, hátulsó lábaikra ágaskodnak és fürgén játszadoznak egymással. Azonban szinte minden pillanatban körültekintenek és a legnagyobb figyelemmel kémlelik a vidéket. Az eső, amelyik valami gyanúsat, ragadozó madarat, rókát vagy embert vesz észre, mély és hangos füttyöt bocsát az orrán keresztül, ezt részben a többiek is ismétlik, és egy szempillantás alatt valamennyi eltűnik. Több állat fütyülés helyett hangosan csahol, s valószínűleg innen ered svájci mirtbelleri neve. Az még teljességgel nincs eldöntve, hogy a marmoták valóban állítanak-e ki őrszemeket? Hiszen erre nincs is szükségük, mert kicsinységük következtében könnyen elvesznek az ellenség szeme elő, s érzékük, különösen hallásuk és szaglásuk nagyon élesek. Nyáron a marmoták egyenként vagy párosával laknak nyári lakásukban, melyekhez 1–4 m hosszú folyosók vezetnek, azon kívül mellékfolyosók és menekülő lyukak is csatlakoznak hozzájuk. Mindezek gyakran olyan szűkek, hogy az ember ökle is alig fér át rajtuk. A kiásott földnek csak kis részét hányják ki, a nagyobb tömeget keményre tapossák a folyosókban, melyek ennek következtében fölötte szilárdak és síma falúak. A kijárásokat többnyire kövek alatt ássák meg s ezek közelében gyakran nagyon sok rövid lyuk és folyosó szolgál az állat hirtelen elrejtőzésére. A lakás katlanja nem nagyon tágas. A nász ideje valószínűleg áprilisra esik s a nőstény hat hét múlva 2–4 fiatalnak ad életet, amelyek amíg föl nem cseperednek csak nagyon ritkán jönnek ki az üregből és a következő nyárig az öregek megosztják velük a tanyájukat.
Az állat ősz felé megássa téli lakását. Ez ritkán megy le másfél méternél mélyebbre a gyep alá. Mindig alacsonyabban fekszik a hegységben a nyári lakásnál, amely néha 2600 m-nyire fekszik a tenger színe fölött, míg a téli szállás rendesen a legfelső alpesi legelők övében található, de gyakran az erdőöv határán alul esik. Mint Méhely hivatkozik rá, a marmotának ezt a télire való lejjebb ereszkedését Fischer Miklós és Marcsek Sándor iglói tanárok is megállapították, akik 1882 október 22-én a Tarpataki völgyben, a Róza-menedékház közelében akadtak egy példányra, amely tájon pedig nyáron át nyoma sincs az állatnak. A téli szállás nagyon tágas, mivel az egész családnak, 5–15 állatnak épül. A vadász könnyűszerrel felismerheti a lakott téli szállást egyrészt az előtte heverő szénáról, másrészt meg a belülről szénával, földdel és kövekkel jól betömött, ökölnagyságú bejáratról, mert a nyári lakás bejárásai mindig nyitva vannak. Ha kiszedjük a tölteléket a bejáró folyosóról, először is egy több láb hosszú, földdel, kövekkel és homokkal jól befalazott alagútra akadunk. Ha ezt most néhány méternyire követjük, keresztútra érünk, s ennek két folyosó a folytatása. Az egyik, melyben rendesen ürülékre és szőrökre találunk, rövid és valószínűleg a főút befalazásához való anyagot szolgáltatja. A fokozatosan emelkedő s gyakran 8–10 méternyire hegynek föl haladó másik folyosó torkolatánál rábukkanunk a tágas katlanra, a marmota tulajdonképpeni lakására. A katlan többnyire tojásdad, sütőkemencealakú üreg, mely rövid, puha, száraz, rendesen vörösesbarna és évről-évre megújított szénával van kibélelve. Ugyanis az állatok augusztustól kezdve elkezdik leharapdálni és megszárítani a füvet, melyet szájukban hordanak be az üregükbe, és pedig olyan bőségben, hogy az ember egyszerre talán el sem bírná. Erről a szénagyüjtésről régente nagyon különleges dolokat regéltek. Azt beszélték, hogy az egyik marmota hanyatt fekszik, a másik a hasát megrakja szénával s miután a megrakott állat mind a négy lábával szorosan lefogta a rakományt, társa úgy hurcolja az üreghez a farkánál fogva, mint valami szánkót. Ennek az elbeszélésnek az a tapasztalat az alapja, hogy gyakran találtak olyan marmotákat, melyeknek egészen le volt dörzsölve a hátuk, azonban ez onnan ered, hogy az állatok a szűk nyílások száján koptatták le a hátuk szőrözetét. Az említett két lakáson kívül a marmotáknak még külön menedéklyukai is vannak, melyekben veszedelem esetén rejtőzik el; ha nem juthat el üregébe, kövek alatt és sziklahasadékokban lapul meg.
A marmota friss, leves alpesi növényekkel, füvekkel és gyökerekkel táplálkozik. Legkedvesebb elesége a cickafark, medvetalp, lórom, oroszlánszáj, lóhere, havasi gerebcsin, havasi útifű és a boglárka, de beéri a tanyája közelében termett zöld, sőt száraz fűvel is. És fogaival nagy sietve leharapdálja a legrövidebb füvet is; felül hátulsó lábaira s táplálékát elülső lábai közé fogva morzsolgatja. Ritkán iszik – Geyer nem látta inni – de ha iszik, akkor sok vizet vesz egyszerre magába, közben csemcseg és minden korty után fölveti a fejét, mint a tyúk vagy a lúd. Aggodalmas óvatossága mellett egyetlen falatot is alig élvez nyugodtan, minduntalan fölegyenesedik és körülszemlélődik, és sohasem merészkedik csak egy pillanatig is pihenni, mielőtt tökéletesen meg nem győződött róla, hogy semmi veszély sem fenyegeti.
A marmota szabadban való élete azt bizonyítja, hogy fifikus, furfangos teremtés, nemcsak az ártatlan játék barátja, hanem egyszersmind mintaképe az éberségnek és az óvatosságnak; egyáltalában nem az a közmondásos álomszuszék, naplopó és Mátyás király lusája, amelynek sokan gondolják, hanem szorgalmas munkás, minden körülménnyel számotvető telepes, és nem csupán félénk, ijedős, üreglakó, hanem ha a szükség rászorítja, még sokkal inkább okos és vitéz harcos, aki bátran küzd a saját maga és övéi biztonságáért és életéért.
Girtanner a havasi marmota életének még egy igen érdekes mozzanatáról is megemlékezik, nevezetesen arrról, amely az ú. n. „gólyatörvénytételhez” hasonlít. Megtörtént ugyanis, hogy a st. galleni telep marmotái október elején, tehát közvetlenül a téli szállás építésének megkezdése előtt, népes gyűlést tartottak, amikor többen, mintegy vezényszóra, rárohantak egyik társukra és azt dühös harapásokkal hamarosan kivégezték. A megölt állatról kiderült, hogy nagyon vén állat volt és már valóságos csontvázzá aszalódott. A társaságokat alkotó állatok életében közönséges jelenség, hogy a beteg egyedeket kilöki maguk közül és megölik, aminek haszna az egész társaság szempontjából nyilvánvaló. Az ilyen példányok egyébként rendesen már maguktól is kiválnak a csapatból, félrehúzódnak és elrejtőznek. Már most, hogy a marmoták életében ez a kiselejtezés a közös téli szállás megépítésének a megkezdésekor esik meg, nyilván az a magyarázata, hogy az állatok ilyenkor csatlakoznak szorosabban egymáshoz és az egyik jobban megismeri a másiknak az állapotát.
Miként a legtöbb téli álmot alvó állat, a havasi marmota rendkívül meghízik a nyár végére vagy őszre. Amint azután az első fagy beköszönt, az állat nem eszik többé, ellenben gyakran és sokat iszik, ürüléküket lerakják és családonként bevonulnak téli szállásukra. A téli álom megkezdése előtt a terjedelmes katlanhoz vezető szűk folyosót 1–2 m-nyi hosszúságban belülről szorosan eltömik földdel és kövekkel, de ezek közé agyagot, füvet és szénát is tömködnek be, úgyhogy az egész olyan, mint valami falazat, melyben a fű mintegy a ragasztó vakolat szerepét játsza. A fal a katlant a külső levegőtől teljesen elzárja, belül pedig az állatok testének kisugárzása következtében bizonyos fokú meleg áll elő. A finom szénával köröskörül kibélelt katlan szolgál közös tanyául az egész társaságnak. Itt pihennek a család tagjai, szorosan összebújva. Valamennyi élettevékenységük a lehető legcsekélyebbre csökken, valamennyi állat mozdulatlanul és hidegen hever egyszer elfoglalt helyzetében, szinte halálosan megdermedve. Tavasszal rendkívül lesoványodva jelennek meg téli lakásuk nyílásánál, sóváran néznek valami ehető után, és gyakran bizony nagyon messze kell vándorolniok, hogy a hegyek peremén, ott, ahonnan a szél elfújta a havat, valami asszúfüvet hajszoljanak fel. Kezdetben ez az áttelelt fű alkotja a főtáplálékukat, de csakhamar kihajtanak a fiatal, friss, leves alpesi növények s velük jobb napok virradnak a marmotákra is.
Az állatok téli alvásának kérdését újabban éppen a havasi marmotán végzett vizsgálatok és kísérletek alapján kezdjük jobban megérteni. Jeles vizsgálatokat végzett ezen a téren Cuénot, Regnault és Manglis. De különösen nagyon tanulságosak Dubois Rafael, Albini G., valamint Weinland és Riehl kísérletei. A téli alvás azzal kezdődik, hogy az állat összegömbölyödve arcorrát az alfele tájára szorítja, szemeit és száját pedig becsukja. Ebben az állapotában úgy lehet gurítani, mint valami golyót, anélkül, hogy felébredne. Még mély sebek iránt is kevésbbé érzékeny, a fényingerek iránt teljesen érzéketlen. Elektromos ütésekre sem ébred fel, csak folyamatos galvanizálásra.
A marmota vadászata és fogása mindig sok nehézséggel jár. A társaság valamelyik tagja rendszerint észreveszi a közeledő vadászt s megfigyelését hangos füttyentéssel adja tudtára a többieknek. Erre mindannyian bemenekülnek üregeikbe s nem is jönnek egyhamar elő, tehát már napkelte előtt lesbe kell állania a lakásuknál, ha célt akarunk érni. Puskavégre különben kevés kerül, inkább csapóvasakat állítanak fel s azokkal fogják, vagy pedig tél kezdetén üregeikből ássák ki az állatokat. A marmotát már a régi időkben is buzgón vadászták s üldöztetése még ma sem szünetel. A csapóvasak, bármilyen egyszerűek legyenek is, sok állatot fognak el s így azok számát tetemesen csökkentik, a lakásaiknak télen való kiásásával pedig egész családokat pusztítanak el belőlük. Éppen azért Svájc számos kantonában nagyon helyesen megtiltották lakásaik felásását.
Fogság és szelidítés céljából leginkább kölykeket iparkodnak szerezni. A nagyon fiatalon fogott, még szopós kölykeket fölötte bajos fölnevelni s többnyire még a leggondosabb ápolás mellett is elpusztulnak, ellenben a félig megletteket könnyű táplálni és sokáig eltartani. A fogságban különböző növényekkel és tejjel etetik őket. Ha az ember sokat foglalkozik velük, csakhamar nagyon megszelidülnek, engedelmeseknek és tanulékonyaknak bizonyulnak, ápolójukat megismerik, szavára figyelnek, mindenféle állást megtanulnak, hátulsó lábukra fölegyenesedve ugrándoznak, boton járnak stb. Az ártalmatlan és ragaszkodó állat öregnek, ifjúnak egyaránt öröme, a tisztaságszeretete és takarossága is sok barátot szerez neki. A fajtabelieivel nem fér mindig össze; összezárt marmoták nem ritkán egymásnak esnek s az erősebb halálra marja a gyengébbet. A házban nem lehet szabadjára ereszteni, mert mindent összerág, s ha meg akarjuk gátolni, hogy kitörjön, ketrece belsejét ki kell bádogoznunk. Az udvarban és a kertben éppoly kevéssé tartható, mert alagutat váj a fal alatt és megszökik. A meleg szobában télen is éppen olyan eleven, mint nyáron, a hideg helyiségben pedig mindent összeszed, amihez hozzáfér, fészket épít s többszörös megszakítással abban alszik. Az alvó marmotát szénába jól becsomagolva, jól elzárt ládában messze el lehet küldeni. Ismeretes, hogy a marmota a fogságban még a legjobb ápolás mellett is csak ritkán él 5–6 évnél tovább. Ez nyilván azzal függ össze, hogy a fogságban aligha tarthatja meg téli alvását olyan szabályosan, mint a szabadban. Azonban azért a frankfurti állatkertben egy példány 7, a hamburgiban pedig egy másik 10 évig élt.
A bobak (Marmota bobak P. L. S. Müll.)
Bobak
Ami a havasi marmota a hegyvidékre nézve, ugyanaz a nagyobb és súlyosabb testű, de rövidebb farkú bobak a síkságra. Ez Kelet-Európa és Nyugat-Ázsia steppéinek a marmotája. Meglehetősen tömött bundája fakó rozsdasárga, teste felső oldalán egyes feketebarna hegyű szőröktől kissé sötétebb. Feje teteje, arcorra, ajaka, szája zuga, valamint szeme környéke egyszínű barnás rozsdasárga, farka rozsdasárga, farka hegye feketebarna. A szőrök töve a test felső oldalán sötét szürkésbarna, az alsón világosbarna, a nyak elején és a torkon fehéresszürke. A fiatalok sötétebb színűek. Schauer föntebb idézett művében, saját vizsgálatai alapján azt írja, hogy a bobaknak pofazacskói is vannak, jóllehet a marmotáknak egyébként nem szokott lenni. Mint mondja, közepes nagyságú kéz ujjának a felét is belé lehet dugni, s ha az ember felfújja, diónagyságúnak bizonyul. A bobak lába alkotása tekintetében annyiban mindenesetre eltér a havasi marmotától, hogy elülső lábán kicsiny, csenevész karmot hordó hüvelykujja is van.
A bobak hazája Európa keleti része Lengyelország déli részétől kezdve Közép-Ázsia egy részén keresztül az Amur vidékéig. Legalább is így olvasható Trouessart emlőskatalógusának pótlékában. Azonban elterjedésének ezt a nagy vonalakban való megjelölését, éppen úgy, mint a havasi marmota példájában is, mindenesetre bizonyos óvatossággal kell fogadni. Koch Antal-ól, aki Kolozsvárott találta meg maradványait, tudjuk, hogy a havasi marmotával együtt korábban előfordult Erdélyben is. Hormuzaki megerősíti, hogy Bukovinában is előfordul, aki 1897-ben azt írta („Verh. zool.-bot. Ges. Wien”), hogy maga is látott egy Csernowitz mellett fogott példányt, Schierl pedig állítólag Zutschka mellett ejtett el egy bobakot. Ha az ember a steppén valami halom vagy scytha-sír tetejére föláll, köröskörül elszórtan kerek, világos foltokat láthat, ebből egyszersmind képet is alkothat a bobak életmódjáról és tanyájáról, mindkettő erősen emlékeztet az amerikai prairie-kutya megfelelő viszonyaira. A régebbi időkben ezen a területen (nogai steppe), Petzoldt szerint („Reise im europäischen Russland”, 1864) a „marmota, melyet a lengyelek bobaknak, a kisoroszok bajbaknak, a nagyoroszok pedig szuroknak neveznek, nagyon gyakori állat volt, azonban ma már onnan kipusztítottnak kell tekintenünk. A bobak fonálnyi mély alagutat ás és e közben igen tekintélyes mennyiségű földet hány halomba, úgyhogy az általa lakott területet egészen dombossá teszi… Ámbár az eső és az olvadó hó munkája, valamint a laza földnek idővel való összetömődése következtében a halmok utóbb sokkal alacsonyabbakká válnak, mint amilyenek eredetileg voltak, de viszont annál szélesebbek lesznek, úgyhogy átmérőjük 1–2 láb magasság mellett 6, 9, sőt 12 láb is lehet. Mivel az állat a lakása készítése alkalmával mélyebben fekvő földet hány a termékeny fekete föld (csernoszjom) fölé, e halmok kopaszok, és így már messziről is láthatók. Érdekes dolog, hogy a bobak halmai a lakosságnak útmutatóul szoláltak éjjeli lovasportyázásaik alkalmával, mikor az éjtszaka csillagtalanul sötét volt. Ugyanis az alagút felső része a nyílásával együtt délnek fordul, azért a lovasnak, ha tájékozódni akart, egyszerűen le kellett szállnia a lováról és megnéznie, helyesebben kitapogatnia a bobaklyuk helyét”. Petzoldt a bobaknak a nogai steppéről való eltünését annak bizonyságául vette, hogy a fajok elterjedésének a határa idővel a környezet szembeötlőbb külső módosulása nélkül is tetemesen megváltozhatik. Messzebb északkeletre, a jekaterinoszlávi kormányzóságban még van bobaktelep s ott a „bobakhalmokban” bobakcsontokat és fogakat is találnak.
A bobaktelepen nyáron át rendkívül eleven, serény és munkás élet folyik. A már áprilisban, vagy legkésőbb májusban világrajövő fiatalok ekkor már félig felcseperedtek és egészen az öregek módjára tevékenykednek, ha azok tapasztalataival nem is rendelkeznek még. Napkeltekor az öregekkel együtt elhagyják a lakást, mohón nyalogatják a levelekről az éjjeli harmatot, ami egyedül nyujt nekik enyhülést a rendesen víztelen steppén. Azután esznek és déltájig vígan játszanak a lakásuk előtt emelkedő halmon, a meleg délutánt átalusszák a lakás belsejében jól elkészített vackon, de estefelé még egyszer megjelennek a szabadban, hogy még egyet falatozzanak. Közvetlenül lakásuk nyílása körül tenyésző növényekből nem szeretnek enni, hanem ezeken keresztül keskeny ösvényeket taposnak ki s azon járnak gyakran 40–50 m-nyi távolságra eső legelőjükre. De éppoly kevéssé szeretnek olyan helyekre menni is, ahonnan a lehető legrövidebb idő alatt legalább valami szükséglakást nem tudnak elérni. Amíg semmiféle veszély sem fenyegeti őket, a telepnek az élete egészen úgy folyik, mint akármelyik prairie-kutya falué. A prairie-kutyához hasonlatosan a bobak is eltűnik azonnal, amint farkas, kutya, sas, szakállas keselyű vagy ember közeledtét veszi észre. Egy-egy éber vén állat ugatásszerű figyelmeztető kiáltása, amelyet a többiek is ismételnek, elégséges arra, hogy az egész társaság hanyatt-homlok rohanjon lakása felé. Júniusban kezdik betakarítani téli tartalékukat, azonban a széna és a gyökerek összehordását egyelőre még lustán végzik; később sokkal szorgalmasabbakká válnak. A hideg növekedése nagyon terhükre van és erősen lehangolja őket. Hideg éjtszakát követő reggelen csak úgy támolyognak a lakásuk körül, mintha egészen föl sem ébredtek volna, és fürgeségük ettől kezdve mintha egészen eltűnnék. Délnyugati Szibéria steppéin meglehetősen általánosan szeptember első felében vonulnak vissza téli szállásukra, a főfolyosó bejáratót jó 1 m hosszúságban eltömik kövekkel, homokkal, fűvel és saját ürülékükkel és ettől kezdve a tél beálltáig mintegy félig éber életet élnek lakásuk mélyében. Lakásuk külső alak tekintetében megegyezik, ellenben tetemesen eltérő nagyságú lehet, és rendesen ott a legnagyobbszabású, ahol a talaj a legkeményebb. Téli szállásán kezdetben, miként látszik, még eléggé eleven. A behordott táplálóanyagokból enniök kell, mert meglehetősen sok ürüléket raknak le. És meglehetősen későig kell ébren maradniok, mert sem a tunguzok, sem a görény – mindketten kiásói a marmotának – nem tudják zsákmányul ejteni a tél beállta előtt. Azonban végre mégis csak diadalmaskodik a tél hidege s decembertől február végéig a bobak is halálosnak látszó álomba merül, s csak márciusban éled ismét fel. Ők a legkorábban felkelő téli alvók.
Eleinte bizony eléggé rosszul megy a soruk. A lakásuk körül nőtt s általuk megkímélt növényeket lelegelték a marhák, s ők köröskörül pusztaságot és alig fölengedett talajt találnak. Lakásuk közelében nincsen egyéb, ami táplálékul szolgálhatna, mint néhány rhebarbaratő, meg néhány magas csalánkóró, melynek száraz levelét már régen tovafujták a szelek. Még akkor sem igen fordul jobbra a sorsuk, amikor kisarjad az első zöld fű, mert az meg erős hasmenést okoz nekik. Nem csoda azért, hogy alig állanak a lábukon és sok ellenségük valamelyikének sokkal könnyebben áldozatául esnek, mint bármikor máskor. Csak a növényzsendítő május adja vissza teljes erejüket és régi életkedvüket. A nagy koplalás idején nemcsak a sas fog el itt is, ott is egy-egy bobakot, hanem a farkas is, amely eddig a nyájakat üldözte, kényelmesebbnek és kevésbbé veszélyesnek tartja marmotavadászatra adni a fejét. Ott leskelődik a halom mellé lapulva, esetleg óraszámra, a marmotára, és el is csípi a nyomorúságában közömbössé vált állatot, amint néhány lépésnyire eltávozott biztos menedéket nyújtó lakásától.
Ezekhez a természetes, és a többi föl nem sorolt ellenségeihez sorakozik az ember is. A bobak fölébredésének vagy első megjelenésének idején fölnyergeli lovát a vadászni szerető tunguz vagy burját is, megtölti puskáját és kimegy mormotára vadászni, amelynek húsát nagyon kedveli.
A marmota-fajoknak Trouessart emlős katalógusában felsorolt jegyzéke, valamint elterjedésüknek ott följegyzett adatai élénk tükörképe a marmotáról való ismereteink nagy hiányosságának. Egy és ugyanazon marmota-fajnak állítólagos előfordulását nemcsak az egész Alpesekben, a Kárpátokban, sőt állítólag a Pyreneusokban is, szembeállítható azzal a tagadhatatlan ténnyel, hogy ez a faj má az Alpesekben is annyira változékony, hogy még a laikusnak is feltűnik, és kétségkívül ugyanez áll a bobakra is, mely állítólag Kelet-Európától egészen Kelet-Ázsiáig, az Amur vidékéig elterjedt. Két további e fajnak, a már 1843-ban leírt M. baibacina Brdt.-nak és az 1901 óta ismert M. bungei Kasc.-nak a földrajzi elterjedése is egészen meghatározatlan, mikor hazájaként egyszerűen „Szibéria” szerepel. Ez utóbbi nyilvánvalóan az alsó Lena vidékének marmotája. Ellenben a többi ázsisi fajok többé-kevésbbé élesen elhatárolódnak földrajzilag is, s mindenképpen azt a benyomást keltik, hogy valóban helyesen fölismert rendszertani egységek, szemben a megelőzőkkel. Ilyen mindenekelőtt a következő faj.
A szibériai marmota (Marmota sibirica Radde)
Szibériai marmota (Marmota sibirica Radde).
Déli-Szibériában, az Altai-hegységben fordul elő. A régebbi szerzők nem különböztetvén meg, egyszerűen bobak-nak nevezték ezt is, azért nagyon valószínű, hogy sok adat, melyet mint a bobakra vonatkozót tettek közé, tulajdonképpen erre a fajra vonatkozik. Igy erre vonatkoznak nyilvánvalóan magának Radde-nak azok a szép rajzai is, melyeket a Bajkálon túli tunguzföld marmotája életéről rajzolt (l. egyiket föntebb a bobak ismertetésében!) Büchner azon véleményen van, hogy Przewalszki is ezt a marmotát figyelte meg, de nem gyüjtötte, jól lehet kozákja, Irincsinov, egyszer felásta egyik lakását, „melyben 30 állat aludta egy csomóban téli álmát”.
A vöröshasú marmota (Marmota dichrous Anders.)
Ennek a szép tarka fajnak, melyet szép eleven vöröses hasoldala jellemez, a Tian-san-hegység a hazája. Przewalszki ennek az állatnak három bőrét hozta magával egy orosz állami vadász útján pedig több nagy tian-sani állattal, mint pl. a hópárduccal együtt, Nenyu-erőd tájáról; néhány évvel ezelőtt elevenen is elkerült a berlini állatkertbe.
Az aranymarmota (Marmota aurea Blanf.)
Nevét aranysárga színéről kapta. Hazája Turkesztán, pontosabban a Pamir fennsík és a vele szomszédos Jarkand. Előbb említett szomszédaival megegyezik abban, hogy farka eléggé rövid s a vége fekete, de szőrözete bozontosabb, minek következtében bizonyos fokig közeledik az ázsiai marmoták második, hosszabb, a test felehosszát megütő farkkal jellemzett csoportjához.
A hosszúfarkú marmota (Marmota caudata Is. Geoffr.)
Blanford beosztása szerint a marmoták második csoportját a hosszúfarkú marmota képviseli. Hazája Kasmir, nevezetesen Ladakh. Alapszínének vöröses árnyalata alapján vörös marmotának is szokták nevezni. Egyike a nemzetség legnagyobb fajainak és Smith J.-nek Blanford művében („Mammalia”, Second Jarkand Mission) közölt pompás színes táblája szerint, nagyon szép, tekintélyes állat. Különösen felötlik rajta hosszú és hosszúszőrű, feketevégű, egyébként pedig sötétbe játszó farka. De megkülönbözteti a többi marmotától hangja is. Ezt Adams hangos, panaszos kiáltásnak mondja, Lydekker pedig hosszant elnyujtott, csikorgó füttynek. Termékeny hegyeken lakik, inkább a pusztaságok peremén, és nem nagyon magasan.
Az ázsiai, nevezetesen a nyugat- és keletszibériai marmoták bőrét mostanában sokféleképpen fel szokták használni a szűcsiparban is, s pl. megfestve „coboly marmota” vagy „nyércmarmota” néven árulják. Sőt a marmotaprém egyik főárucikke lett a prémkereskedelemnek. 40–50 évvel ezelőtt még 30 pfennigért meg lehetett kapni darabját, ma azonban ennek több, mint a tízszeresére emelkedett az értéke. A legkeresettebb az orenburgi marmota, mely a Kirgiz-steppéről származik és a kifejlett állat bőrét 6–8 márkával fizetik. Mostanában mintegy másfélmillió kerül kereskedésbe évenként. Gyakoribb a bijszki marmota. Ez onnan kapta a nevét, hogy főképpen a Tomszk közelében fekvő Bijszk városon keresztül jut forgalomba. Általában évenként mintegy 2 1/2 millió darab kerül belőle piacra, ára mintegy 10 százalékkal mindig alacsonyabb, mint az orenburgié. A szerint, hogy az állatot korábban vagy későbben fogták-e, sárgákat és kékeket különböztetnek meg. A bijszkinél csak kevéssel gyengébb minőségű, nagyon szép prém kerül forgalomba Mandzsúriából nyucsvangmarmota néven. Jóval kevesebb prém, egészben mintegy 1/2 millió évenként, kerül ki Kínából, nevezetesen Kanczu tartományból és Sarmi tartomány északi felének egy részéből, valamint Mongoliából; ez a prém kalganmarmota néven ismeretes.
A belső ázsiai marmoták, melyeket igen gyakran az állítólag a törökből származó szóval tarbagan néven foglalnak össze, 1910 óta szomorú hírességre tettek szert mint az újabban Mongoliában és Észak-Kínában dühöngő félelmetes pestis hordozói és terjesztői. Az innen fenyegető veszélyre többek közt Bley Frigyes, a kiváló író figyelmeztetett bennünket. A tarbagángvadászok előtt már régóta ismeretes, hogy a beteg, magános, az embertől kevéssé félő, a rendes lakásoktól messze elkóborolt marmotához nem lehet büntetlenül közeledni. És ha az ilyen pestises állat elejtésének könnyelműségének a kezdő vadászt tévedésbe ejtette, rettenetesen fizetett érte, mert rendesen már maga is áldozatul esett a gyilkos betegségnek, még mielőtt átkos zsákmányát a piacra vihette volna, egy, a viszonyokat kiválóan ismerős orvos, báró Budberg írja Mandzsuriából. Addig míg mi ilyen marmotaprémet nyérc- vagy coboly-marmota néven hordunk, nem kell félnünk a fertőzéstől, mert az utánzattal a prémeket igen alaposan átdolgozzák. Azonban, hogy a pestis csirái a marmotával együtt élve áttelelnek, azt Mosny és Dujardin-Baumetznek a párizsi Pasteur-intézetben végzett kísérletei bizonyítják. Az is kiderült, hogy a csirák a bőrön tovább maradnak elevenen, ha a bőröket nem szárítják ki teljesen. Azért mégis bizonyos megnyugvást kelthet az a tény, hogy mind az orosz-szibériai, mind a mongol-kínai hatóságok megtiltották a tarbaganvadászatot.
A szürke marmota (Marmota pruinosa Gm.)
[Más nevén: Arctomys caligatus.]
Az északamerikai marmoták egy része, mint látszik, szorosan csatlakozik az északkelet-ázsiaiakhoz, ami nem is meglepő, tekintve a két szárazulat egymáshoz való közelségét. A szürke marmoták, amely Alaszkából és a kanadai Hudson-öböl vidékről származik, Brüchner „Mammalia Przewalskiana” című művében mindjárt az ázsiai fajok mellé sorolja, s valóban a rövidfarkú fajok közé tartozik, mint a legtöbb óvilági marmota.
Az erdei marmota (Marmota monax L.)
Erdei marmota (Marmota monax L.).
A föntebb említettektől, valamint az óvilági, nyilt hegyvidékeken társasan élő marmotáktól élesen elüt egész életmódja tekintetében az erdei marmota. Ezt az ott nagyon népszerű „woodchuck”, vagy „ground-hog” (földi malac) néven ismert állatot még az Egyesült-Államok rohamosan előretörő kultúrája sem szorította tetemesebben vissza. Mivel életmódja annyira elüt a többi marmotától, azért sokkal nagyobb figyelmet érdemel, mint amennyiben a természetrajzi irodalom eddig részesítette. Ez ugyanis az egyetlen marmota, amely magánosan él, s ha az erdőt nem is keresi egyenesen, de nem is kerüli. Miként Hornaday mondja, megtűrik a gazdaságok területén is. Mint jellemző bélyegét, kiemeli lapos fejét és fekete szemét, mely az állatot sötét tekintetűvé teszi. Az óvilági fajokkal szemben hosszú és hosszúszőrű farkán kívül hegyesebb arcorra is jellemzi. Mivel sötétbarna felső oldala kissé fehéresszürke árnyalatú, s különösen az ilyen az idősebb példányoké, Schreber dereshátú marmotának nevezi. Alsó oldala világosabb vörösbarna, feje, lábai és farka sötétebbek, feketésbarnák, sőt feketék.
Hornaday szerint már november elején visszavonul téli álomra, és nem ébred föl egészen február 2-ig, a „földi malac-napig”, ahogy a nép mondja. Stone és Cram életmódjának ismertetését szintén téli alvásával kezdi; az álma megszakítatlan s tartalékkészlete nincs, olyan területen, ahol a hőmérséklet zuhanása 100° (Fahrenheit szerint!) is lehet. „De mit tud még a legvénebb erdei marmota is a mi telünkről!” Ez rendesen az elképzelhető leglustább állat, csak ha lakásának megásásán kell dolgoznia, akkor dolgozik szinte félelmetes gyorsasággal, amíg csak el nem készül munkájával. Ha azonban egyszer megásta a lakását, ritkán adja rá a fejét, hogy kibővítse vagy valamit változtasson rajta, hanem az egész napot pihenés élvezetének szánja. Kevéssel napfelkelte előtt mászik elő lyukából reggelizés végett, amikor a harmat még ott csillog a fűszálakon. Nyilván ez egyszersmind a napi főétkezése is. Déltájt több időt fordít a napon való sütkérezésre, mint az evésre. Késő délután ismét megjelenik és közel naplementéig eszik. Megművelt területeken, nyáron a reggeli és esteli órákon kívül holdvilágos éjjeleken is kinn látható, sőt kinn található alkalomadtán a nap bármely órájában. Azonban az ősz közeledtével, amikorra nemcsak erősen meghízik, hanem el is lustul, rendesen csak szép időben látható a lakásán kívül, akkor is csak rövid időre és csak a legmelegebb déli órákban. Ebben az időben egészen különösen fest nagy hájasságában.
Lakásának rendesen több bejárata van s azokat jól kitaposott utak kötik össze egymással. Hasonló ösvények sugárzanak szét minden irányba a fűben is, az egyik lóheréstől a másikig, s nem ritkán a babföldekhez és a kertek felé is, ahol egyetlen éjtszaka esetleg több káposztafej lágy belsejét kirágja. A babnak lerágja a levelét és a hüvelyét, de nem veti meg a gabonakalászt és a fiatal tökindát sem. Szóval kevés olyasmi nő, amibe alkalomadtán bele ne pásztoskodna. Valósággal sóvárog az édes alma és más gyümölcs után, éppen azért gyakran gyümölcsösökben üti fel tanyáját. Ha a fű eléggé magas, nagyon szeret az általa kitaposott ösvényeken járkálni, és itt-ott kedve szerint hancúrozni, közben-közben meg fölegyenesedik, hogy körülszemlélődjék. Más, az ember közelében élő állatok nappalra elbújnak és csak a sötétség védelme alatt merészkednek elő. Ellenben az erdei marmota néha csak rőfnyire ássa meg a lakását a farm valamelyik épületétől és a déli órákban is kinn járkál a szabadban, és egyszerűen neki lát annak, amire éppen a legjobb étvágya van.
Üldöztetve eszeveszett gyorsasággal rohan lyuka felé, úgyhogy csakúgy ragyognak a napfényben fekete sarkai, amint tova vágtat. Ha azonban szerencsésen elérte a lyukat, megfordul benne s mintegy csúfolódva dugja ki az orrát annak nyílásán. Sarokba szorítva mindig kész a harcra, mindenki és minden ellen, és a gyakorlatlan kutya könnyen a rövidebbet húzza vele szemben; mert a fogai nem megvetendő fegyverek. Ha az ember fölássa a lakását, nem ritkán úgy menekül meg, hogy mélyebbre ássa magát a földbe, azt a vakondok módjára fölhalmozza maga mögött, s mindaddig nem jön elő ismét, míg biztonságban nem gondolja magát. Hogy ekközben miként óvja meg magát a megfulladástól, nagyon nehéz megérteni.
Az erdei marmota legjobban szereti a különböző lóherefajokat. Ebből magyarázható, hogy az egyébként annyira félénk erdőlakó állat miért szereti áttenni lakását az erdő mélyéből annak a szélére. Egyszerűen azért, mert ott könnyebben jut lóheréhez. A marmoták lakásai közelében lévő lóhereföldeken gyakran lehet látni kopaszra rágott foltokkal. Az óvatos állatnak egy cseppet sincs ínyére, hogy lakásától messzebbre eltávolodjék, azért legszívesebben ott üti fel a sátorfáját, ahol a lakása közelében egész nyáron át elegendő táplálékot talál. Pohlmannnak csak két ízben sikerült marmotát lakásától távolabb találnia. Éppen azért sok marmota nyárra elhagyja téli szállását és nyári lakásba hurcolkodik át. Valószínűleg a könnyen elérhető táplálék hiánya készteti erre, mert a lóhereföldek közelében lévő téli szállások nyáron át is lakottak. Az állat nyári szállása megválasztásában egy cseppet sem kényes. Egy-egy üres fatörzs, farakás, kőhalom teljesen megfelel igényeinek, föltéve, hogy közelében bőségesen van táplálék. Azonban nőstényállat a kölykeivel sohasem vonul be ilyen lakásba; az óvatos anya nyilvánvalóan biztosabbnak tartja fiai számára a földalatti lyukat, mint a földfeletti búvóhelyet. Stone és Cram megkülönbözteti a szántóföldeken és egyéb megművelt területeken élő szürke marmotát attól, amely a legelőkön él, ahol a fű rövidebb és édesebb, és ahol a tulajdonos haragját kevésbbé vonja magára. Ott messzebb kell futnia a mezőn, ha éhségét csillapítani akarja, de viszont testi állapota mindig jó, s nem esik nehezére összegyüjtenie a szükséges hájmennyiséget, amely átsegíti a téli inségen. A legelőkön nagyon szeret az állat vén facsonkokon és gömbölyű, síma köveken sütkérezni, miközben színe egészen belevész a környezetébe.
Végül van, Stone és Cram szerint, még egy harmadik alak is, amely az erdőkben lakik. A legelső telepük ezzel ismerkedtek meg először és ők adták neki a tulajdonképpen csak őrá illő „woodchuc” nevet (wood a. m. erdő). Vele kellett megismerkedniök először, mert hiszen abban az időben a mai Egyesült Államok keleti része majdnem csupa erdő volt. A valódi erdei marmota sziklák és szirtek alatt, fenyőfák gyökerei közt ássa meg a lyukát, ahova a nap sugarai alig hatolnak be, ahol az elhalt fatörzsek össze-vissza dőlnek egymásra s csak a még élők támasztják meg őket valamennyire. Itt mászkál a bokrok és a lehullott ágak közt. Táplálékul bogyók és zöld növényrészek szolgálnak, de megeszi alkalmasint az ehető gombákat is, mint társai, a fajdok és a mókus. Ott láthatja az ember, amint valamelyik kidőlt törzsön végignyúlva sütteti magát a nappal, nagy boldogan, hogy ő is élvezheti otthonába csak gyéren bejutó meleg sugarakat. Itt aránylag biztonságban érezheti magát az embertől és kutyától, s csak kevés természetes ellensége van. Azért itt teljesen végigéli eléggé gyakran a neki kimért életet, s csontjait nem ritkán lehet találni faodvakban és hasonló helyeken, minden nyoma nélkül annak, hogy erőszakos halállal mult volna ki. Csak egy tekintetben nehezebb a sorsa, mint a szabad mezőn élő testvéreié: ritkán hízik meg annyira, mint azok, azért tavasszal korábban kell ébrednie, gyakran már akkor, mikor a hó még több láb magas. Az ilyen szegény nyomorultaknak azután valamiképpen ki kell húzniok az időt, amíg melegebb nem lesz, úgy, ahogyan tudják. Ilyenkor fölkeresik az örökzöld növények közt akadó hótól mentes helyeket s éhségükben a fák kérgét rágják, vagy akármi mást, ami táplálékul szolgálhat. Sajnálatraméltóan soványak és annyira bágyadtak, hogy alig lehet fölismerni bennük a nyár jóltáplált állatait. Nyáron lehet látni gyakran olyan apró, alig pár hetes kölykeket is, amelyek egyedül, minden védelem nélkül csatangolnak a mezőn. Ezeket keményszívű szülők elkergették maguktól, mihelyst annyira felcseperedtek, hogy maguk is meg tudják keresni élelmüket. Az ilyen apró árvák még nem ismerik a félelmet, s ha az ember közeledik feléjük, leülnek és igyekeznek beléje harapni mindenbe, ami a közelükbe kerül, vagy éppen vadul nekiesnek az ellenfélnek, heves, remegő hang kíséretében.
Az érintetlen ősrengetegek idejében, mielőtt a fehér ember betette volna a lábát erre a területre, az erdei marmotának bizonyosan sokkal több ellensége volt, mint mostanában. A medve, farkas, hiúz bizonyára üldözte, és bizonyosan nem érezte magát megalázva az indián vadász sem, ha leereszkedett az ilyen apró vadhoz is. Mostanában a marmotának csak egyetlen bennszülött állattól kell félnie, nevezetesen a rókától. Ettől az eltökélt vadásztól sohasem érezheti magát biztonságban, még lakása legmélyén sem. Télen, amikor a föld nem fagyos, a róka még téli lakásából is kiássa és álmában falja föl. De éppen így kihurcolja a föld alól a meleg évszakban is. De még nagyobb veszedelem fenyegeti a patkánynál még nem nagyobb fiatal állatokat, melyek a napsütéses napokon ott járkálnak a fűben a lakás körül, vagy a meleg földön egy csomóban alszanak. Ilyenkor a ragadozó madarak is könnyen elrabolják őket. A farmerek az erdei marmotának, mint látszik, csupán a zsírját becsülik. Ősz felé akadnak még 12 fontnál súlyosabb állatok is, s ezekből bámulatos mennyiségű zsírt olvasztanak ki. Az amerikai farmerek ennek a zsírnak, éppúgy, mint a mi alpesi parasztjaink a havasi marmotáénak, fájdalomcsillapító és gyógyító hatást tulajdonítanak, ezért gondosan elteszik.
A marmoták kihalt rokonai közül különösen érdekelhet bennünket a Plesiarctomys Brav. nemzetség, amelynek három faja déli és keleti Franciaország, valamint Svájc eocénkori rétegeiből vált ismeretessé. E maradványokat kezdetben valami mókuséinak tartották, s a koponya bizonyos sajátságai valóban arra utalnak, hogy a Pleisarctomys némileg a mókusok felé közeledett.
