6. család: Csontosnyelvű-félék (Osteoglossidae)
6. család: Csontosnyelvű-félék (Osteoglossidae)
A csontosnyelvű-félék (Osteoglossidae) kis családjának főbb ismertetőjelei: a testen mozaikszerűen elhelyezett, kemény halpénzek, a pikkelytelen, de csontpajzsokkal vértezett fej, az oldalvonal pikkelyein levő nagy nyílások, a farokkal csaknem érintkező hát- és alsóúszó, továbbá a széles kopoltyúrés. Az idesorolt három nemzetség közül az Arapaima a legérdekesebb.
Arapaimák (ArapaimA Müll.)
Az Arapaima Müll.-nemzetséget a megnyúlt, oldalról lapos, a hasán pedig kidomborodó és nagy pikkelyekkel borított test, a lapos, csontos fej, a hosszú, pikkelyes hátúszó, amely a szintén hosszú alsóúszóval áll szemközt, továbbá az állkapcsok kúpos és az eke-, valamint a garatcsontok gereblyefogai s a kopoltyúkosár 11 sugara jellemeznek. A nemzetség egyetlen ismert faja:
Az arapaima (Arapaima gigas Cuv.)
Arapaima (Arapaima gigas Cuv.).
Az arapaima (Arapaima gigas Cuv.) szinezete, Schomburgk leírása szerint, elképzelhetetlenül tarka, ugyanis nemcsak pikkelyei, hanem úszói is, a sötétszürkétől kezdve, vörösesen vagy kékespirosan csillognak. Keller-Leuzinger szerint a háromujjnyi széles pikkelyek szegélyét élesen határolt bíborsáv díszíti. Hossza megütheti a 4 m-t, súlya pedig a 200 kg-ot.
Az arapaimáról Schomburgk a következő leírást adja: „Az indiánok egész csomó halon kívül a guayanai vizek halóriását, az arapaimát is elhozták. Bámulattal szemléltük ezeket a szörnyen nagy állatokat, amelyek 3 m-es és 100 kg-os testükkel az egész bárkát megtöltötték. Brit-Guayana vizei közül csak a Rupununiban él, a Rio-Brancoban, a Negróban és az Amazonban azonban gyakori. Az arapaimát épp annyira gyakran fogják horoggal, mint ahányszor lenyílazzák. Elejtésüknek az utóbbi módja vonzóbb és érdekesebb szórakozást nyujt, mint a horgászás s erre a célra több corial szövetkezik egymással. Ha a hal feltűnik, jelt adnak s a corial a legjobb íjjasokkal fölszerelve nesztelenül siklik ki a tetthelyre. A nyíl elröppen és a hallal együtt eltűnik. Ekkor indul meg az általános hajsza. Alig bukkan fel a nyíl tolla a vízből, valamennyi íj húrja újból megfeszül, hogy még egy csomó nyilat röpítsenek az óriásba; a hal erre megint alábukik, hogy most már rövidebb időközökben jöjjön a felszínre, újabb meg újabb nyílzáport zúdíttasson magára, mígnem végül a vadászok zsákmányává lesz. A hullát sekélyebb helyre vontatják, ahol a coriált alátolják, a vele együtt betóduló vizet pedig kimerik s azután diadalmenetben térnek vissza tanyájukra. Húsa friss állapotban igen ízletes, egyes törzsek azonban nem eszik meg.”
Keller-Leuzinger szerint az Amazon mentén, ahol piraruku a neve, nehéz hajítószigonnyal vadásszák. Szerinte a húsa frissen sem valami ízletes, besózva és megszárítva pedig egyenesen visszataszító, noha Parából ezer mázsaszámra szállítják szét és egészen Peru határáig nemcsak a négerek s a meszticek, hanem a fehérek is fogyasztják. Éles fogakkal fölfegyverzett, hosszú nyelvcsontját ráspoly gyanánt használják.
A piraruku pikkelyeit az Amazon-vidék bennszülöttei csiszolóvászon helyett fegyvereik és edényeik fényesítésére használják. A nyelvéből kitünő szeleteket készítenek. W. R. Schurz, a rio de janeirói amerikai követség kereskedelmi attasséja az Amazonról, „a vizek atyjáról” írt tanulmányában („The Nat. Geogr. Mag.”, 1926) bemutatja egy halászbokor egynapi zsákmányát, amely egy tucat pirarukuból állt. Mindegyik hosszabb volt 6 lábnál (182.8 cm) és súlyosabb kilencven kilónál.
A barramunda (Scleropages leichhardti Gthr.)
Ausztráliában a barramunda (Scleropages leichhardti Gthr.) nevű, csontosnyelvű hal otthonos. Ugyanazokban a folyókban él, mint a gőtehal (Ceratodus) s ezzel sokszor össze is tévesztik. Nagyra megnő és ízletes húsa miatt halásszák. A Scleropages Blgr.-nemzetségnek másik faja Borneo és Szumatra vizeiben él.
