3. Sutaszárnyú mókusok (Sciuropterus F. Cuv.)
3. Sutaszárnyú mókusok (Sciuropterus F. Cuv.)
[Régi neve: Pteromys.]
Hátsó vitorlájuk teljesen hiányzik, vagy csökevényes és teljességgel nem veszi körül a kétoldalt kiszélesedett, széles és lapos farkat, amely kétsorosan szőrözött és nyilván a hátsó vitorla pótlása céljából öltött ilyen alakot. Fogazatuk olyan, mint a valódi mókusoké. Főképpen Délkelet-Ázsiában élnek, a kisebb fajok egy része azonban nem csak Ázsia, hanem Európa és Amerika északi részeiben is honosok.
Az orosz sutaszárnyú mókus (Sciuropterus russicus Tiedem.)
[Más neve: volans.]
Az oroszoknál ljutaga, a keletszibériai népeknél umki vagy omke néven ismert repülő mókus, Kelet-Európa északi részében és majdnem egész Szibériában otthonos. Az állat sokkal kisebb a mi mókusunknál, teste csak 16 cm hosszú, farka 10 cm, illetőleg a szőrpamaccsal együtt 13 cm. A meglett állat súlya ritkán haladja meg a 180 g-ot. Tömött, puha, selymes bundája nyáron felül fakóbarna, a vitorla és a végtagok külső oldala sötétebb szürkésbarna, hasoldala fehér, a farok felső része fakószürke, alsórésze világos rozsdaszínű. A test felső részén minden szőrszál töve feketésszürke, a hegyén feltűnően világosabb, a hasoldal szőrzete ezzel szemben egyneműen fehér. Bundája télen dúsabb, hosszabb és halványabb, a farok körüli felső rész ilyenkor ezüstszürke, bár a szőrszálak a tövükön nem változtatják színüket.
Az orosz sutaszárnyú mókus nagyobb nyíresekben vagy nyírfával kevert fenyvesekben tartózkodik. Úgy látszik, hogy egész életében a nyírfához ragaszkodik; erre vall bundájának színezete is, amely nagyjában éppúgy hasonlít a nyírfakéreg színéhez, mint a mi mókusaink színe a fenyőéhez. Az állat mindig ritkább lesz és már sok olyan vidékről kiszorult, ahol azelőtt gyakran találták.
Loewis inkább faodukban találta az orosz sutaszárnyú mókust; öreg fák ágai között levő nagy fészkekben úgy látszik ritkábban telepszik meg. Azonban mindig csak nagyon öreg fákból álló őserdőszerű erdőségekben volt található ez az érdekes állat, és pedig, értesüléseim szerint, nemcsak kizárólag nyírfaerdőkben, hanem inkább tűlevelű vagy kevert erdőkben.
Loewis az öreg orosz sutaszárnyú mókust „Livland vadon élő szőrmés állatai” közé sorolja; megjelenése a „kelettengeri tartományokban azonban már ritkaság”, ezt neve nincs is már. „Kurlandban a repülő mókus úgy látszik már teljesen kihalt, Észtország északkeleti részében mindenesetre gyakoribb, mint Litvániában. Az erdőművelés terjedésével, felesleges odvas fák kivágásával stb. együtt halad e különös állat kihalása; talán pár évtized mulva már kihalt állatfajok közé lesz számítható Litvániában. Úgy látszik, egész éven át párosan élnek és ezért rendszerint párosával is zsákmányolhatók.”
Utoljára 1906-ban Stoll rigai preparátor adott „A repülő mókus elterjedése a kelettengeri tartományokban” címmel az egyes, bizonyítható előfordulásokról nagyon gazdag összeállítást az 1849–1906. évekre vonatkozóan. A Stoll számára beküldött tudósításokból igen érdekes egy Styrnianból (Rosetteni járás, Witebszk kormányzóság) kézhez kapott beszámoló 1893-ból. Nevezett vidéken ugyanis az orosz sutaszárnyú mókus „az erdőkerülő tanusága szerint egy 600 desztajin terjedelmű, ősrégi odvas hársakból és fenyőkből álló erdőben igen sűrűn volt található. 1893-ban az állományt kivágták s ezzel a repülő mókusok is eltűntek.” Tapasztalatai szerint „főleg a nyárfát kedveli, ez ugyanis odvasodásra hajlamos; minthogy fája lágy, a harkályok szívesen vágják belé fészekodvaikat, amelyek azután a sutaszárnyú mókusnak nyujtanak éjjeli szállást. Ehhez járul még az is, hogy az umki télen főleg nyárfarügyekkel táplálkozik, úgyhogy a szállástnyujtó fa egyúttal élelmezi is. A nyárfa mellett elsősorban a nyírfát kedveli még; mindkét fa, minthogy kérgük világosszínű, ezüstszürke mókusunknak kitünő védelmet nyújt.”
Az orosz sutaszárnyú mókus Oroszországban gyakrabban fordul elő, Szibériában pedig, Radde szerint, alkalmas helyeken, t. i. ott, ahol nyírfa és vörösfenyő terem, mindenütt gyakori, emberi települések közelében is megfordul, sőt még a kertekbe is elmerészkedik. A taguanhoz hasonlóan magányosan vagy párosan állandóan a fákon él. Napközben összegömbölyödve, farkát maga köré kerítve, faodukban vagy fészkekben alszik, éppúgy, mint a mogyorós pele. Az alkonyat leszálltával előjön és mozgalmas életet kezd. Mozdulatai éppoly ügyesek, mint a nappal élő mókusé, kitünően kúszik, ugrik, ágról-ágra, és kifeszített vitorlája segítségével 20–30 m-es távolságokat is átrepül. Ilyenkor a fa legmagasabb csúcsára kúszik fel és onnét ugrik a fa kiszemelt, alacsonyabb ágaira. A talajon és testének két oldalán ráncokban lecsüngő vitorlája futásban nagyon akadályozza.
Élelme különböző diókból és magvakból, bogyókból, bimbókból és a nyírfa rügyeiből áll; szükség esetén azonban megelégszik a fiatal fenyők hajtásaival és rügyeivel is. A hideg beálltával téli álomba merül, de csak hideg napokon alszik, az enyhébbeken azonban legalább egypár órát kinn szaladgál és táplálékot keres.
Stoll szerint először január végén párzik, az első kölykezés február végére, vagy március elejére esik; a második párzás májusban történik és a második kölykezés júniusban. A két-három poronty csupaszon és vakon születik és hosszú ideig nagymértékben rászorul a gyámolításra és gondozásra. Napközben anyjuk vitorlájába burkolja őket, hogy melegedjenek és egyúttal kényelmesen szophassanak; éjjeli kirándulásai alkalmával pedig gondosan betakargatja mohával. A fiatalok metszőfogai a hatodik napon bújnak ki, de szemeik csak a tizediken nyílnak ki és ezzel egyidőben kezd szőrözetük is kifejlődni. A nőstény később magával viszi magzatait az erdőbe, de hosszú időn át mindig ugyanahhoz a fészekhez tér vissza, ha napközben nyugalmat és védelmet keres. Ősszel gyakran sokan közülök egy közös nagy fészket építenek, amiben azután együttesen laknak.
a) Amerikai sutaszárnyú mókusok (Glaucomis Thos.)
Az amerikai sutaszárnyú mókus (Sciuropterus volans L.)
[Más neve: volucella.]
Amerikai sutaszárnyú mókus (Suciropterus volans L.).
Az Észak-Amerikában asszapán néven ismert állat nemzetségének csaknem legkisebb tagja, amennyiben 10 cm hosszú farkát is beleszámítva, hossza csk 24 cm. Bundája szintén nagyon puha és finom, felül sárgába hajló barnásszürke, nyaka oldalán világosabb, lábain ezüstfehér, egész hasoldalán sárgásfehér, a fark szürke, barnás árnyalattal, vitorlája fekete, de fehér szegélyű, a szeme feketésbarna. Az állat Észak-Amerika mérsékelt és meleg éghajlatú vidékein társasan él, éppen úgy, mint Európában az orosz sutaszárnyú mókus.
Stone a szabadban való életükről a következőket mondja: „Azt hallottam, hogy ugyanegy odúból vagy 40 példányt is kiűztek. Néha természetes odvakat használnak fel, de többnyire saját maguk építik meg tanyájukat. Rendszerint egy kisebb, száraz fát keresnek ki e célra, amelynek csúcsa letört, de fája pudvás és szúette. A fa tetejéhez közel gömbölyű lyukat rágnak bele, rendesen egy ág alatt; sokszor harkályfészkeket használnak fel. Habár nagykiterjedésű üregre van szükségük, mégsem szórják el a forgácsokat”. Stone szerint ez annak a jele, hogy a sutaszárnyú mókus olyan okos, hogy munkájának nyomait eltünteti. Hiszen az értelmi képesség ilyen magas fejlettségét több más rágcsálónál, például a pofazacskós mókusnál is tapasztaltuk.
Merriam szerint helyváltoztatása rendszerint kúszás és ugrás váltakozása. Ha elért egy fát, először felkúszik azon, mivel képtelen vízszintes irányban lebegni: tetemes magasságot kell elérnie, hogy megkockáztathassa a legközelebbi fára való átugrást. Ha megzavarják, nem mindig ilymódon menekül, hanem sokszor felszalad a fa csúcsára és ott mozdulatlanul, meglepően kis térfogatra összehúzódva, várja be az ellenség elvonulását. Fogságban kellő ápolás mellett évekig megmarad, sőt szaporodik is.
