3. család: Csíkbogár-félék (Dytiscidae)
3. család: Csíkbogár-félék (Dytiscidae)
A csíkbogarak fonalforma tizenegyízes csápjukkal, szájrészeik szerkezetével és az alsóajak két ízből álló tapogatószerű külső karéjával, félreismerhetetlenül futrinkákra emlékeztetnek. Testalakjuk a vízben való életnek megfelelően megváltozott, alul-felül többé-kevésbbé lapítottá vált és hátulsó lábuk az oldalt merev sörtékkel ellátott lábszárral és lábfejjel valóságos úszólábbá alakult.
A csíkbogarak úszkálását a vízben megfigyelni kedves látvány. Lefelé irányított fejjel egyszerre mozgatják hátulsó lábukat és erős, de lassú lökésekkel teljes biztonsággal eveznek ide-oda a vízben. Időnként felszállnak a víz tükréhez, hogy levegőszükségletüket felvegyék. Ilyenkor a víz tükre fölé emelik potrohvégüket, szárnyfedőik alá veszik a levegőt és friss készlettel visszasietnek a mélybe. A csíkbogarak nemcsak jó úszók, hanem jó repülők is. Repülőképességüknek különösen akkor veszik hasznát, ha vízmedencéjük kiszárad, vagy más okból kénytelenek azt elhagyni. Meleg estéken hagyják el medencéjüket, kimásznak a partra, felemelkednek a langyos levegőbe, továbbsurrannak, hogy más távolabb fekvő vizekbe csapódjanak. Ez a bolyongásuk sok esetben szomorúan végződik, mert akárhányszor valamilyen víztartály, állandó tartózkodásra alkalmatlan hely, üveglapok vagy tükröző kátrányfelületek csalogatják őket, akárcsak egy fénylő vízfelület. Így gyakran találjuk őket reggelenként messze a víztől, hátukon gyámoltalanul és elkábultan feküdni. Amennyiben a partok mohája vagy gyökérzete között nem találnak alkalmas búvóhelyre, az iszapba húzódva telelnek át. A csíkbogarak ragadozó életmódot folytatnak, nagyobbikjuk még a halakat is megtámadja, amiért kártékonyakká válnak. A csíkbogarak elterjedése nagy, ott találjuk őket a Föld minden részében, a belvizeket és tengermelléki mocsarakat éppúgy benépesítik, akárcsak a síkság, vagy a havasok tavait. Fajszámuk is elég tekintélyes, ez megközelíti a kétezret. A forró égövi csíkbogarak éppoly egyszerű köntösben járnak, akárcsak a mi fajaink. Színpompájuk kimerül a fekete, barna vagy olajzöld alapszínben, melyet sárga szegély vagy mustrázat tarkít.
1-5. Szegélyes csíkbogár (Dytiscus marginalis L.) petéje, lárvája és bábja. 6-7. Kis csíbor (Hydrophilus caraboides L.) és lárvája. 8. Barázdás csíkbogár (Acilius sulcatus L.). 9. Kis csíkbogár (Hydroporus elegans Pz.) és 10. Kisfejű víztaposó bogár (Cnemidotus caesus Dft.).
Az Európában messze elterjedt szegélyes csíkbogár (Dytiscus marginais L.) a legtekintélyesebb fajok egyike. A hímet elülső és középső lábfejének három kiszélesedett íze jellemzi. A kiszélesedett ízek talpfelületét sok apró, nyeles, chitines tapadószőr borítja. A középső lábfejízek mindegyikén mintegy 1500, az elülsőn pedig 150–175 ilyen tapadószőr van. Ezeken az apró tapadószőrökön kívül az elülső lábfejen még két nagyobb tapadókorongot is találunk. Ez a sok tapadókészülék rúgékony chitinjével és minden izomsegítség nélkül szívókészülék módjára működik. Elegendő, ha a hím tapadó lábfejét síma felülethez (pl. az akvárium falához) szorítja és a szívóhatás következtében máris függve marad. Tapadása olyan erős, hogy csak a többi láb és a rágók segítségével tud szabadulni. A tapadó lábfej a nőstény, vagy a zsákmány megfogására szolgál. A nősténynek nincsen ilyen tapadókészüléke. A két ivar közötti különbség gyakran a szárnyfedők különbözőségében is mutatkozik, sok nőstény szárnyfedője ugyanis elülső felerészében mélyen barázdás, míg a hímek szárnyfedője mindig síma. Akadnak azonban olyan nőstények, amelyek szárnyfedője semmiben sem különbözik a hímekétől. A nőstényeknek ez a kétalakúsága (dimorphismus) már sok ellentétes vélemény megállapítására szolgáltatott okot. A nőstények barázdás szárnyfedőjének célszerűségét pl. azzal magyarázták, hogy párosodáskor a hím ezen könnyebben kapaszkodhatik, ami azonban téves feltevés, egyrészt mert a szívókorongok csak síma felületen tapadnak, másrészt mert a hím nem a szárnyfedőkön, hanem az előtor hátán fogódzik. A nélkül, hogy feltevésekbe bocsátkoznánk, megállapíthatjuk, hogy a barázdás nőstények az ősibb állapotot képviselik, szárnyfedőik szerkezete ugyanis nagyon hasonló a szárazföldön élő rokonaik, a futrinkáéhoz, melyeknél ezt a jelenséget gyakran találjuk.
Ha a szép, felül olajzöld és keskeny sárga szegéllyel díszített, alul barnássárga szegélyes csíkbogarat kivesszük a vízből, feltűnik felületének száraz volta. Ezt teste egész felületén szétszórt mirigyek váladéka okozza, amely a test felületét állandóan olajos állapotban tartja. Ezeknek a mirigyeknek fehér váladékát legjobban az előtoron láthatjuk, ahol ez gyakran nagyobb mennyiségben választódik ki. Más természetű az a barna folyadék, amelyet a megfogott bogarak védekezésül az alfelnyílásból eresztenek ki.
A szegélyes csíkbogár, mint vad rabló, rossz hírnévre tett szert. Vizének többi állatja közt ez az erős és falánk bogár iszonyú pusztítást végez. Legyőz mindenféle vízirovart, ezeket összeaprítja erős rágóival és sietségében egész chitindarabkákat is lenyel, ezeket később kiökröndözi. Éppoly kíméletlenül támad meg békaporontyokat és apró halakat, de a kifejlődött gőtéket és nagy halakat sem kíméli meg és nem törődve ezek kétségbeesett szabódásával, mély lyukakat rág ki testükből.
A párosodás tavasszal vagy ősszel történik. Ilyenkor a párosodni akaró hímek nyugtalanul kalandozzák be vizüket, de a nőstényeket csak akkor veszik észre, ha azokat legalább 20–30 cm-nyire közelítették meg. Ilyenkor a hím izgatott lesz, csápját, amellyel a nőstényt először megszimatolta, ide-oda mozgatja, gyors úszómozgásokkal tovább siet, majd amikor a nőstényt megpillantotta, felülről hirtelen ráveti magát és megfogja. Az elülső lábak tapadókorongjait a hím ilyenkor a nőstény előtorának oldalrészeihez szorítja, amikor a karmok a mell szegélyét, a messze hátra kinyujtott középső lábak körme pedig a nőstény szárnyfedőinek szegélyét karolja át. A hátulsó lábak szabadok maradnak, ezekkel a hím evezni kezd és a most már szorosan hozzákapcsolt nősténnyel vad úszólökésekkel indul neki a víznek. E közben a hím nem marad tétlen, hanem igyekszik még rátartó és ellenkező párját megnyerni, ezért elcsábítására megfelelő cirpelőkészülék hiányában a hátulsó combnak a hátulsó csípő elülső párkánya fölé való ugratásával elég erős ketyegő vagy kopogó hangot ad. Ilyen csábító hangoknak a nőstény nem tud ellenállani, megadja magát és csak órák, vagy egynapi egyesülés után válnak az állatok újra szét.
Tavasszal, hóolvadáskor, amikor a vízinövények hajtani kezdenek, megkezdődik a szegélyes csíkbogár petelerakása és eltart júniusig. A nőstény ezért friss vízinövényeket keres, elülső és középső lába segítségével ezek szárát átkarolja, rögzítéséül rágóival abba beleharap és kinyujtott hátulsó lába karmaival megtámaszkodik. Erre a potrohvégen előkerül a kardszerű tojókészülék, amellyel a növényt felhasítja és a hasítékba betolja hosszúkás fehér petéjét. Lassanként így számos petét helyez el, egy-egy hasítékba azonban csak egyet. Hogy mennyire fontos az utódok kifejlődésére a petének zöld, klorofilltartalmú növényi szövetben való elhelyezése, legjobban abból látható, hogy az akváriumok fenekére eresztett peték a leggondosabb kezelés mellett is kivétel nélkül elpusztulnak, a növényi szárakban kifejlődésük azonban zavartalanul folyik le. Később nagy számban nyüzsögnek a vízben az apró lárvák, amelyek kb. 4–5 nap multán érik el a 10 mm hosszúságot. A teljesen kifejlődött lárvák fején elül két görbült hegyes szívófog foglal helyet, amelyek a felső állkapcsoknak felelnek meg, ezeket egész hosszában csatorna szeli át.
A Dytiscus-lárva a kifejlődött bogáréhoz hasonló rabló életmódot folytat. Mindenféle rovarlárva, víziászka, békaporonty, sőt apró halak is esnek áldozatául. Hegyes szívófogóját bevágja zsákmányába és beléjük fecskendezi táplálócsövéből származó barna nedvét. Ezzel áldozatát a legrövidebb idő alatt teszi ártalmatlanná, mert a befecskendezett nedv, mely fehérjét oldó erjesztőt tartalmaz, a test szöveteit gyorsan változtatja át folyékony nedvvé. Ilyenkor a rablónak könnyű dolga van, csak a táplálónedvet kell felszürcsölnie, a kiszürcsölt rovarok és ászkákból pedig csak üres bőrük marad meg. Lélekzésre a csíkbogárlárva is felszáll a víztükörhöz és a nyitott utolsó lélekzőnyíláspárral veszi fel a levegőt. Kifejlődött állapotában a lárva elhagyja a vizet és a nedves parton gyepdarabkák alatt, vagy kis földi lyukban alakul bábbá, mely állapot időtartama az évszaktól függ; nyáron már kb. három hét alatt fejlődik ki a bogár, míg az ősszel alakult bábok áttelelnek.
A szegélyes csíkbogárnak több közeli rokona fordul elő nálunk is, mindezeket nagyságban felülmúlja a széles csíkbogár (D. latissimus L.), mely sokkal laposabb és szélesebb, torát, szárnyfedőit szintén sárga szegély díszíti. Ezt a csíkbogarat ritkának tartják, valószínűleg, mert kisebb vizekben nem igen mutatkozik, viszont az északnémetországi haldús tavakból téli halászás alkalmával sokszor többszáz példánya kerül ki a hálókkal a jég alól. Nálunk csak a Dunából és a Tiszából került egy-egy példánya.
A sok apróbb csíkbogár közül az állóvizekben gyakori barázdás csíkbogarat (Acilius sulcatus L.) említjük, amely a nagy csíkbogaraktól abban különbözik, hogy hátulsó lábfejének két egyenlőtlen karma közül a felső nem mozgatható. A hímek elülső lábfejízei szintén korongszerűen kiszélesedettek, a nőstények szárnyfedőinek közterei bolyhos szőrözettel fedettek és az előtor középső sárga harántcsíkjának kétoldalán egy-egy szőrcsomóval díszítettek. Teste felül feketésbarna, alul fekete, csak a hasát tarkítja néhány sárga folt.
A barázdás csíkbogár életmódját Blunck megfigyelései alapján ismertük meg, ez emlékeztet a szegélyes csíkbogár életmódjára. Nyáron vagy ősszel hagyja el a barázdás csíkbogár vékonyfalú, nedves földben lévő, cseresznyenagyságú és gömbölyű bábtokját, és ha a telet tavak, vagy tócsák vizében átélte, kb. márciusban kezdi meg szaporodási műveletét, amely a korai nyárig is eltarthat. A petéket nem süllyeszti vízinövényekbe, hanem közvetlenül a víz tükre fölött rejti el farészek, fűgyökérzet közé, vagy fakéreg alá. A felette aprófejű és karcsú nyakrésszel bíró lárvák gyenge szájszerveikkel nagyobb állatokra veszélytelenek. Fő táplálékát az első szakokban apró planktonrákok képezik, amelyek nedvét kiszívják. Wesenberg-Lund látta, amint ezek a lárvák vízinövényeken mászkáló kagylósrákokra vadásztak és ezeket egymásután szedték le a növényekről. Némelykor közvetlenül a víz tükre alatt is tartózkodnak ezek a kis rablók, amikor kilátásuk van egy-egy, a levegőben elsurranó rovart elcsípni és azt a hűvös hullámsírba húzva ott kényelmesen kiszívni.
A legkisebb csíkbogarak, amelyek testhossza átlagosan alig üti meg a 4.5 mm-t, a Hydroporus-nem képviselői és arról ismerhetők fel, hogy elülső két lábukon csak 4–4 lábfejíz fejlődött ki. Ez a család fajokban leggazdagabb neme, melynek már mintegy kétszáz faját ismerjük a mérsékelt égöv területéről. Sok fajukat tarka külsejük teszi feltűnővé, amelyet világos alapon való sötét mustrázatuk okoz; ilyen az európaszerte elterjedt Hydroporus halensis F., melynek előtorán két fekete folt, szárnyfedőin pedig részben összefolyó sötét hosszanti sávok vannak. Az apró csíkbogarak számos képviselőjét találjuk még a magas hegységben, ahol részben a nap által könnyen felmelegíthető tócsákban és nyilt pocsolyákban, részben a sziklahasadékok mélységében elrejtve fekvő jéghideg vízmedencékben élnek. Utóbbiakban él a barnássárga, szárnyfedőin feketesávos Hydroporus griseostriatus Deg., egy valódi havasi bogárka, amely a magas Alpokban nem ritka, de Európa északi, csak néhány hétre jégmentes vizeit is benépesíti. Ezen a fajon kívül még számos más hasonló elterjedésű csíkbogár ismeretes, amelyek úgy a havasoknak, mint az arktikus tájaknak egyaránt lakói, de közbeeső területeken teljesen hiányzanak, vagy csak helyenként fordulnak elő. Valószínűleg nem tévedünk, ha a gleccserek és hómezők szomszédságában lévő jéghideg vizeket, amilyenek a jégkorszak idejében valószínűleg egész Közép-Európában voltak, tartjuk ezen állatkák hazájának, később azonban az éghajlat változásával és a gleccserek olvadásával megkezdték visszavonulásukat részben a nem barátságos havasok, részben az északi mocsárvidékek felé. Ezek az apró csíkbogarak így a természetkutató részére nagyon érdekesekké válnak. Úgy, mint sok más magasabbrendű állat, pl. a havasi nyúl vagy a hófajd, úgy ezek is csak azt bizonyítják, hogy sokezer évvel ezelőtt az az állatvilág, amely most a magas Északra és a magas havasokra szorítkozik, egymással közelebbi összeköttetésben állott.
