2. Békótkötő békák (Alytes Wagl.)
2. Békótkötő békák (Alytes Wagl.)
A korongnyelvűek e második nemét határozottan kialakult dobhártya, merőleges állású szembogár és a keresztcsontnak csak mérsékelten kiszélesedett harántnyúlványai jellemzik. Zömök alkotású állatok, törzsük esetlen, végtagjaik erősek, elülső végtagjaik rövidek és négyujjúak, a hátulsók ellenben öttujjúak s azokat vastag úszóhártya köti össze, bőrük gazdag mirigyekben. Ekecsontjukon lévő fogaik a belső orrnyílások mögött egyenes, középen megszakított sort alkotnak. A nemzetség hazája Nyugat-Európa; mindössze két faja van, de azok közül is az egyik, az Alytes cisternasi Bosca csak a Pyreneusi-félszigeten fordul elő és csak kevéssé ismert.
A dajkabéka (Alytes obstetricans Laur.)
Dajkabéka (Alytes obstetricans Laur.).
A dajkabéka kicsiny, mindössze 3.5–4.5, legföljebb 5 cm hosszú állat. Hátoldala hamuszürke, sárgába, barnásba vagy zöldesbe játszó, alsó oldala pedig fehéres vagy sárgásszürke. Bibircsókjai részében sötétebbek, feketék, vagy sárgásfehérek, egy, a szemtől a hátulsó combokhoz húzódó hosszanti sorban állók pedig fehéresek, néha élénk vörösek.
Mai ismereteink szerint a dajkabéka csak Közép- és Nyugat-Európában fordul elő. Közönséges Portugáliában, Spanyol- és Franciaországban, kiváltképpen Párizs környékén, de otthonos Belgiumban, Németország nyugati részében, Svájcban és talán Voralbergben is. Németországban különösen a Rajna balpartján gyakori, ahonnan azonban átnyúlik az ország középső részébe is és ott megtalálható egészen a Harz déli részéig és a Thüringiai erdő északkeleti nyúlványáig. Csupán csak a domb- és hegyvidéken fordul elő, a Harzban 470, a svájci Alpokban pedig Fatio szerint még 1500 m magasságban is megtalálható. Tartózkodási helyei árnyas helyeken fekvő üregek, régi kőbányák, melyek közelében víz csörgedez, kövek alja, régi fagyökerek, szőlőtőkék alja vagy egyszerű lyukak a földben. Agassiz Neuchâtel mellett, fél méternyire a föld alatt, márga üregében mintegy 30 darabot talált együtt, és pedig úgy, hogy az üregbe vezető semmiféle bejáratot sem tudott felfedezni, amiből nyilván joggal azt következteti, hogy a dajkabéka jobban ért az ásáshoz, mint a rokonai. Tschudi is kiemeli csodálatraméltó ügyességét az ásásban, bár lába ásókészüléke nagyon fogyatékos; állandóan hátrafelé ásva állítólag 10 m hosszú csatornákat is tud ásni. Ugyanez a tudós beszéli, hogy a dajkabéka, ha erősen ingerlik, testét, mint az unka, teknőszerűen hátrafelé görbíti és szemeit eltakarja a kezeivel. Estefelé nyilt üregekben is lehet látni, esős napokon pedig már délután is a bejárat előtt, leggyakrabban vizek közelében. Mozdulatai lassúk és nehézkesek, mint a mi közönséges varasbékáinké. Hangja kellemes, olyan, mint valami üvegharangé.
Nevét igazán megérdemli. Demours már 1778-ban a francia akadémia elé terjesztette az állat szaporodására vonatkozó megfigyeléseit, amelyek általános csodálkozást keltettek, de Brongniart és Agassiz később mindenben megerősítette azok helyességét. Az előbbi kutató a párizsi növénykertben két párzásban lévő állatot talált és nem kis csodálkozással látta, hogy anőstény hátán ülő hím egyik hátulsó lábának két középső ujjával megfogta a zsinórszerűen felfűzött petesor egyik végét, lábait kinyujtva egyet húzott rajta, azután a másik lábával cselekedte ugyanezt, és így dolgozott felváltva két lábával, míg az egész petezsinórt ki nem húzta a nőstény testéből. De nemcsak kihúzta, hanem miközben megtermékenyítette, fel is csavarta őket a combjai köré, a motólla módjára 8-asokat írva le ezekkel, és a petéket azután napokon keresztül magával cipelte. A petéket egymással összekötő kocsonyatömeg későbben beszárad, úgyhogy a peték egymástól átlag 1 cm-nyi távolságban mintegy hártyás tokban ülnek. A peték, Agassiz szerint, kezdetben kicsinyek és tojássárga színűek, felül két tűszúráshoz hasonló pont ül rajtuk. A dajkabéka, lábain a leendő nemzedékkel, elássa magát a földbe és több napig ott marad, míg a peték bizonyos fokig meg nem érnek. Később szikanyaguk sötétebbé válik és csakhamar sárgásbarnába játszó lesz, a harmadik napon már megfigyelhető a poronty feje, törzse és farka, mozdulatai élénkebbekké válnak, határozottan látható a szív verése és a kopoltyúk mozgása. A 11-ik napon – Leydig szerint a 17-iken – a fejlődés már annyira előrehaladt, hogy az apa levetheti terhét. E célból a vízbe megy, a szokottnál élénkebben úszkál és mászkál ide-oda és ezzel éri el alkalmasint, hogy az ebihalak kimásznak, amelyek Leydig szerint rendkívül gyorsan, nevezetesen néhány percen belül, elhagyják a peteburkot, farkuk mozgatásával repesztve fel azt. Ugyancsak Leydig-nek köszönjük azt az adatot, hogy a dajkabéka petéjében, éppen úgy, mint az eleveneket szülő szalamandrákéban, határozott szikzacskót lehet találni, és jellemző még a lárvákra külső kopoltyúik hosszúsága is. A lárvák fejlődése az időjárástól függ, azért különböző hosszú ideig, 3–7 hétig tart. Miután a hím a fiatalokat lerázta magáról, a peteburkokat is ledörzsöli a lábairól és ismét a szárazra megy anélkül, hogy a fiatalokkal továbbra is törődnék. Ez utóbbiak alakjuk tekintetében kevéssé térnek el a többi békák lárváitól és a rendes módon fejlődnek tovább. Brunk A. szerint felnőtt lárvákat két és fél évig lehet lárvaállapotban tartani, még akkor is, ha megfelelő melegben tartja őket az ember és alkalmat ad nekik, hogy a szárazra mehessenek. Erre elégséges, hogy az ember tiszta moszattáplálékon tartsa őket, amely arra bár elégséges, hogy az állatok életben maradjanak, de arra már nem, hogy az átalakuláshoz megkívánt anyagmennyiséget szolgáltassa számukra.
Újabban de l`Isle A. foglalkozott a dajkabéka szaporodásával. Szerinte az állat násza Nantes környékén hat hónapig, márciustól augusztusig tart, de tavasszal mindig több petét rak le, mint későbben. Németországban, Melsheimer M. szerint, mindig májusban petézik. Az anya petéit két egymás mellett megjelenő, olvasószerű fonálban rakja le. Mindegyik fonál 80–170 cm hosszú, de ennek a kétszeresére is kinyujtható a nélkül, hogy elszakadna. A peték 4–7 mm távolságra vannak egymástól, számuk 18 és 54 között változik. Az állat évente 120–150 petét érlel meg.
A hím dajkabéka mintegy hat hónapig tartó némaság után február utolsó napjaiban szólal meg ismét, és hangja attól kezdve hat hónapon át, augusztus végéig hallható. A hang eleinte gyenge és tartózkodó, azonban csakhamar erőssé és szinte megszakítatlanná válik.
Fischer-Sigwart H. megfigyelései szerint a dajkabéka legjobban szereti a déli fekvésű helyeket, azonban a nedves és túlságosan száraz pontokat kerüli. Tápláléka után csak éjjel jár és a hangyaleső módjára csapdákat állít a rovarok számára. Gyors elhatározású és ügyes mozdulatú állat, szellemi képességei tekintetében körülbelül egy fokon áll a kecske- és a levelibékával. Csak a hím ad hangot, és pedig mintegy nyolcat öt másodpercenként. A június 6-án kibújt 16–17 mm hosszú lárvák külső kopoltyúikat már elveszítették és kibúvásukhoz igen kevés vízre volt szükségük. A lárvák 6 nap mulva 32, októberben 55, a következő év márciusában 65, május 11-én 76 mm hosszúak voltak. Innen kezdve június 8-ra befejeződött a fejlődésük, átalakulva fiatal, négylábú békákká. Mivel így fejlődésük teljes egy évig tartott, Fischer-Sigwart azt a nevezetes következtetést vonja le, hogy miként azt Pflüger E. Németországra vonatkozólag már 1883-ban megállapította, a dajkabéka Svájcban szabály szerint lárva állapotban telel át s így fejlődése két évig tart. Azonban a szabadban a kora tavasszal lerakott peték már 3–5 hónap mulva átalakulnak, sőt az is előfordulhat, hogy ugyanabból a petézésből származó fiatalok egy része már az év őszen, más része ellenben csak a következő évben fejezi be átalakulását.
A hímek, melyeknek száma Tschudi szerint itt is nagyobb a nőstényekénél, a nász idején heves harcokat folytatnak egymással a nőstények birtokáért, de l`Isle A. egyszer négyet látott összecsimpaszkodva. Azok a hímek, melyek nem tudnak nőstényhez jutni, mert nem találnak helyet annak a hátán, rákapaszkodnak, ahogyan tudnak, az oldalára. Ha valamelyik szemfüles vetélytárs lelöki őket, félrehúzódnak ugyan egy kis időre, azonban csakhamar újra kezdik a támadást. A legszerencsésebb vagy legügyesebb a békák általános szokása szerint öleli át a nőstényt, hátsólábaival rögtön kapargatni kezdi annak végbele tájékát, sőt eközben néha a kloaka belsejébe is bedugja a hüvelykujját. Miután ez az előjáték mintegy félóra hosszáig tartott, a hím hirtelenül összeszorítja a nöstény testét, és ezzel a többi béka módjára koszorítja belőle a petéket. Egyidejüleg keresztbe rakva a lábait, helyet készít a peték számára s amint azok a napvilágra jöttek, azonal megtermékenyíti őket.
de l`Isle A. azután körülményesen leírja, hogy a hím hátulsó lábainak különböző és nem mindig egyforma mozdulataival miként markolja össze az addig a sarkaira tekert petefonalakat s lassanként a csipő tájékára tolja fel őket, még rendbe hozza magát és végül terhével együtt elhagyja a nőstényt, ami rendesen a párzás megkezdése után egy óra mulva szokott megtörténni.
de l`Isle a korábbi megfigyelőkkel szemben azt állítja, hogy a hím egyáltalában nem rejtőzik el a földbe, hanem éppen ellenkezőleg ide-oda csatangol terhével és a petéknek a szükséges nedvességet úgy szerzi meg, hogy meghempereg a harmatos fűben. A hátán lévő teher egyáltalában nem akadályozza tevékenységében, sem az ugrásban, sem a futásban, sem pedig élelmének a megszerzésében és más dolgában. Ahol sok a dajkabéka, egy-egy hím két, sőt három nőstényt is megtemékenyít és petéiket a hátára veszi. de l`Isle többször talált a nőstényekért harcoló hímeket, amelyek már meg voltak terhelve más példányok petéivel. Arról, hogy miként viselkedik a hím, ha el akarják venni tőle a petéket, ezt írja Leydig: „A szelíd természetű és jóindulatú állat nem adott hangot a fogságban, szívesen üldögélt meleg tenyeremben és éppen nem volt nyugtalan, mint ahogyan más béka szokott lenni hasonló körülmények között. Mihelyt azonban észrevette, hogy amint szándékoztam, egészen titokban el akarom metszeni petezsinórjait, nagyon izgatott lett, védekező mozdulatokat tett és nagyon sajátságos nyivákoló, rövid panaszhangokat hallatott. Megjegyzem még, hogy a hirtelenül kiásott állat is éles hangot hallat.”
Az újabb időkben is többen foglalkoztak e nevezetes béka természetrajzával. Az újabb kutatók közül különösen Hartmann és főképpen Kammerer adatai érdemlik meg különös figyelmünket. Hartmann megállapítása szerint a dajkabéka hímje egyáltalában nem hordozza magával a petéket mindig, azok kifejlődéséig. Mert megesik, hogy a hirtelenül megijesztett állat fejvesztetten elkezd menekülni, miközben oly szűk helyekre is iparkodik bebújni, hova bár teste egy része befér, de nem fér be nagy petecsomója, azok tehát legalább részben ledörzsölődnek róla. De az elvesztett petecsomókból éppen olyan jól kifejlődnek a lárvák, mint azokból, amelyeket magával cipelt. Ha a nőstény nem talál hímet, amely terhétől megszabadítaná, nagyon nehezen tudja petéit lerakni. Szakadatlanul ide-oda mászkál, miközben a petezsinór valami kövön vagy ágon megakad s így juttatja ki azt a testéből. Egy nőstény három napig vesződött, míg ilyenképpen le tudta rakni a petéit.
„Nagyon gyakran kérdezték tőlem, írja Hartmann, hogy miről tudom megkülönböztetni egymástól a dajkabéka hímjét és nőstényét? Sajnos, mindig kénytelen voltam azt válaszolni, hogy a különbséget még nem tudtam fölfedezni. Csak annyit tudtam mondani, hogy az az állat a hím, amely a púpján egy teli kosár petét hord! A hímekként felismert példányokat mindig elkülönítettem, s megkíséreltem, hogy valami sajátos ismertetőjelet fedezzek föl rajtuk. Amikor egyszer terráriumom negyven példánya felett szemlét tartottam, mintegy 20 olyant találtam köztük, melyeknek a fej két oldalán kezdődő és az oldalak mentén a medence tájáig érő szemölcssorát többé-kevésbbé cinóbervörös pettyek tarkázták. A hímek szemölcsein nem voltak ilyen pettyek, sem azokén, melyek a porontyokat már lerakták, sem a petéket még hodozókén. Fel lehet tehát vetni a kérdést: vajjon a cinóbervörös pettyeket viselő példányok nőstények-e, avagy „szabadlábon” mozgó hímek?
Ha az utóbbi az eset, akkor a megtermékenyítéssel és a petezsinóroknak a hátulsó lábak körül való felcsavarásával egyidejüleg el kellett veszíteniök a pettyeket, mert én a vörös pettyek tekintetében rögtön megvizsgáltam azt a példányt is, amely említett terráriumomban május 1-ről 2-ára virradó éjjel vette magára a petezsinórt. Egyetlen vörös foltja sem volt. Hogy azelőtt sem volt-e, nem tudom. Május 1-én este valamennyi példányt megvizsgáltam, azonban, sajnos, nem számláltam meg pontosan, hogy hánynak voltak vörös foltjai. Május 2-án reggel hét órakor a hímet teljes apai boldogságban találtam üldögélve a mohán. A petecsomót május 25-én dörzsölte le magáról, s ugyanakkor egyetlen lárva úszkált a vízben. Május 28-án kezdődött meg majdnem valamennyi lárvának a kibúvása, s a folyamat május 29-én délelőtt 10 órakor teljesen be is fejeződött. Az első lárvának tehát 24 napra volt szüksége, hogy a napvilágot megláthassa, az utolsóknak ellenben 28-ra. Az „öreg ” a vízbe ment, mintha érezte volna, hogy egyik fiatal ki akar bújni a burkából. Ha az ember akár a szabadban, akár odahaza az akváriumban ledörzsölt petecsomót talál, azt mindaddig nem kell belehajítani a vízbe, míg a fiatal lárvák jól ki nem fejlődtek, vagyis amíg a szikzacskójuk majdnem egészen el nem tünik, amíg a sötétszínű lárvák a burokban a legcsekélyebb érintésre is mozogni nem kezdenek. Gyenge ráfuvás is elégséges arra, hogy az embrió teljesen megforduljon. Csak akkor kezdődik a vízi stádium, és akkor már nem árt, ha az ember a csomót a vízbe hajítja... A talált petecsomókat megérésükig lehetőleg természetes viszonyok között kell tartani, vagyis olyan körülmények között, amilyenek között hordozójuk rendesen tartózkodni szokott. Készítsünk ujjunkkal nyirkos – nem nedves – földben lyukat, helyezzük el abban a petéket és takarjuk be őket földdel. Én rendesen valamelyes nedves mohát rakok rájuk, hogy további fejlődésüket kényelmesen figyelemmel kísérhessem anélkül, hogy hozzájuk kelljen érnem... Mindenesetre fontos létfeltétel számukra, hogy sötétben legyenek... Az Alytes táplálékát inkább a szabadban keresi a békák, mintsem földben a varangyok módjára. Inkább ugrik a táplálék után, s természetesen nem veti meg a mászó férget sem, ha meglátja. Az éhes dajkabéka egyenesen ül és fölfelé néz. Azért úgy vélem, hogy táplálékát inkább repülő rovarok alkotják, mintsem olyanok, melyek a növényeken mászkálnak. Pl. egy-egy jól meghízott dongó izgalomba hozza az egész sokadalmat.
„Az állat nagyszerűen kapaszkodik. Hogy a terrárium drótfalán fölmászik, az magától értetődő dolog. Egyik szemünk láttára kapaszkodott fel egy két méter magas ablakra. Mászása aránylag nagyon gyors és végtelenül óvatos.
„Voltak olyan lárváim, melyeknek, hogy kifejlődhessenek, három, s olyanok, melyeknek ehhez csak két évre volt szükségük. A látható növekedés úgy szeptember közepe táján megakadt és csak áprilisban kezdődött meg újból, jóllehet táplálkozásuk éppen olyan bőséges volt, mint korábban. Mivel Alytes-lárvákat a szabadban mindig csak növénytelen vizekben találtam, azért akváriumomat is növények nélkül rendeztem be. Amikor egyszer békalencsét vetettem a vízbe, állataim azt nagyon szívesen fogadták; finom, lecsüngő gyökérfonalait lélekzéskor beszippantották az orrlyukaikba, evéskor pedig a bélcsatornájukba jutottak be. Így azután néhány nap mulva sok lárva úgy csüngött a békalencsén, mint valami horgon, egyesek az orruknál, mások meg a szájuknál fogva. Hogy ezek az állatok szájuk szaruállkapcsaival milyen erősen tudnak rágni, arról meggyőződhetünk, ha ujjunkat néhány percig nyugodtan benne hagyjuk a vízben. A lárvák szilárdan beléje kapaszkodnak és pár pillanatig még akkor is csüngve maradnak rajta, ha az ember lassan kihúzza ujját a vízből s csak azután hullanak vissza.”
Kammerer sikeres kísérleteket végzett az Alytes-peték fejlődéséről és ez alkalommal mindenekelőtt Hartmann-nak azt az adatát erősíthette meg, hogy a peték az apai gondoskodás nélkül is éppen olyan jól és gyorsan ki tudnak fejlődni, mint mikor annak a gondoskodása alatt állanak, csakhogy a lárvák kibúvása az előbbi esetben tovább tart, mivel kibúvásukban az apa úszómozdulatai nem támogatják őket, maguknak kell kiszabadítaniok magukat állkapcsaik és izmaik segítségével. Ha a dajkabéka ivadéka vízben fejlődik, akkor még a peték lerakásának az évében átalakul, pedig az a születés évében rendesen nem szokott bekövetkezni, hanem eltolódik a második évre, sőt esetleg még tovább, esetleg négy évre is kinyúlik. Ha azonban a szárazra rakott petékből kibúvó lárvákat nem engedjük azonnal a vízbe, hanem pár hétig még a szárazon kényszerítjük őket élni s csak azután engedjük a vízbe, azt iparkodnak minél előbb elhagyni, oly gyorsan, mint csak lehetséges s ez esetben fejlődésük természetesen egészen rendkívüli módon meggyorsul. De a fejlődést más módszerekkel is erősen meggyorsíthatjuk, így meggyorsul a világosság, magas hőmérséklet, levegőszegénység, a víz csekély voltának és nyugtalanításának a hatására, valamint akkor is, ha az állatoknak, megelőző hízlalás után, hirtelenül éhezniök kell. Viszont meg lehet hosszabbítani a lárvaállapotot, vagyis mesterséges neoténiát lehet előidézni az által, hogy a porontyokat, még mikor megvannak a külső kopoltyúik, kivesszük a petéből és a vízbe tesszük őket, valamint meg lehet hosszabbítani a föntebb említett ellentétes tényezők behatásával is, tehát sötétséggel, alacsony hőmérséklettel, levegőbőséggel, a víz nagy bőségével és annak nyugalmával, hirtelen hízlalással megelőző koplalás után.
A hímek a petezsinóroktól nagyon száraz helyen még azok kiürülése után sem tudnak mindjárt megszabadulni, mivel nagyon megszáradnak és megkeményednek; viszont nagyon nedves helyen időnekelőtte lecsúsznak a lábakról, mert a meglágyult kocsonya nem tapad eléggé. Ha a nőstény a petéit vízbe rakja le, a hím a szokásos módon segít ugyan neki, amennyiben ujjaival kihúzza a petezsinórokat a kloakájából, azonban ez esetben nem csavarja a combjai köré. Az ilyen vízberakott petékből a lárvák már akkor kibújnak, mikor külső kopoltyúik még megvannak; mivel ilyenkor még nincsenek szarufogaik, tisztán testük mozgatásával, annak meghajlításával és újból való kinyujtásával szabadítják ki magukat. Ellenben a szárazon fejlődő lárvák előbb fogaikkal lyukat rágnak a peteburkon és mozgolódásukkal csak akkor repesztik azt fel.
A dajkabéka petéi aránylag nagyon hosszú ideig ellent tudnak állani a kiszáradásnak s ebben a tekintetben csak a leveli béka múlja felül. Lárvái a vízen kívül, de természetesen nedves földben még négy hétig is életben maradnak, miközben igen nevezetesen alkalmazkodnak e rendkívüli helyzetükhöz: bőrük megvastagszik (ugyanez történik a leveli béka és az ásóbéka lárváival is), s különösen a földdel érintkező hasoldaluk bőre lesz nagyon vastag, bőrmirigyeik nagyon korán kifejlődnek és igen élénken választanak el nyálkát; tüdeik is gyorsabban növekszenek és jó korán elérik végleges rekeszes szerkezetüket; kopoltyúüregük víztartóként szolgál, a mellett a lárvák szorosan összebújnak, ami szintén elősegíti testük nedvességének a megőrizését. Ezek a szárazföldi lárvák, amelyeknek a farkvitorlája erősen megkeskenyedett, kevéssé tudják levágott testrészeiket regenerálni s levágott farkuk és végtagjaik csak kétszer annyi idő alatt nőnek ki ismét, mint az állandóan a vízben élő társaiké, és akkor is csak tökéletlenül.
