RÁGÓCSÁPUAK (Chelicerata)

Teljes szövegű keresés

RÁGÓCSÁPUAK (Chelicerata)
Helyesebben Ollóscsápúak nevén foglalhatók egybe az ízeltlábúaknak idetartozó osztályai: mivelhogy azonban a „csáprágó” és „rágócsáp” kifejezés a magyar irodalomban négy évtized óta használatos, azért e helyütt mi is megtartottuk ezt a régi elnevezést.
A pók-félék terjedelmes rokonsága a százlábúakkal és rovarokkal csekély azonosságot mutat. Az ő őselődeik az ízeltlábúak törzsétől bizonyára már igen régi időkben váltak el és külön ágon indultak fejlődésnek. Saját útjukon más irányban haladva, a többi szárazföldi csoportoktól eltérően alakultak ki. Az ő testük törzse nem tagolódik három szakaszra, miként a rovaroké, hanem csak két főrészre oszlik: az elülső rész a fejtor (cephalothorax), a hátulsó pedig a potroh (abdomen). Ez az elkülönülése e testszakaszoknak többnyire határozottan mutatkozik az idetartozó fajok soraiban, bár ritkább esetekben össze is nő a kettő egymással.
A fejtor – melyet fejnek is neveznek, mivelhogy többé-kevésbbé annak a testrésznek felel meg, melyet a rovarok, vagy más ízeltlábúak testén mint fejet különböztetünk meg – a pókfélék körében hat pár végtagot visel; e végtagok közül azonban egyik sem fejlődött ki csápok (antennae) alakjában. A fejtor első végtagpárja ugyanis, noha a csápok módjára a szájnyílás előtt ered, vagy ennek két oldalán ül, a pókfélék csoportjaiban leginkább csak a zsákmány megragadására és tartására való; esetleg az élelem felaprításában, rágásában, vagy kiszívásában működik közre, amiért rágócsáp (chelicera, hibásan mandibula) névvel illetik.
Legegyszerűbb alakjában kicsiny ollóknak, vagy apró fogóknak látszik ez a chelicerapár. Némely csoport fajai behajlítható sarlós ízeket viselnek ennek helyén; sőt, tőrszerű finom szúrószerszámokkal is rendelkeznek mások s ezeket ki- és betolhatják használat közben.
A második végtagpár többnyire a szájnyílás két oldalán illeszkedik be a fejtor alján, ahol szintén fontos szerepet vállal az élelem felszedésében; ez a végtagpár a legtöbb pókfélén apró lábként mutatkozik, melynek tőíze rágólemezzé szélesbült; ezért maxilla-, palpus-, pedipalpusnak, magyarul állkapocsnak, helyesebben tapogatónak nevezik. A következő négy pár végtag ellenben a helyváltoztatás szolgálatában maradt és általában járólábnak tekintendő.
A potroh – melyet tulajdonképpen a többi ízeltlábú állat törzsével kellene egybevetnünk – csak a még vízben élő pókrokonság szűk körében őrizte meg többé-kevésbbé elváltozott apró lábpárjait. Ez az egész testrész sok esetben egymással összeforrt, vagy különhatárolt szelvényekből alakult ki.
Belső szervezetükben többféle sajátságot tüntetnek fel a pókfélék. Elsőnek említjük azt a sajátságukat, hogy a középbél terjedelmes része töméntelen sok apró vakbelet növeszt ki magából. E bélnyujtványok egymásba bonyolulva egész tömegükben a rákfélék úgynevezett májmirigyeivel hasonlíthatók össze s ezért a pókok eme szerveit szintén – bár nem találóan – májnak mondják. A százlábúak és rovarok belsejében ilyen részeket nem találunk. Mint kiválasztószervek szerepelnek egyes pókfélék testében a coxa-mirigyek; ezek a lábtőízeken nyíló tömlőcskék. A legtöbb esetben azonban Malpighi-féle szervek, vagyis a végbélbe nyíló rövid mirigyes csövecskék vették át a kiválasztás feladatát. Az ivarnyílás általában a potroh alsó felén, ennek elején fekszik; sőt mondhatjuk, ennek második szelvényéhez tartozik.
Egyébként az idesorolható fajok sokasága nem tekinthető egy egyöntetű csoportnak. Legeredetibb képviselőik, melyek mostanában már csak néhány fajban élnek, őskeletű, rákszerű, nagytermetű tengerlakók. A többiek mind, alig néhány kivételtől eltekintve, igazi szárazföldi szervezetekké fejlődtek ki. Ezen életmódjuknak következtében többféleképpen alakultak ki légzőszerveik. A tengerben maradtak kopoltyúi lemezes-leveles, laposan lefekvő, legyezőkhöz hasonló külső függelékek a potroh végtagjain. A szárazon, illetőleg a levegőben tartózkodó fajok ellenben úgynevezett leveles, vagy legyezőtracheákat (helytelenül tüdőknek mondott) belül fekvő, tehát rejtett légzőszerveket, sőt a rovarokéhoz hasonló csövestracheákat is szereztek életük folyamán.
A levegőn élő pókfélék általában nélkülözik a recézett (összetett) szemeket; fejtorjuk elején azonban egyszerű pontszemeket (ocellákat) viselnek, melyek főként a tulajdonképpeni pókoknak néhány centiméternyire terjedő elég éles látást engednek meg, úgyhogy ezek nemcsak a színeket, de a formákat is meg tudják különböztetni.
A hallás érzékszervei talán nem annyira a hanghullámok, mint inkább másmilyen gyönge rezgések és a legenyhébb légáramlások felfogására valók. Ezek a szervek, mint finomrezgő szőrszálak, leginkább a lábakon, de más testrészeken is találnak elhelyezésre, mégpedig egyenként, vagy csoportos számban; a chitinbőr sekély mélyedéseiben, kerek kis gödröcskékben állnak (trichobothriák).
A szaglás érzéke, úgylátszik általában, alig emelkedett fontosságra. Az a meglepően érzékeny szaglás, mely a rovarok sok-sok faját jellemzi, a pókfélék soraiban bizonyára nem tudott szerephez jutni, ami alighanem a csápok hiányából is magyarázható; hiszen tudjuk, ennek a finoman érző tehetségnek a gyengéd szervei a rovarok számtalan sokaságában éppen a csápokon ülnek.
A pókok szellemi képességei általában egybe vethetők a százlábúak és rovarok eme képességeivel és mondhatjuk, hogy nagyjában a testileg fejlettebb, haladottabb fajok elég bonyolult ösztöneikkel rendelkeznek. Az ősi tőrfarkúak és skorpiók nem árulnak el műösztönöket; a tökéletesedés útján haladottabb pókok azonban meglepnek bennünket e tekintetben. A hálós pókok született művészek módján oly fínoman szőtt, bámulatosan szabályos, hibátlan fogóhálókat készítenek, hogy az ember a mai technikai készségeivel sem tudna ehhez hasonlókat előállítani. Ugyancsak csodálhatjuk azt a biztosan beváló, szinte eszesnek látszó ösztönt is, mely az anyaállatoknak lehetővé teszi, hogy az ivadékaik jövőjéről és megélhetéséről gondoskodjanak. És mindent figyelembe véve, nem gondolhatjuk, hogy a pókok és rokonaik célszerű mesterségükben csak örökölt és megszokott, változatlan ösztönöket követnének; inkább kétségtelennek látszik, hogy egyes állatok bizonyos határokon belül az adott körülményekhez képest eltérnek cselekvéseik egyformaságától; sőt, tapasztalatokat gyüjtve haladhatnak is egyben-másban.
A pók-félék részben petéket raknak, részben eleveneket hoznak a világra és bár az életre kelt, apró fiak általában már hasonlítanak szervezetükben az öregekhez, mégis kénytelenek egyes csoportok fajai – az atkákat említjük e helyen – egyéni fejlődésük menetében különböző lárvaállapotokon áthaladni, amíg a szüleihez hasonlóvá válnak.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages