MÁSODIK ALREND: Izelttorú rákok (Arthrostraca)
MÁSODIK ALREND: Izelttorú rákok (Arthrostraca)
Az ízelttorú rákok főképviselői az ászkák és a bolharákok. Testük élesen gyűrűzött, és mivel a fejjel csak a legelső torszelvény függ össze, toruk majdnem mindig hét szabad szelvényből áll. Szemeik nyeletlenek, fejlettségük nagyon különböző fokú, ebben a tekintetben a változatosság akkora, hogy egyeseknek, mint a Phronimának nagyon tökéletes fejlettségű kettős szeme van, másoké meg egészen fejletlen és csak kevés facettából áll, mint a közönséges bolharáké, sőt a mélytengeriek és a földalatti vizekben élők között vakok is akadnak.
Petéik egy üregben fejlődnek ki, melyet a torlábak függelékei alkotnak a nőstény torának a hasoldalán.
1. had: Ászkarákok vagy ászkák (Isopoda)
Az ászkarákok a tengerben, az édesvizekben és a szárazföldön egyaránt megtalálhatók, azonban valamennyinek az eredetét a tengerben kell keresnünk. Testük hát-hasi irányában lapított, potrohuk keskenyen gyűrűzött és gyakran elcsenevészedett. Lélekzőszerveikül igen gyakran potrohlábaiknak belső ágai szolgálnak, s ilyen lélekzőszerveik lehetnek gyakran a nedves helyeken élő szárazföldi ászkáknak is. Általában véve az apróbb rákfélék közé tartoznak, közepes hosszúságuk 13–26 mm, s az olyan óriás, mint a 20 cm hosszú Bathynomus M. E. nevű mélytengeri ászka, egészen kivételes jelenség a soraikban. Mintegy 800 fajuk van s azoknak mintegy a harmada szárazföldi.
Ászkarákok, jobbról pincebogár (Porcellio scaber Latr.), balról görgőászka (Armadillidium cinereum Zenker).
Az úszóászkák (Sphaeromidae) közé tartozik a középeurópai partok mentén élő gömbászka (Sphaeroma rugicauda Bate et Westwood). A köves partokon a vízvonal táján mindenütt megtalálható, behatol a félsós vizekbe is, a kövek alatt társasan él, érintésre begömbölyödik. A fúróászka (Limnoria lignorum Sars), mely az Északi- és Keleti-tengerben él, mint arról már szó volt, nagyon káros azért, mert összerágja a kikötőépítmények és hajók faalkatrészeit. Hosszabb testű állatok az Idothea-félék; egyik közönséges, fél ujjnyi hosszú fajuk az I. baltica Pall., melynek színbeli alkalmazkodóképességéről már volt szó. Sok társához hasonlatosan az Északi-tengerben ez is nagyobbra nő, mint a Keleti-tengerben. Gyengén domború hátú fajok tartoznak a Ligiidák sorába, mint pl. a Ligia oceanica L.; az Északi-tengerben és az Atlanti-óceánban a part kövein szokott sütkérezni s veszély esetén szép fejes ugrással tünik el a habokban. A különös, lapostestű Serolidák az antarktikus tengerpartok homokjába nagyobb csapatokban ássák be magukat s éhes ellenségeik ellen utolsó potrohlábaik tövissé fejlett alapízével védekeznek.
Gömbászka (Sphaeroma serratum F.).
A halászkák (Cymothoidea) részben hímnősek, azonban nem egyszerre vannak hím és női ivarszerveik, hanem egymás után. A Gnathiidákra jellemző, hogy hímjeik és nőstényeik feltűnően eltérnek egymástól. A nőstények, valamint a lárvák is halakon élősködnek, kicsiny fejükön szívóormányuk és nagy szemeik vannak; a hímeknek a feje rengeteg nagy, négyszögletű, felső állkapcsaik hatalmas nagyságúak; szabadon élnek. A halászkáknak részben szívókészülékké átalakult rágószerveik vannak s ez esetben mindig halakon élősködnek. Különösen a melegövi tengerekben élő halakat néha fél ujj hosszúságú ilyen élősködő ászkák gyötrik. A mindig élősködő garnélaászkák (Bopyridae) nőstényei a garnélák kopoltyúüregeiben élősködnek, itt korongalakúakká és részaránytalanokká lesznek, bélcsatornájuk pedig részben visszafejlődik. Az apró, mozgékony hímek szintén ott sürgölődnek a kopoltyúk között.
Bár nem szívesen időzünk sokáig ezek között a nem sok örömet okozó élősdiek között, mégis meg kell említenünk, hogy az ilyen külélősködő ászkákon kívül vannak olyanok is, melyek más állatok belsejében élősködnek, mint pl. az Entoniscidák vagy tarisznyarák-ászkák és a Cryptoniscidák nőstényei; az utóbbiak tulajdonképpen nem közvetlenül a tarisznyarákokon élősködnek, hanem inkább ezek parazitáinak a parazitái, és pedig a különös gyökérfejű rákoknak (l. alább). A gyökérfejű rák mellett telepszenek meg és a rák farkának a bőrén keresztül vagy olyan mélyen fúrják be az ormányukat, amíg el nem érik az első parazita „gyökerét”, vagy pedig magán a gyökérfejű rákon telepszenek meg és ormányukat befúrják annak a táplálószerveiig.
A víziászkákkal (Asellidae) kedvesebb édesvizi állatokra térünk át. A közönséges viziászkának (Asellus aquaticus L.) a potroha egyetlenegy, nagy, pajzsalakú szelvényből áll. A 13 cm-re is megnövő faj Közép-Európában a tavakban és árkokban mindenütt megtalálható, azok különböző mélységeiben. Megtörténhetik, hogy tartózkodási helyük víze száraz nyáron kiszárad, azonban az állatok azért egyáltalában nem mennek tönkre, mint a vele együtt élő állatok nagy többsége, hanem még idejében beássák magukat az iszapba és ott valami nyári álomszerű állapotban várják meg azt az időt, mely tenyésztésüket ismét lehetővé teszi. Ezt a nagyon közönséges állatot a Földközi-tenger-menti országokban más, rokonfajok helyettesítik.
Azonban nemcsak a szabad, hanem a földalatti vizekben és a nagy mélységekben is élnek ászkák, de ezek elveszítették a szemeiket, viszont annál jobban kifejlődtek szaglótapogatóik. Így barlangokban él többek közt az Asellus cavaticus Schiödte, a svájci tavak nagy mélységeiből pedig az Asellus foreli Blanc ismeretes. Másik barlangi vak ászkarák-nemzetség a Stenasellus, melynek egyik képviselője hazánkból ismeretes; ez a faj a Stenasellus hungaricus Méh.; mely a baranyamegyei abaligeti barlangból vált ismeretessé, egy változata (var. robustus Méh.) pedig szintén a mecseki mánfai barlangból került elő, míg legközelebbi rokonának a hazája Franciaország.
A szárazföldi ászkákat (Oniscidae) többek között arról lehet felismerni, hogy utolsó potrohlábpárjuk csücskök alakjában túlnyúlik a potrohuk végén. Általánosan ismeretes és a gyengéd lelkekben undort keltő állat a fali ászka (Oniscus asellus L. vagy murarius Cuv.), valamint a pincebogár (Porcellio scaber Latr.); a melegebb vidékeken az erdőben is előfordulnak, de a hidegebbeken csak a házakban. Ezeket és más Porcellio-fajokat az egész földön mindenüvé elhurcolták. A görgőászkát (Armadillidium cinereum Zenker) domborúbb testéről és arról a képességeiről lehet felismerni, hogy egészen össze tud gömbölyödni. A Porcellio és Armadillidium két első potrohlábpárjának külső ágán egy sajátságos, a lélekzés céljaira szolgáló csőrendszer alakult ki. Hazai fajaink bővebb ismertetésébe már csak a fajok nagy száma miatt sem mehetünk be, mert Csiki Ernő vizsgálatai kiderítették, hogy hazánk faunája e tekintetben is sokkal gazdagabb, mint azt korábban csak sejtették is.
2. had: Bolharákok (Amphipoda)
A bolharákok az egész földön el vannak terjedve s különösen sós vizekben él együtt rendesen rengeteg sok egyénük. Nevüket onnan kapták, hogy nagy ügyességgel tudnak a vízben lökésekkel tovább úszni, s vízben és szárazon ugrálni, s ugranak néha akkorákat, hogy a testük magasságát százszorosan fölülmulja. Testük, szemben az ászkákéval, oldalról lapított, potrohuk megnyúlt, torlábaikon kopoltyúik vannak. Három elülső potrohszelvényükön úszó-, a három hátulsón pedig ugrólábakat viselnek.
A legnagyobb bolharákok 10 cm-nél is hosszabbak, a legtöbb azonban alig 1 cm hosszú, és sok még ennél is kisebb. Édes vizekben csak kevés él közülük, viszont annál nagyobb a tengeri fajok száma, melyek részben a parti tájak lakói, míg mások a nyilt óceánok állatai. Mérhetetlen csapataik az északi tengerekben mint dögpusztítók fontosak. Nagy delfinek és cetek hullái a lassú rothadásnak átadva a vizet nagy területen megfertőznék és sok fiatal ivadék halálát okoznák, ha csakhamar meg nem jelennének a bolharákok milliói és a hullák minden kis lágy részét le nem rágnák a csontokról. A tengerekben nemcsak egyedeik száma ér el rengeteg nagyságot, hanem itt a fajok száma is igen nagy, s a mellett termetük is igen tekintélyes lehet.
Az európai édesvizekben általánosan elterjedt közönséges bolharák (Gammarus pulex L.) a legfontosabb képviselője a főképpen édesvízi fajokat magában foglaló Gammaridae-családnak. Ez az állat sekély, de nem rothadó, majdnem mindig folyó vizek fenekén él; megtalálható gyorsfolyású patakokban és forrásokban is, s leginkább nagyobb kövek és fadarabok alatt szeret tartózkodni, de Unger Emil megállapította, hogy nagy tömegekben él a Dunának egyes pontjain is, így Nagymarosnál, Szentendrénél, Budapestnél és Ercsinél. Főképpen növényi anyagokkal él, s ősszel pl. gyönyörűen kirágja a vízbe hullott levelek lágy részeit, csupán azok ereit hagyva meg. De növényi táplálék híján, Hämpel szerint, ráfanyalodik a hústáplálékra is és alkalomadtán ragadozó állattá lesz, azért ha az ember haltápláléknak tenyészti őket, friss hússal táplálhatók. Azonban a tenyésztés állítólag sohasem valami kiadós. Ha az általa lakott víz fenekéről nagyobb követ hirtelenül felemelünk, rendesen egész sereg, kisebb-nagyobb bolharákot találunk alatta, amint nyugodtan heverésznek ott. Azonban megzavarva őket, a legnagyobb sietséggel iparkodnak eltünni a legkülönbözőbb irányok felé, hogy a legközelebb kínálkozó tárgy alatt ismét elrejtőzzenek. Azok, amelyek a felemelt kövön maradtak megtapadva, potrohuk energikus mozgatásával iparkodnak szabadulni, s oldalukon mászva tovább, tulajdonképpeni ugrás nélkül igyekszenek elérni a megmentő elemet. Ha ez hamarosan nem sikerül nekik, akkor kopoltyúik rövid időn belül beszáradnak, s különösen a napon maguk is egészen szárazakká válnak. A telet az iszapba és a homokba ásva magukat töltik el, hogy az első meleg napon ismét megjelenjenek és azonnal hozzálássanak a szaporodáshoz. Ilyenkor gyakran párosával lehet őket látni, amint egy kisebb egyént, a nőstényt, egy nagyobb, a hím, egész nap, sőt napokon át makacsul fogva tart két elülső lábának a karmaival. A fiatalok a nőstény lábain kialakuló költőzacskóban fejlődnek ki s az anya a kibúvást követő első időben vezetgeti őket. Veszély esetén az anya lábai közt keresnek menedéket, s ez a szokás tengeri bolharákokon is megfigyelhető.
Régi tárnákban, mély kutakban Helgolandtól Velencéig és nagy tavak mélyebb rétegeiben halovány, vak alakok élnek. Így a Gammarus pulex subterraneus Schneider nagyon gyakori a clausthali bányavidék bányáiban. Közeli rokonai a Niphargus Schiödte különböző fajai, de ezek nemcsak barlangokban élnek, hanem alkalomadtán kutakban is megtalálhatók, mint pl. kútlakó faj a Nagysallóból ismertté vált N. dudichi Hankó; az Aggteleki barlangból és más hazai barlangokból ismeretes a N. stygius Schiödte, a mecsek-hegységi (mánfai) barlangból a N. molnári Méh., a horvátországi karszt barlangjaiból pedig még egyéb fajok is; más fajok a felszíni vizek lakói, ill. barlangi fajok előfordulhatnak ilyen vizekben is. Śjabban vált ismeretessé több helyről a síkságról és a Balaton mellékéről, sőt magából a Balatonból, valamint a Velencei-tóból is a hóka bolharák (Synurella ambulans Fr. Müll.). Ugyancsak újabban vált ismeretessé Dudich, Gelei és Unger vizsgálatai révén, hogy a Dunában és a Tiszában ú. n. pontokáspiai bolharákok is élnek, vagyis olyanok, amelyeknek hazája eredetileg a Fekete-tenger és a Káspi-tó környéke, onnan azonban messze behatoltak a folyók mentén a szárazföld belsejébe is, így Oroszországban egyesek a Volga torkolatától még 1000, sőt 2000 km távolságra is feljutottak. Hazánkban az első ilyen bolharákot, a Corophium curvispinum G. O. Sarst Unger találta meg Nagymaros mellett a Dunában, majd az említett búvárok fáradozásának eredményeképpen megkerült részben a Dunából, részben a Tiszából, Szeged mellől, még három további faj is, jelesen a Dicerogammarus haematobaphes Eichw., D. villosus Sowinsky és Chaetogammarus tenellus G. O. Sars.
Sokkal zömökebb alkatúak az említetteknél a kizárólag tengeri, vagy helyesebben partlakó Talitridák, a homoki bolharákok. Ahova a partra a hullámok tengeri moszatokat sodornak ki, legyen az Brightonban, Helgolandon, a Keleti-tengerben vagy a Lidón Velence mellett, mindenütt ott találjuk a homoki szöcskerákot (Talitrus saltator Mont.). Európába több helyre behurcolták növényekkel együtt az Indiai- és Csendes-óceán táján honos Talitrus alluaudi Chevr.-t és melegházakban állandóan meg is telepedett; ezt a fajt Dudich néhány évvel ezelőtt megtalálta Budapesten is, a Kertészeti Tanintézet egyik üvegházában. Ugyancsak a tengerpartok mentén gyakori a parti szöcskerák (Orchestia gammarellus Pall.) is; e nemzetség egy másik nagyon érdekes tagja, a réti szöcskerák (O. cavimana Heller) nemrégiben vált ismeretessé hazánk több pontjáról (Budapest, Rákos, Nyirbátor, azután Révfülöp és Ábrahámhegy a Balaton partján). Ezzel az állattal Dudich foglalkozott behatóbban és ezt írja róla: „Az Orchestia cavimana Heller nálunk szárazföldi állat, vízben egyetlen esetben sem találtuk, de viszont kedveli a nedvességet (hygrophil), mert mindig a víz közelében lévő nedves helyeken tartózkodik.” „Az Orchestia cavimana Heller – írja tovább Dudich – alkonyati állat. A terrariumban nappal egyet sem lehetett látni, valamennyi elrejtőzött a földbe, levelek, kövek alá, mohába. Délután 6 óra körül másztak elő és ilyenkor élénk sürgés-forgás volt a terrariumban. Rendes helyváltoztatási módja mászás, amelyben a főszerepet a három utolsó torláb viszi. Mászás közben potrohuk végét behajlítják. A potrohnak ez a tartása készenlét is a helyváltoztatás másik módja, az ugrás, a szökdécselés számára. Önként ritkán ugrik az állat, többnyire csak akkor szánja magát erre, ha izgatják. Az ugrás lényege az, hogy a behajtott potrohrészen levő három pár utolsó potrohlábat nekifeszíti a földnek és most potrohát hirtelen kiegyenesíti. Ekkor az állat előre és fölfelé a levegőbe sodródik. Az ugrás megfigyelt legnagyobb távolsága 10 cm, ívének magassága 4–5 cm volt. Śszni is tud, de korántsem olyan jól, mint a Gammaridák”. Nálunk tehát szárazföldi lény, de a külföld egyes pontjai a vízben él, míg a nálunk élőkkel Dudich ez irányban kísérletezve, kiderült, hogy ha a vízből való kimászását megakadályozzák, bármiként gondozzák is egyébként, két, legföljebb két és fél nap alatt elpusztul. Az említett parti szöcskerák soha sem megy be mélyen a tengerbe, hanem a part mentén tartózkodik s ott néha hihetetlen tömegekben jelentkezik; annyira parti állatok ezek, hogy egyik képviselőjük, az Orchestia bottae M.-E. messze bevonul még a szárazföld belsejébe is, s pl. Cyprusban még 1255 m magasságban is megtalálható.
Homoki szöcskerák (Talitrus).
Külön nagy csoportot alkotnak a csövet és fészket építő bolharákok. A házuk építőanyagát maguk összehordó Corophiidák (Podoceridák) ártalmatlan állatok, s egyik, Helgoland partjai mentén élő Podoceros-faj még hasznos is, mert megvan az az érdeme, hogy az ottani félszegúszó halakat, melyek nagy élvezettel fogyasztják, alaposan felhízlalja és jóízűvé teszi. De már nem ilyen ártatlan az ollósfarkú bolharák (Chelura terebrans Phil.), a Cheluridae család képviselője. Ez a föntebb már ismertetett ászkával, a Limnoria lignorummal egyetemben összefurkálja a kikötőépítmények faalkatrészeit, különösen a puhább fenyőfából valókat, azok tövétől egészen a víz színéig. Miként látszik, csakis a kreozottal átitatott fát kíméli. Eddig Európa déli és nyugati partjairól, valamint Nyugat-Indiából és Észak-Amerikából ismeretes.
Míg az eddig tárgyalt Amphipodák főképpen fenék- és partlakók, sőt részben olyanok, amelyek maguk készítette csövekben élnek, a következőkben tárgyalandó két család, a Hyperidák és a Phronimidák tagjai majdnem valamennyien a nyílt vizek lakói. Igaz, hogy egyesek közülük meglehetősen kényelmesen rendezték be az életüket és tengeri útjaikhoz megtalálták a maguk szállító eszközét. A medúzabolha (Hyperia medusarum Müll.) és rokonai a medúzák testének alsó oldalán lévő zacskóalakú üregekben élnek. Maguk kényelmesen megtelepszenek, a gazdáikkal vitetik magukat, legalább is nyáron, télen azonban szabadon élnek a tenger fenekén. De e térbitorlók nem mindegyike bánik ilyen kíméletesen a gazdájával. Mert sokuk, Claus szerint, „a medúza testéből él; fölfalják annak ivarszerveit, szájcsövét és karjait lerágják s a medúzaernyő alatt húzódnak meg, melyet még mindig tovahajt megmaradt izmainak gyenge munkája”. Még gonoszabbul viselkedik a hordólakó bolharák (Phronima sedentaria Forsk.). Ez állat nősténye a bordás medúzákat és különösen a Doliolum és Pyrosoma nemekbe tartozó zsákállatokat szemeli ki magának s azoknak a belsejét úgy kirágja, hogy csak egy kicsiny, üvegszerű, hordóalakú rész marad meg belőlük. Diogenes módjára ezt a kis hordót használja fel lakóházul és azzal együtt uszkál. A hímek ellenben szabadon élnek a tenger fenekén, a víz színére csak a párzás végett emelkednek fel és csak akkor keresik fel a nőstényeket hordójukban. Amint a fiatalok kibújnak a petéből és az anya költőüregéből, egy darabig még a hordócska belsejében tartózkodnak, későbben azonban kibújnak belőle, lesüllyednek a vizek mélyébe és onnan csak az ivarérettség elérésekor emelkednek fel.
Hordólakó bolharák (Phronima).
A nyílttengeri és ragadozó életmódot folytató Hyperidák életmódja leolvasható a szervezetükről is. Majdnem teljesen, üvegszerűen átlátszóak, szemeik óriásiak és ötödik lábpárjukon gyakran nagy fogóollójuk van. A Phronima mindkét szemén meg éppen két külön részt lehet megkülönböztetni. Az egyik, az „oldalszem”, rövid facettákból áll, a másik ellenben, a „homlokszem”, három-négyszer hosszabb facettákból van alkotva s ez a rész fölfelé irányul. A szemnek ilyen két részre való tagolódását más rákokon is megfigyelhetjük, mint pl. a mélytengeri Schizopodákon, sőt egyik hozzánk közelebb eső nemen, a Bythotrephesen is; párját a kérészek turbánszemeiben találjuk meg. De a Phronimát ebben a tekintetben még felülmulják a Thaumatopsidák, mert ezeknek a szeme majdnem az egész fejüket elfoglalja s a két szem a homlokon és a fejtetőn érintkezik egymással. Az ujjnyi hosszúságú Thaumatops magna Woltereck a vízben lebegve él a mélytengerben, teljesen színtelen és átlátszó, testét csak vékony páncél borítja.
A bolharákok egészen sajátságos csoportját alkotják a feltűnő alkatú toroklábú rákok (Laemadipoda). Jellemző rájuk, hogy első torgyűrűjük összenőtt a fejükkel, ennek során az ahhoz tartozó lábpár a torokra jutott s ezzel messze eltolódott a második pártól. Mivel a harmadik és negyedik torszelvényük lábai azok levélalakú kopoltyúfüggelékei kivételével rendesen visszafejlődtek, potrohuk meg majdnem teljesen elcsenevészedett, azért mindössze is csak öt pár lábuk van. Két, alak és életmód tekintetében nagyon eltérő családjukat lehet megkülönböztetni, a lidércrákokat (Caprellidae) és a bálnatetveket (Cyamidae). Az előbbiek teste vékony, fonálalakúan megnyúlt. Két elülső lábpáruk utolsóelőtti íze megvastagodott, a három hátulsóé pedig megnyúlt. Számos, 3–13 mm hosszú fajuk, a tenger sekélyes helyein hydroidpolipok és mohaállatok telepein él; a tengerpartok legtöbb látoghatójának kicsiségük miatt fel sem tűnnek, azonban az apró állatvilág megfigyelőinek tevékenykedésük nagyon vonzó látványt nyujt. Ezek u. i. valóságos tornászai a rákoknak, ügyesek, mint a majmok s mindenféle bukfenccel és kanyargással mozognak a tengeralatti miniatűr erdők ágain és azok között, ahol többek között a polipok apró kis „fejeiből” élnek. Az állandóan élénken tevékenykedő állatok nagyon előnyösen ütnek el a rokonaiktól, a bálnatetvektől. Ez utóbbiak teste tojásdad, lapított, fejük kicsiny, keskeny, három utolsó lábpárjuk rövid és erős. Delfineken és nagyobb ceteken élősködnek, azoknak a bőrébe kapaszkodva.
