ELSŐ OSZTÁLY: ÓRIÁS PÓKRÁKOK (GIGANTOSTRACA)

Teljes szövegű keresés

ELSŐ OSZTÁLY: ÓRIÁS PÓKRÁKOK (GIGANTOSTRACA)
Az ősrégi szilur-korszak idején, tehát akkor, amikor még a rovarok létezéséről tanuskodó semmiféle maradvány sem rögződött meg a földkéregben, sajátságos óriás ízeltlábú állatok éltek a vizekben, melyek külső termetükben a nagy rákokhoz hasonlítottak bár, mégis a mai cheliceráták jellemző bélyegeit viselték magukon, amiért ezeket most a pók-félék rokonságába számítjuk. [Megfelel a magyar „rovar” szónak.]
Ezek annakidején keménypáncélos, nehézkes szörnyalakok voltak. Közülük némelyek 11/2–2 méter testhosszúságot értek el; tehát valóban óriásoknak mondhatók a mostani rokonaikhoz képest. Ezek a régen kihalt fajok a legnagyobbak, amiket az élet a földkerekségen az ízeltlábúak típusában egyáltalában létrehozott.
Az Eurypterus Fischeri Eichw. hatalmas példányai fogalmat nyujthatnak nekünk ezekről a millió évekkel azelőtt élt rákalakú óriásokról. Ennek a fajnak kitünő állapotban megmaradt többféle kövületeit Ösel szigetén emelték ki a földből; szintúgy megtalálták maradványaikat Gotland és Podolia egyes helyein.
Az Eurypterus-fajokat általában jellemezte a fejtornak elül lekerekített hátpajzsa, melyhez a határozottan szelvényezett, hosszúkás törzs (potroh) csatlakozott s ennek tőrszerű farkavége volt. A kövesült példányok hátpajzsa felső felületén két nagy oldalszemet és néhány pár apró középszemet lehet felismerni. A fejtor alsó felén pedig hat pár végtagot különböztethetünk meg; ezek közül az utolsó pár elül, levélalakúan szélesbült végtagokat viselt; az első párjuk vaskosabb fedőlemeznek látszik, mely a mögötte következő és alatta fekvő, valószínűleg fínom légzőlemezekkel megrakott, apróbb végtagpárokat betakarta.
Néhány másik idetartozó faj Skócia régi homokkőrétegeiből ismeretes; nemük tudományos neve Pterygotus Ag. Az ottani kőfejtők „szerafim” néven nevezik őket, mert mellső végtagjaikon a jó tenyérnyi ollóik a hátpajzsuk mellett fekszenek és így megkövesülten némi képzelődéssel angyalszárnyakhoz hasonlíthatók.
Ezeket az ősi óriásokat azelőtt rákoknak tartották. Valószínűleg sekély vizekben tartózkodtak életükben. Közülük a legrégebbiek Csehország és Észak-Amerika alsó szilurlerakódásaiból kerültek elő; talán kivétel nélkül valamennyien tengerlakó állatok voltak eredetileg. Későbben bekövetkezett időkben egyes fajok a kevert, sőt az édesvízhez szoktak, mert a tetemes kőszénformációkban többhelyütt édesvízi halak, rovarok és szárazföldi növények kövesült részeivel együtt ásták ki maradványaikat a réteges talajból.
Mint az oly régen mult palaeozooi korszak utolsó emlékeztetői, életben maradt közülük mai napig néhány fajuk. A Xyphosura, azaz tőrfarkúak néven ismert csoportba soroljuk ezeket a reliktákat. Egy nemhez tartozik valamennyi s ennek neve: Limulus Müll. Egyik-másik faj példányai megnőnek közel 1/2 méternyire; durva páncéllal fedett, iromba testalakjukkal szinte özönvízelőttieknek látszanak. Terjedelmes hátpajzsuk kétoldalt egy-egy összetett nagy szemet visel és az elején a középvonalban egy pár apró pontszemet is. A fejtorjukhoz csatlakozik a felső színén tagolatlan és ugyancsak páncélba foglalt potrohuk, melynek oldalszélein kemény tövisek sorakoznak; testtörzsük végébe pedig arasznyi hosszú tőralakú farknyúlvány ízesül. Az általában rövid végtagok sűrűn egymás mellett mind a hasi oldalon tömörülnek.
A fejtor első végtagpárja a száj előtt fekszik; rövid, ollós csáprágónak (chelicera) tekintendő. A következő öt lábpár egyrészt a járás-kelésben szolgál, másrészt azonban kiszélesült tőízein lévő fűrészes rágólemezeivel a táplálkozásban segít; sőt e lábaknak többnyire ollós végei apró fogóknak is használhatók. A potroh első végtagpárja széles fedőlemezzé alakult ki s ez alatt még öt pár apróbb végtagnak fínoman leveles függelékei rejtőznek mint lélekzőszervek.
E sajátságos állatok belső szervei közül kiemeljük a fejtorban lévő belső vázat és a kiválasztás szerepét vállalt coxa-mirigyeket, mely utóbbiak az ötödik lábpár tőízein nyílnak; a Malpighi-féle mirigyek ellenben hiányzanak a szervezetükből.
A most élő tőrfarkúaknak hat faja terjedt el a Csendes-óceán és az Atlanti-tenger meleg partvidékein. Valamennyinek életmódja általában olyan, mint az északamerikai keleti határvonalon elszaporodott Limulus polyphemus L. nevű fajé, melyről Lockwood tüzetes ismertetést írt. Az ő előadása nyomán mondhatjuk, hogy e faj példányai 4–12 méternyi mélységben szoktak a sekély tengerpartok iszapos-moszatos fenekein csoszogva mászkálni. Időnként be is furakodnak a puha talajba. Ezt olyformán teszik, hogy fejtorjuk elülső élét belenyomják az ázott földbe s ezután ide-oda mozogva, hosszú farktövisük és lábaik segítségével, erejüket megfeszítvén, belevágják, beletolják magukat teljesen a fenék iszapjába; majd ebben tovább is csúsznak. Lockwood szerint ezt a furakodást oly ügyesen végzik, hogy a „tengeri vakond” nevet megérdemelnék. A puha talajban turkáló csúszkálásuknak és haladásuknak egyrészt az a célja, hogy elrejtőzzenek, másrészt pedig az, hogy ily módon táplálékukat megszerezzék, mert ez a jólismert Limulus-faj húsevő s ezért egymásután szedi ki az iszaplakó kövér férgeket, meg a vékonyhéjú, ízletes puhatestűeket. Megtörténik azonban az is, hogy a zsákmánykereső nehéztestű állat véletlenül valamilyen csapdába kerül; például egyik lábával beleér az ugyancsak puha iszapban rejtőző tengeri kagyló nyitott héjába s ez a békateknő most hirtelenül becsapódik! Ezzel megfogja a tolakodót! Mit tehetne mást a béklyóba jutott óriás, rángatózik és magával cipeli a nem kívánt eleven terhet, mely a lábába csimpaszkodott; végül mégis csak leválik róla.
Szükség esetén úszik is a mi állatunk, habár merev páncélja miatt csak különös módon végezheti ezt: megfordul, hasi oldalával fölfelé s ezután, mint a legyezővel, vékony légzőlemezeivel a vízben játszik és evickél, hogy felemelkedjék a talajról. Majd kurta lábaival erőteljesen evez, potrohát és farktövisét ide-oda hajlítgatja s így, nehezen bár, mégis elég gyorsan tovább halad.
Ha az iszapos területről köves-kavicsos fenékre kerül, akkor inkább a lábain jár; sőt, fel is mászik kisebb sziklákra. Ekkor azonban néha megtörténik, hogy lefordul a magasból és felborulva a hátán fekszik alul; kínlódik ezután a földön, amíg feltápászkodhatik, amit bajosan tud elérni, mert a lábai rövidek. Ilyenkor a farktövisét emelőrúdnak használja; odaszegi ezt az egyenetlen talajhoz és próbálgatva-erőlködve valahogyan felemelkedik, megfordul, azaz kiszabadul kellemetlen helyzetéből. Ez a hosszú, tőralakú farktövise tehát egyik nélkülözhetetlen szerszáma. Lockwood mondja, ez neki éppen olyan fontos, mint a hegymászó turistának a vasalt botja.
Szaporítás idején, ívás céljából rengeteg számban vonulnak a limuluszok – az északamerikai faj éppen úgy, mint a keletázsiai molukki rák (Limulus moluccanus Clus) – a mélyebb árból a sekélyebb partterületekre. Párosan járnak ilyenkor; a hímek a nőstények hátán ülnek. Petéiket a homokba vájt kis gödrökben ássák el. A kikelt apró ivadék, farktövis nélkül még, szabadon úszkál a vízben és élete első stádiumában szembeötlően hasonlít a hajdan kihalt, szintén farktövis nélküli trilobiták kövült alakjaihoz.
A budapesti Állatkert akváriumában, ennek külön e célra berendezett tengervizű nagy medencéjében, több éven át tartottam Floridából hozatott limuluszokat. A hajón tengervízben hozták őket; de Hamburgtól Budapestig nedves moha közé csomagolva kosarakban jöttek; mégse fulladtak meg a háromnapi úton, mert kopoltyúlemezeik nem száradtak ki a vizes mohában. Itt ritka látványosságnak tekintettük e tányérnagyságú, sajátságos állatokat; ott annyi van belőlük, hogy a parti halászok apály idején százezrével szedik ki őket a sekély vízből és megszárítva, apróra zúzva baromfieleséget, meg disznóhízlalóport készítenek testükből. A mi közönségünk élénk érdeklődéssel szemlélte, különösen a medencében felborultakat, mert ilyenkor látszott minden végtagjuk fáradhatatlan mozgásban. Az ollós cheliceráik ugyan aprók, de a tapogatóknak és járólábaknak tekintendő, szintén ollós, összesen öt pár durván ízelt végtagjuk a fejtor alján, meg a potroh hasán levő kopoltyú- és fedőlemezek egy percig se maradtak nyugodtan, folyton-folyvást játszottak a vízben.
Mi újjnyi húscafatokat vetettünk nekik eleségül a vízbe. Ha valamelyik a fenékre szállott húsdarabot megtalálta, azonnal rátelepedett; le se jött róla, helyből nem mozdult, amíg azt teljesen el nem fogyasztotta. Ez néha több órán át, sőt reggeltől estig tartott. A jóllakott állat ezután beásta magát a medence homokjába; nem látszott belőle semmi, csak a háta domborulata; ez se nagyon, mert iszapszínű volt. Ha néhány nap múlva ismét megéhezett, akkor nyugtalanul mozogni kezdett; ide-oda mászkált a fenéken, majd felkapaszkodott a medence sziklás oldalfalára, ahonnét könnyen lefordult. Egy ilyen jelenetet mutat be a épünk.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages