7. család: Hering-félék (Clupeidae)
7. család: Hering-félék (Clupeidae)
A hering-félék (Clupeidae) családjának gazdasági jelentősége sokkal nagyobb, mint akármelyik halé, a tőkehalat sem véve ki. A hering-félék családjába (Clupeidae) körülbelül 200 faj tartozik. Testük pikkelyes, zsírúszójuk nincs, szájukat középen a közti, két oldalt pedig a felsőállkapocs szegélyezi. Kopoltyúik különösen jól fejlettek, amennyiben nemcsak kopoltyúrésük széles, hanem a kopoltyúsugarak ismételt elágazásai tökéletes szűrőkészülékké változtatják. Gyomrukon vak kizacskósodás van, bélcsatornájuk pedig a legtöbb fajban vakbéllel függ össze. Rendesen úszóhólyagjuk is van, amely többnyire vezetékkel közlekedik a labirinttal.
Heringek (ClupeA Cuv.)
A szorosabb értelemben vett heringek, Clupea Cuv., nemzetségét az oldalról erősen lapos test és a fűrészes hasél jellemzi. Az utóbbit a zegzugosan álló pikkelyek alkotják. Felső állkapcsuk széles, külső pereme gyengén hajlított; fogazatuk dús és változatos, mivel a közti, továbbá az alsó- és a felsőállkapcson igen sok apró, az ekecsonton és a nyelven pedig nagyobb fogak ülnek, sőt a szájpadláscsonton is van 2–3, könnyen kihulló foguk.
A melegégalji heringfajok közt akadnak olyan fajok is, amelyek mérgesek és fogyasztásuk súlyos következményekkel jár. Günther azon a véleményen van, hogy ezek a fajok táplálékuk révén válnak mérgesekké. Ilyen mérges faj pl. a Clupea thrissa Osbeck, amely könnyen felismerhető arról, hogy a hátúszó utolsó sugara fonálszerűen meghosszabbodik, s e miatt nevezik ezt a halat sörtésszárnyúnak. Ez a faj a nyugatindiai vizek egyik legközönségesebb hala, míg a mérges szardella, Clupea venenosa C. V., az Indiai-óceán lakója. Hasonlóképpen mérges a melegégalji, Amerika atlanti partjain élő Cl. (Harengula) humeralis C. V. és az Engraulis japonica Houttuyn. A sörtésszárnyú hering és a mérges szardella fogyasztása heves görcsöket, delíriumot és hányást idéz elő. Calmette szerint a mérges szardella Új-Kaledóniában számos mérgezést okozott. Több halállal végződő megbetegedés is fordult elő, s a boncolásnál a bél falában találtak elváltozásokat. A Kína és Japán partjai mentén előforduló japán szardella (E. japonica) fogyasztása, mint ugyancsak Calmette följegyzi, a tengerésznépség körében különösen júliustól szeptemberig okoz koleraszerű megbetegedést.
A hering (Clupea harengus L.)
Hering (Clupea harengus L.). - Spratt (Cl. sprattus L.). - Finta (Alosa finta Cuv.).
A hering, Clupea harengus L., ritkán nő meg 30 cm-nél hosszabbra. Kis, keskeny mell- és hasúszói, a test közepén elhelyezett hátúszója, messze hátra eltolódott, keskeny alsó úszója, mélyen bemetszett, villás farka és nagy, könnyen lehulló pikkelyei vannak. Felső része szép tengerzöld vagy kékeszöld, alsó része és a hasoldala ezüstös és ráeső fényben különféle színt játszik. Hát- és farokúszója sötétebb, a többiek ellenben világos szinezetűek. Hátúszóját 17–17, mellúszóját 15–17, hasúszóját 9, az alsót 14–16, a farokúszót pedig 18–20 sugár feszíti ki. Gerincoszlopa 51–58 csigolyából áll. A hering hazája az Atlanti-óceán északi részében az amerikai partoktól az európaig terjed, beleértve az Északi- és a Balti-tengert is. Előfordul Észak-Ázsia partjai mentén is. Lehetséges, hogy a Csendes-óceán heringjei, amelyek különösen Japánban és az amerikai partokon nagy gazdasági jelentőségre emelkedtek, szintén ehhez a fajhoz tartoznak, vagy legalább is közeli atyafiak.
Heincke és a nemzetközi tengerkutató bizottság behatóan tanulmányozták ezt a gazdasági nézőpontból annyira fontos halat és megállapították, hogy alak és életmód tekintetében az északeurópai tengerekben lakó heringek közt is élesen elkülöníthető rasszok vannak. Ehrenbaum szerint két nagy csoportot lehet megkülönböztetni. Az egyiket olyan heringek alkotják, amelyek a sósvizet kedvelik, s csak ritkán hagyják el és ezért rendszerint csak a nyilttengerben találhatók meg. Ezek sósvízben ívnak. Szaporodásuk szeptemberre, vagy pedig az erre következő hónapokra esik. A másik csoportot olyan heringek alkotják, amelyek szintén a tengerben, de leginkább a partok közelében élnek és bizonyos időben, nevezetesen tavasszal, a parti övbe, vagy pedig az öblök és folyótorkolatok féligsós vizébe járnak ívni.
Az őszi, vagy tengeri hering fontosabb fajtái a következők: mindenekelőtt a skót hering, amely nyár elején a Shetland-szigeteknél, majd a skót és angol partoknál, továbbá a Dogger-zátonynál jelenik meg. Túlnyomóan a skót partokon, továbbá Hollandia és Németország partjain halásszák, s mivel ívás előtt fogják, igen ízletes árut szolgáltat. A norvég és a svéd partok őszi heringjét a halászat helyéről bohusläni heringnek nevezik. (Bohuslän a svéd parton van.) Ezt többnyire ívás után fogják. Frissen, füstölve, vagy tengerészmódra készítik el és többnyire Németországba szállítják. A Dogger-zátonytól délre, az Északi-tenger déli részében is tanyázik őszi hering, amelynek fő halászati helye a norfolki parton, Yarmouth és Lowestoft mellett van. Ívási s egyúttal fogási időszaka késő ősszel, októbertől decemberig tart.
A tavaszi vagy parti heringek közül a norvégek a legfontosabbak. Valószínűen valamennyien egy rasszhoz tartoznak, a halászat helye és ideje szerint azonban különbözőkép nevezik el. Az ú. n. vaarsild Norvégia nyugati partjainak déli részén január táján jelenik meg és a partot övező szigetek közt februárban ívik. A fedsild-et Norvégia északi partjain, fel egészen Tromsőig, egész nyáron át halásszák, különösen bőséges a fogás júliustól novemberig. Nevét, amely magyarul kövér heringet jelent, a táplálkozási időszak alatt a bőre alatt felhalmozódott hájról kapta. Rajai többnyire fiatal, ivarérés előtt álló „matjes”-heringekből állanak. (A matjes-heringet a pesti fűszeresek „mátyás-heringre” magyarosították.) A norvég partokon, de túlnyomóan a déli részeken az év utolsó hónapjaiban jelenik meg a storsild. Ennek rajait 30 cm-en felüli, tejjel és ikrával telt nagy példányok alkotják. Ívási idejük a téli és a tavaszi hónapokra esik. Újabban a vaarsilddel azonosnak tartják. A skót és a bohusläni parton januártól márciusig termetes, kb. 25 cm hosszú, tavaszi heringre halásznak. Ugyanilyen rassz található az Északi-tenger déli felében is. A Zuider-tóban élő fajta ikráját 1%-os sótartalmú vízbe rakja le. Végül megemlíthetjük még a Balti-tengerben honos parti rasszokat is. Ezek aránylag későn, áprilistól júniusig ívnak az öblök sekély vizében és a folyótorkolatokban, sőt részben teljesen édesvízben. Fogásuk az ottani parti halászoknak ad főfoglalkozást s egész nyáron át tart. A Keleti-tenger keleti részében a hering igen finom áru, különösen füstölve. A Balti-tenger keleti részében a heringek igen kicsik, kb. 20 cm-esek maradnak. Ezt a rasszt strömling néven különböztetik meg. Előfordulnak köztük nagyobb, idősebb példányok is, amelyek 30–37 cm-es hosszúságukkal bármelyik más rasszal vetekednek.
„A hering társasállat és rajokban él, amelyeket gyakran megközelítően egyenlő nagyságú példányokat alkotnak – írja Ehrenbaum. – Ugyanazon a halászterületen nem ritkán találni rajokat, amelyek különböző életkorú heringekből állanak, sőt sprottok is vannak köztük, aminek bizonyára az azonos táplálékban van a magyarázata. Valószínű azonban, hogy a rajok nagyság és fajok szerint elkülönülve vonulnak. Gyakran egészen a felszín alatt haladnak, úgyhogy jól láthatók; a nagyobb rajok kisebbekre is tagolódnak, amelyeket keskeny köz választ el egymástól. Gyakran előfordul, hogy a heringek bizonyos madarakhoz hasonlóan ékalakban vonulnak s ilyenkor a nagyobb és erősebb példányok úsznak az élen. A szétrebbent rajok ismét gyorsan összeverődnek. A heringrajok éjjel is együtt maradnak. Ez az összetartás a heringre fiatal ivadékkorától egészen a felserdülésig jellemző.”
A heringrajok megjelenése a táplálkozási viszonyokkal van összefüggésben. A hering tápláléka főkép lebegőlényekből (plankton) áll. A hering legértékesebb tápláléka az evezőlábú rákok tömegeiből kerül ki. Ezekben sok a zsír, úgyhogy a hering is meghízik rajtuk. A skót partokon a hering táplálkozásában a nagyobb rákok (hasítottlábú rákok stb.) is jelentékeny szerepet játszanak. Nem ritkán találni a gyomrában apró halakat, még fiatal heringeket is. Étrendjében kisebb lábasfejűek, főkép tintahalak is szerepelnek. Föl kell tételeznünk, hogy a hering ezekre a nagyobb állatokra akkor vadászik, ha közelébe jönnek, de ugyanez áll a kisebbekre, az evezőlábú rákokra nézve is. A hering a lélekzésre szolgáló vízzel nem habzsolja be együtt az apró rákok nagy tömegét is, hanem megválogatja táplálékát. A gyomortartalom nagyrésze arra vall, hogy a hering leginkább a nyilt vízben tartózkodik, de előfordulnak benne fenéklakó alakok is, amelyeket a hering nagyobb mélységből halászott ki. Semmi kétség nincs tehát az iránt, hogy a hering a mélyebb vízrétegeket és a feneket is meg-meglátogatja. Angliától nyugatra, a Dogger-zátony körül és a Skagerrákban fenékhálóval rendszeres heringhalászat folyik.
A heringvonulásról nehéz fogalmat alkotni szárazföldi embernek. „Képzett halászok, akiket elkísértem, alkonyatkor mérföldnyi hosszú sávokat mutattak nekem, mégpedig nem a víz felületén, hanem a heringekről visszaverődő fénytől megvilágított levegőben. A heringek annyira tömött rajokban vonultak, hogy a közéjük került bárkák komoly veszedelemben forogtak; közvetlenül be lehetett a heringet lapátolni a csónakba és az eleven tömeg közé leszúrt evező függélyes helyzetben maradt” – írja Schilling. – Más megfigyelők szerint a heringraj olykor kinyomja a vízből a csónakot. Ilyen szorosan azonban csak akkor zsúfolódnak össze, ha ellenség üldözi őket. A fegyvertelen heringnek ugyanis a tenger minden nagyobb ragadozója utána veti magát. A halak közül a tőkehalfélék, továbbá a makrahal és a tonhal, a lazac és a cápák, különösen pedig a töviskescápa, a grönlandi és a heringcápa a legveszedelmesebb üldözői. Ezekhez csatlakoznak még a különböző cetek, delfinek és fókák is. A madarak közül a sirályok, az alkák és a búvárok az ellenségei.
A hering a fenék közelében ívik és ikráit a homokra, kövekre, növényekre, vagy poliptelepekre stb. ragasztja. Egy-egy termetes nősténynek kb. 30.000 petéje van, ami más halakhoz viszonyítva nem nagy szám. Az egyes ívóhelyeken azonban ennek ellenére is akkora tömegű ikra halmozódik fel, hogy a feneket összefüggő réteg gyanánt vonja be. Néha több négyzetméternyi lepényeket találnak, amelyek 1 cm vastagságú rétegben lerakott ikrából állanak. A heringikrát különösen a tőkehalfélék kedvelik. Degezre eszik magukat belőle. Az ikra fejlődési ideje a hőmérséklettől függ. Meyer szerint 14–19°-nál 6–8, 0–1° mellett ellenben 47–50 nap szükséges hozzá. A kibújó, 5–7 mm-es ivadék a fekete szem kivételével teljesen átlátszó. Az ú. n. átmeneti stádiumba 3, esetleg 7–8 hónap mulva jut el. Ekkorára az úszók már kifejlődtek és az ezüstös pikkelyek is megjelennek. A heringrasszok közt fejlődés tekintetében is különbség van. A heringek életkora a pikkelyekről olvasható le. A halpénzen ugyanis olyan évgyűrűk vannak, mint a fatörzsön. Szórványosan találtak már 16–18 esztendős példányokat is. A kormeghatározásban a helyzetérző, vagy egyensúlyozó szerv kövecskéi, az ú. n. statolithek is segítségünkre vannak.
A heringhalászatnak nagy multja van. Nagyobb arányokat a XIII. században öltött. A heringhalászat középpontja abban az időben a svéd parton volt, a heringkereskedelem pedig a Hansa-szövetség kezében volt, amely akkortájt állt hatalma tetőpontján. A XVI. században a halászat eredménye a svéd partokon megcsappant és meg is szűnt. Közben az angol és a skót partokon indult meg a heringhalászat fejlődése. Az angol partokon a heringhalászat jogát a XV. században a hollandok erőszakolták ki. A holland monopólium csak a XVIII. században szűnt meg és a heringhalászatban a vezető szerep a skótok kezébe jutott. 1750 táján a svéd heringhalászat ismét fellendült. A XIX. században a skót hering csaknem korlátlanul uralkodott a világpiacon, a század második felében azonban a holland verseny ismét erősen érezhetővé vált.
Angliában, Walesben és Skóciában a heringhalászat és a házasságok statisztikája közt szoros összefüggés van. Akármelyik veszne is el, a másikból mindig meg lehetne állapítani, hogy melyik évben volt a legbővebb heringzsákmány, vagy a legtöbb házasságkötés. Fraserburgh halászai 1871 utolsó negyedében rengeteg heringet fogtak. A zsákmány értéke 130.000 sterlingre rúgott. Ez alatt a három hónap alatt 80 százalékkal több esküvő volt. Ezzel szemben a tarbeti kerületben igen gyenge volt a halászat eredménye, nem is volt dolga a papnak. Egyetlenegy lakodalom sem volt az egész kerületben. Ezért járja Skótországban az a közmondás, hogy:
„No herring, no wedding!” (Ha nincs hering, nincs mennyegző!)
A statisztika bizonyítja, hogy a közmondás igazat mond.
A heringhalászat módszere ahhoz igazodik, hogy parti, vagy nyiltvízi heringet akarnak-e fogni? A parti hering fogásához sokféle eszközt használnak, amelyek közt a vontató- és rekesztőhálók játsszák a főszerepet. A parti heringhalászat klasszikus helye Norvégia mentén van, ahol 280 m hosszú és 38–30 m magas rekesztőhálókat használnak. Ezekkel kerítik be a rajokat. A háló két végét egymáshoz közelítik és a nyílást 190 m hosszú és 28–24 m magas záróhálóval rekesztik el. A bennrekedt heringeket kisebb hálókkal fogják ki. A száz vagy többszáz hordós zsákmány kicsinek számít. Nagynak csak az ezertonnás fogást tekintik. Bő esztendőkben a 10.000 hordós zsákmány sem ritka, de előfordult már 30.000, sőt 60.000 hordós is. Természetesen ekkora zsákmányt nem egyetlenegy hálóval ejtenek, hanem egész hálósorozattal.
A heringhalászat 1927. évi eredményét a nemzetközi tengerkutatás állandó tanácsának kiadásában megjelenő „Bulletin statistique des Pęches Maritimes des Pays du Nord et de l’Ouest de l’Europe” (XVII. Kopenhága, 1929) c. füzetben D’Arcy Wentworth Thompson következőkben állította egybe:
| 1927 |
| Norvégia | 443.044 | tonna |
| Skótország | 215.162 |
| Anglia | 176.496 |
| Hollandia | 80.307 |
| Németország | 63.944 |
| Izland | 51.371 |
| Franciaország | 48.163 |
| Svédország | 40.466 |
| Írország | 22.003 |
| Dánia | 16.133 |
| Finnország | 10.605 |
| Litvánia | 6.816 |
| Faroë-szigetek | 2.104 |
| Lengyelország | 261 |
| Összesen: | 1,167.875 |
A nyilttengeren kizáróan vontatóhálóval fogják a heringet. A hálót vitorlással, gőzhajóval vagy motorossal vontatják. A vontatóháló 31 m hosszú és 15 m mély. Egy-egy hajó után 100 hálót is kötnek, úgyhogy 2–3 km-nyi hosszú hálósorozatból álló uszályt vontat maga után.
A kifogott heringet vagy frissen viszik a partra, ahol „zöld hering” néven kerül forgalomba, a zsákmány főtömegét azonban konzerválják. A konzerválás legegyszerűbb és ezért legelterjedtebb módja a besózás. A heringet ebből a célból a fedélzeten kizsigerelik és kopoltyúját is eltávolítják, majd kívül-belül megsózzák és nagyság, valamint minőség szerint rétegesen hordóba rakják. Egy-egy hordóba a nagysághoz mérten 600–1000 hering fér. A szárazon a heringzsákmány egy részét további feldolgozásnak vetik alá. Egy részét felfüstölik, s ez az áru, amelyet hozzánk többnyire Németországból szállítanak, „Bückling”, „Bücking”, vagy „Pöckling” név alatt kerül forgalomba. A „sült hering” úgy készül, hogy lisztben meghengergetik, majd kisütik, végül pedig tengerészmódra pácolják („marinirozzák”). Friss hering ecetes-sós lében pácolva a kereskedelemben a „Bismarck-hering” nevet viseli. Régebben, amikor a konzervgyárak berendezése kezdetleges volt, a bő zsákmány egy részét trágyagyanánt értékesítették. Amerikában és Japánban, ahol a heringfogyasztás csekély, a zsákmányt manapság is halguánónak dolgozzák fel.
A hering vándorlásának okát és természetét még ma sem ismerjük tökéletesen. Annyi máris bizonyos, hogy nem a sarki tenger a tulajdonképpeni hazája, ahonnan ívni rajzik ki, mint ahogyan régebben föltételezték. A heringvándorlás körülményeinek tanulmányozása nagy gazdasági jelentőségű, mivel a rajok időszakos elmaradása nagy kárt jelent a halászokra nézve. A heringvonulást nemcsak a táplálékbőség, s ezzel kapcsolatban a víz hőmérséklete és egyéb tulajdonságai befolyásolják, hanem az áramlások is biztosan szerepet játszanak benne. Az áramlás a heringrajokat magával sodorhatja. A Skager-Rakban és a Balti-tengerben, ahol ezeket a körülményeket mind vizsgálat alá vették, a heringvonulás sajátságait sikerült is vonatkozásba hozni az áramlás váltakozásaival. A heringhalászatban 50–100 esztendős ingadozások vannak, amelyeket kisebb időszakok is megszakítanak, amelyekben a bő zsákmány a heringek elmaradásával váltakozik.
A spratt (Clupea sprattus L.)
Hering (Clupea harengus L.). - Spratt (Cl. sprattus L.). - Finta (Alosa finta Cuv.).
A heringek a spratt, Clupea sprattus L., a legközelebbi atyjafija, de ez a faj csak 15 cm-nyire nő meg. Haséle szembetűnően fűrészes. Háta zöldes fényben csillogó sötétkék, a test többi része ezüstfehér. A hát- és a farokúszó sötétszínű, a többi fehér. A hátúszóban 17, a mellúszóban 15, a hasúszóban 7, az alsóban 18, a farokúszóban 19 sugár van. A gerinc 48 csigolyából áll.
A sprattnak gazdasági jelentősége jóval kisebb a heringénél, de az Északi- és a Keleti-tengerben, amelynek partjai mentén töméntelen mennyiségben jelenik meg, halászati szempontból mégis igen fontos. Életmódja hasonlít a heringéhez. Tetemesebb mélységben él. A partok sekély vizében minden évben mérhetetlen tömegben bukkan fel. A halászok azt tartják, hogy a sprattrajok megjelenése nincs összefüggésben a szaporodással. Hensen a Keleti-tengerben megállapította, hogy ívási idejük kétségbevonhatatlanul májusra és júniusra esik. Matthews szerint a skót partokat ívás céljából ugyanebben az időben keresi fel. Megjelenése valóban nem mindig esik egybe az ívási időszakkal. Így az angol partokon egyéb hónapokban is tömegesen mutatkozik. A sprattrajoknak márciusban 95, júniusban ellenben csak 13%-a áll sprattból, a többi fiatal hering.
Fogására aprószemű hálót használnak. Ami ebbe a hálóba belekerül, az mind „spratt” néven jut forgalomba. A zsákmány fölöslegét trágyának használják fel. A spratthalászat az angol partokon és a Kelet-tengerben a legnagyobb méretű. A Balti-tengerben egyedül Eckernförde mellett 16 milliót fognak évente. A zsákmány legnagyobb részét megfüstölik és „kieli spratt” néven hozzák forgalomba. Norvégiában erősen fűszeres lében készítik el és „anchovis” néven árulják.
Az Észak-tengerben 1927-ben, D’Arcy Wentworth szerint, 28.208 tonna sprottot fogtak.
A Földközi-tenger mellékén senki sem beszél sprottról, vagy sprattról, mivel ez a név ott ismeretlen, pedig maga a hal ott is él és nagyban halásszák is. A földközitengeri sprottot többféle név alatt írták le, s ezek a nevek annyira meggyökeresedtek, hogy az irodalomban még ma is találkozunk velük. Népies neve, amely az irodalomba is átment, papalina, vagy papalinaszardella, régibb tudományos nevei: Clupea papalina Bp., Clupanodon phalerica Risso, Meletta mediterranea C. V. A papalinát D. Vinciguerra tanulmányozta, s megállapította („Zool. Jahresber.” 1880, IV., 163. l.), hogy az északi sprott földközitengeri alakja. Már Heincke rámutatott arra, hogy a heringhez hasonlóan a sprott is számos helyiváltozatra, vagy rasszra tagolódik és hogy a földközitengeri sprott, vagyis a papalina az északi törzsalaktól nem üt el jobban, mint ugyanannak a fajnak két különböző rassza. Termetben azonban lényeges különbség van köztük, mivel a papalina hossza csak ritkán haladja meg a 10 cm-t.
Az északi és a földközitengeri sprottrassz között az összeköttetés az Európa nyugati és délnyugati partja mentén élő sprottok tartják fenn. Franciaország, Spanyolország és Portugália parti vizeiben mindenütt él sprott. A papalina a Földközi-tenger minden részében előfordul, de nem mindenhol egyformán gyakori. Sok helyen a halászok nem különböztetik meg a többi heringfélétől. Népies neveinek jegyzékét Carus állította össze. Szerinte a Baleárokon: alatxa, Genovában: seretta, Nápolyban: sarda, az Adria mellékén: papalina, Velencében: sardéla, Dalmáciában: srdelja és papalina, Görögországban: papalina, a török partokon pedig csacsa a neve.
A papalinahalászat az Adriában a legjelentékenyebb. Krisch szerint nagyobb tömegekben novembertől januárig és áprilistól májusig jelenik meg, s természetesen ilyenkor legkiadósabb a zsákmány is. Ívási időszaka a téli hónapokra, főkép decemberre és januárra esik. Ikrái a vízben lebegnek. Húsa, ha nem is elsőrendű, de ízletes. Frissen vagy besózva fogyasztják. Umberto D’Ancona kimutatása szerint („Mem. d. R. Com. Tal. It.”, CXXVI., 1926) 1923-ban a trieszti halcsarnokban 43.190, a fiumeiben 55.070, a velenceiben pedig 96.200 kilogramm papalinát adtak el.
A Fekete-tengerben a sprott a halászatban nem játszik szerepet. Az ottani rasszt Antipa a Fekete-tenger nyugati részének heringféléiről írott munkájában Clupea sulinae Ant. néven írta le. Antipa ezt a rasszt a Duna-deltában több éven keresztül gyüjtötte és megfigyelte, hogy gyakran tekintélyes tömegekben mutatkozik, amelyeket azonban halászatilag még nem használnak ki, mivel a 10 cm-es példányok ritkaságszámba mennek köztük.
A papalina ivadékai, Ehrenbaum szerint, márciusban, áprilisban és májusban nagy tömegekben rajzanak a partok közelében és májusban már elérik a 4–5 cm-es nagyságot, nyárára pedig már 8–10 cm hosszúra növekednek. Nagyon sok esik belőlük áldozatul a makrahalnak, amelynek ilyenkor egyik legfőbb táplálékát a papalina alkotja.
A spratt feldolgozásáról Leindenfrost („Szabad Egyetem”, 1925) a következőket írja:
„A svéd és norvég „szardínia”-konzervek nyersanyaga a spratt, s a fiatal hering. A spratt vagy sprott halászata Norvégiában az új hálók és a motorosok bevezetése óta nagyot lendült. A gyárak 10–11 cm nagyságú sprattot konzerválnak. Télen a sprattok soványabbak és kevésbbé ízletesek. A norvég konzervipar ügyel árui minőségére, s ezért télen fogott halakat nem is konzerválnak. Norvégia partjain rengeteg apró heringet is halásznak. A legnagyobb részét Amerikába szállítják, ahol olajos „szardínia” készül belőle, a norvég gyárak hasonló célra csak keveset használnak fel. A francia-norvég szardínia-háború különben azért sem jogosult, mert a francia szardíniagyárak is igen sok sprattot dolgoznak fel. A fiatal hering, a szardínia és a spratt egyforma minőségű. A hering-félék értékét a bennük lévő zsírtartalom határozza meg. Az izmokon kívül zsír rakodik le a bél körül is. Ezt „flom”-nak nevezik, s ennek a mennyisége szerint a heringfélék életében különböző flom-szakaszokat különböztetnek meg. A szardínia gyanánt forgalomba hozott három heringfaj kb. azonos flomszakaszban kerül feldolgozásra. A norvég „szardínia” tehát semmivel sem alacsonyabb értékű az igazi szardíniánál, s a többi szardíniakonzervtől könnyen megkülönböztethető. Nem kell hozzá szakembernek lenni. Megismerhető arról, hogy a norvégek a fiatal heringet és a sprattot előbb megfüstölik s azután teszik olajba.”
A szardinia (Clupea pilchardus Walb.)
A szardinia (Clupea pilchardus Walb.) külseje kicsiben a heringhez hasonlít, de tömzsibb. Hossza 18–20, legfeljebb 25 cm. Háta kékeszöld, az oldala és a hasa ezüstfehér. Kopoltyúfedője aranyszínben csillog, de sötétebb sávok is vannak rajta. Hátúszójában 18, a mellúszóban 16, a hasúszóban 8, az alsóban 18, a farokúszóban pedig 19 sugár foglal helyet. A szardinia főkép Európa nyugati partjainak közelében gyakori. Angliától délre, Franciaország atlanti és Spanyolország északi partjain, továbbá egészen a Gibraltári-szorosig mindenütt közönséges. Cornwall közelében egész évben halászható, de felváltva a mélységben, majd pedig a sekélyebb vízben tartózkodik. Régebben a szardiniát is vándorhalnak tekintették, amely magas északi hazájából vonul le délebbre, de az újabb kutatások világot vetettek életmódjára. Couch szerint a szardinia januárban a tenger fenekén tartózkodik és szétszórtan él. Március körül csapatokba tömörül, amelyek hamar felbomlanak, majd megint összeverődnek és júliusig mindig bizonyos kapcsolatban maradnak egymással. A rajok csoportosulását és vonulásait a tengervízben levő táplálékmennyiség irányítja. A szardínia falánk ragadozó, de csaknem kizáróan törpe garnélákkal táplálkozik, amelyből egy-egy jóllakott állat gyomrában sok ezret találni. A pontyhoz hasonlóan szeret a fenék homokjában turkálni, vagy pedig a sekélyvíz kövei közt keresgélni. Nem vet meg egyéb eledelt sem. Féreggel felcsalizott horoggal fogják és a tőkehal ikrájával csalogatják elő. Ívása ősszel megy végbe, de egyes években már májusban is sok ívásra kész szardiniát fognak, meghatározott szaporodási időszaka tehát tulajdonképpen nincsen is.
A szardíniának Fernando de Buen, a spanyol tengertani intézet élettudományi osztályának igazgatója két fajtáját különbözteti meg. Az egyik a forma pilchardus, a másik a f. sardina. Ennek a megkülönböztetésnek a jogosultságát saját vizsgálatai alapján C. Tate Regan is megerősíti. Ezt a két alakot a portugál vizekben élő szardíniák életmódjáról írt nagyobb tanulmányában A. Ramalho („Travaux Stat. Biol. Mar. Lisbonne”, 1927), a „Vasco da Gama”-akvárium természetrajzi osztályának igazgatója is megkülönbözteti.
A francia és az angol partokon igen jelentékeny szardiniahalászat folyik. Couch leírása szerint olykor hihetetlen mennyiségben zsákmányolják. Egy ízben 2200 hordót eredményezett egyetlen húzás, de volt már rá eset, hogy 10.000 hordóra valót, vagyis kb. 25 millió szardiniát fogtak. A legkisebb mennyiséget ívás idején fogják, tömegesen nagyobb mélységekből halásszák. A szardinia halászatban tehát a legfontosabb feladat annak a helynek a felkutatása, ahol a szardiniaraj tartózkodik. A nagy fenékhálóval való szardiniafogás bizonyos tekintetben a tonhalászattal vethető egybe. Mind a kettő próbára teszi a halászok ügyességét és belátását. A szardiniazsákmány egy részét besózzák, más részét bádogdobozokban olajban, vagy különböző mártásokban, főkép paradicsomban konzerválják.
A szardínia-ipart Leidenfrost („Tengerkutatás a kirakatokban”, Szabad Egyetem, 1925) a következőkben ismerteti:
„A szardíniakonzerválás ősibb módjai a Földközi-tenger partjairól erednek, ahol régtől fogva dívik a szardíniasózás. Virágkorát a mult század hatvanas éveiben élte a francia konzervgyártás. Akkorára nagyiparrá fejlődött és kétszáz gyár ontotta termékeit a világ minden tája felé. A hanyatlás a nyolcvanas években indult meg. A gyárak fele megszűnt. A francia konzervipar a közben kifejlődött hatalmas verseny miatt elvesztette monopóliumszerű helyzetét. A verseny maguk a franciák indították meg azzal, hogy Portugáliában, Spanyolországban és Isztriában maguk alapítottak konzervgyárakat. Ennek az a magyarázata, hogy a bretagnei partokon a szardínia gyérebbé vált, a gyárak nem jutottak mindig elegendő nyersanyaghoz. A halászok egy része más foglalkozás után nézett. A szardíniazsákmány tizenöt év alatt hetvenöt százalékkal kevesbedett, a csökkentett üzemmel dolgozó gyárakban egymást érték a bérharcok, s a válság betetőzéseképpen Norvégiában bámulatos lendülettel hatalmas konzervipar fejlődött ki, amely már 1909-ben ötvenkét gyárból állott.”
„A szardínia fogására nyáron kisebbszemű, ősszel nagyobbszemű hálót használnak. A francia halászok hálóikat rézgáliccal konzerválják, amitől zöld színűekké válnak, s a hal a tenger kék vizében nem veszi észre őket. A szardínia odacsalogatására tőkehal ikráit szórják a vízbe. A motorosok a főszezónban naponként 3000–15.000 szardíniát fognak. Spanyolországban a szardíniahalászat Vigo környékén bontakozott ki nagyüzemmé. A portugál szardíniahalászat és konzervipar főhelyei: Setubal (St. Ybes) Lisszabon közelében, délen pedig Algarve.
A konzervgyárak legszívesebben a kétéves szardíniát veszik. A második életévében lévő hal 13 cm nagyságot ér el, s ezt a méretet különösen a francia gyárak kedvelik, mivel „Hors d’oeuvre” gyanánt az ilyen konzervet keresik. Természetesen ennél nagyobb és kisebb szardíniát is feldolgoznak. A halat gyenge sóslébe teszik, azután forró olajban főzik vagy sütik, esetleg gyengén megfüstölik. A füstölt olajos szardínia aranysárga színéről felismerhető. Az így előkészített halat nagyság szerint osztályozva bádogdobozokba rakják és olajjal öntik le. A konzerv értékét a nyersanyag és az olaj minősége együttesen határozzák meg. Elsőrendü minőségű konzerv csak olivaolajjal képzelhető el, de ebben is van különböző finomságú. Olivolajban konzervált halak tíz évig, sőt sokkal tovább is élvezhetők maradnak. Legízletesebb a kétéves konzerv. Az olajbogyóból sajtolt olajon kívül a konzervgyárak a földi dió, illetve földi mogyoró magvaiból nyert olajat is használnak. A földi mogyoró, amerikai mogyoró, nálunk is nagyon népszerű, hüvelyes növény termése, amelyet Dél-Európában is meghonosítottak. Olaja színtelen, s ami nagyobb baj, meglehetősen ízetlen is. Konzervgyártáshoz tisztán, vagy olivaolajjal keverve használják. A francia konzervgyárak sokat fogyasztanak belőle, de Európába csak olivolajjal készült konzerveket szállítanak. A földi mogyoró olajával töltött dobozokat Dél-Amerika számára készítik, ahol ennek a másodrendű árunak jó piaca van. A spanyol és portugál konzervgyárak is nagyban használják.”
„Kisebb mennyiségben szézámolajjal is készülnek szardíniakonzervek. Régebben a pamutmagot legfeljebb takarmányozásra használták, a kilencvenes évek elején azonban Amerikában olajat kezdtek belőle ütni. A gyapotmag-olaj teljesen színtelen és ízetlen.”
„A szardíniakrízis kitörése óta a francia konzervgyárak nagy gondot fordítanak a gyártmány minőségére. Semmiben sem marad azonban mögöttük néhány spanyol, portugál és főkép olasz gyár terméke, kivéve az árat, amely jóval alacsonyabb. Portugáliából a szardíniaválság óta sok konzervet szállítanak Franciaországba, ahonnan francia márka alatt kerül forgalomba. Az Adria partjain 1913-ban negyvennégy kisebb-nagyobb konzervgyár működött és a balkáni paicot látta el. Nem egynek a gyártmánya vetekedett a francia konzervekkel. Az új olasz területen lévő gyárak egyesültek egymással. Konzerveiket sűrűn látom a budapesti kirakatokban is.”
„A francia konzervipart türelmetlenné tette a válság. Valóságos hadjáratot indítottak a norvég konzervek ellen. A háború előtti évben a londoni törvényszéken nagyszabású pört indítottak a norvég szállítók ellen, s azt kívánták, hogy tiltsák el őket a „Norwegian Sardines” és a „Smoked Norwegian Sardines” árumegjelölés használatától, mivel ezekkel megtévesztik a vásárlókat. A norvég partokon ugyanis nem él szardínia, s az ízlésesen kiállított norvég konzervdobozokban csakugyan nincs egyetlen Clupea pilchardus sem. Hasonló pört indítottak meg Franciaországban, sőt Németországban is. Időnként a háború óta is megújulnak a francia támadások a legerősebb versenytárs, a norvég konzervipar ellen.”
A szardíniát más tengerekben különböző fajok helyettesítik. Így Afrika partjai mentén Angoláig és Natálig a C. ocellata él, amelyet az angolai portugál halászok királyszardíniának hívnak. Amerika Csendes-óceán felőli partjain több szardíniafajt halásznak. Az Egyesült Államok partján a C. coerulea, Peru és Csile mentén pedig a C. sagax fordul elő. Az előbbiből a kaliforniai halászok 1920-ban 60.000 tonnát fogtak ki. Ez az a faj, amely a közismert tojásdadalakú bádogdobozokban hozzánk is elkerül. A kék szardínia (C. coerulea) halászata az 1918–1919-i idényben 13 millió dollárt eredményezett. Feldolgozásával Kaliforniában 1920-ban 42 gyár foglalkozott. Japán partjai mentén a C. melanosticta, Ausztrália és Új-Zéland körül pedig a C. neopilchardus nevű fajt halásszák. A japán szardíniahalászat közepes zsákmánya 1914 és 1924 között évente 290.000 tonna volt. Dél-Afrika és Dél-Amerika déli csúcsa közt a C. ocellata terjedt el. A felsorolt fajok hazájának határai, mint C. Tate Regan megállapította, csodálatos módon egybeesnek a felszín bizonyos izotermáival, vagyis azokkal a vonalakkal, amelyek az egyenlő, évi közepes hőmérsékletű helyeket egymással összekötik.
A Fekete-tengerben élő heringfélék hovatartozását még nem tisztázták teljesen. Grimm az Azóvi-tengerből a következő fajokat írta le: Clupea tanaica, C. eichwaldi, c. maeotica. Az Al-Dunában, Antipa szerint a C. cultriventris és a C. delicatula él, amelyekről Vutskits feltételezte („Állatt. Közl.” 1914, 38. l.), hogy a magyar szakaszban is előfordul. Az előbbi 82, az utóbbi 90 cm hosszúra nő meg. A C. cultriventris a Fekete-tenger lakója és a Dunának csak torkolati vidékén található meg, míg a másik fajt Brailánál is fogják. Vutskits aldunai tanulmányútján Szilágyi ópalánkai halászmestertől arról értesült, hogy ott „szardella”-szerű kis halat is fognak, amelyet gajla-keszeg és kaugler néven ismernek. Vutskits szerint nem lehetetlen, hogy ez a hal az említett két faj közül valamelyikhez tartozik.
Fattyúheringek (AlosA Cuv.)
A fattyúheringek (Alosa Cuv.) nemzetségének tagjairól a beavatatlanok is menten megállapítják, hogy közeli rokonságban állanak a heringgel.
A vándor fattyúhering (Alosa vulgaris Cuv.)
A vándor fattyúhering (Alosa vulgaris Cuv.) szájnyílása a szem alá ér. Szemét az elülső félholdalakú, porcszerű és a hátulsó szemhéj részben beborítja. A hasoldal élén a pikkelyek a fűrész fogaihoz hasonlók. Háta szép olajzöld és fémfényű; oldala aranyszínű; a széles kopoltyúrés feletti zugban nagy, elmosódott sötét folt, mellette pedig 3–5 kisebb, olajzöldesen csillogó petty látható. Az úszók többé-kevésbbé sötétek. Úszósugarainak száma: a hátúszóban 4–5 és 8–16, az alsóban 3 és 20–24, a mellúszóban 1 és 14–15, a hasúszóban 1 és 8, a farokúszóban 19. Hossza 60 cm, sőt ennél még több is lehet. Súlya 1.5–2.5 kg.
A finta (Alosa finta Cuv.)
Hering (Clupea harengus L.). - Spratt (Cl. sprattus L.). - Finta (Alosa finta Cuv.).
A finta (Alosa finta Cuv.) főképpen a kopoltyúívek magánosan álló, kevésszámú, rövid és vastag tüskéiben különbözik, színezete ellenben ugyanolyan, mint a nagyobbtermetű rokonáé.
A finta hátúszójában 19–22, alsóúszójában 20–24, mellúszójában 15–17, hasúszójában pedig 8–9 sugár sorakozik egymás mellé. Farokúszójában 10–10 keménysugár fog közre 19 tagolt sugarat.
A két faj életmódja is hasonlít. Az európai tengerekben mindenütt élnek és többnyire a mélyebb rétegekben tartózkodnak. A folyókba ívás céljából járnak fel. Régebben messzebbre is felhatoltak, ma már azonban pl. a Rajnában csak Mainzig járnak. A halászok jól ismerik ezeket a halakat, mivel vándorlásukat jellemző zaj kíséri. „Olyan, mintha disznócsürhe lubickolna a vízben.” A zaj nagyon kevéssé hasonlít a disznóröfögéshez és a halak farkának csapkodásából származik. Ívás után lassan húzódnak vissza a tenger felé. A legtöbbje lefogyva és elerőtlenedve vonul vissza. Sok el is pusztul közülük s a víz sodra sok halhullát ragad magával. A vándorlás és az ikra lerakása éjjel történik. A finta rendszerint 4 héttel később indul el vándorútjára, mint rokona. Táplálékuk apró halakból és puhapáncélú rákokból áll. Húsuk csak ívás előtt élvezhető, a fintáét kevesebbre becsülik. Antipa bizonyította be, hogy a Dunában nem él.
A finta az olasz folyókban és tavakban mindenütt előfordul. Griffini a Lago Maggioréból, a Como-tóból, az Iseóból és a Luganói-tóból említi, s azt mondja, hogy a fintának egyes helyeken olyan változata él, amely állandó alakká vált és ívása után sem tér vissza a tengerbe. Szerinte a finta húsát kedvelik, viszont Krisch azt állítja, hogy az Adria mentén nem sokra becsülik. Faber szerint a finta az Adriai-tengerben nyáron át a Trieszti-öbölben közönséges. Spalató környékén októberben jelenik meg és télen át halásszák. Ívási idejét az Adriára vonatkozóan még nem ismerjük pontosan. Az Adria olasz partjain a fintát cepa, a dalmát partvidéken pedig „skumrija sardon” néven árulják a halpiacon. Mindenütt akkor fogják, amikor a folyókba bevándorol.
A fintát a Tevere (Tiberis) torkolatában nagyban halásszák. Azon a vidéken laccia és sarraca a népies neve. A Tevere fintáját Umberto D’Ancona tanulmányozta („Notizie sulla biologia dell’ Alosa finta Cuv. del bacino del Tevere”, Notas y Resúmenes, No. 19., Madrid, 1927). D’Ancona 995 példányt vizsgált meg és pikkelyeik alapján meghatározta életkorukat is. A finta ívása a Teverében április közepétől június közepéig tart. A tejes rendszerint negyedik életévében válik ivaréretté, némelyik azonban már a harmadik évben szaporodásra képes, sőt D’Ancona kivételesen kétesztendős felserdült példányokat is talált. Az ivarérett ikrások túlnyomóan 5, de legalább is 4 évesek. D’Ancona megállapította, hogy a vándorlást belső, élettani tényezők irányítják ugyan, de nagy befolyással van rá a víz hőmérséklete is. Az ivadék a következő tavaszig a torkolati vidéken tanyázik. A finta rákokkal és rovarlárvákkal táplálkozik. A Teverében emelőhálókkal fogják.
A nagy dunai hering (Alosa pontica Eichw.)
Az Aldunába és még feljebb a Fekete-tengerből két heringfaj hatol fel. Az egyik a nagy dunai hering (Alosa pontica Eichw.), amelynek három színváltozata van. Oldala és hasa ezüstfehér. A dunai változatnak (var. danubii Ant.) világosabb a feje és zöldes ólomszürke a háta, a másik változat (var. russac Ant.) háta és feje felül kékesfekete, a harmadik fajtának (var. nigrescens Ant.) úgy a fejeteteje, mint az arcorra és a háta fekete. Hossza 35 cm. Áprilisban és májusban jár fel ívni a Fekete-tengerbe ömlő folyókba, köztük a Dunába is, ahol az oláh szakaszon nagyban halásszák is. A magyar részen csak szórványosan jelenik meg és elvétve kerül hálóba. Lágy, fehér és szálkás húsát a szegényebb nép fogyasztja. Füstölve és sózva is árulják.
A három változat nemcsak külső bélyegekben különbözik egymástól, hanem életmódjuk sajátságaiban is. A fehérfejű, vagy dunai hering (var. danubii) tavasszal jelenik meg a Duna-deltában, de sohasem verődik össze rajokba, hanem szórványosan mutatkozik a part mentén, ahonnan csak rövid időre, novembertől februárig tűnik el. A Duna torkolatában Brailáig hatol fel, Giurgiunál már nagyon ritkán fogják. A folyam főmedrében áprilisban és májusban, sőt azután is ívik. A russzak (var. russac) nagyra nő meg, de sohasem hízik meg és szívós húsa van. Az oláh partokon csak szórványosan fordul elő, de a besszarábiai limánokban gyakori s valószínűen ott is ívik.
A feketefejű változat (var. nigrescens), amelyet a török halászok „karagisz” néven ismernek, a Duna-deltában valamivel később jelentkezik, mint a világosfejű, de nagy és zárt tömegben rajzik. A Dunában és a part mentén aránylag rövid ideig tartózkodik, s ezután a tengerbe tűnik el. A torkolatnál nem hatol feljebb. A deltavidéken áprilisban és májusban ívik. A feketefejű változat kövérre hízik. A nagy dunai heringet az oláh halászok, Antipa szerint, „scumbrie”, vagy „scumbrie de Dunare” névvel jelölik. A halászok a Dunába való benyomulása idején minden évben tömegesen fogják. A zsákmány mennyisége, Antipa adatai szerint, 3–4 millió darab közt ingadozik.
A dunai heringek, úgylátszik, régebben olykor a mellékfolyókba is felhatoltak. Legalább erre vall Gáti István feljegyzése, 1798-ban megjelent, „A természet históriája” című munkájában, amely szószerint így hangzik: „1771. a heringek a Szamosba, mely északról a középtengerről-e a Fekete-tengerbe, onnan a Dunába, vagy a Tiszába; és osztán jöttek a Szamosba, mégpedig a földbe való titkos csatornákon: nehéz meghatározni.” Ehhez a meseszerűen hangzó adathoz Hanusz István a következő megjegyzést fűzi („Halászat”, 1900.): „Júniusban a Fekete-tengerből a heringhez hasonló halnem szokott Románia Dunájába fölúszni s vele ott nagy kereskedést űznek, úgy írja Fényes Elek 1854-ben a Török birodalom ismertetésében és ez talán kimagyarázza Gáti István heringjeit a Szamosban.”
Az Al-Duna halvilágának tanulmányozása alkalmával Vutskits („Állatt. Közl.”, 1914, 38. l.) Szilágyi halászmestertől hallotta, hogy Ópalánka közelében néha heringet is fognak, Welka Sándor temesvári halászmester szerint pedig a Béga-csatornából az 1904-i árvíz alkalmával fogtak heringszerű halat. Vutskits azt hiszi, hogy ez a hal vagy az A. nordmanni, vagy pedig az A. pontica valamelyik változata lehetett.
A budapesti Duna-szakaszból 1846-ban fogtak egy heringféle halat, amely a Nemzeti Múzeum gyüjteményébe került és Petényi Alosa finta néven írta le. Ezt a példányt Károli János később Clupea ponticanak határozta meg; Heckel és Kner azonban méreteiből ítélve látatlanban C. alosa néven említik a monarkia halairól írt alapvető munkájukban. Ezen a réven került bele az irodalomba az a téves adat, hogy az Alosa vulgaris a magyar Dunában is él. Így szerepel „A magyar birodalom állatvilága” című faunajegyzékben (1913) is. Vutskits a halat alapos vizsgálat alá vette és megállapította, hogy Károli meghatározása a helyes, mivel a Budapesten fogott példány az Alosa pontica Eichw. var. danubii Antipa nevű fajváltozattal azonos. Ezt a fajt Unger szerint („Állatt. Közl.”, 1916, 267. l.) azóta sem fogták, s így természetesen halászaink nem is ismerik.
A kis dunai hering (Alosa nordmanni Ant.)
A kis dunai hering (Alosa nordmanni Ant.) hossza legfeljebb a 20 cm-t éri el. Háta zöldesszürke, oldala és hasa ezüstfehér. Két héttel később ívik, mint nagyobb termetű rokona. A Dunában áprilistól vagy májustól egészen szeptemberig tartózkodik, sőt egyes példányok át is telelnek. A Vaskapun felül a Dráva és a Száva torkolatáig csak ritkán hatol fel, a Duna-deltában azonban tömegesen fogják. Frissen és sózva kerül forgalomba.
A kis dunai heringet az oláh halászok „scumbrii mici de Dunare”, „scumbrie” és „rozeafca” néven ismerik, az oroszok pedig pusannoknak hívják. Két héttel később vonul be a Duna deltájába, mint nagyobb termetű rokona. Szintén nagy rajokban jelenik meg és késő nyárig ott időzik, sőt egy részük az árterületen és a morotvákban át is telel. Feljebb, például Tulceanál évente még félmilliónál többet halásznak ki belőle, odébb azonban egyre gyérebben mutatkozik. A Fekete-tengerbe ömlő orosz folyók torkolati vidékén is jelentékeny heringhalászat folyik, de nehéz megállapítani, hogy milyen fajt, vagy változatot fognak. A Dnyeszterben a heringek ívási területe egészen a folyó középső szakaszáig terjed. A Fekete-tenger partjain a heringhalászat nagy szabályossággal március első napjaiban indul meg, a Dnyeperben és a Dnyeszterben pedig ugyanennek a hónapnak a végén. Elősször a pusannok-, azután a russzakhalászat következik, tehát megfordítva, mint a Dunában. A halászati időszak június végéig, vagyis addig tart, amikor a limánokból kivándorolnak.
A feketetengeri heringfajok vándorlását Sernov tanulmányozta. A heringrajok, szerinte, a Kercs-szorosban rendkívüli szabályossággal jelentkeznek. A heringek ezen a szoroson az Azóvi-tengerből jövet augusztus végétől február közepéig haladnak át a Fekete-tengerbe. Ekkor rövid szünet következik, ami után a visszavándorlás már márciusban megkezdődik és május közepéig tart. Krim és a Kaukázus déli partjain a halászat a hideg évszakokban is folytatódik. Sevasztopolnál a heringhalászat ideje november és április közé esik, de a zsákmány jelentéktelen.
A shad (Alosa sapidissima Wilson)
A shad, Alosa sapidissima Wilson, az Északamerikai Egyesült Államok keleti partjai mentén mindenütt igen gyakori, a csendestengeri oldalról ellenben eredetien hiányzott. Ezzel a hallal az amerikaiak érdekes kísérletet tettek. A Sacramento-folyóba 1871–1880 között kb. 650.000 fiatal shad-ivadékot helyeztek ki. 1876-ban néhány példány már megjelent a Kolumbia-folyóban, 1882-ben az Oregonban és a Pugetsundban találták meg, 1891-ben pedig Brit-Kolumbiában és Alaskában bukkant fel. Most már Dél-Kaliforniától kezdve Alaskáig mindenütt el van terjedve és nagy mennyiségben halásszák. A keleti partok folyóiba a shad régebben rendszeresen fellátogatott, a szabályozási munkálatok óta azonban egyre gyérebben mutatkozott. E miatt a shadot nagyban tenyésztik és ivadékait kitelepítik. A shad csak ívni jár a folyókba. Délen, Georgiában az ívási vándorlás már január végén megindul és márciusig, északon, Uj-Braunschweigban ellenben május közepétől júliusig tart. Húsát és ikráját nagyon kedvelik, úgyhogy gazdasági jelentőségét tekintve Amerikában mindjárt a lazac és a tőkehal után következik.
A menhaden (Brevoortia tyrannus Latrobe)
A menhaden neve indián eredetű, s annyit jelent, hogy „a föld megtermékenyítője”, vagy „gazdagítója”. Ezzel az elnevezéssel töméntelen mennyiségét akarták kifejezni. Tavasszal a hőmérsékleti ingadozásokkal összhangban óriási rajokban jelenik meg a féligsós vízben. Ez a megjelenés azonban nem a szaporodással van összefüggésben, hanem táplálékot keresnek. Ívóhelye a mélyvízben van. A felserdült példányok az év vége felé kerülnek hálóba. A fiatalokból álló rajok nyáron keresik fel a partot. Az ikrák száma kb. 150.000, tehát nagyobb, mint a heringnél. A menhaden 40 cm-nyire nő meg.
Emberi táplálékul kevésbbé használták fel, mint az előbbit. Inkább nagyobb halaknak szolgál zsákmányul, amelyek rajait követik s ilyenformán bizonyos mértékben a halászatnak az alapját alkotja. A kifogott menhadent főkép trágyának használják. A menhadenhalászatról és a vele kapcsolatos iparról R. L. Greer írt tanulmányt („The menhaden industry of the Atlantic coast”, Bur. of. Fisheries, Doc. 814, Washington, 1927). Régebben a menhadent nagy kádakba rakták és a bomlásnak indult halakból származó olajat a víz felszínéről időnként lefölözték. Ma már modern üzemekben főzik a menhadent és vonják ki a zsírját.
Az első úszó zsírfőzőt 1866-ban a „Ranger” nevű gőzösön rendezték be, az első szárazföldi olajütő pedig 1868-ban Virginiában épült. Az atlanti partokon 1912-ben 48 menhadenfeldolgozó gyár működött 2159 munkással. Ezek a telepek a nyersanyag legnagyobb részét maguk halásszák ki. Az említett évben a gyárak 118 gőzöst és 29 motorost szereltek fel menhadenfogásra. Feldolgoztak 1,061,843.750 menhadent, s ebből a tömegből 6,651.203 gallon (=30.229:5 hl) olajat és 88.520 tonna trágyát nyertek. E gyártmányok értéke 3,690.155 dollár volt. 1913 óta számos újabb gőzöst és motorost állítottak be a halászat céljaira. Van köztük több olyan is, amelyik egymilliónál több halat raktározhat el. Ezeken kívül a vitorlások és a bárkák egész flottája foglalkozik kizáróan menhadenfogással.
A menhadennek Észak-Karolina partjai mentén, mint S. F. Hildebrand kimutatta („Bur. of Fisheries”, No. 871, 1919), két faja él. Az egyik az igazi menhaden, Breevortia tyrannus (Latrobe), a másik a sárgaszárnyú shad, B. aureus (Ag.). Az utóbbi nem játszik akkora gazdasági szerepet, mint a menhaden, mivel nem fordul elő tömegesebben.
