MEDVEÁLLATOK (Tardigrada)

Teljes szövegű keresés

MEDVEÁLLATOK (Tardigrada)
1773-ban írta le Goetze a „vízimedvé”-t, egy mikroszkópikus kicsinységű, általa egy patakban felfedezett lényt, mely esetlen termetével, furcsa, ügyetlen mozgásával cammogó medvére emlékeztet. Azóta, részint az édesvizekből, részint a tengerekből, a medveállatoknak számos különféle faját ismertük meg, de nemcsak vízben élnek, hanem szárazon is, hol szívesen tanyáznak a fák kérgén, vagy a sziklákon mohák és zúzmók között. Nagyságuk ritkán haladja meg az 1 mm-t, a legkisebbek közöttük legfeljebb 1/10 mm hosszúak. Bőrük chitines, izomzatuk síma izomelemekből áll, testükön négy pár, karmokban végződő lábcsonk található, de bizonyos, tengerben élő fajok lábain sörték vannak, melyek Richters, a Tardigradák kitűnő ismerője szerint, teljesen a gyűrűsférgek sörtéire emlékeztetnek. Ezeket a lábcsonkokat az atkák négy pár lábával hozták összefüggésbe és éppen ezért a medveállatokat az atkák rokonainak tartották, azonban legfeljebb csak külső hasonlatosságról lehet szó és valószínű, hogy a medveállatok inkább egy különálló, a gyűrűsférgekből származó, az ízeltlábúak mellé helyezendő állatcsoportot alkotnak.
A legegyszerűbb medveállatok a tengerekben élnek. Ott találjuk meg a Dujardin által leírt Lydella-genust, ez hosszú, ízelt, távcsőszerűen összehúzható lábcsonkjaival élénken és virgoncan mászkál ide-oda, míg az Echiniscoides Sigismundi M. Sch. nevű faj lábcsonkjai végén lévő sok karmával inkább a zúgó, hullámjárta tengerpartok algáiba kapaszkodik. Az édesvizekben és a szárazföldön élő medveállatok joggal viselik a Tardigrada nevet, amennyiben mozgásuk lomha és csak lassan és nehézkesen tudnak előrehaladni. Időről-időre megvedlenek és táplálékul a zöld növénysejteket szívják ki. Egyetlen medveállatnak sincsenek olyan szájszervei, mint amilyeneket az ízeltlábúakon találunk, éppen azért a növények megszúrására két szénsavas mészből álló fogat használnak, melyek oldalról a szájüregbe nyúlnak be és kiölthetők. Az édesvizekben és szárazföldön egyaránt gyakori Macrobiotus-genus nemcsak a növényeket szivogatja, hanem a kerekesférgeket is megtámadja, sőt nem egyszer kannibálhajlamokat is érez magában s ilyenkor más medveállatok nedveivel táplálkozik; a tengerekben otthonos, erősen lapított testű Tetrakentron synaptae Cuénot nevű fajról pedig tudjuk, hogy a Holothuriák tapogatón (tentaculum) élősködik. Nyálmirigyeik vannak, szívük és lélekzőszervük ellenben nincsen. Az érzékszervek közül gyakran megtalálhatók a piros vagy fekete szemek, azonkívül nagyritkán a gyűrűsférgekére emlékeztető hosszú érzősörték; idegrendszerük garatfeletti, garatalatti dúcból és hasdúcláncból áll. Miután mindkét ivar páratlan ivarmirigye a végbélbe nyílik, testük végén kloákáról beszélhetünk. Különösen a szárazföldön élő medveállatok hímjei sokkal ritkábbak, mint a nőstények, úgyhogy nagyon sok faj hímjét még nem is ismerjük. Vannak nőstények, melyek lerakott petéiket levedlett bőrükben, mint egy zsákban magukkal cipelik, más fajok viszont egyenként rakják le petéiket, a mohákon élő fajok petéin rendesen fogak, nyúlványok láthatók, ezek arra valók, hogy a zápor tova ne sodorhassa a petéket.
A vízben élő néhány Macrobiotus-faj esetében érdekes betokozódást figyeltek meg. Lauterborn leírja, miképpen válik el betokozódás alkalmával a chitinbőr az állat testéről, melynek megtörténte után a test erősen összehúzódik és egy külső burok (cysta) veszi körül. A víz iszapjába süllyedve ezek az állatok a cystán belül hosszú ideig nyugalmi állapotban maradhatnak. A szárazföldön élő medveállatoknak is valósággal életszükségletük a nedvesség, de mindannak dacára a szárazságot jól el tudják viselni. Kiszáradáskor látszólag élettelen (anabiotikus) állapotba jutnak, összezsugorodnak, ha azonban egy csepp víz kerül rájuk, gyorsan ismét megduzzadnak és megszakított életüket akadálytalanul folytatják. Egyike a legismertebbeknek a Macrobiotus Hufelandi Schultze nevű faj, melyet Hufeland, a híres berlini orvos tiszteletére, ki embertársait az élet művészetére tanította, neveztek el, ez a faj, szárazság idején, tetszhalálszerű állapotából még négy év mulva is újra életre kelhet. Ezek a csodálatos ellenállóképességgel megáldott állatok a nagy hideget és a nagy meleget is könnyűszerrel elbírják. Heinis a Macrobiotus-nembe tartozó medveállatokat teljesen száraz mohában hat órán keresztül tett ki 100 C fokú hő hatásának minden baj nélkül, páter Rahmnak pedig sikerült beszáradt medveállatokat folyékony hélium alkalmazásával több órán keresztül egészen 270 fokig, tehát majdnem az abszolút 0 fokig lehűteni, a nélkül, hogy életüket veszítették volna. Ha valamilyen elementáris esemény ezeket a szervezeteket fagyos világürbe kiröpítené, és egy más, további életükhöz alkalmas égitestbe jutnának, könnyen megtörténhetne, hogy a hosszú utazás dacára, életüket ott tovább tudnák folytatni.
A medveállatok az egész Földön megtalálhatók. Minden égöv alatt találkozunk velük, síkságokon, éppen úgy, mint a magas hegyvidéken, sőt a barátságtalan, puszta antarktikus szárazulatokon is él mohában egy fajuk, a Macrobiotus antarcticus Richt. nevű medveállat. Egyes fajokat mindig csak vagy a magas északon, vagy a déli sark körüli területeken találunk meg, mások viszont, mint például a háztetőinken gyakori Milnesium tardigradum Doy. nevű faj, meglehetősen egyenletesen az összes szárazföldeken el van terjedve.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages