ROVAROK (Hexapoda vagy Insecta)

Teljes szövegű keresés

ROVAROK (Hexapoda vagy Insecta)
Az állatvilág összes csoportjai közt a rovaroké a legnagyobb. Az eddig leírt rovarfajok számát ma már több mint 384.000-re becsülik. Ha azonban arra gondolunk, hogy az apró fajok egyelőre még nem nagyon ismeretesek, akkor feltehetjük, hogy a rovaroknál megkülönböztethető fajok, alfajok és változatok száma a valóságban még sokkal nagyobb, talán még a kétszeresénél is több. A rovarfajok százezrei, amelyek az idők folyamán keletkeztek, képesek voltak arra, hogy a legkülönbözőbb életfeltételekkel megalkudjanak és hogy boldogulásukat majdnem mindenütt megtalálják, ahol szárazulat van és élet egyáltalában lehetséges. Így azután azt látjuk, hogy a rovarok vidám népe tulajdonképpen sehol sem hiányzik és az embernek hol örömére, hol bosszúságára tenyészik és szaporodik.
A rovarok teste többé-kevésbé élesen három részre különült: fejre, torra és potrohra. A fej kívülről csak egyszerű chitintoknak látszik, pedig meglehetősen bonyolult összetételű, mert három állkapcsi szelvény és néhány ezeket megelőző fejszelvényből olvadt össze. A fejnek a szájrészek és a felső ajak felett levő részét fejpajzsnak (clipeus), az oldali, a csápok alatt levő tájat pedig pofának (gena) nevezik. A fej felső felülete a homlok (frons), amely mögött a többnyire középvarrattól kettéosztott fejtető (vertex) található. A fej és a törzs a legegyszerűbb esetben széles alapon összenőttek egymással, rendesen azonban egy keskeny, nyakszerű rész köti össze őket, amely a fejnek mozgékonyságot ad. A fej belsejében levő szervek közül legfontosabbak az agy és a garat alatti dúc, valamint a bélcsatorna eleje. Vannak rovarlárvák, amelyeknek feje puhabőrű vagy pedig nem is látszik önálló testrésznek.
A tor (thorax) három szelvényből áll, ezek: az előtor (prothorax), középtor (mesthorax) és az utótor (metathorax). A legalsóbbrendű rovarokon ez a három torszelvény meglehetősen egyforma és egy hátlemezből (notum), egy mell- vagy haslemezből (sternum), továbbá két oldallemezből (pleurae) áll. A két oldallemez a jobb és baloldalon a hátlemez és a haslemez közé ékelődik. A haslemez és az oldallemez közt ízülnek a lábak. A rovarok nagy többségén azonban a szárnypárok fejlődése átalakítja a tort. Az előtor ekkor vagy „szabad” marad és hátoldala széles nyakpajzzsá alakul, vagy pedig megkicsinyedik, láthatatlanná lesz, ha ugyan nem olvad bele teljesen a következő torszelvénybe. A közép- és utótor a rajtuk levő szárnyak támaszául szolgálnak, ezért szorosan összezárulnak és összeforradnak. A főrész többnyire a középtor, amelyen a repülés legfontosabb szerve, az elülső szárny ízül. A szárnyak rendesen nem hagynak elegendő teret a szabad hátlemezek kifejlődésére, ezért a középtor középrésze az ú. n. pajzsocskává (scutellum) lett, amely a bogarakon és a poloskákon az összezárt szárnyak töve közt látható. Az utótor középrészéből az utópajzsocska (postscutellum) alakulhat.
Egyes alsóbbrendű rovarokon a szív, ivarszervek és más fontos zsigerek egészen a torba benyúlnak. A legtöbb rovaron azonban a zsigerek legnagyobbrészt a potrohban vannak, mert a tor belső üregét csaknem egészen az erőteljes csípőizmok és a nagy szárnyizmok töltik ki. A potroh (abdomen) bizonyos számú szelvényből (segmentum) áll, amelyeken rendesen egy hát- és egy haslemezt lehet megkülönböztetni. A legnagyobb potrohszelvényszám, amelyet néhány alsórendű rovaron találtak, tizenkettő, amibe a végszelvény nincs beleszámítva. A legtöbb rovaron azonban kevesebb potrohszelvényt találunk, mert a legelsők és a legutolsók felismerhetetlenné lesznek vagy összeolvadnak egymással.
A csápok (antennae) többnyire a fej oldalán elől erednek, egy kis, gödörszerű mélyedésből, amelyet csápgödörnek neveznek. Szerkezetük, alakjuk és nagyságuk úgyszólván kimeríthetetlenül változatos, ami az állatok életmódjával kapcsolatban érthető meg legjobban.
A szájrészeket három pár módosult végtag alkotja, ú. m. a rágó (első állkapocs, mandibula), állkapocs (középső állkapocs, maxilla) és az alsó ajak (hátulsó állkapocs, labium), amely utolsó a középvonalban összeolvadt. Legegyszerűbb alkotásúak az alsóbbrendű rovarok, a Thysanurák, egyenesszárnyúak és rokonaik szájrészei, amelyek a táplálék felaprítására és rágására vannak berendezve. Ezeknél a rágók harapáskor jobb- és baloldalról fogószerűen hatnak egymás ellenében. A rágók mindig ízeletlenek. Az állkapcson azonban több részt találunk, úgymint a sarokízet (cardo), állkapocsnyelet (stipes), a többízű állkapcsi tapogatót (palpus maxillaris), külső és belső karéjt (lobus externus és internus). Hasonló alkotású az alsó ajak is, amelyen az áll (mentum) középen viseli a két pár karéjt (állvég és fióknyelv), míg oldalt a két ajaktapogató (palpus labialis) található rajta.
A vázoltakhoz hasonló szájrészei vannak az összes „rágó” rovaroknak, pl. a bogaraknak, de természetes, hogy a tapogatók, karéjok stb. részeinek kialakulása igen változatos, különböző. A rágó szájrészekkel bíró rovarok gyakran igen jelentős erőkifejtésre képesek. Erre bámulatos példák vannak. A házi cincérről (Hylotrupes bajulus L.) ismeretes, hogy kifúrta magát olyan gerendákból, amelyek ólommal voltak borítva. Az ólomburkolatot a bogár nehézség nélkül átlyukasztotta. Desmarest írja, hogy két piros korongcincért (Pyrrhidium sanguineum L.) egy-egy kalitkába zárt, amelyeket vékony ólomfal választott el. A két fogoly, úgy látszik, vágyakozott egymás után, mert néhány nap múlva a válaszfal át volt fúrva és a két bogár békésen üldögélt egymás mellett. A fadarazsaknál fogunk példákat látni, hogy a rovarok rágójának rongálásától még az ágyúgolyók és a srapnellek sincsenek biztonságban. A rágók különben nemcsak a táplálék feldarabolására és megrágására valók, mert van sok bogár, egyenesszárnyú és más rágószájszervű rovarfaj, amelyek kiválóan értenek ahhoz, hogy rágóikkal védekezzenek és harapásukkal magukat támadóik ellen megvédjék, vagy pedig hatalmas rágóikat mint támadófegyvereket használják. A karéjoknak és a tapogatóknak a táplálékfelvételnél van fontos szerepe. A csíbor (Hydrophilus piceus L.) tapogatóit ujjaknak használja és velük tömi evéskor szájába a falatot. Ha tapogatóit elveszti, éhenhal. A tapogatók nagyon gyakran a megfelelő táplálék közelebbi megvizsgálását és kiválasztását is végzik, amire igen alkalmasak, mert gazdagon fel vannak szerelve érzékszervekkel.
Vannak részek, amelyeknek semmi közük sincs a tulajdonképpeni szájrészekhez. Ilyen a páratlan felsőajak (labrum), amely többnyire mint védőfedő borul felülről a szájnyílás fölé, továbbá a nyelv (hypopharynx), amely ugyancsak páratlan, a száj és az alsóajak közt fekvő nyúlvány.
Az ismertetett rágó szájrészek adják az egységes alapot, amelyből a rendkívül változatos alkotású „szívó” vagy „szúró” rovarszájrészek keletkeztek. Ezeknek a szívó- és szúrókészülékeknek a részletesebb szerkezetéről azonban csak a lepkék, poloskák, kétszárnyúak és más csoportok ismertetésénél lesz szó.
A rovarok lábainak a száma mindig hat és ezek párosával helyezkednek el a három torszelvényen. A rovarlábon hat különböző részt különböztetünk meg: csípő (coxa), tompor (trochanter), comb (femur), lábszár (tibia), többízű lábfej (tarsus) és végül a karomíz (praetarsus). A karomízen vannak a karmok, körmök vagy gyakran tapadókorongok. Ilyen tapadókorongok vagy tapadószőrök ülnek gyakran az előző lábfejízek alsó talpfelületén is. Ezek igen fontos berendezések, amelyek például képessé teszik az állatot arra, hogy megtartsa magát egy levél sima felületén, vagy hogy a házilégy nagy nyugalommal sétálhasson a függőleges ablaküvegen.
Természetes, hogy a különböző rovarfajok lábai eltérő alkotásúak, mivel szerkezetük szorosan összefügg azzal, hogy a rovar mire használja őket. Így a bolha hátulsó lábpárja, amelyekkel akkorákat tud ugrani, mint testhosszának a kétszázszorosa, sokkal erősebbek és hosszabbak, mint a finom középső és első lábpár, amely csak lassú mászkálásra szolgál. Az úszólábak, amelyekkel a vízibogarak és vízipoloskák gyakran villámgyorsan cikáznak a vízben, egészen másmilyenek, mint a botsáskák hosszú, vékony lábai, amelyeket ezek a fák gallyai közt való mászkálásra használnak. Egyes tücsöknél a földben való áskálásra használt elülső lábak valóságos vakondoklábbá alakultak át; vannak ragadozó poloskák, amelyeknek elülső lába a rákollóhoz lett hasonlóvá. Ismét más alakúak a lepkék és hártyásszárnyúak azon lábai, amelyekkel testüket és függelékeiket tisztogatják. Így azután az is megérthető, hogy a lábak csökevényesek vagy hiányzanak, ha az állat nem használja őket, ami különösen számos rovar lárvájánál fordul elő.
A rovaroknak általában csak a torukon van három lábpáruk, de a potrohon nincs végtagjuk. Ez fontos különbség a Myriopodákkal szemben, amelyeknek meg minden testszelvényén van lábuk. Mégis azt kell azonban mondani, hogy a lábak száma egyedül nem mértékadó, mert egyrészt ismerünk olyan ősrovarokat, amelyeknek potrohán lábcsonkok vannak, másrészt, mert a rovarok embryóinak potrohán egész sor szelvényen csonkszerű lábkezdemények jelennek meg, amelyek nyilván a soklábu ősöktől származó örökséget jelentenek. Ezek a lábkezdemények eltűnnek, amikor a rovar fejlődése kissé előrehalad.
Lábak maradványainak kell tekintenünk azokat a sajátságos kis, pálcaalakú függelékeket (styli), amelyek az egyszerűbb szerkezetű rovarok potrohának haslemezein találhatók. Más esetekben az embryonális lábkezdeményekből másféle potrohfüggelékek fejlődnek, amelyeket gyakran „átalakult lábaknak” neveznek; így ilyenek a kérészek kopoltyúi, a hernyók és a levéldarazsak lárváinak has- vagy „állábai”, a fülbemászók fogói, a házicsótányok fartoldalékai. Sokszor átalakult lábaknak tekintették az ivarfüggelékeket is, amelyek számos rovaron az ivarnyílás közelében vannak és mint tojócsövek, vagy más célra használatos szervek működnek.
Az egyéb testfüggelékek közt a szárnyak a legfontosabbak. Ezek képesítik ugyanis a rovarokat arra, hogy messze a talaj fölé a levegős magasságokba emelkedjenek, mely egyetlen más gerinctelennek sem adatott meg. Rendszerint két pár szárnyuk van, mind a közép-, mind az utótoron egy-egy. A Föld elmult korszakaiban azonban voltak rovarok, amelyeknek előtorán is volt egy kis, szárnyszerű függelék. A Captotermes flavus Bugn. nevű ceyloni termesznek az előtorán ma is van egy rövid függelék, amelyet talán az előtori szárnyak maradványának lehet tekinteni. Minden rovar szárny nélkül jön a világra és repülőszervét csak élete folyamán kapja meg. Ennek a fontos szervnek a fejlődése olyan módon megy végbe, hogy a közép- és utótor oldalán a hát- és oldallemez közt egy-egy bőrredő keletkezik, amely hosszanti és szélességi irányban növekedve, vékony, lapos szárnnyá lesz. A növekedés vagy lassan, időközönként történik, amennyiben a redőszerű szárnykezdemény vagy szárnyhüvely minden vedléskor kissé megnagyobbodik, amíg végre az utolsó vedléskor a szárny eléri teljes nagyságát, mint a poloskáknál, sáskáknál és más alsóbbrendű rovaroknál. Vagy pedig a szárnykezdemények először csak a bőr alatt fejlődnek és növekednek, mintegy elrejtve és csak az utolsó vedléskor kerül a szárny egyszerre a napfényre. Legjobban megfigyelhető ez a lepkéken, mert ezeknek a bábbőr elhagyásakor csak kis szárnykezdeményük van, amelyből pár perc alatt kialakulhatnak a pillangó nagy szárnyai.
A rovarok szárnyán meg lehet különböztetni a chitines szárnyhártyát, amely két vékony összetapadt lemezből áll és a vastagabb erezetet, amely áthúzódik a hártyán és ennek alakot, szilárdságot ad. Ugyanez a célja a szárnyjegynek (pterostigma), amely leginkább az elülső szárny mellső szegélyén, ritkábban a hátulsó szárnyon is található. Az erezet olyan fontos a rovarok rendszertani megkülönböztetésénél, hogy a főereknek és a hártya általuk bezárt tereinek, az ú. n. sejteknek külön nevük van. Bár tulajdonképpen minden rovarrendnek megvan a maga különleges erezetelrendezése, mégis meglehet, hogy a szárnyerezet különböző formái egyetlen alapvázlatra vezethetők vissza. Haránterek megjelenése a két főközpontból kiinduló hosszanti erek további elágazása és erek kiesése által a szárnyerezetnek rendkívül változatos alakjai jönnek létre, amelyeknek részleteibe itt nem bocsátkozhatunk. A rovarszárny átalakulhat szilárd szárnyfedővé, rezgetyűvé is. Ezekről és egyéb hasonló képződményekről az illető rendeknél fogjuk elmondani a legfontosabbat.
