1. Barázdás bálnák (Balaenoptera Lacép.)
1. Barázdás bálnák (Balaenoptera Lacép.)
A valódi, szorosabb értelemben vett barázdás bálnák hosszú, karcsú testű állatok, fejük 1/5–1/4-ét alkotja egész hosszuknak, mellúszóik aránylag rövidek, keskenyek és hegyesek, hátúszójuk kicsiny és hátrafelé irányuló, szájrésük egyenes. Ezen kívül természetesen még csontvázukban és belső szerkezetükben megnyilvánuló egyéb bélyegek is jellemzik őket.
A csukabálna (Balaenoptera acuto-rostrata Lacép.)
[Más nevén: rostrata.]
Csukabálna (Balaenoptera acuto-rostrata Lacep.).
A nemzetség legkisebb képviselője és egyáltalában legkisebb halcsontos bálna a csukabálna, angolul pike whale (csukabálna), norvégül vaagehval, a grönlandiak tikagulikja, a kamcsatkaiak csikagleuchja. Hossza talán sohasem haladja meg a 10 m-et. E mellett aránylag a legtestesebb, legzömökebb barázdás bálna, mert legnagyobb átmérője eléri egész hosszának ötödrészét. Hátvonala gyengébben, hasvonala erősebben íves; feje élesen hegyesedik arcorra felé, szájrése kissé rézsutosan fölfelé halad a szeme tájáig. Kicsiny szeme valamelyest a szájzug mögött és fölött foglal helyet, rendkívül kicsiny füle rézsutosan a szem mögött; lélekzőnyílásai a feje közepén, a szemek között és előtt találhatók. Teste elülső harmadán, annak körülbelül a fele magasságában elhelyezkedő mellúszói erősen megnyúltak, a test hosszának mintegy nyolcadával egyenlő hosszúak. Mintegy 25 cm hosszú hátúszója tompa sarlóalakú s a leghátulsó testharmad legelején ül. Színe felül sötét palaszürke, alsó oldala pedig, amelyet 60–70 keskeny és sekély barázda szánt sűrűen végig, többé-kevésbbé vörösesfehér. Hátúszóinak felső oldala, egy halovány keresztsáv kivételével, olyan színű, mint a test felső fele, alsó oldala ellenben a hassal egyenlő fehér. Halcsontlemezei – mindkét oldalt 325 darab – szintén halovány sárgásfehérek; nyelve szalmasárga. Egyes példányok felső és alsó ajakának a csúcsán néhány szőrszál is található.
A csukabálnának, a szerint, hogy az Atlanti-óceán északi vagy déli részén, az Indiai-óceánban, a Csendes-óceánban, vagy a déli tengerben fordul-e elő, több alfaját szokták megkülönböztetni, sőt egyes szerzők a csukabálna fajairól beszélnek. Kükenthal szerint még kevésbbé nevezhető valódi sarki állatnak, mint a többi barázdás bálna. Jóllehet nyaranta a magas északon is előfordul és lehet vele találkozni pl. a Davis-szorosban is, azonban főképpen mégis az Atlanti- (és Csendes-) óceán északi részének az állata. Innen tél kezdetén délfelé vonul s ilyenkor megjelenik az európai, valamint a kelet- és nyugat-amerikai, nemkülönben a kelet-ázsiai partokon is. Skandináviának főképpen a nyugati partjait látogatja, a magas északiakat ellenben nem. Hogy igen nagy vándorutakat tesz meg, az abból következtethető, hogy éppen ez a bálna vetődik igen gyakran szárazra Észak- és Nyugat-Európa partjain. Sőt Radde följegyzései alapján még azt is tudjuk, hogy 1880 májusában egy csukabálna a Fekete-tenger legbelső szögletében, Batum mellett vetődött partra; ennek csontvázát a tifliszi múzeum őrzi. Az állat útközben, kedve vagy hangulata szerint, hosszabb-rövidebb időre meg-megáll egyes eledelben bővebb helyeken. Bizonyos körülmények között az egész nyarat a norvég partok közelében tölti, behatol az öblökbe, sőt a nagyobb folyókba is, tavasz kezdetén azután ismét visszatér északabbra; hasonlóképpen járja keresztül-kasul a nagy világóceán nem jelentéktelen részét is. Szokásai és életmódja tekintetében erősen emlékeztet a közönséges barázdás bálnára. Rendesen magányosan látható, ritkábban párosával és csak hébe-hóba nagyobb csapatokban, amint vagy szorosan a felület alatt úszik tova, majd alábukva, majd pedig az ismeretes módon játszadozva. Ha a felületre emelkedik lélekzetvétel céljából, gyorsan és kevés zajjal gyenge és alacsony sugarat bocsát ki, hasonlatosat ahhoz, amilyet a fiatal közönséges barázdás bálna kilövell, egymás után többször ismétli a lélekzetvételt, azután hosszabb időre alábukik. Vándorlásai közben nemcsak mindenféle öblöt látogat meg, hanem félelem nélkül hozzászegődik a hajókhoz is és azok közelében bukik föl és merül ismét alá. A magas északon ellenben inkább a jégmezők közelében tartózkodik, gyakran hosszú darabon ezek alatt úszik és itt-ott egy-egy hasadékon bukik föl lélekzetvétel céljából, miközben olyan magasra is felemelkedik, hogy fejének nagyobb része láthatóvá válik.
Többi társaihoz hasonlatosan jórészt, ha ugyan nem kizárólagosan, apró és közepes nagyságú halakból táplálkozik, de valószínűleg polipokból is, és zsákmányát olyan mohón követi, hogy éppen vadászata közben vetődik gyakran partra és veszíti sok esetben életét. A csukabálna is főképpen a sallangos lazacra vadászik s ennek üldözése közben gyakran mélyen behatol az öblökbe és fjordokba; innen származik norvég „vaagehval” (öböli bálna) elnevezés. Párzásának idejéről, vemhességéről és elléséről Guldberg annyit állapíthatott meg, hogy vemhessége körülbelül 10 hónapig tart, egy évnél mindenesetre rövidebb ideig s hogy párzása az év két első, ellése pedig a két utolsó hónapjára esik. A frissen ellett fiatalok 2 1/2 m hosszúak, vagy még hosszabbak; az anya néha ikreket hoz a világra. Különös, hogy a nyáron az északi partokhoz közeledő példányok legnagyobb része nőstény, a különböző nemek tehát az év nagy részét egymástól elkülönítve töltik el. A csukabálna tavasszal északnak egészen a Spitzbergákig és a Baffin-öbölig fölhatol, délebbre októberben és novemberben tér vissza.
Ezt a bálnát az amerikai parton, sem a nyugati, sem az északi vagy a keleti oldalon nem vadásszák, legalább rendszeresen nem, az észak- és középeurópai partokon pedig legföljebb akkor, ha a szárazföld közelében mutatkozik. Henking a norvég bálnavadászatról szóló jelentésében vadászatának egy egészen sajátságos, ősi módjáról emlékezik meg, nevezetesen elmondja, hogy Skogsvagnál, Bergentől délre, mérgezett nyíllal vadásznak rá. Az öbölbe betévedt bálna előtt hálóval elzárják az öböl bejáratát és azután íjjal vashegyű nyilat, vagy többet is lőnek beléje. Ha „dödspil” (halálos nyíl) van közöttük, akkor a seb helyén olyan heves gyulladás támad, hogy a bálna elpusztul beléje, ha ugyan előbb már halálra nem sebzik szigonnyal. Bizonyos, hogy ebben az esetben vérmérgezésről van szó, de amelynek okozója még nem ismeretes. A halászok a gyulladásos sebben több nyilat megforgatnak, ami által azok is halálosan mérgezőkké válnak.
A tőkebálna (Balaenoptera borealis Less.)
Ezt a fajt első leírójáról még Rudolphi hátúszós bálnájának is szokták nevezni. Nagyobb a megelőző fajnál, rendesen 9–13, legföljebb 15 m hosszú. A cethalászban is játszik már valamelyes szerepet. Kükenthal szerint legjobban jellemzik mély fekete halcsontlemezei, amilyen mindkét oldalt 330 található s amelyek közt belső oldalán fehér- vagy szürkeszínű, nagyon fínom rostok találhatók. E berendezés az állat táplálkozásával kapcsolatos. Május végén a fekete kabeljauval (Gadus virens L.) együtt jelenik meg nyugati Finnország partjain, júniusban és júliusban azt követve behatol a fjordokba, szeptemberben pedig ismét eltűnik: de nem azért követi a halat, mintha az volna a tápláléka, hanem mert tápláléka azéval közös, s apró hasadtlábú rákokból (Thysanopoda, Euphausia) áll, tehát azokat követi nyomon. Ez a körülmény magyarázza meg azt a jelenséget is, hogy néha meg a heringrajokat követi. A keletfinnországi partokon táplálékát nyáron főképpen az „aate” (Cetochilus septentrionalis Goods.), egy apró, az evezőlábú rákok rendjébe tartozó állatka alkotja, amelynek rengeteg tömegei a tengert nagy területeken gyakran vörösre festik. Egyébként pedig előfordulására igen nagy befolyással van a Golfáram, szereti a 9°-os vizet, amilyet ez a meleg áram szállít, és eltűnik, amint jelentkezik az első északi áram, amely azt lehűti. Faji neve borealis (északi), azért inkább is illik más barázdás bálnákra, amelyek a nyár vége felé csakugyan észak felé húzódnak, míg ez, Falck-Dessen bálnavadász megfigyelései szerint, a Bermuda-szigetek körül tölti a telet. A tőkebálna alakja esetlenebb, mint a közönséges barázdás bálnáé: legnagyobb függőleges átmérője úgy viszonylik egész hosszához, mint 1:5 1/2-hez. Felül kékes-fekete, hosszúkás világos foltokkal, alul vöröses árnyalatú fehér, azonban a farka alul is sötét színű. Kevésbbé erősen hajlott hátúszója még messzebb eélőre helyezkedik el, mint a törpe bálnáé, nevezetesen a test utolsó harmadának kezdete előtt. Mellúszói nagyon kicsinyek, egy Collett által Vardön látott példánynak pedig nyilvánvalóan már születésétől kezdve egyáltalában nem voltak mellúszói s ebből a bálnára nézve egyáltalában nem háramlott semmiféle kár sem, nyilvánvaló bizonyságául annak, hogy milyen kevéssé fontos szerepe van ez úszóknak a bálnák életében! Felső ajka a szájzugtól kezdve fölfelé emelkedő ívet ír le. 38–58 hasbarázdája, Collett szerint, lehetővé teszi a számára, hogy testének elülső felét rendes nagyságának közel kétszeresére növelhesse meg. Érdekes az a megállapítás, hogy alsó ajkán mindkét oldalt 13–13 szőrszál van; az embrióknak még több ilyen szőrszáluk van, nekik még a felső ajkukon is akadnak. A Collett által megvizsgált valamennyi példánynak a belei telisdedtele voltak a buzogányfejű férgek (Echinorhynchus) egy fajával; a férgek sűrűn fedték a bél falát, bárhol metszette is azt fel. Hogy köztigazdaként a tőkebálna táplálékául szolgáló állatok közül melyik szerepel, azt Collett nem tudta megállapítani; az apró rákok e célra túlságosan apróknak látszanak.
A tőkebálna a norvég partokon eredetileg esetleg 50 főt is számláló iskolákban jelenik meg, azonban ezeket a vadászhajók csakhamar szétugrasztják. Vándorlása közben nagyon gyorsan úszik és csak egyszer vagy kétszer fujtat, mielőtt nagyobb utat tenne meg a víz alatt. Azonban a táplálékául szolgáló tömegben természetesen lassabban mozog, fél torkával és hátával a víz fölött haladva. Lényegileg csak kevéssé támadó kedvű állat és a csónakok elől kitér.
A cetiparban értékre nézve a negyedik helyet foglalja el, azonban csak kicsiny termete miatt. Nemcsak aránylag sok halzsírt tartalmaz átlag 15–24 hektolitert, hanem halcsontja, amiből mintegy 80 kg-ot ad, szintén nagyon becses, a legjobb valamennyi barázdás bálnáé közt s kétszer olyan értékű, mint a közönséges barázdás bálnáé. Egy-egy tőkebálna mintegy 500–600 koronát jövedelmez, vagyis félannyit, mint a közönséges barázdás bálna. Végül meg kell említenünk, hogy a tőkebálna az egyetlen bálna, amelynek húsa emberi tápláléknak is alkalmas: Collett látta, amidőn Sörvären pléhdobozokban rakták el.
Jóllehet a föntebb ismertetett tőkebálna a Golfáramot lakó bálnának látszik, Racovitza mégis úgy véli, hogy tőkebálnának kell tartania azt az egy, vagy éppen két kistermetű barázdás bálnát is, amelyet a belga délsarki expedició során a partmenti jég között látott. Az egyiknek a hosszát egy kedvező pillanatban hozzávetőlegesen meg is tudta mérni és 14 m-nek találta, színe felül sötét volt, magas, erősen hajlott hátúszója nagyon messze hátul helyezkedett el. A hasadékok közt keletkezett friss jeget a bálna, mikor lélekzésre felemelkedett, egyszerűen áttörte. Racovitza a jeget egy ilyen lélekzőnyílásnál 8 cm vastagnak találta, és talált olyan helyeket is, ahol nyilván ugyanaz a bálna, a rugalmas friss jeget 3 km˛ területen kupolaalakúan fölemelte; a jég a kupola csúcsán lélekzés közben és annak hatására egy pillanatra valószínűleg megolvad. Táplálékul a déli Jeges-tengerben is bőségesen van Euphausia, amelyet ott tengeri madarak és fókák gyomrában is meg lehet találni. Racovitza másik délsarki barázdás bálnáját ennek egész felső ajkát szegélyező keskeny, fényes, sárgás-fehér sáv jellemzi. Ezt csak kétszer és csak a sarki parti jég között látta, az talán valódi jégi bálna.
A közönséges barázdás bálna (Balaenoptera physalus L.)
[Más nevén: musculus.]
Közönséges barázdás bálna (Balaenoptera physalus L.).
Közönséges barázdás bálna (Balaenoptera physalus L.).
Angol neve finner whale, a svéd sillhval, a norvég sildrör, az izlandi sildreki, míg a grönlandiak tunnoliknak nevezik, a németek pedig tulajdonképpeni hátúszós bálnának (Finnwal) hívják. Egyike a legkarcsúbb bálnáknak, amely 25 m hosszúra is megnőhet. Feje kb. a negyedrészét alkotja egész hosszának; hátúszója a középvonal utolsó negyedéből emelkedik ki, mellúszói közvetlenül a feje mögött ízesülnek és a test egész hosszának tizedrészével egyenlő hosszúak. Törzse legvastagabb közvetlenül a mellúszók mögött, a fej felé kevésbbé, a fark felé ellenben tetemesen megvékonyodik s a farkrészen oldalról annyira összenyomott, hogy itt majdnem kétszer olyan magas, mint amilyen vastag, a farkúszó legnagyobb részén egy határozottan kiemelkedő él fut végig. Mellúszói laposak, elül domborúak, hátul beöblösödtek, a függőleges álló, legföljebb 60 cm magas hátúszó sarlóalakú. Szemei közvetlenül a majdnem egyenes arcorr szájzuga mögött és fölött foglalnak helyet, a rendkívül apró orrnyílások a szemek és mellúszók közt, az egy sövény által kettéosztott és ferdeirányú lélekzőnyílások pedig két egyformán görbült résben találhatók, melyeket kiemelkedő, kerekded gyűrű vesz körül. Elül a fejen, nevezetesen az alsó- és felső ajkon, nagy távolságban egymástól néhány rövid, serteszerű szőr található, az állon azonkívül egy szőrtüszőket tartalmazó terület. Bőre egyébként teljesen csupasz, felül mély fekete, alul porcellánszerűen tiszta fehér, a barázdák mélyebb részei kékesfeketék. Sajátságos egyenlőtlenség nyilvánul meg a színezetben annyiban, hogy a bal alsó állkapocs sötétebb, mint a test felső része, a jobboldali ellenben a test alsó oldalához hasonlatosan fehér. Fehér a mellúszók belső oldala és a farkúszó alsó oldala is, a fehér jobb alsó állkapocsnak megfelel az a jelenség is, hogy az első halcsontlemezek ezen az oldalon – a lemezek száma mindkét oldalt 350–375 – szintén fehérek, míg a többiek sötétek. A barázdák az alsó állkapocs szélén kezdődnek és onnan a hasoldal mentén körülbelül a köldökig futnak, vagyis végig futnak a test felehosszán. A középsők a leghosszabbak, a legszélről lévők a legrövidebbek. A barázdák késsel vágott bemetszésekhez hasonlítanak, határuk éles, 1–2 cm mélyek s egymástól körülbelül 4 cm távolságnyira esnek, azonban mégsem futnak egymástól pontosan egyenlő távolságban, hanem bizonyos út után végződnek és újak jelennek meg köztük, egymást sohasem metszik és mindig síma bőrrészletek választják el őket egymástól. A felső állkapocs oldalszegélye alul gyengén bemélyedt és ívesen hajlik a szem felé, alsó állkapcsa kevéssé hajlott, amiért is az állkapcsok nem záródnak egészen össze.
A közönséges barázdás bálna nagyságát és külső alakját, illetőleg Rawitz közölt értékes adatokat saját megfigyelései alapján, amelyeket egy finn társaság sörväri bálnavadász állomásán gyüjtött össze. Ezekből az adatokból nagy élességgel domborodnak ki a test és egyes részeinek valóban gigantikus méretei. Egy vén hím 24 m hosszú volt, mellétől hátáig 4 m magas s jobbról-balra 3 m széles, súlyát 60.000 kg-ra becsülték. Rettenetes izomerejéről az az élmény ad fogalmat, hogy egy példány, melyet ágyúból megszigonyoztak, de amelyben a golyó nem robbant fel, a cetvadászhajót több mint óránkénti 24 csomós sebességgel vonszolta maga után, vagyis olyan gyorsan, mint ahogyan a modern gyorsgőzösök közlekednek. Egyes részeinek nagyságbeli méretei egyenesen szörnyűségesek. Legnagyobb verőere (aorta) 60 cm kerületű, az ember tehát körülbelül belédughatná a fejét. Az „apró” szem átmérője 11, s magassága 8.7 cm. A szem külső inhártyája (sclera) olyan erős, hogy Rawitznak asztalosfűrésszel kellett keresztmetszetet készítenie belőle. A látóideg olyan vastag, mint valami vastag ceruza, a hallócsontok közül a kalapács akkora, mint a hüvelykujj első íze. Nyelve egyedül 400 kg-ot nyom. Hogy egyetlen példány fel legyen darabolva, három hentesnek majdnem öt napig kell rajta dolgoznia, míg azok három tőkebálnával egyetlen nap alatt végeznek. A rothadás, Rawitz megállapítása szerint a nagy összefüggő darabokban csak nagyon lassan halad előre. Az elejtés után negyed napra a rothadásnak még semmi nyoma sem volt észrevehető, belei még teljesen frissek voltak és izmainak még annyi volt a saját melege, hogy azok felvágva gőzölögtek.
A közönséges barázdás bálna igazi hazája az Atlanti-óceán északi része és a Jeges-tenger. Norvégia egész, majdnem 400 mérföld partja mentén Guldberg szerint, mint látszik, az év minden részében előfordul. Különösen gyakran mutatkozik a Medve-szigetek, Novaja Zemlja és a Spitzbergák közelében, de az északi fok közelében sem ritka. Brown megfigyelései szerint a Jeges-tenger északi részén nem hatol túl Grönland déli részének szélességén. Az ősz kezdetével délibb vizekre vándorol és így lehet vele találkozni a mérsékelt- és forróövi tengereken is, sőt állítólag már a déli Jeges-tengerben is látták.
Miként már karcsú alakjából is következtethető, a barázdás bálna valamennyi mozdulata gyors és ügyes. Egyike a leggyorsabbaknak az összes halcsontos cetek közt. Nyugodt úszás közben egyenes irányban halad előre és nagyon gyakran, megfigyeléseim szerint átlag minden 90 másodpercben a víz felszínére jön lélekzetvétel végett. A kilélekzése alkalmával okozott zúgó zajt már egy tengeri mérföld távolságra meghallottam. A fujtatás alkalmával hallható zaj rövid és éles, az esetleg 4 m-re is fölemelkedő párasugár kettős. Az állat nem ritkán a vitorlások közvetlen közelében is megjelenik, körülússza vagy hosszabb ideig követi őket, nagy bizalmasan, néha órák hosszáig. A víz színén néha oldalára fekszik és mellúszóival csapkodja a vizet, azután fordul egyet, a hátára veti magát, lebukik, általában véve jókedvűen ide-oda fickándozik a vízben és farkának egy-egy hatalmas csapásával gyakran rengeteg testét is egészen a víz színe fölé löki.
A közönséges barázdás bálna tápláléka főként halakból áll, melyeket gyakran rajszámra terel maga előtt és széles torkában egyszerre tömegesen fog össze. E munkája közben a teste alsó oldalán lévő barázdák alkalmasint igen jelentős szolgálatot tesznek neki, mert azokat óriási nyelvének leszorításával ki tudja simítani és így tetemesen tágíthatja természetes merítőhálóját, amelyet alsó állkapcsának két kifelé hajló szára alkot. Ha bőséges táplálékra talál, akkor napokig, sőt hetekig is ugyanazon a helyen marad, pl. Grönland mellett, ahol az ívás idején, Brown szerint, a riskoli, holstenborki és Dél-Grönland egyéb helyein lévő tőkehalpadok táján cirkál s ott hihetetlen mennyiségű tőkehalat és kabeljaut fal föl. Desmoulins arról tudósít, hogy 600, Brown meg arról, hogy 800 darabot találtak a gyomrában ezekből a mindenesetre eléggé nagytermetű halakból. Ha minden egyes tőkehal súlyát csak 1 kilogrammnyinak vesszük is, akkor is az derül ki, hogy az óriási állatnak egyetlen lakomájából 1200–1600 ember lakhatna jól. A közönséges barázdás bálna legközelebbi rokonaival, az óriás bálnával és a törpe bálnával együtt a tőkehalakat és a heringet űzve, messze délre levonul, így lejut az európai tengerekbe is s itt néha csapatokká egyesül, amelynek tagjai hosszabb ideig közösen vadásznak. Annál, hogy a part felé tartó halrajokat csapatosan üldözi, az a következménye, hogy a ránézve veszélyes partok közvetlen közelében sokkal gyakrabban vadászik, mint a többi nagy rokonai. Ez a faj szokott a norvég fjordokban cirkálni és szokta a többi szűk tengeröblöket meglátogatni, s így ez is szokott a leggyakrabban partra vetődni. Miként Guldberg mondja a „Tanulmányok az észak-atlanti hátúszós cetek biológiája köréből” című alapvető művében, ez a faj állandó tagja az ú. n. „hvalbruk”-oknak, vagyis azoknak a nagy cetcsapatoknak (még ma is?), melyek a heringet és a sallangos lazacot a norvég partokra követik”.
Evésének módját Rawitz maga megfigyelte, azt t. i., hogy a bálna miként veti magát nyitott szájjal oldalt, s hogy miként tér vissza közvetlenül azután ismét rendes helyzetébe. Már Guldberg leírta egy fiatal barázdás bálnákból álló s a Varanger-fjordba benyomult csapaton tett megfigyeléseit, hogy a fiatal állatok miként kapkodtak a sallangos lazac után, míg az idősebb vezetők már megtanulták a föntebb említett s a táplálékszerzést megkönnyítő fogást.
A közönséges barázdás bálna vemhes nőstényei legalább 20 m hosszúak. Párzásuk idejéről semmi biztosat sem tudunk; a vemhesség ideje 12 hónapnál tovább tart. Az anya iparkodik 3–4 m hosszú ivadékát veszély idejében erejéhez mérten védeni. Dühöngve száguldoz az őt üldöző csónakok közt, farkával és mellúszóival csapkod maga körül, és cseppet sem törődik a kapott sebekkel, ha arról van szó, hogy legdrágább kincsét megvédelmezze.
A közönséges barázdás bálna vadászata az állat nagy sebessége és hevessége következtében nehezebb, mint a grönlandi bálnáé, de haszna kisebb azénál. Éppen azért ez a barázdás bálna csak azóta emelkedett nagyobb jelentőségre, mióta a valódi halcsontos bálnákat majdnem teljesen kiirtották, s másrészt a cetvadászat modern iparággá fejlődött. A közönséges barázdás bálnákra való vadászat, mint a barázdás bálnákra való vadászat általában elsősorban ott jövedelmező, ahol a vadászatot a szárazföldről űzik és így az állat egész testének hasznosításával hasonlíthatatlanul nagyobb jövedelmet tudnak belőle biztosítani, mint a régi cetvadászok tudtak. Így jövedelmezően vadásszák Norvégia északi partjai mentén. Ottan, Kükenthal adatai szerint, egy-egy közönséges barázdás bálnából 2500 márka jövedelem hozható ki, amelyből rövid halcsontlemezeire csupán csak 300 márka esik. Ennek következtében ez a bálna, Henking szerint, második helyen áll jövedelmezőség szempontjából, mert átlag 60 hl halzsírt és 125 kg halcsontot ad. A norvég cetvadászatnak a súlypontja mindenesetre erre a bálnára esik, mivel a leggyakoribb valamennyi közt, és évi vadászévadja is a leghosszabb.
Az a közönséges barázdás bálna, amelynek csontvázát Vadsöben Nordvi norvég kereskedő és természetvizsgáló birtokában láttam, a Varanger-fjordba való behatolása alkalmával keresztül dolgozta magát a sellőkön, de azután végül is ottpusztult. Nem járt jobban az a fiatal példány sem, amely 1874 tavaszán, valószínűleg heringrajokat követve, a Keleti-tengerbe tévedt és hosszabb ideig a partok mentén csatangolt, itt-ott a halászokat ijesztgette, végül azonban, augusztus 23-án, vesztére a danzigi révhez jutott. Itt éppen három német hadihajó horgonyzott, amelyek 75 golyót küldtek a cet után, de látható eredmény nélkül. Így az óriás talán még el is menekülhetett volna, ha lebukás közben hátulsó részét egyik tiszt részéről kardszúrás nem érte volna, amely nagy ütőeret vágott el, minek következtében az állat elvérzett. Újabban (1911 márciusában) egy másik, a Flensburgi-öbölben partra vetődött példányt előzőleg szintén a tengerészek hajszoltak és beléje is lövöldöztek. Amikor végül egy homokzátonyon megfeneklett, a szájában elhelyezett robbanó-patronnal ölték meg. A szomszédos vendéglősök az odatóduló kíváncsiak közt fényes üzletet csináltak, állítólag még meleg „bálnakolbászt” is adtak el.
A holt barázdás bálna üzletszerű mutogatásával is foglalkoztak egyesek. Mióta a Wickersheimer és mások által föltalált konzerváló folyadékok lehetővé tették a tetemnek hosszabb ideig való megőrzését, azóta a nagyvárosok egy-egy be nem épített telkén nem egyszer lehetett látni „szagtalan cethalat”.
A szorosabb értelemben vett hátúszós bálnák az összes tengerekben előfordulnak, azért azoknak egész sor faját és alfaját különböztették meg. Parker, az otagoi egyetem tanára pl. egy új-zélandi hátúszós bálnát ismertetett meg, amely az ő s Guldberg nézete szerint teljesen azonos az északi féltekén előforduló fajjal. Lönnberg Dél-Georgia állatvilágáról szóló művében érdekes adatokat közöl egy, a délsarki Jeges-tenger atlanti részében élő hátúszós bálnáról, nevezetesen Sörling nevű preparátorának az állat erejéről való megfigyeléseit: Egy ilyen bálna, megszigonyozva, a cetvadászhajót, amelynek gépeit megállították, óránként 3–4 csomó sebességgel vonszolta maga mögött, egy egész napon és a rákövetkező éjszakán át. A következő reggelen a gépeket megindították hátrafelé, de mindhiába. Végül még a gőzdobot is megindították, hogy a szigonykötél egy részét fölcsavarják, azonban másnap délben a szigony nyele kiszakadt és a bálna elszabadult. Egy másik példány meg hasonló módon éppen három napig hurcolta maga után a gőzöst. Azért a délatlanti hátúszós bálna egyáltalában nem valami kedvelt vad, annál kevésbbé, mert nagyságához képest szalonnája is igen kevés (a réteg vastagsága gyakran csak 7–10 cm). Mivel azonban ennek ellenére is kegyetlenül vadásszák mindenféle modern eszközzel, olyan kíméletlenséggel, hogy azt a vadászatot űző társaságok egyik jelentése maga is rablóvadászatnak nevezi, azért sorsa csakhamar az lesz, amely északi társáé, és csapatai máris észrevehetően megritkultak.
Az óriás bálna (Balaenoptera musculus L.)
[Más neve: sibbaldi.]
Óriás bálna (Balaenoptera musculus L.).
Az óriás bálna vagy norvégiai kék bálna a legnagyobb termetű az összes hátúszós bálnák között és egyáltalában a legnagyobb, vagy legalább is leghosszabb az összes élő emlősállatok között. Kükenthal megbízható adatok alapján a legnagyobb megmért példányt 31 m hosszúnak jelzi. Ezt a fajt első pillanatra fölismerhetővé teszi a színe, ez t. i. egyforma árnyalatú kékes- vagy palaszürke. Csak oldalának egy bizonyos részét, különösen a mellúszók alá esőt márványozzák világosabb foltok. Több, Finsch által vizsgált példánynak a mellúszói fehérrel szegélyezettek voltak és hogyha ezek testének az alsó oldala csak kevéssel is volt világosabb, mégis a hát- és hasoldal színezetét meglehetősen éles vonal határolta el egymástól. A színárnyalat kissé változó, a világos foltozottság meglehetősen felötlő és vízben figyelve meg az állat testét, az esetleg mohazöld árnyalatú is lehet. Az ilyen példányok rendesen nagyon zsírosak. Az óriás bálna termete kevésbbé karcsú, mint a barázdás bálnáé, nagyobb hosszúsága ellenére is, tehát tömegének annál tekintélyesebbnek kell lennie! Guldberg szerint a hím és a nőstény egy kis gyakorlattal már a tengerben megkülönböztető egymástól: az előbbi átlag kisebb, nyaktájéka vastagabb, kereszttája viszont keskenyebb, az utóbbi ellenben a hátúszója táján sokkal szélesebb, a nyakánál meg aránylag keskeny. Jellemző bélyege a fájnak az, hogy felső állkapcsa közepétől a két orrnyílás felé egy taraj halad, mely az utóbbiak előtt egy kis púppá emelkedik ki, jellemzik továbbá erősebben hajlott és különösen hosszabb mellúszói, melyek a test egész hosszának hetedrészét érik el, valamint kicsiny, egyenes hátúszója, mely hátul, a test utolsó negyedén ül, még a végbélnyílás mögött. Állkapcsai hosszabbak, mint a megelőző fajéi, még viszonylagosan is (az egész testhosszhoz úgy viszonylik, mint 1:4 1/2-hez); halcsontlemezei – mindkét oldalt 400 – egyenletesen sötét színűek, feketéskékek, végükön hosszú, durva rostokkal, ezek nélkül 90 cm hosszúak.
Életmódját illetőleg Kükenthal joggal különösnek találja azt a jelenséget, hogy az állatok e legóriásibbja kizárólag rendkívül apró, az áramokkal tovasodort tengeri állatkákból, majdnem egyedül alig 3 cm hosszú rákokból (Thysanopoda) táplálkozik, amelyek az északi tengerekben irtóztató mennyiségben élnek. Az óriás bálna gyomra gyakran egészen tele van ez állatok tömegével, melyből esetleg 1200 liter is lehet benne! Az áramlások az apró állatkákból néha olyan tömegeket sodornak a fjordok belsejébe, hogy ott a víz egészen kásaszerű lesz tőlük, pl. a Varanger-fjordban, Norvégia és Oroszország határán. Erre a kövér legelőre azután a bálnák is csakhamar bevonulnak. A táplálék okozza a bálna elvándorlását is. Guldberg szerint éppen az óriás bálna vándorlása különösen pontosan követhető, s az kimutathatóan az Atlanti-óceán egész szélességén keresztül folyik le. 1888-ban Vardönél egy óriás bálnát ejtettek el, melynek hátán egy duzzanat s elgörbülés volt látható. Mindkettő az állat feldarabolása alkalmával előkerült amerikai szigonytól eredt, amilyeneket kizárólag Massachusetts partjain használnak. S ilyen eset több is ismeretes. E mellett az óriás bálna vándorlása, mint látszik, olyan naptári pontossággal folyik le, mint azt némely vonuló madarat illetőleg ismerjük. Így pl. a Varanger-fjordban minden évben május 8-án mutatkozott először, amikor Foyn Svend a mult század 80-as éveiben ott nagy cetvadászatait folytatta. Akkor kisebb, 4–6 darabból álló csapatokban jelentkezett, azonban sohasem, még a legnagyobb élelembőség idejében sem nagyobbakban, mint a közönséges barázdás bálna; rendesen egyesével vagy párosával volt látható.
Szaporodását illetőleg Guldberg megbízható adatok alapján annyit közöl, hogy a párzás idején a nőstény közvetlenül a hím mellett úszkál; később elhagyják egymást. Mivel egy és ugyanazon hónapban egészen különböző nagyságú embriókat lehet találni, abból Guldberg azt következteti, hogy az óriás bálnának nincs határozott párzási ideje. A vemhesség bizonyosan tovább tart egy esztendőnél; az újszülöttek közepes hosszúsága 7 1/2–8 m-re becsülhető; a Guldberg által vizsgált legnagyobb méhmagzat 7 1/4 m hosszú volt. Mivel a párzási idő meghatározatlan; természetesen ilyen az ellés ideje is. Általánosan felteszik, hogy a fiatal mindaddig anyjával marad, míg annak felehosszát el nem éri; a mellett az öreg, megérthető módon, nagyon lesoványodik.
A norvég cetvadászok az óriás bálnát haszna tekintetében valamennyi többi cet elé helyezik; egy-egy példány átlag 90 hl halzsírt és 250 kg halcsontot szolgáltat. Kükenthal darabjának összes értékét átlag 5000 márkára becsüli, amelyből mintegy 1200 márka a halcsontra esik. [Ehhez a számhoz, valamint a felsorolt többihez meg kell jegyeznünk, hogy azok az utolsó békeévekben elért árakat jelzik. Ma már az árak természetesen egészen mások, de hogy milyenek, annak nincs alkalmunk utána járni. Fordító.] Alkalomadtán az óriás bálna is irtóztató erőről és szívósságról tesz tanuságot. Így megesett egyszer, hogy testében felrobbant szigonylövedékkel a legnagyobb sebességgel húzta maga után a cetvadászgőzöst, noha ennek gépei hátrafelé dolgoztak, és ugyanannak a társaságnak egy másik gőzösét, amely 4 óra mulva az előbbinek segítségére jött, és amely az állat testébe szintén annak rendje-módja szerint felrobbant lövedéket küldött, még két óráig szintén maga után cipelte. Ez idő alatt a bálnát két csónakban ülő emberek lándzsákkal még állandóan szurkálták, míg végül a vérveszteség következtében kimúlt.
A sárgahasú bálna (Balaenoptera sulfurea Cope)
[Más nevén: Sibbaldius sulfureus.]
A fentebbi fajjal rokon bálnák a nyugati és déli félgömb tengereiben is élnek. Ezek közül legnevezetesebb a sárgahasú bálna, vagy ahogyan az amerikaiak nevezik: sulphurbottom, melynek hazája a Csendes-óceán északi része. Ennek a bálnának a súlyviszonyairól Lucas, az „Amerikai Természetrajzi Múzeum” egyik tudósa, összehasonlító vizsgálatokat, illetőleg számításokat végzett, összevetve azokat az eddig ismert legóriásibb szárazföldi állat, a krétakorszakban élt, 20 m hosszú, Brontosaurus nevű óriási hüllő megfelelő méreteivel. Míg ez utóbbinak valószínű súlya 38 tonnára, vagyis 38.000 kg-ra tehető, addig hasonló számítás alapján a sárgahasú bálna 22.5 m-nyi hosszúság mellett 63 tonnára, vagyis 63.000 kg-ra becsülhető. Egy 29 m-es óriás bálnát Roys kapitány 147 tonnára, tehát 147.000 kg-ra becsült. Ez adatok is bizonyítják, hogy óriási termetű állatok mennyivel könnyebben mozognak és táplálkoznak a tengerben, mint a szárazföldön! – A sárgahasú bálna legfeltűnőbb külső bélyegét már a neve is elárulja, s ez az, hogy hasaalja élénk kénsárga színű.
A sárgahasú bálna Kalifornia partjai mentén Scammon idejében az egész éven át található volt, májustól szeptemberig még nagyszámú csapatokban is, amelyek rendesen a part közvetlen közelében cirkáltak, félelem nélkül közeledtek a révben horgonyzó hajókhoz és azokat néha még útjaikon is elkísérték. Ilyen eset történt pl. 1850-ben a „Plymouth” nevű hajóval, melynek oldala mellől egy bálna teljes 24 napon át nem tágított, jóllehet nemcsak hozzája hajított palackokkal és fahasábokkal iparkodtak elzavarni, hanem puskagolyókkal is sűrűn lődözték. Ezek után is csak úgy folytatta az útját, mint előbb, közvetlenül a hajó mellett vagy alatt, és fecskendezte be párasugarát a kajütök ablakán át. Csak akkor vált el a hajótól, mikor az a sekély parti vizekbe ért.
A sárgahasú bálnát ritkán lehet látni, mint sok más bálnát, a vízben fickándozni vagy kiugrálni belőle, ha azonban ilyesmire adja a fejét, akkor semmivel össze nem hasonlítható, nagyszerű látványt nyujt. Ha nyugodtan úszik, akkor gyorsan a víz színe alatt siklik tova, ha alábukik, akkor csinosan bukfencezik lefelé, miközben rendesen egész terjedelmében megmutatja hatalmas farkúszóját, amelyet a víz felszíne fölé emel, vagy nagy zajjal lecsap vele a hullámokra.
Az indiai bálna (Balaenoptera indica Blyth)
Az Indiai-óceánnak is megvan a maga kék bálnája, az indiai bálna, amely a Vörös-tengertől kezdve egészen Chittagong és Felső-Burma partjaiig megtalálható.
A délsarki kék bálna (Balaenoptera antarctica Gray)
Ez a bálna a tudományos irodalomban több néven szerepel. Emlegetnek ott egy, a dél-georgiai vizeken élő fajt Balaenoptera intermedia Burm., s egy másikat, amely Ausztrália és Új-Zéland körül él, B. australis Hector néven. Ezekről most már pontosabb adataink vannak, egyrészt Racovitza, másrészt Lönnberg, illetőleg Sörling megfigyelései alapján. Lönnberg a két bálnát, mint azt már Trouessart is tette ismert emlős-katalógusában, B. antarctica Gray néven egyesíti. Larsen cetvadászai ezt a bálnát nagyon kevéssé szerették; nagyon sovány és azért amint kimúlik, alásüllyed; ez okból mesterségesen kellett felfújni, hogy az állomásra lehessen vontatni. Ott, nagysága ellenére is, vajmi kevés, 45–55 petróleumos hordót megtöltő halzsírt adott, s ehhez még elejteni is eléggé nehéz. Ezek a körülmények bizonyos fokú védelmet nyujtanak a délgeorgiai kék bálnának. Mint látszik, egész éven át azokon a tájakon marad és vándorlásokat nem tesz. Rendes tartózkodási helye csak néhány mérföldnyire esik a parttól, ahol kicsiny, 2–3 darabból álló falkákban él. Sörling hazafelé vezető útjában megfigyelte egészen Buenos-Airesig, sőt még onnan Európa felé utazva is látta egy példányát, amely a gőzhajót Rio Grande do Sul-tól egy egész napig kísérte. A hajó szürkére volt festve, színe tehát hasonlított a bálnáéhoz. A délsarki kék bálna párasugara nem emelkedik oly magasra, mint északi rokonáé, azonkívül söprű módjára jobban szét is fröcskölődik, hanem azért jó messzire ellátszik.
Legújabban Dél-Georgiából egy kék bálna vázrészei jutottak a British Museumba, mely bálnának a hossza teljes 100 lábra, vagyis 33 m-re tehető. A csontvázrészek közt van egy olyan hatalmas törzscsigolya, amely mellett valósággal eltörpül minden hasonló tárgy, mely e híres cetgyüjteményben össze van hordva.
*
Nagyon szegényesek a Csendes-óceán ázsiai partjain élő kék bálnákra vonatkozó adatok. Azonban a bevezetésünkben említett régi japán cetkönyv „nagacukujirá”-ja nyilvánvalóan kék bálnának értelmezendő, és az új orosz-japán cetvadászipar alapját is bizonyosan a keleti kék bálna alkotja. Orosz vállalkozók, norvég tengerészek segítségével, Japán partjain, december és január hónapokban már a mult század vége felé ejtettek el kék bálnákat, melyeknek húsát besózták és Japánban adták el.
