3. Korongnyelvű békák (Discoglossus Otth.)
3. Korongnyelvű békák (Discoglossus Otth.)
Az egész családnak nevet adó korongnyelvű békának csak az alábbi egyetlen faja ismeretes.
A tarka korongnyelvű béka (Discoglossus pictus Otth.)
Állatunkat keresztcsigolyájának csak mérsékelten kiszélesedett harántnyujtványai és háromszögletű vagy kerek pupillája a dajkabékától, a bár néha a bőre alá rejtett, de mégis meglevő dobhártyája pedig az unkáktól különbözteti meg. Egyébként erőteljes alkotású béka, amely egész külsejénél, viselkedésénél és életmódjánál fogva igen élénken emlékeztet a mi kecskebékánkra és eléggé gyakran össze is tévesztették ezzel. Ezt, valamint a barna szárazföldi békákat eléggé gyakran helyettesíti is némely mediterrán ország magasabb fekvésű pontjain.
Ínyfogai két hosszú harántsorban helyezkednek el belső orrnyílásai mögött, nyelve, miként a neve is utal rá, kerek, épszélű. Elülső lábainak az ujjai szabadok, a hátulsókéit úszóhártya köti össze egymással.
Rajzolata nagyon különböző lehet. Felső oldalának síma vagy rövid, mirigyes hosszanti redőkkel fedett bőre, amelyen azon kívül mindkét oldalt egy-egy mirigyes hosszanti redő futhat végig a szem hátulsó szélétől a vállon át a csípőtájékig, nagyon különböző színű: vörös-, sárga- vagy szürkésbarna, dióbarna vagy szürke, gyakran világosan szegélyezett sötétbarna foltokkal, amelyek a hátoldalon a hosszanti redők között két vagy három hosszanti sorba rendeződnek. Máskor sötétbarna a hátnak a hosszanti redők közé eső része s világos sárgásbarna középsáv fut rajta végig az orr hegyétől az alfelnyílásig. Ismét máskor a foltok többé-kevésbbé háttérbe szorulnak, úgyhogy a test felső oldala egyszínű barnának látszik, de azért egyes foltok mégis megmaradnak. Hasoldala elefántcsontfehér, egyszínű vagy barnával sűrűn pontozott, a végtagok színezete sárgásabb vagy hússzínű.
Ez a laposfejű béka, amely mintegy 7 1/2 cm hosszúságot érhet el, délnyugati Európában és északnyugati Afrikában honos; tehát Portugáliában és Spanyolországban, a félsziget keleti felének a kivételével, azután Korzikában, Szardíniában, Szicíliában, Maltán és a Tirrheni-tenger apróbb szigetein, Afrikában, Marokkóban, Algirban és Tuniszban, de csak a Szaharától északra. Egyaránt megtalálható a síkságokon és a hegyekben, s Bedriaga Korzikában mintegy 800, Werner pedig algírban a Dsurdura-hegységben még 1000 m magasságban is megtalálta.
Éjjel és nappal egyaránt eleven állat, amely sem a félsósvízű pocsolyákat, sem a hideg hegyi patakokat nem kerüli és rendesen a víztől nem messze található. Mint az európai békák közül az unkák, ez is el tudja fogni a zsákmányát a víz alatt is az állkapcsai segítségével, a gőtékhez hasonlatosan. Bőrének a váladéka majdnem szagtalan és az ember nyálkahártyáit egyáltalában nem izgatja. Hangja halk s Boulenger szerint gyorsan ismételt „ha-a, ha-a” vagy „va, va, va-va-va-va”, Héron-Royer szerint pedig „ra-a, ra-a” szótagokkal adható vissza.
Násza Algírban januártól októberig tart. A nőstény évenként háromszor petézhet, a nagyon kicsiny petéket lassan és egyenként rakja le s azok egyszerű rétegben halmozódnak fel a víz fenekén. Hím csírasejtjei feltűnően nagyok, úgyhogy szabadszemmel is láthatók. Lárvái kifejlődésére rendesen két hónapra van szükség s azok aránylag kicsinyek maradnak.
Doumergue megfigyelte, hogy az állat a nyár legmelegebb részét vizes helyektől nem messze eső, mély sziklahasadékokban vagy kövek alatt tölti el. Werner ugyanebben az időszakban az algíri magashegyvidéken keskeny résekben levő nedves mohapárnák alatt lelte meg, azonban ahol a patakokban még víz volt, ott egészen a mi vízi békáink módjára élt. Doumergue megfigyelései szerint Algír nyugati részében ősszel először a fiatal állatok jelennek meg ismét, őket a közepes nagyságúak követik, s legutoljára válnak láthatókká az öregek; leggyakoribbak februártól áprilisig. Csak tiszta vizeket szállanak meg; naphosszat alámerülve tartózkodnak a vízben, vagy pedig ha növényzet is van benne, a közé rejtőznek el, csupán az orrukat dugva ki. Párzásuk éjjel folyik le, petéiket legkorábban február első tizennégy napjában rakják le, legkésőbben pedig június végén, leggyakrabban március első felében. Egy-egy nőstény mintegy 500 petét rak le.
Részletesebben ismerteti az állat életmódját Bedriaga. Szerinte a melegebb vidékeken az év nagyobb részét vízben tölti el s különösen szereti a kevésbbé mély helyeket. A víz hőmérséklete vagy minősége iránt meglehetősen érzéketlen, mert a kristálytiszta hegyi patakokban és a mocsaras sósvizekben egyaránt megtalálható, sőt él állítólag még a Tirrheni-tenger szigetein elszórt meleg vizekben is. Ámbár jó úszó, menekülése alkalmával nem megy be messze a vízbe, hanem ha csak lehetséges, lebukik mindjárt ama hely közelében, ahol addig üldögélt. De üldözője annál könnyebben elfoghatja, mert sok esetben csak fejét hozza biztonságba, ellenben törzsét és lábait fedetlenül hagyja; ebben a tekintetben egyébként megegyezik a többi békával, mert azokra nézve sem létezik az a veszély, amelyet nem látnak. Folyóvizekben vagy vizek által dúsabban átszegdelt vidékeken csak ritkán lehet egyszerre több békát látni, azonban vízben szegény vagy mocsaras teületeken sokadmagukkal találhatók ugyanazon a helyen. Vízben való tartózkodásuk tartama hely és időjárás szerint különböző. Észak-Afrikában, ahol a tél közepe a kétéltűek számára tudvalevőleg az az évszak, mely megfelel a középeurópai tavasznak, már februárban tartja a nászát, Spanyolországból pedig februárban már terhes nőstényeket is lehet kapni. A nőstények valószínűleg ezidőtájt rakják le petéiket. A Lataste által fogságban tartott algíri példányok február közepetáján petéztek, ellenben a spanyolországiak csak egy hónappal későbben.