Repülni nem tudó rovarok, amelyeknek legfeljebb rövid szárnycsökevényei vannak, vagy teljesen szárnyatlanok, nagy számban ismeretesek. Különösen számosak ezek azon fajok közt, amelyek kövek alatt vagy barlangokban élnek, továbbá áll ez sok élősdire és más állatok bőrén élőkre, amelyek számára a repülés művészetének nincs értéke. Nem tud repülni sok tengerparton élő rovarfaj sem, amely a repkedésnél könnyen a vízbe kerülhetne. A Popof-szigeten, amely felett csaknem szakadatlanul viharok zúgnak, a Harriman–Alaska-expedíció egy kétszárnyút (Tipula septentrionalis Loew) talált, amelynek szárnyai egészen kicsinyek, a repülésre alkalmatlanok voltak, bár ugyanennek a fajnak más vidékeken normálisan fejlett szárnya szokott lenni. A repülni nem tudó állatkák, mint a pókok szaladgálnak a növényzettel gyéren borított talajon, de mivel nem tudnak a levegőbe emelkedni, nem fenyegeti őket az a veszedelem, hogy a tengerbe sodródjanak. Pedig ezt a sorsot aligha kerülhetnék el, ha a levegőben röpködnének. Az elhagyatott Kerguelen-szigeteken élő rovarok közül egy sem tud repülni; azt mondják, hogy Madeira-szigetén az ottani bogárfajoknak körülbelül a harmada szárnyatlan vagy csak csökevényes szárnya van. Más esetekben a szárnyak elcsökevényesedése csak ivari bélyeg. Így a téli araszoló (Cheimatobia brumata L.) hímjének rendes szárnya van, mint más lepkéknek, a repülni nem tudó nőstényen pedig csak szárnycsonkokat találunk. A fügedarázsnál (Blastophaga psenes L.) az eset fordítva van, a nőstény a szárnyas, a hím pedig teljesen szárnyatlan. Ezekkel a különböző okokból másodlagosan szárnyatlanná lett rovarokkal szemben állanak a legegyszerűbb rovarok, az Apterygoták vagy ősrovarok, amelyeknek sohasem volt szárnyuk. Ezeken tehát a szárnyatlanság, mint a Myriopodákon, ősi, elsődleges sajátság.
A rovarok fejlődésében különösen figyelemreméltó az, hogy az embryónak két, egy külső és egy belső burka van, amelyeket amnionnak, illetőleg serosának neveznek. A fejlődés végén olykor a petehéj legfelső része, mint kis kerek fedő lepattan, úgy hogy az új állatka a nyíláson fáradság nélkül kisétálhat, amint ez a tetveknél és sok poloskánál történik. Más rovarok petéjének héja azonban olyan kemény és ellenálló, hogy a kis lakó sokszor csak különleges hegyes nyúlványok, az ú. n. „tojásfogak” segítségével tudja a héjat áttörni.
Közvetlenül a petéből való kibúváskor a rovarok nem hasonlítanak szüleikhez, hanem néhány termeszeknél élő legyet kivéve, különböző stádiumok egész sorát kell megfutniuk és többször vedleniük, amíg a kifejlett állapotot (imago) elérik. Ez a fejlődési menet az, amit átalakulásnak vagy metamorphosisnak neveznek, bár részleteiben nagyon különböző természetű lehet. A legegyszerűbb az ősrovarok fejlődése, amelyeknek fiataljai csak kissé tökéletlenebb szervezetűek és minden vedléssel hasonlóbbakká lesznek az ivarérett imágóhoz, amíg végre azt az állapotot elérik. A svábbogaraknak, sáskáknak és rokonaiknak is egy egészen megfelelő „tökéletlen” átalakulást kell megfutniuk, amelynek folyamán lassanként megkapják szárnyukat. Félig tökéletes vagy hemimetabol átalakulásról beszélünk akkor, ha a szárnyak fejlődése fokozatos ugyan, de a lárvák eltérő életmódhoz alkalmazkodtak és ezért egészen másfélék, mint az imágó, mint például a szitakötőknél. Csak akkor tökéletes vagy holometabol az átalakulás, ha az utolsó lárvastádium és az imágóstádium közé egy ú. n. bábállapot van közbeiktatva, amelyben a szárnyatlan lárvatest nagyon jelentékeny átformálódás által egészen másmilyen imágóvá lesz. A bábkorban a rovar rendszerint nem, vagy csak igen kevéssé tud mozogni és különösképpen semmi táplálékot sem vesz magához. A rovarbábok külső alakja különböző. A szabad bábon (pupa libera) a végtagok, szájrészek, lábak, szárnyak és egyéb testfüggelékek szabadon elállnak a testtől, míg a múmiabábon (pupa obtecta) ezek a részek csak mint reliefszerűen kiemelkedő vastagodások ismerhetők fel többé-kevésbé világosan a felületen.
Ősvilági rovarok. Ha valaki, úgy egy emberöltővel ezelőtt arra vállalkozott volna, hogy megírja az ősvilági rovarok történetét, azt bizonyára a tudomány eltévedt kalandorának nézték volna, aki merész fantáziájával akarja előttünk feleleveníteni és kiszínezni egy rég letűnt szerves világ képét. Egy emberöltő valóban nem sok a világ történetében, de sok egy fiatalabb tudományág életében, s ebben néha korszakalkotó felfedezéseket jelenthet. Ez vonatkozik arra a tudományágra is, melyet ősélettannak (paleobiologia) nevezünk. Egyik rendkívül érdekes hajtása az ősrovarok életéről szóló tudomány. Ezt a hajtást két zseniális kutató, Scudder és Brongniart munkája fakasztotta életre s az azóta terebélyes fává növekedett. Előttük ugyan már elég sok ősvilági rovart írtak le, hiszen Germar és Goldenberg munkássága a harmincas és ötvenes évek közé esik, de közléseik még nem nyújtottak tiszta képet az ősvilági rovarok életéről, pusztán száraz szisztematikai leírások maradtak. Brongniart volt az, aki ezeknek a csodálatos őslényeknek életét is kutatta s a kutatókat további munkára serkentette.
Hogy az ősvilági rovarok életét felelevenítsük, el kell hagynunk a jelent, s képzeletünkben évmilliókon keresztül kell visszafelé száguldanunk, amíg elérkezünk Földünk történetének ama hatalmas korszakához, melynek Kőszénkor (Karbon) a neve. Ebben jelennek meg titokzatosan, szinte elődök nélkül, a rovarok hírnökei. Az az idő, melyben éltek, évekkel ki sem fejezhető. Beszélhetünk évmilliókról, vagy százmillió évről, emberi ész számára mindkettő felfoghatatlan. Egy azonban bizonyos: emberi lény nem láthatta ezeknek az ősrovaroknak csodálatos játékát, melyet a kőszénkori páfrányerdők ősvizei fölött űztek, sőt még magasabbrendű gerinces állatok sem. Csak ősrégi skorpiók, rákok, nautiluszok, trilobiták voltak ennek szemtanúi. Csodálatos egy élet lehetett ez, melyhez hasonló sohasem fog megismétlődni a Föld történetében. Csodálatos és mégis sivár, egyhangú. A kőszénkori táj fölött a halálos csend lett úrrá, s ezt nem zavarta meg sem a tücsök éneke, sem madárdal. Csak a táj volt változatos. Az őstenger keresztül-kasul szelte a mi kontinensünk arculatát, sok helyen szigeteket alkotott, s itt a Calamitesek, Cordaitesek gyertyaegyenes, égbenyúló törzsei a Lepidodendronok kandelaberszerűen kinyúló ágai mögött őrködtek.
Nos hát ez az őstenger volt a mi ősvilági rovarainknak is hazája, szülőhelye. Itt éltek mérhetetlen időkön át a Palaeodictyopterak. Lassú, nyugodt szárnycsapkodással emelkedtek ki az ősvizekből. Jó repülők nem lehettek, hiszen egyes alakjaik óriásira növekedtek. Szárnyaikat aránylag igen szűk és keskeny mellkasuk hordozta, mely csak fejletlen izmok befogadására volt alkalmas. Állataink tehát még nem hódították meg igazában a levegőt, időnként kényszerültek visszatérni a vízhez. De nemcsak ezért. Voltak ennek más okai is. A vízben nedvesítették be kopoltyúfüggelékeiket, melyeket nem egy alakjuk egész életén keresztül megőrzött. De a vízben találták meg zsákmányaikat is, a különféle ízeltlábúakat, melyek főeledelüket alkották. Mert ők ragadozó életet éltek. Kőszénkori maradványaikból kitűnt, hogy ezek az ősrovarok szemeik alatt jókora állkapcsokat viseltek, s ezekkel aprították fel zsákmányukat. Erős lábukkal megragadták, s felhurcolták a levegőbe, mint azt a szitakötők ma is megteszik. Itt volt életük még leginkább biztonságban, vagy legalább is a vízből kimeredező ősnövények törzsein, mert odalenn a vízben igazi létért való küzdelem folyt. Legnagyobb ellenségeik az őshalak lehettek, s ezért mondja Walther találóan, hogy az ősvilági rovarok tulajdonképpen a mindinkább elszaporodó halak üldözése elől menekültek a szárazföldre.
Milyenek voltak a Palaeodictyopterák? Nagyjában a szitakötők típusát árulják el, de nagyobbak. A kőszénkor meleg, nedves klimája, s a bőséges táplálék mindenesetre elősegítette azt, hogy óriásformákat hozzanak létre. De nemcsak nagyobbakat, hanem jóval primitívebbeket is. Tojócsövük nincs, a petéiket egyszerűen a vízbe hullatják. Testszabásuk elárulja, hogy a természet velük ősi mintát, vázlatot készített, melyet csak az idők folyamán dolgozott ki és alakított tovább. Legérdekesebb mindenesetre a kiszélesedett előtoruk. A Stenodictya lobata, Stilbocrocis Heeri, Lithomantis carbonaria, Homoioptera Woodwardi, Homaloneura Bonnieri valamennyien jól mutatják a levélszerű lemezes képleteket, melyeket ez a testszelvény hordoz. Ezek már Brongniartnak is feltűntek, aki azt tartotta róluk, hogy ugyanolyan képletek, mint a szárnyak. Hasonló képződményekkel néhány élő sáskán is találkozunk, s itt azt látjuk, hogy azokba belenyomulnak a tracheák, mint a szárnyakba. Tehát csakugyan egy harmadik, illetve első szárnypárról volna itt szó? Igen, de sietünk megjegyezni, hogy ez működést sohasem teljesített, s a mai rovarokon fokozatosan visszafejlődött.
Érdekesek a Palaeodictyopterák végtagjai is. Ezekben is eltérnek a mai rovaroktól. A rovarok végtagjai jelenleg különféle mechanizmusokra vannak berendezve. Egyesek futólábak, mások a zsákmány megragadására valók, ismét mások kapaszkodásra és ugrásra alkalmasak. Az ősvilági rovaroknál ilyenekkel még nem találkozunk. Az ő végtagjaik egyirányú működések kifejtésére még nem voltak berendezve. A lélekzés munkáját a külső kopoltyúfüggelékek végezték el, melyek párosával voltak a testszelvényeken elhelyezve. A Lycocercus Goldenbergi Brongn. amellett tanúskodik, hogy az állat ezeket kifejlődött korában is megőrízte. Hogy mi lett ezeknek sora, az érdekes palaeobiológiai probléma. További alakulásukat mindenesetre a repülés készsége irányítja. Ameddig az állat élete inkább a vízhez, mint a légi tartózkodáshoz van kötve, addig a külső kopoltyúfüggelékeknek is fontos szerep jut, az ő révükön közvetlenül jut az oxigén a tracheákon keresztül a testbe. Amikor azonban az állatok fokozatosan a levegőbe emelkedtek, a külső kopoltyúfüggelékek is lassan visszaszorultak, s helyüket a lélekzőnyílások, a stigmák foglalták el. Ehhez azonban a testszelvényeknek már bizonyos mozgékonyságára volt szükség, amely nélkül elegendő levegő nem juthatott volna a test belsejébe. A potroh szelvényei tehát ettől kezdve egyre aktívabb munkába léptek. Természetesen nem valamennyiök egyforma mértékben. Egyeseknek bizonyára kevesebb feladat jutott, ezek fokozatosan elsatnyultak, behatoltak a szomszédos szelvényekbe, s így a potroh szelvényei bizonyos mértékben a látcső gyűrűihez hasonlóan tolódtak össze.
De a potrohszelvények aktív mechanizmusa ezzel még nem fejeződött be. A potroh utolsó szelvényei tovább alakultak, s ennek feltételeit ismét csak a repülő életmód adta meg. Minél jobban fejlődött ki a repülés készsége, annál hosszabb időt töltöttek e rovarok a levegőben, úgyhogy a párosodás is nyilvánvalóan erre az időre esett. Ennek feltétele, hogy a hím a nőstényt fogvatartsa, s erre éppen a potrohnak utolsó szelvényei váltak alkalmasokká, amikor létrehozták a gonopodákat.
A nőstényeken az utolsó potrohszelvények nagy átalakulása a tojócsövek kifejlődésében jut kifejezésre. Ezek is átalakult potrohszelvények. A törzsfejlődésben szintén hosszú történetük van. Hol eltűnnek, hol túlságosan megnövekednek. Érdekes, hogy a kőszénkori csótányok egy része már tojócsöveket fejlesztett, de a mai csótányokon ez a tojócső ismét visszafejlődik, sok sáskán pedig kardszerűen megnyúlik. Ez mindenesetre azzal a körülménnyel függ össze, hogy egyes sáskák peterakáskor mélyebben szúrták tojócsövüket a földbe, hogy azokat megvédjék a túlságos kiszáradástól.
Azonban máris messze elkalandoztunk a Palaeodictyopteráktól, pedig gondolatainkban még a kőszénkori páfrányligetekben barangolunk. Figyeljük tehát egy kissé itt a mi ősrovaraink sorsát. Mi történik velünk? Nyom nélkül eltűnnek, avagy átalakulnak? Tény, hogy mindenütt, ahol csak találkozunk velük, más-más formában jelennek meg. Ez a biztos jele annak, hogy a Karbon végén több ágra különülnek el. Legelőször az őscsótányok (Protoblattoidea) és az ősi kérészek (Protephemerida) szakadnak el belőlük. Az előbbiek már ellepték a kőszénkori ősmocsarak környékét, s azok sűrű erdőségeiben hihetetlen módon elszaporodtak. Az utóbbiak azonban a levegő meghódítására törekedtek és itt, úgy látszik, nagy mértékben felvették a létért való küzdelmet. Jellegzetes alakjuk a Triplosoba.
A kőszénkor vége táján azután tovább hasad a Palaeodictyopterák törzse. Megjelennek a hosszúnyakú Gerarusok, s a Megasecopterak, melyekben a skorpiólegyek (Panorpata) legrégibb gyökereit kell felismernünk. Ezekben az időkben azonban, mintha egyre jobban kifáradna a Palaeodictyopterák vén törzse. De azért még mindig alkot, igaz, nagy alkotásai rövid életűek. A Hapalopteroideak hirtelen jelennek meg, s el is tűnnek. Maradványai: a mai Perlidák, igazán hanyatló, haldokló szervezetek. A Megasecopterak napjai még jobban meg vannak számlálva. Ők még a Karbon végén kihalnak, de szervezetük annál érdekesebb és sok vitára adott alkalmat. Lameere még azt hitte róluk, hogy tökéletes átalakulással fejlődnek, tehát bábállapoton mennek keresztül, de később kiderült, hogy ezeknek is oly lárváik voltak, melyek hasonlítottak kifejlődött alakjaihoz.
A Sycopteron symmetricum Bolt. szervezetével ősrovaraink ismét új csoportot alkotnak. Azt hitték eleinte erről a lényről, melynek csak szárnytöredéke maradt fenn, hogy valami ősrégi skorpiólégy, de Tillyard kimutatta, hogy benne a Hymenopterák, mégpedig a legrégibb fürkészdarazsak őseit kell felismernünk. Ez az ősi szervezet azonban másfelől az ősvilági rovarok vonásait árulja el, s így a hártyásszárnyúak rendjét is ez ősidőkig lehetne visszavezetni.
A kőszénkor végén tartunk. Amit eddig elmondtunk, az 25 évmillió története. Mert ez a korszak ennyi időt vett igénybe. A Perm-korszak új típusokat hoz magával, igaz, hogy ezek is még erősen magukon hordozzák az ősi örökség bélyegeit. A legrégibb Hemipterák tulajdonképpen még félig Palaeodictyopterák, félig modern rovarok. Protohemipteráknak nevezzük őket. Németország permkori rétegeiben egy igen érdekes leletre akadtak, mely most a berlini geológiai intézetben díszlik. Dohrn Eugereon Böckinginek nevezte, s ez a csodás lény ad fogalmat a legrégibb félfedelesszárnyúink szervezetéről. Kifeszített szárnyakkal 16 cm széles volt. De nem is ez fontos, hanem az a körülmény, hogy alsó ajkai még nem voltak összeforrva, s e tekintetben átmenetet alkotott a rágó- és szívószájszervű rovarok között. Vajjon mi késztette a rovarokat e nagy átalakulásra, hiszen a kőszénkori rovarok még ragadozó életet éltek?! A Perm-korszak átveszi ugyan a Karbon növényvilágát, de a nedvdús növények mégis egyre visszaszorulnak. Az őstenger állatvilága megcsappan, megjelennek a Cycasok, melyekhez hasonló termetű növények ma is élnek. Nedvdús belük mindenesetre bőséges táplálékot szolgáltatott, de viszont e növények kérge mindjobban megkeményedett. A permkori rovaroknak tehát, amikor ezekbe a Cycas-erdőségekbe szorultak, ezeket a növényeket kellett meghódítani, ezeknek kérgén kellett sebet ejteni, s nyilván e munka közben alakultak át szájszerveik.
De a Perm-korszak növényvilága még más nagy átalakulásokat is jelentett az ősrovarvilágra. Scudder szerint a fák belsejébe mindinkább visszavonuló őscsótányok szárnyai az örökös surlódástól lassan megkeményedtek, s ez nagyban megváltoztatta azok szervezetét. A felső szárny már nem volt alkalmas repülésre, csak az alsónak maradt ebben szerepe. Így alakultak ki, Handlirsch szerint, a bogarak ezekből az őscsótányokból. Tillyard azonban más nyomokon halad. A Perm-korban megtalálta a bogarak legrégibb képviselőit, a Protocoleopterakat (Protocoleus Mitchelli) és a Permophilidákat, s azt állítja, hogy azóta nem kevesebb, mint 70 millió esztendő telt el. Lehet, hogy Tillyard elmélete közelebb jár az igazsághoz, de azt kérdezzük, hogy milyen átalakulással fejlődtek ezek az ősök, ha annyira közelednek az ősi csótányokhoz? Tökéletes átalakulásuk e szerint alig lehetett. Fel kell tehát tételeznünk, hogy ez a korszak a rovarok átalakulására is nagy mértékben hatott. A legrégibb bogarak, minden valószínűség szerint, még nem jutottak nyugvóbáb-állapotba. Ez csak a Perm-korszakban következett be, mert lehetetlen elképzelnünk, hogy az ekkor beálló nagy eljegesedés s az ezt követő sivatagperiódus, mely az éghajlatra annyira hatott, ne hozott volna gyökeres változásokat a rovar átalakulásában. E szerint tehát a bábállapot-kifejlődést klimatikus hatásokkal hoztuk volna összefüggésbe, de vajjon jogosan-e? Elismerjük ugyan, hogy a hideg évszak egyre nagyobb térfoglalása megakasztotta a földben élő báb fejlődését, azonban gondoljunk arra, hogy hány ezer rovarfaj él a trópusok alatt, mely dacára ennek, keresztülmegy a bábállapoton! Kell tehát más tényezőknek lenniük, melyek ezt az átalakulást előidézték, s ezt talán leghelyesebben a táplálékhiánnyal lehet megmagyaráznunk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy közvetve a klimatikus tényezők ne járultak volna ahhoz, hogy a rovarok egy része bebábozódjon. Hogy a táplálékhiány e tekintetben mily fontos szerepet viszi, azt egyes kérészek példája eléggé igazolja. Ezeknek élete egyenesen attól függ, hogy a lárvának mennyi táplálék áll rendelkezésére. Ezt azonban ismét fizikai körülmények szabályozzák. A lárvák a folyók árja ellen védekezve felkeresik a partfalakat. Itt járatokat építenek, s ezekben várják megváltásukat. Ha közben a folyó apadni kezd, a lárva nem kap elegendő táplálékot, ami fejlődését hosszú időre megakasztja. Így alakult ki a kérészek fejlődésében a nyugvó lárvaállapot, amely bizonyára még az ősvilági rovaroktól szerzett örökség.
Már az eddigiekből is láthattuk, mily óriási változást jelentettek a különböző vegetációk a rovar szervezetére. S ezt a továbbiakban is lépten-nyomon követhetjük. Elfelejtettük megemlíteni, hogy milyen nagy következményei voltak a fák kérge alatt összegyülemlő és elszaporodó rovarok együttélésének. Kétségtelen, hogy ez vezetett a munkamegosztáshoz, az ivadékgondozás bizonyos formájához, s végül a kasztok különböző elkülönüléséhez. Az ivadékgondozás kezdetleges nyomaival már egyes csótányfajoknál is találkozunk, a kasztrendszerek kialakulása azonban csak a termiták világában jelenik meg, de ezek nem egyebek, mint átalakult csótányok. A csótányok törzse is tehát még erősen alkot, s ebben a korban egy érdekes csoportot hoz létre, az imádkozó sáskák (Mantodea) rendjét. Szinte kételkedünk benne, hiszen az előbbiek növényevők, az utóbbiak ragadozók. Mindazonáltal sok átmenet fűzi össze e két ellentétes világot, s ez eléggé megmagyarázza e rokonság lehetőségét.
A Perm-korszakkal a rovarok őstörténetének második nagy korszaka zárult le. Igazság szerint nem is mondhatjuk, hogy lezárult, mert a Perm-korszakot követő Triasz teljesen átveszi az előbbi éghajlatát. Talán erre a körülményre vezethető vissza e kor faunájának szegénysége. Mert, ami a rovarokat illeti, a Triasznak nincsen különös érdekessége, kivéve a Chaulioditidákat, melyek talán a legrégibb recésszárnyú rovarokat képviselik. Annál jobban érdekel azonban minket a Jura rovarvilága. Az alsó Jura, a Liasz faunáját a növényvilág, úgy látszik, még erősen befolyásolja. Nincsenek még virágos zárvatermő növények, viszont ismét erősen javul a klíma. Ebből a korszakból maradtak fenn a legtökéletesebb rovarlenyomatok, melyek szárnyuknak még szivárványszínét is megőrizték. Javarészük Svájcból és a mecklenburgi Dobbertinből került elő és jelenleg nagyobbára a rostocki múzeumokban és Zürichben, a Heer-féle gyűjteményben látható.
A Liaszban érdekes csoporttal találkozunk. Hirtelenül, minden átmenet nélkül, jelennek meg az első ugrósáskák, az Elcanidak. Valószínűleg a nyirkos helyeket, csalitokat, s vízpartok közelségét lakták, s erre azokból a leveles függelékekből lehet következtetni, melyeket az Elcana nevű őssáska hátulsó lábán találtak. Ezekre az időkre esik a nagytermetű sáskák, tücskök, kialakulása. Megjelennek a rétek, erdők első zenészei!
A bogárvilág is már változatos: s ebből a korból maradtak fenn az első tisztán felismerhető pattanóbogarak, fény- és virágbogarak s a csíborfélék szárnytöredékei. Magasabban specializálódott formákkal azonban ekkor még nem találkozunk.
E kor faunájának további érdekessége: a szitakötők. Dúsan ontják sokféle alakjaikat, melyek közbülső helyet foglalnak el az óriás szitakötők (Anax) és a karcsú szitakötők között. A skorpiólegyek pedig legrégibb alakjaikkal vannak képviselve (Orthophlebia) és a Fulgoridák mellett megjelennek a legrégibb tegzesek és legyek is, melyek valószínűleg ekkortájt alakultak ki skorpiólégyszerű ősökből.
A Jura-korszakra esik az égövek elkülönülése. A meleg klíma még tovább fokozódik, mégpedig kontinensünkön is, amire Handlirsch abból a körülményből következtet, hogy a felső Jurában nagyobb rovarok éltek, mint az alsóban. Itt találkozunk először a modern szabású rovarokkal, csakhogy ezek még jóval nagyobbak. A solnhofeni palában megtalálták az Urogomphus giganteus Germ. maradványait, melyet a bécsi egyetem geológiai intézete őriz. Kiterjesztett szárnyakkal a 20 cm-t is meghaladta. Az Isophlebia gigantea Buckl. a Doggerból került ki. Kiterjesztett szárnyakkal a 30 cm-t is elérte, s a legnagyobb eddig ismert szitakötőfaj. E korban bontakozik ki lassan a sáskák csoportja. A zöld sáskák (Locustidae) elkülönülnek az ugrósáskáktól (Acrididae). Éltek azonban ekkor már olyan formák is, amilyenekhez hasonlók ma már nincsenek. Ezek a vizenjáró sáskák (Chresmodidae). Tengeri, üledékes kőzetekben akadtak maradványaikra. Ezekből kitűnt, hogy orsóalakú rövid testük feltűnő hosszú végtagokat viselt, s ebből Handlirsch arra következtetett, hogy akkortájt a víz tükrén csúszkáltak, mint a mai vzenjáró poloskák, a Hydrometrak.
A Krétakor végén azonban a Chresmodidákra nagy átalakulás várt. Az Angiospermák megjelenése megváltoztatta életmódjukat s ezzel együtt szervezetüket. A rovarok lassan belejutottak a lombos erdőségek sűrűjébe. Nemcsak repülőképességük hagyott alább, hanem fokozatosan a kúszó életmódhoz is alkalmazkodtak, kúszó végtagokra is szert tettek, úgyhogy ezek többé nem váltak alkalmassá ugrásokra. Így fejlődött ki a Chresmodidákból a botsáskák (Phasmodea) rendje, s ebben az érdekes átalakulásban a Dollo-törvény bizonyságát látjuk.
De térjünk vissza még egy pillanatra a Jura-kor változatos rovarvilágára. A bogarak egyre gazdagabban, változatos formákban bontakoznak ki előttünk. A hártyásszárnyúakat ősrégi, hatalmas termetű fadarazsak képviselik, a Pseudosirexek. Gyűrődött, vastag szárnyakat viseltek, melyek a 6 cm-t is meghaladták. Hosszú tojócsövük amellett szól, hogy ezek az állatok a fába rakták petéiket. Már teljesen mai utódaikra emlékeztetnek, míg a Kalligrammidae-csoport szervezete teljesen elszigetelve áll a rovarok egész rendszerében. Széles szárnyaik pávafoltokat viseltek, mint azt a solnhofeni palából kikerült 10–12 cm hosszú szárnyú Kalligramma Haeckeli Walth. szépen igazolja.
S végül a Jura-korszakra esik az első lepkék fellépte. Eredetüket alig ismerjük, mert az ekkor élt Palaeontinidák már valódi lepkék. Mindenesetre közeledtek a tegzesekhez. De tévedés volna azt hinni, hogy belőlük alakultak ki. Sokkal inkább velük párhuzamban fejlődtek egy ősrégi csoportból, mely a skorpiólegyektől nem állhatott távol. Hogy már szívószájrészeik voltak, nem valószínű, s könnyen lehetséges, hogy ezek még megőrizték a szájrészek régi típusát, amint azt néhány jelenkori rokonuk is elárulja. Szívó rovarok e szerint tehát megjelenhettek a virágos növények megjelenése előtt is, s erre a régi kutatók aligha gondoltak. Ez körülbelül ugyanarra az időre esik, amikor óriástermetű, a Belostomákra emlékeztető vízipoloskák lepték el az ősmocsarakat és állóvizeket.
A Krétakor rovarvilága még jobban közeledik a jelenkoréhoz, pedig ezt a kort amattól legalább 30 millió év választja el. Amit erről a korról tudunk, az mindazonáltal vajmi kevés. A kréta nem alkalmas a rovartest megőrzésére. De, hogy ebben a korban a rovarvilágnak óriási felvirágzása mehetett végbe, már csak azért is valószínű, mert ekkor jelennek meg a virágos növények, melyek döntően befolyásolták a rovarok szájrészeinek alakulását. A Krétakorra esik az égövek teljes elkülönülése, amely különben már az előző korban megindult. Közép-Európa és ezzel együtt hazánk jelenlegi rovarfaunájának őselemeit is legalábbis eddig a korszakig lehet visszavezetni. De nemcsak ezeket az elemeket, de azok elterjedését is nyomon követhetjük. A Krétakorban Európa és Elő-Ázsia nagy részét tenger borította, de viszont kontinensünk északi fele beleolvadt az újvilági kontinens keleti nyúlványába. A harmadkorban aztán bekövetkezik a nagy európai földrész kettéhasadása. Egy benyúló tengeröböl kettéválasztja a két földrészt. Az ázsiai kontinens tehát elszakad Európától. Azonban egy keskeny nyúlványt bocsát nyugatra, mely eléri a mai Kis-Ázsiát, később pedig egybeolvad a Földközi-tenger kis szigeteivel és az Apennin-félszigetig terjed. Ennek a kis földszalagnak óriási jelentősége van faunánk kialakulásában, mert kétségkívül ezen jutottak el az európai fauna ázsiai elemei kontinensünkre, ezzel magyarázható a mediterrán fauna gazdagodása és az a párhuzam, mely közötte és a déloroszországi, valamint a turkesztáni fauna között sok tekintetben ma is fennáll. Épp olyan párhuzam van azonban a keletszibériai (transbaikali) és az északamerikai faunában is, melyben ugyanazon nemek, vagy vikárius fajok jelennek meg, s ez a két földrész hajdani összefüggése és faunáinak legalábbis részleges kicserélődése mellett szól.
Természetes, hogy az állatföldrajzi régiók ebben a korszakban még más képet nyújtottak, mint jelenleg, de ez még a harmadkor szubtropusi faunájára is vonatkozik. Ebben olyan elemekkel találkozunk, melynek jelenleg Észak-Afrika, Dél-Ázsia és Ausztrália lakói. E pillanatban minket hazánk harmadkori rovarfaunája érdekel legjobban, melyet különösen a horvátországi Radoboj melletti ásatásokból, Heer leírásai alapján, azonkívül Erdélyből ismertünk meg. Az itt talált rovarok közül főleg igen ősi típusú termeszek érdemelnek említést, melyeknek egyik érdekes alakja a Mastotermes croaticus Rosen, a M. Haidingeri Heer és a Pliotermes hungaricus Pgr. A sáskák közül a sáskatücsök, a Gryllacris Charpentieri, a Pardalophora, tűnik ki leginkább, mely utóbbi jelenleg Észak-Amerika lakója. A szitakötők közül a Protopalthemis Hageni Pgr. megjelenése rendkívül érdekes jelenség, mert ennek legközelebbi rokonai ma Amerikában élnek.
Nem hagyhatjuk szó nélkül a borostyán faunáját sem, ez azonban a balti tartományokra szorult főképpen. A borostyánba, ebbe az ősi gyantába zárt rovarok rendkívül tiszta állapotban vannak megőrizve, azonban csak látszólagosan, mert a valóságban ezeknek csak lenyomatai maradtak meg. Ha ugyanis a gyantát alkoholban feloldjuk, örökre eltűnik belőle az állat, s ez különösen a régi borostyánra vonatkozik, amelyben az állat szerves részeinek elégséges ideje volt elpusztulni.
A harmadkort követő diluvium óriási hatással volt a gazdag közép-európai fauna kialakulására. Ez már onnan is kitűnik, hogy a diluviumtól kezdve egyre nagyobb arányokat ölt a szárnyatlan fajok száma.
A fajok javarésze itt bizonyára a klíma nagy változásaihoz alkalmazkodott, egy része visszaszorult. Amidőn azonban ezt a hideg, nedves klímát melegebb váltotta fel, s a jégárak visszavonultak, a fajok egy része az Alpokba és a magasabb hegyvidékekre vonult vissza, minthogy a síkságon nem találta meg előbbi életfeltételeit. Hazánk alpesi elemeinek megjelenését is úgy az Északi, mint a Déli-Kárpátokban ez a körülmény magyarázza. Hazánk diluviális faunáját csak néhány kövület képviseli, s ezekből kitűnt, hogy ezekben az időkben ugyanazok a rovarfajok éltek, melyek máig is változatlanul fennmaradtak. A Pax által kimutatott diluviális szitakötő teljesen azonos az Aeschna grandisszal. Ez a körülmény a rovartest bizonyos konzervatív sajátsága mellett szól, vannak azonban csoportok, melyek sokkal hosszabb időkön át őrizték meg szinte változatlanul szervezetüket. Ezek többnyire kevés formagazdagságot árulnak el, s ezért is többnyire a hanyatló rovartípusokat képviselik. Ilyen típusok a csótányok, kérészek, míg a lepkékben, hártyásszárnyúakban és legyekben, részben pedig a Hemipterákban és Coelopterákban a felvirágzó rovarokat kell felismernünk, melyek bizonyára még mérhetetlen időkön keresztül népesítik majd be a Földet változatosnál változatosabb alakjaikkal.
A rovarok eredete. Ha az előbbiek során az ősvilági rovarokkal nagyjában megismerkedtünk, akkor nem mulaszthatjuk el, hogy azzal a kérdéssel is foglalkozzunk, honnan, milyen állatcsoportból alakult ki ez a hatalmas szerves világ, mely félmilliónál több fajjal népesíti be jelenleg Földünket? A kérdésre mindenesetre nehéz megfelelni. A rovarok törzse titokzatosan vész el az ősidők ködében, amelybe csak az őslénytan lámpásával sikerül kissé bevilágítani. De ez is homályosan ég. A kőszénkorban szinte elődök nélkül bukkannak fel az első rovarok. Velük egyidőben ősrégi rákok és százlábúak éltek, ezeken keresztül azonban nem juthatunk el ahhoz az ősformához, melyből a rovar ősalakja kibontakozott. Régebben Brauer az Apterygotákhoz tartozó Campodea-típusból iparkodott ezt levezetni, de tévesen, mert az Apterygoták egyirányban differenciálódott szervezetek, melyek a Föld történetében csak igen későn jelentek meg, ma is élnek, tehát a rovarok őseiül nem tekinthetők. Ha azonban a kőszénkor faunáját tekintjük, rendkívül sajátságos szervezetekkel találkozunk. Ezek a Trilobiták. Már jóval korábban jelennek meg, mint a rovarok, a Kambri-korban. Virágzásukat a Szilurban érik el, a Karbonban már lehanyatlanak. Ezt a hanyatlást a rovarok felvirágzása követi, ez a körülmény tehát megadja a kronológiai lehetőségét annak, hogy a rovarok törzsébe belekapcsolódjanak. Azonban ez nem elégséges. Kapcsolatot kell keresnünk a rovarok és a Trilobiták szervezete között is, ami elég nehéz, mert hiszen ezek az ősrákok is bizonyos mértékben egy bizonyos irányban differenciálódtak. Handlirsch mindazonáltal felhívta figyelmünket mindazokra a megegyező vonásokra, melyek a két csoport között fennállanak. Ezek elsősorban: az összetett szemek és a pontszemek jelenléte, a maxilláris végtagok, a test homonom ízeltsége és az oldallemezek (pleura) kialakulása.
A maxilláris végtagok azért fontosak, mert ezekből magyarázhatjuk meg a szájszervek kialakulását. Elmondhatjuk, hogy a rovarok szájszervei átalakult végtagok. Ha ez igaz, akkor kétségtelen, hogy a végtagok egy része már kezdettől fogva a szájnyílás körül csoportosult, ott lassan elvesztette eredeti működését, mely a mozgással volt kapcsolatban és a táplálék megragadására vált alkalmassá. Ez az izomzat fejlődését is elősegítette, ami természetesen ennek a tájéknak erősebb differenciálódására vezetett. Ezzel a körülménnyel magyarázhatjuk a fejtok kialakulását is, mely e szerint egy ősi, kezdetben rendkívül lapos testszelvényből vette eredetét. A testszelvénynek kezdetben rendkívül széles oldallemezei voltak, ezek azonban lassan visszafejlődtek, ezzel szemben azonban annál nagyobb differenciálódásnak indult maga a fejtok.
Vannak azonban ennek az elméletnek egyéb megoldandó problémái. Landois szerint a rovarok szárnyai átalakult kopoltyúk. Az ősvilági rovarok pleurális lemezei megcáfolják ezt a feltevést, mert ezekből kitűnik, hogy nem egyebek, mint a tor oldallemezeiből lefüződött képletek. Ezek a fejlődés folyamán folyton nagyobbodtak, csak az a kérdés, milyen körülmények késztették erre a kibontakozásra? Az aktív alkalmazkodás elve itt látszólag felmondja a szolgálatot, mert a rovarok mindaddig, míg szárnyaik csak rövid, kezdetleges képletek voltak, nem használhatták azokat repülésre. Tehát addig más működést kellett teljesíteniük. Ezt az egyensúlyozó mozgásban kell felismernünk. Handlirsch szerint a legrégibb rovarok szárnyaikat kezdetben ejtőernyő módjára használták, amikor valamely növényre felkapaszkodva, visszaereszkedtek a vízbe. A szárnyaknak így megadatott a passzív működés lehetősége, amely azután fokozatosan aktív működéssé változott át.
Ezek szerint a szárnyproblémát is nagy vonásaiban tisztáztuk volna. Csak még egy nagy kérdés marad hátra: hogyan alakultak ki a lélekzőszervek? Kétségtelen, hogy a Trilobiták kopoltyúfüggelékekkel lélekzenek, őnáluk a rovarokra jellemző tracheákat még nem találjuk meg. Hogyan szerezték meg tehát a rovarok a lélekzésnek ezt a trachea-berendezését? Handlirsch felveti a kérdést, hogy vajjon a tracheákat nem kellene-e átalakult szerveknek tekinteni, olyanoknak, amelyeknek eredetileg más működésük volt. Mik voltak tehát eredetileg a tracheák? A Trilobitákon nyomukat sem találjuk, de viszont a rákoknak vannak szelvényesen elrendeződött szerveik, s ezek a nephridiumok. A kiválasztásban van szerepük, s minthogy a Trilobiták a rákokhoz sok tekintetben közelednek, fel kell róluk tételezni, hogy ilyen szelvényeket ők is viseltek. Amikor azonban a Trilobiták a vizeket elhagyták, s a szárazföldre vándoroltak, ezeknek a szerveiknek is át kellett alakulniok. Egy részük az ivartermékek kivezető járatainak alkotásában vett részt, más részük a lélekzés szerepét vette át, lassan átalakult tracheákká. Innen a tracheák szelvényes elrendeződése.
Még sok más mélyreható elváltozás ment végbe azoknak az ősöknek szervezetében, melyekből a rovarok törzse kisarjadzott, ezekkel azonban itt már nem foglalkozhatunk. De már ezekből is kiviláglik, hogy milyennek kell elképzelnünk a rovarok legrégibb ősét. Ez a mai rovartípustól mindenesetre különbözött. Mindazonáltal megalkothatjuk a közötte és ezek közötti kapcsolatot. Ehhez pedig hozzásegítenek ama rendkívül régi kérészek lárvái és a csótányok, ezek a szárazföldi Trilobiták, végül egynéhány igen primitív bogár, mint a Perty-féle lárva, mert ezek bizonyos mértékben megőrizték a Protentomon jellegeit.
Bizonyára lesznek, akik kétkedéssel fogadják fejtegetéseinket, amelyekben kétségtelenül sok a hipotézis, azonban ilyenek nélkül ma még a legexaktabb tudományok művelése is lehetetlen. A segítő hipotézisek élete sokszor csak rövid, de mégis mindegyikük nyujt valamit, ami maradandó, s melyet egy eljövendő más elmélet is kamatoztathat. Ez a mai búvárkodás módszere, s ez nem egyszer nagy természettörvények s előttünk azelőtt rejtélyes folyamatok megismerésére vezetett.
Az újkori rendszerezők a rovarok osztályát számos rendre bontották fel. A nélkül, hogy egy úgynevezett természetes rendszert akarnánk alkotni, ezeket a rendeket olyatén sorozzuk egymásután, ahogy az céljainkra a legmegfelelőbbnek látszik. Hogy a távolabb állóknak az áttekintést megkönnyítsük, az igazi rovarok (Holomerentoma) összes rendjeit tíz nagyobb csoportba sorozzuk be, amelyek ugyan egyáltalában nem mind természetes egységek, azonban megvan az az előnyük, hogy nagyjában megfelelnek a régebben használatos rovarrendszer főcsoportjainak.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages